Urrican kapitány újabb kalandjai

Üdítő, enyhe fuvallat lengedezett, és a Chicola viszonylag gyorsan haladt, vitorláit vígan dagasztotta a szellő.

Szerencsére attól nem kellett tartani, hogy az utasok valamelyikét ugyanúgy leteríti a „tengeri betegség”, mint a boldogtalan Tom Crabbét; Huelcar tudta, ha a goelett irányításánál segítségre lesz szüksége, bízvást számíthat a két szakértő utasra.

A szél egész nap kedvező irányban és elég erősen fújt; Hodge Urricannak nem lehetett oka rá, hogy panaszkodjék, nem is veszekedett sem a hajómesterrel, sem Turkkal.

Csakhogy másnap csökkent a szél ereje, és déltájban egyszer csak el is állt a légmozgás. Egész nap nem haladtak húsz mérföldnyit előbbre! Hodge Urrican szerette volna éktelen haragjában leharapni a saját fejét, de azért egy árva szót sem szólt senkihez - még Turkhoz sem.

Május 22-én a Golf-áram segítségével valahogy elvergődtek Tampáig. Ez a Tampa elég népes kikötőváros, körülbelül öt-hatezer lakosú.¹ Kikötőjében többnyire megállapodnak az erre haladó hajók, Huelcar goelettje azonban a világ minden kincséért sem vetett volna horgonyt. Key West még mindig jókora távolságra feküdt, és oda május 25-én Urrican kapitány meg akart érkezni bármi áron.

Az égbolt alján ólomszürke felhők bukkantak föl, s egyre gyorsabban rohantak; furcsa zaj hallatszott a levegőégben, a feszült süvítés és zúgás percről percre erősbödött, a két árboc halkan pattogni kezdett; minden jel arra vallott, hogy vihar lesz.

– Megváltozik az időjárás - mondta sötéten Urrican kapitány.

– Ha nyugati szél támad, az csak javunkra válhat, uram dörmögte Turk.

– A tenger tükre amott már borzong, ahogy a szél hasogatja! Nézzék csak azokat a lomha hullámokat, egyre magasabbra torlódnak egymás hegyén-hátán! - jegyezte meg Huelcar aggodalmasan.

Hosszasan kémlelte az égboltozatot, majd fejét rázva még annyit dünnyögött:

– Nem szeretem, amikor a szél így ostoroz a part felől...

Hodge Urrican hallgatott, de bármilyen önuralommal leplezte is, meglátszott rajta, hogy percről percre izgatottabb lesz. A vihartól magától nem félt, de attól igen, hogy a kis goelett nem küzdhet meg a hullámokkal, s éppen nem jut közelebb a céljához, hanem attól még inkább elsodródik.

Délután más irányba csapott át az immár ellenállhatatlan erejű szél, a vitorlákat be kellett vonniuk, a goelett valósággal táncolva hánykolódott a hátborzongató méretű hullámok csapásaitól. A fekete tarjagos sötét felhők eközben nőttön-nőttek, elözönlötték az egész láthatárt, a homály pedig rázúdult a viharzó tengerárra, szinte feketére festette a tajtékzó habokat.

Éjszaka még jobban dühöngött a vihar, s a vaksötétségben céltalan volt minden erőlködésük. A part felé igyekeztek, de reggelre olyan átkozott sűrű köd ereszkedett le, hogy abban a felkelő napkorong egyre fátyolosabban borongott, majd eltűnt, s akkor már egyáltalán nem tudtak tájékozódni.

Egyszer csak a goelett nagyot zökkent - amikor a hullámverés a legszilajabb haraggal ostromolta, valamilyen sziklának ütődött. Huelcar és három matróza fölkiáltott:

– A Whitewater-öbölbe kerültünk!

Hodge Urrican tudta, még tíz mérföld, és Key Westbe érnek.

– Attól tartok, hogy nem mehetünk tovább - vélekedett komoran Huelcar.

– No már olyan nincs! - ordított rá Turk. Urrican kapitány azonban még ekkor sem szólt semmit.

– Ha nekivágunk a szabad tengernek, ez a szél nem Key West irányába, hanem Bahamába, az Atlanti-óceán felé ragad bennünket! - magyarázta a hajómester.

Urrican kapitány még mindig csak nyelte a mérgét, pedig már annyi gyűlt össze benne, hogy szinte megfullasztotta; megértette Huelcar aggodalmait. Ha a hajómester ott marad a Whitewater-öbölben, az annyit jelent, hogy három-négy napig ki sem mozdulhat onnan! Őt magát azonban legyűrhetetlen vasakarat vezérelte: negyvennyolc óra múlva már Key West szigetén kell lennie!...

Végső erőfeszítéssel kimozdultak az öbölből, ám a szél még mindig nem kedvezett, és nemhogy közelebb jutottak volna a szigethez, két mérfölddel még messzebb kerültek céljuktól.

