Utazás a nagy nyugati expresszen

„Ocean to Ocean” - így hívják az amerikaiak, és akár hivatalosan is így hívhatnák a „grand trunk”-ot, mely teljes szélességében átszeli az Amerikai Egyesült Államokat. Ám a Pacific Rail-Road két külön szakaszra oszlik: San Francisco és Ogden között Central Pacific, Ogden és Omaha között Union Pacific a neve. Ez utóbbi ponton öt különféle vonal fut össze; ezek szoros összeköttetésben tartják Omahát New Yorkkal.

New Yorkot tehát jelenleg egy nem kevesebb mint 3786 mérföld hosszúságú összefüggő acélszalag fűzi San Franciscóhoz. Omaha és a Csendes-óceán között a vasútvonal olyan vidéket szel át, mely a mai napig is ragadozók és indiánusok hazája; ezt a hatalmas területet 1845 táján kezdték betelepíteni a mormonok, miután elűzték őket Illinoisból.

Valaha, legjobb esetben, hat hónapig tartott New Yorktól San Franciscóig az út. Most csupán hét napig.

A rail-road útvonalát 1862-ben a 41. és a 42. szélesség között állapították meg, bármennyire tiltakoztak is a déli államok képviselői, akik azt szerették volna, ha délibb tájakon fut a vasút. A dicső emlékezetű néhai Lincoln elnök maga jelölte ki a nebraskai Omaha városát az új hálózat kiindulópontjául. Nyomban meg is kezdték a munkát, és amerikai lendülettel folytatták; ettől a munkamódszertől mélységesen idegen minden bürokrácia és aktatologatás. A munkálatok gyorsasága cseppet sem ártott a kivitel minőségének. A prérin naponta másfél mérföldet haladtak. Az előző nap lerakott vágányokon mozdony szállította a helyszínre a következő napi vágányokat, és így jutottak mindig előbbre a közben lerakott síneken.

A Pacific Rail-Road menet közben több elágazást bocsát ki Iowa, Kansas, Colorado és Oregon államokban. Omahából indul, az északi csatlakozásig a Platte folyó bal partját követi, itt a déli elágazásra tér, átszeli Laramie térségét és a Wahsatch-hegységet, megkerüli a Nagy-Sós-tavat, befut Salt Lake Citybe, a mormonok fővárosába, behatol a Tuilla völgyébe, végigfut az amerikai sivatagon, a Cedar és Humboldt-hegy lábánál, majd a Humboldt folyó s a Sierra Nevada mentén Sacramentót érintve jut el a Csendes-óceánig, miközben útvonala mérföldenként sosem lejt többet 112 lábnál, még a Sziklás-hegység területén sem.

Ezt az utat teszik hát meg hét nap alatt a vonatok, és ennek jóvoltából szállhat majd fel a jeles Phileas Fogg 11-én New Yorkban a liverpooli gőzhajóra - legalábbis ezt reméli pillanatnyilag...

Phileas Foggék kocsija hosszú társaskocsi volt; kétszer négy kerékből álló kettős futószerkezeten siklott, melyek mozgékonysága lehetővé teszi, hogy egészen rövid sugarú fordulókkal is megbirkózzanak. A kocsi belseje nem oszlott szakaszokra, jobbra-balra egy-egy széksor helyezkedett el a tengelyre merőlegesen, közöttük a mosdófülkékhez és egyéb helyiségekhez vezető keskeny köz; minden kocsinak megvannak a maga mellékhelyiségei. A szerelvény valamennyi kocsiját átjáróhidacska kötötte össze, s az utasok teljes hosszában bejárhatták az egész vonatot, felkereshették szalonkocsijait, kilátókocsijait, étkező- és kávézókocsijait. Éppen csak színházkocsi nem volt a vonaton. De egyszer az is lesz.

Az átjárókon szünet nélkül jöttek-mentek az újság- és könyvárusok, holmijukat kínálgatták; mások szeszes itallal, ennivalóval, szivarral jártak kocsiról kocsira, és portékájukra mindig akadt vevő.

