Mire bukkant a könyvek szerelmese?

Nagybátyám hatalmas utrechti bársony karosszékébe süppedve ült, kezében könyvet tartott, és mélységes elragadtatással tanulmányozta.

– Micsoda könyv! Micsoda könyv! - kiáltott fel.

Ez a felkiáltás eszembe juttatta, hogy Lidenbrock professzor szabad perceiben könyvbolond is volt; de csak azok a régi könyvek értek valamit a szemében, amik fellelhetetlenek vagy legalábbis olvashatatlanok voltak.

– Ide nézz, hát nem látod? - szólt. - Ezt a felbecsülhetetlen kincset találtam ma, a Hevelius zsidó boltjában böngészve.

– Csodálatos! - lelkesedtem kötelességszerűen.

Eközben nagybátyám nyitogatta-csukogatta a régi könyvet. Mit tehettem volna, meg kellett kérdeznem, mit tartalmaz, bár a legkevésbé sem érdekelt.

– És mi a címe ennek a csodálatos kötetnek? - kérdeztem. Érdeklődésem túlságosan heves volt ahhoz, hogy őszintének hasson.

Nagybátyám felélénkült.

– Ez a Heims-Kringla, Snorre Sturlasson híres, XII. századbeli izlandi szerző műve, az Izlandban uralkodott norvég hercegek krónikája!

– Úgy? - közönyösségem kezdett oszladozni. - Szép a szedése? - érdeklődtem.

– A szedése? Hogyhogy a szedése, Axel, te szerencsétlen! Hát azt hiszed, hogy ez nyomtatott könyv? Te műveletlen alak, ez kézirat, méghozzá rúnaírásos!

– Rúna?

– Igen. Tán csak nem kívánod, hogy most megmagyarázzam ezt a szót?

– Isten őrizz! - feleltem, az önérzetében megsértett ember hangján.

De nagybátyám máris folytatta, és kéretlenül is oktatni kezdett:

– A rúnák a valamikori Izlandban használt írás betűi, a hagyomány szerint maga Odin főisten találta ki őket. Nézd csak meg, csodáld meg, te istentelen, micsoda betűk születtek egy isten agyában!

Felelet helyett már arra készültem, hogy leboruljak - ez a fajta válasz tetszik a legjobban az isteneknek és a királyoknak, mert megvan az az előnye, hogy sose hozhatja zavarba őket -, amikor egy váratlan esemény félbeszakította a beszélgetést.

Egy gyűrött pergamen lap csúszott ki a könyvből, és hullott le a földre.

Nagybátyám szinte rávetette magát a lapocskára. Mohóságát megérthetik, hiszen az ő szemében egy ódon irat, ami talán időtlen idők óta rejtőzött ebben a régi könyvben, rendkívül értékes lehetett.

– Hát ez meg mi?! - kiáltott fel.

És máris gondosan simítgatni kezdte asztalán a körülbelül 15 centiméter hosszú, 9 centiméter széles pergamendarabot, amin titokzatos betűkkel rótt sorok futottak végig.

Íme, a szöveg pontos másolata. Be akarom mutatni ezeket a különös jeleket, mert nekik köszönhető, hogy Lidenbrock professzor és az unokaöccse belevágott a XIX. század legfurcsább expedíciójába.

A professzor néhány pillanatig elmélyedt a betűsorok vizsgálatában, majd szemüvegét levéve így szólt:

– Ez rúnaírás. A betűk tökéletesen azonosak a Snorre Sturlasson-kézirat betűivel. De vajon mit jelent a szöveg?

Örültem, hogy professzorom nem értette a szöveget, mert úgyis az volt az érzésem, hogy a rúnaírást a tudósok találták ki szegény földi halandók bolondítására. Mert hogy nem értette, az kiviláglott abból is, hogy az ujjai iszonyú táncba kezdtek.

– Pedig ez óizlandi nyelven van - dünnyögte a fogai közt.

És ezt Lidenbrock professzornak tudnia kellett, hiszen valóságos nyelvzseni hírében állott. Nem mintha folyékonyan beszélt volna az emberiségnek mind a kétezer nyelvén és négyezer nyelvjárásán, de azért tekintélyes részüket ismerte.

Előre látható volt tehát, hogy ezt az akadályt a rá oly jellemző hevességgel le fogja győzni - és amikor a kandalló párkányán kettőt ütött az óra, felkészültem rá, hogy hangos jelenetnek leszek tanúja.

Így is lett. A derék Márta benyitott a dolgozószoba ajtaján, és így szólt:

– Kitálaltam a levest.

– Az ördög vigye a levest meg a csinálóját, meg azt is, aki megeszi! - ordította nagybátyám.

Márta kimenekült. Utána futottam, és magam se tudom, hogyan kerültem szokott helyemre az ebédlőasztalnál.

Néhány pillanatig vártam. A professzor nem jött. Emlékezetem szerint ez volt az első alkalom, hogy elmulasztotta a szertartásos ebédet. És méghozzá milyen ebédet! Petrezselyemleves volt, sonkás omlett, hozzá szerecsendióval ízesített sóska, borjúhús szilvakompóttal és desszertként apró sütemény, mindez megöntözve egy kis illatos moseli borral.

Hát ezt szalasztotta el a nagybátyám egy ócska papírért. Én mint odaadó unokaöcs, kötelességemnek éreztem, hogy helyette is egyem - és ezt lelkiismeretesen meg is tettem.

– Mégiscsak furcsa! - zsörtölődött felszolgálás közben a derék Márta. - Hogy Lidenbrock úr ne üljön az asztalhoz...

– Egészen hihetetlen!

– Valami nagy baj lesz ebből - csóválta fejét az öreg szolgáló.

Véleményem szerint más nagy baj nem volt várható, mint hogy nagybátyám irtózatos jelenetet rendez majd, amikor felfedezi, hogy az ebédje elfogyott.

Az utolsó falatnál tartottam, amikor harsány hang zavart meg a desszert élvezetében. Egy ugrással a dolgozószobában termettem.