24-én reggel, a meddő erőfeszítések közepette átkínlódott éjszaka után Huelcar kijelentette, hogy visszafordul a Whitewater-öbölbe, ott legalább valamelyest nagyobb biztonságban lehet bárkájával.

– Szó sem lehet róla! - vakkantott rá Turk.

– Márpedig ennek meg kell lennie!... - vágta rá határozott hangon a hajómester.

– Nem! - riadt föl Urrican kapitány.

– Tönkremegy a goelett, és mi is itt pusztulunk vele együtt, ha még tovább is a szabad tengeren maradunk!...

– Megveszem tőled a bárkát!

– Nem eladó.

– Minden bárka eladó, ha kétszeres árat kínálnak érte.

– Mennyit ad érte?

– Kétezer piasztert...

– Áll az alku - felelte Huelcar, és elvigyorodott a pompás vásár fölött való örömében.

– A felét sem éri meg! - tette hozzá keserűen Hodge Urrican.

– Hol kapom meg a pénzt?

– Key Westben adom át a bankutalványt...

– Helyes, kapitány!

– Most pedig, Huelcar, neki a tengernek!

A Chicola egész nap küzdött a tomboló áradattal, amely akkor már vérfagyasztó lett. Hegymagas hullámok hömpölyögtek napkeletről napnyugatnak, tompa bömböléssel és félelmetes harsogással szaladtak egymásba, sisteregve szétszüremlő tajtékfüggönyöket fecskendeztek a magasba. Háborgó összevisszasággal tódultak egymás tetejébe; a goelett pedig hol felszökkent a hullámok hegyfokára, hol meg alásüllyedt a folyékony szakadékfalak közé, majd újra felszínre vetődött. Turk ekkor odaállt a kormánykerékhez, és vaskeze, ügyessége bámulatra ragadta a matrózokat. Délután a szél kissé északra csapott át, és a goelett ismét gyorsabban haladt. Csakhogy estefelé megint áthatolhatatlan köd ereszkedett a tengerre; sehogy sem tudták szerét ejteni, hogy eligazodjanak... Pedig ha nem sötétíti el a horizontot a füstfekete párásság, láthatták volna a Key West szigeti világítótornyot, és talán meg is érkezhettek volna még idejében.

– Vigyázzunk, hogy sziklába ne ütődjünk, mert errefelé sok a szirt! - figyelmeztette a hajómester Urrican kapitányt. - Jobb lenne, ha várnánk reggelig, míg ez a sűrű köd eloszlik...

– Nem várunk egy percig sem! - ripakodott rá a vén tengeri medve: ő másnap délelőtt Key Westben akart lenni, nem várakozhatott reggelig tétlenül.

A Chicola ádázul dülöngélve folytatta vakmerő útját a titáni hullámok félelmetes pusztaságában. Hajnali öt óra tájban aztán roppant nagy roppanás hallatszott, majd nyomban utána a második.

A goelett szirtnek ütődött.

A következő toronymagas habtaréj félig fölemelte, oldalra fordította, és a bárka a szirtek közt félig összeroncsolódva fönnakadt.

Ebben a pillanatban tompa kiáltás hallatszott. Turk ráismert a kapitány hangjára. Turk maga is kiáltozni kezdett, de nem felelt senki.

A szürkésfeketén gomolygó ködpamatok közt épp csak a vízből fölmeredő sziklacsúcsokat lehetett látni.

Huelcar és matrózai félvakon tapogatództak a szirtek közt. Turk kétségbeesetten harsogta gazdája nevét, mindhiába... mindhiába...

Vajon ha majd ez a homály fölszáll, megtalálja-e a kapitányt? A zátony szirtfogai közt újra meg újra hullámok hömpölyögtek végig... Hét óra tájban a köd lassan oszladozni kezdett, és a szemhatár némiképp kitágult.

Szívszorongva keresték az elveszett kapitány holttestét... Holttestét, mert abban reménykedni sem mertek, hogy még életben találják... Hosszabb idő múltán az egyik matróz meglátta a szerencsétlent: ott feküdt két közeli szikla közé beékelődve...

Turk odarohant, ráborult gazdája testére, fölemelte, és szólítgatta, de Urrican kapitány nem felelt. Ajkai közül azonban gyönge lehelet szűrődött ki, szíve dobogott még.

– Él! Él...! - ujjongott föl Turk.

A boldogtalan úgy hevert ott, mintha már kiadta volna a páráját. Tátongó seb vérzett a koponyáján - Isten csodája, hogy az agyveleje nem sérült meg!...

Ezalatt a köd mind följebb szállt, egyre áttetszőbb lett, és kilenc óra tájban Huelcar egyszer csak fölkurjantott:

– Hohó, a Key West szigeti világítótorony!...

Csakugyan Key West alig négymérföldnyi távolságra volt onnan, ahol hajótörést szenvedtek. Ha nem takarta volna el az az átkozott köd, hihetőleg ép bőrrel révbe futhattak volna.