Az utasok este hatkor indultak az Oaklandi pályaudvarról. Már éjszaka volt, hideg, sötét éjszaka, a borús égen felhők vonultak, minden pillanatban havazástól lehetett tartani. A vonat nem haladt túl sebesen. Ha a várakozási időket is beszámítjuk, nem futott be többet óránként húsz mérföldnél, azonban ily sebesen is menetrend szerinti gyorsasággal halad át az Egyesült Államokon.

Nem sokan beszélgettek a kocsiban. Különben is kerülgette már az álom az utasokat. Passepartout a detektív mellé került, de nem szólt hozzá. Az utóbbi események óta kapcsolatuk jelentősen elhidegült. Vége volt a rokonszenvnek, bizalmasságnak. Fix viselkedésében nem állt be változás, Passepartout azonban annál tartózkodóbbnak bizonyult; a legkisebb gyanúra is habozás nélkül megölte volna hajdani barátját.

Egy órával a vonat indulása után megindult a havazás - a gyér hóesés szerencsére nem gátolhatta a vonat futását. Az ablakból csupán végtelen fehér hótakaró tárult szemük elé; szürkén rajzolódtak ki rajta a mozdony kacskaringós füstkarikái.

Nyolc órakor egy „steward”¹ lépett a kocsiba, és közölte az utasokkal, hogy a lefekvés ideje elérkezett. A kocsi „sleeping-car”² volt; néhány perc alatt hálóhelyiséggé alakították. Lehajtották az ülőhelyek támláit, egy ötletes szerkezet gondosan csomagolt fekvőalkalmatosságokat nyitott szét, néhány pillanat alatt külön fülkéket rögtönöztek, és hamarosan kényelmes ágy várt minden utast, nehéz függönyök nyújtottak védelmet minden kíváncsi pillantás ellen. A lepedők ragyogtak, a puha párnák hívogattak. Csupán le kellett feküdni, s már alhattak is - így is tettek valamennyien, mintha csak tengerjáró gőzös kényelmes kabinjában volnának, a vonat pedig teljes gőzzel robogott velük Kalifornia államán keresztül.

A San Francisco és Sacramento közötti térségeken meglehetősen egyöntetű a terep. A vasútvonalnak ez a része a Central Pacific Road nevet viseli, Sacramentóból indul, és keletnek tartva csatlakozik az Omahából induló szakaszhoz. San Franciscótól Kalifornia fővárosáig egyenesen északkeletnek halad, a San Pablo-öbölbe torkolló American River mentén. A két fontos város közötti 120 mérföldet hat óra alatt tették meg, és miközben utasaink első álmukat aludták, éjféltájban érintették Sacramentót. Így semmit sem láthattak ebből a jelentős városból, melyben Kalifornia államának törvényhozó testülete székel, sem szép rakpartjait, sem tágas utcáit, sem fényűző szállodáit, sem tereit, sem templomait.

Miután a vonat kifutott Sacramentóból, áthaladt Junction, Roclin, Auburn és Colfax állomásain, és nekivágott a Sierra Nevada hegy tömegének. Reggel hét órakor hagyták maguk mögött Cisco állomását. Egy óra múlva a hálókocsi ismét rendes kocsivá alakult, s utasaink a hegyvidék festői tájaiban gyönyörködhettek az ablakokból. A vasútvonal a Sierra kénye-kedvére kacskaringózott, hol a sziklafalakhoz tapadt, hol szakadékok peremén kúszott, merész kanyarral kerülve meg az éles fordulókat, keskeny hegyszorosokba merészkedett, azt hihette volna az ember, sosem talál ki belőlük. A vadonatúj mozdony csillogott-villogott, nagy jelzőlámpája rőt fényben izzott, harangja ezüstösen csengett-bongott, „tehénhárítója” sarkantyú módjára meredt előre; harsányan bele-belefüttyentett a hegyi patakok és vízesések robajába, és bodor füstöt eregetett a fenyőfák feketéllő ágai közé.

Az egész útvonalon alig van vagy szinte nincs is vasúti híd és alagút. A rail-road megkerülte a hegyoldalakat, nem kereste a legrövidebb és legegyenesebb utat két pont között, nem vett erőszakot a természeten.

