Nagybátyám váratlanul hazaérkezik

1863. május 24-én, vasárnap történt, hogy a nagybátyám, Lidenbrock professzor loholva érkezett haza a Königstrasse 19-be, Hamburg óvárosának egyik legrégibb utcájába.

A derék Márta azt hihette, hogy alaposan elkésett az ebédfőzéssel, mert az étel még alig kezdett el sisteregni a fazékban.

No hiszen - gondoltam magamban -, ha a nagybátyám, a világ legtürelmetlenebb embere, éhes, akkor most jó kis ribillió lesz!

– Már itt is van Lidenbrock úr! - szólt be a jó Márta rémülten az ebédlőajtón.

– Igen, Márta, de az ebéd joggal nincs készen, mert még nincs kettő. Csak most ütötték el a felet a Szent Mihály-templomban.

– De hát, akkor miért jön már Lidenbrock úr?

– Minden bizonnyal megtudjuk tőle.

– Már itt is van! Menekülök! Axel úr, maga majd magyarázza meg neki... - És a derék Márta ezzel sebesen visszavonult konyhai laboratóriumába.

Egyedül maradtam. De megmagyarázni valamit a világ legingerlékenyebb professzorának - hát ez nem való az én kissé félénk természetemnek. Ezért máris bölcsen indultam, hogy eltűnjek emeleti szobácskámban, amikor megcsikordult a bejárati ajtó, nagy lábak recsegtették meg a falépcsőt, és a ház ura, átloholva az ebédlőn, beviharzott dolgozószobájába.

Már az ebédlőn átloholtában egy sarokba vágta diótörőfejű sétapálcáját, az asztalra vetette nagy karimájú, bolyhos kalapját, és harsányan odaszólt nekem:

– Axel, gyere velem!

Még megmoccanni se volt időm, már türelmetlenül rám ripakodott:

– Mi az, még nem vagy itt?

Bependerültem félelmetes mesterem dolgozószobájába.

Otto Lidenbrock nem volt rossz ember, ezt el kell ismernem, de hacsak gyökeresen meg nem változik, ami valószínűtlen, akkor szörnyű különc marad élete végéig. Hanem azért igazi tudós volt. Néha ugyan kísérletezés közben eltörte a kísérleti mintát, mert túl hevesen ragadta meg, de igazi geológustehetsége a mineralógus szemével párosult.

Ami a külsejét illeti, képzeljenek el egy magas, sovány, makkegészséges embert, fiatalosan szőke hajjal - ami vagy tíz évvel megfiatalította ezt az ötvenes férfit. Nagy szeme szüntelenül járt tekintélyes szemüvege mögött, hosszú, keskeny orra olyan volt, mint a késpenge; a rosszindulatúak azt állították, hogy ez az orr mágneses is, és magához rántja a vasreszeléket. Ez puszta rágalom: csak a tubákot rántotta magához, de azt aztán, mi tagadás, bőségesen!

Ha ehhez még hozzáteszem, hogy nagybátyám öles léptekkel járt, és járás közben ökölbe szorította a kezét, ami mind heves vérmérsékletének a jele, akkor elég jól megismerték ahhoz, hogy ne nagyon vágyjanak a társaságára.

Nagybátyám német professzor létére meglehetősen gazdag is volt. A ház, amiben lakott, az övé volt, a pincétől a padlásig, lakóival együtt. A lakók: keresztlánya, a tizenhét éves virlandi Grauben, a jó Márta és én. Én az unokaöcs és árva fiú kettős minőségében kísérleteinél segédkeztem. Meg kell vallanom, hogy nagy kedvvel kóstolgattam a geológia tudományát. A véremben volt a mineralógia, sose unatkoztam féltett kőzeteim közt.

Végül is boldogan lehetett élni a königstrassei házban, tulajdonosa türelmetlenkedései ellenére, mert ha kissé kemény is volt a modora, azért alapjában véve szeretett engem. Hiába, ez az ember képtelen volt várni, és örökké sietett. Amikor áprilisban a szalon cserepeibe rezeda- és hajnalkatöveket ültetett, reggelenként odajárt meghúzogatni a leveleket, hogy gyorsabban nőjenek.

Bizony, egy ilyen különcnek vakon kell engedelmeskedni. Én tehát bependerültem az irodájába.