E szerint tehát a Hypperbone-vetélkedő hatodik versenyzője, a legtörtetőbb, többé részt sem vesz a játékban?...

Látták, arra már aligha számíthat jelen állapotában, hogy délre Key Westbe érkezik, ha ugyan ki nem szenved addig...

Ugyanis hasztalannak bizonyult minden élesztési kísérlet, az ájult ember nem tért magához, Turk kimondhatatlanul és szüntelenül nyugtalankodott... Érezte, ha valamilyen úton-módon sikerül elszállítania a gazdiját Key Westbe, ott orvost talál, akkor sikerül megmentenie... Csakhogy miképpen juthat oda?... A Chicola nem jó semmire sem, megfeneklett, törzsébe mély lékeket fúrtak a hegyes sziklafogak...

Úgy rémlett, hogy Hodge Urrican elvesztette a játszmát: ezzel a gondolattal kellett Turknak megbarátkoznia, bármily nehezére esett is... Ha majd talpra állítja idővel az orvosi tudomány vagy maga a jóságos természet: vajon milyen hallatlan düh fogja emészteni e miatt ezt az amúgy is oly bősz férfiút?...

Tíz óra tájban az egyik matróz váratlanul fölrikkantott:

– Csónak!... Csónak!...

Valóban, halászbárka közeledett a parányi sziklaszigethez.

Huelcar és három matróza harsány hahózását szerencsére azonnal meghallották a halászok, gyorsan odaeveztek, és félóra múlva a hajótöröttek is benn ültek már a könnyű bárkában.

Tizenegy óra tizenöt perckor beértek a Key West-i kikötőbe.

A rakparton, ahová falépcsők vezettek föl, vagy százfőnyi csoport várakozott Urrican kapitányra. Turk maga vitte föl a két karjában a gazdáját a révkapitány hivatali szobájába, majd azonnal orvosért szalajtottak valakit.

Hodge Urrican önkívületben ott feküdt a pamlagon, keze a padlóig lelógott, arca halálsápadtan fehérlett - fejsebe miatt nyilván sok vért veszített -, szemét még mindig nem nyitotta ki - hanem a szíve, ha gyöngén is, még dobogott.

Az orvos azt ajánlotta, hogy a sérültet vigyék valamely kényelmes vendégfogadóba, vagy még inkább a kórházba, ahol jobban gondját viselhetik.

– Nem! - felelte Turk. - Nem viszem sem kórházba, sem vendégfogadóba!

– Hát hová?

– A postahivatalba...

Micsoda ötlet! Milyen derék fickó ez a Turk! Szándékát tüstént megértették és melegen pártfogolták mindazok, akik körülfogták a nevezetes utazókat. Hiszen a hírük eljutott természetesen ide, erre a kicsiny szigetre is... Nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy május 25-én, déltájban szálltak partra a hajótöröttek - s épp ekkor kell jelentkeznie Urrican kapitánynak, hogy átvegye a sürgönyt.

Turk azonnal hordágyat hozatott, matracokat tétetett rá, és gondosan ráfektette a gazdáját. Key West lakói összecsődültek az utcán. Izgatott kíváncsiságuk azonban szánalommá változott, amikor megtudták, hogy a hulla (mert annak tekintették) nem más, mint Hodge Urrican, a Hypperbone-vetélkedő egyik játékosa...

Turk benyitott a postahivatalba, és dörgő hangon megkérdezte:

– Érkezett-e távirat Hodge Urrican nevére?

– Még nem...

– Nos hát uram, ön legyen a tanú arra, hogy mi a távirat előtt érkeztünk meg...

Tizenegy óra ötvenhárom perckor aztán fölberregett a távírógép, s a tárcsáról hosszú papírszalag csavarodott le.

A távírótiszt kezébe vette és elolvasta.

– Hodge Urrican kapitánynak szól! - kiáltott föl.

– Itt van! - felelte Turk a gazdája helyett, aki ott feküdt mozdulatlanul.

A sürgöny az alábbi üzenetet tartalmazta:

Illinois, Chicago, május 25. reggel 8 óra 13 perc.

Öt, vagyis három meg kettő, azaz az ötvennyolcadik mező, Kalifornia, Death Valley².

Thornbrock.

Kalifornia!... Ez azt jelentette, hogy Hodge Urricannak az Egyesült Államok délkeleti határától a délnyugatihoz kell utaznia... Hej, de nemcsak ez a kétezer mérföldnyi út Floridától Kaliforniáig, hanem ennél még valami sokkal borzalmasabb is fenyegette az amúgy is sebesült kapitányt; az ötvennyolcadik mezőn a „Nemes-Lúd-Játék”-ban az a bizonyos „halálfej” látható - vagyis a játékot újra kell kezdenie!...

Turk mélyen fölsóhajtott:

– Talán jobb volna, ha a szegény gazdám nem is térne magához, mert hiszen azt úgysem élné túl, ha megtudná: mi vár rá!