Kilenc óra körül a vonat Carson völgyén keresztül Nevada állam területére ért, és szakadatlanul északkeletnek tartott. Délben maga mögött hagyta Renót; itt húsz percet időztek utasaink, és közben megebédeltek.

Ettől kezdve a vasútvonal, a Humboldt folyó vonalát követve, néhány mérföldön át észak felé emelkedik. Azután keletre fordul, s többé el sem szakad a vízmedertől, míg el nem éri Humboldt-Rangest, a folyó forrásvidékét, csaknem Nevada állam keleti szélén.

Mr. Fogg, Mrs. Auda és útitársai megebédeltek, majd ismét helyet foglaltak kocsijukban. Phileas Fogg, az ifjú hölgy, Fix és Passepartout kényelmesen üldögélve figyelte az elvonuló változatos tájat; végtelen prérik, hegyvonulatok rajzolódtak ki a távolban, „creek”-ek³ hömpölygették hullámtajtékjukat. Időnként nagy bölénycsorda tűnt fel a messzeségben, mint valami eleven, mozgó folyamgát. A nagy kérődzők megszámlálhatatlan légiója gyakran leküzdhetetlen akadályt támaszt a vonatoknak. Előfordult már, hogy több ezer állat órákon át vonult tömött sorokban a rail-roadon⁴ át. A mozdony ilyenkor kénytelen megállni, és megvárni, míg a pálya felszabadul.

Most is pontosan ez történt. Délután három óra körül egy 10-12 000 állatból álló csorda zárta el a rail-roadot. A gép először lassított, igyekezett sarkantyúját a végtelen menetoszlop oldalába fúrni, de végül is megállásra kényszerült áttörhetetlen seregük előtt.

Ott vándorolt el szemük előtt a kérődzők tömege - buffalóknak nevezik őket meglehetősen pontatlanul az amerikaiak -, nyugodtan lépdeltek, és néha félelmetes bőgésüket hallatták. Termetük meghaladja az európai bikákét, lábuk-farkuk rövid, feltornyosuló marjuk izmos púpot alkot, szarvuk töve egymástól messzi esik, fejüket, nyakukat hosszú szálú sörény borítja. Gondolni sem lehetett rá, hogy vándorlásukat megállíthatják. Ha a bölény megindul valamerre, menetüket lehetetlenség feltartani vagy eltéríteni. Eleven húsfolyam ez, gátat nem ismer.

Az utasok szétszóródtak az átjáróhidakon, és az érdekes látványt figyelték. Phileas Fogg azonban, hiába volt neki legsürgősebb az útja, helyén maradt, és filozofikus nyugalommal várta, míg a bölények méltóztatják továbbengedni. Passepartout dühöngött, hogy az állatok csődülete így feltartja őket. Legszívesebben kilövöldözte volna rájuk egész hadiszertárát.

– Micsoda ország! - kiáltotta. - Közönséges marhák megállítják a vonatot, körmenetet tartanak, mintha észre sem vennék, hogy közlekedés is van a világon! Teringettét! Igazán szeretném tudni, vajon Mr. Fogg ezt a bonyodalmat is beleszámította-e útitervébe! És a mozdonyvezető gyáván lapít, ahelyett, hogy rászabadítaná masináját ezekre a tolakodó bivalyokra!

A mozdonyvezető meg sem próbálta elhárítani az akadályt, és jól is tette. Az első bölényeket kétségkívül letiporta volna, ha rájuk támad a mozdony sarkantyújával, de bármi ereje volt is a mozdonyának, csakhamar megállásra kényszerülne, menthetetlenül kisiklana a vonat, akkor pedig se előre, se hátra.

Tehát legokosabb, ha türelmesen várakoznak; majd később fokozzák a sebességet, és így visszanyerik az elvesztett időt. Három óráig tartott a bölények vonulása, és a vágány csupán alkonyatkor szabadult fel. Most haladtak át a csorda végső sorai a síneken, a menet eleje pedig már régen eltűnt a déli láthatáron.

Nyolc óra volt tehát, amikor a vonat kijutott a Humboldt-Ranges völgyszorosaiból, és fél tíz, amikor Utah területére ért; a Nagy-Sós-tó vidéke ez, a mormonok különös hazája.