5.
A Maule nevű kétárbocos
Kongre nem volt már otthonos a tengerészmesterség fortélyaiban. Hogy melyik tengert járta és melyik hajón parancsnokolt, azt csak Carcante tudta volna megmondani, aki maga is tengerész volt, Kongre másodtisztje annak egész kóbor életében, még itt, az Államok-szigeten is. De ő erről mélyen hallgatott.
Aki e két nyomorult arcába vágja, hogy kalóz, nem rágalmazta volna őket alaptalanul. A Salamon-szigetek és az Új-Hebridák térségében űzhették bűnös mesterségüket, hisz ott a hajókat még ekkortájt is gyakran megtámadták. Bizonyára az amerikai, francia és angol hadihajók elől menekültek a Magellán-szigetekre, majd az Államok-szigetre, ahol kalózból fosztogatóvá lettek.
Kongre és Carcante öt-hat embere ugyancsak kereskedelmi vagy halászhajón szolgált, tehát hozzászoktak a tengeri élethez. A legénységet a tűzföldiek egészítenék ki, ha a bandának sikerülne megszereznie a kétárbocost.
A hajótestről és az árbocozatról ítélve ez a goelett nem szállíthatott százötven-százhatvan tonnánál többet. Egy nyugati szélroham vetette az éjjel a sziklás homokpadra, amelyen szét is zúzódhatott volna. De úgy tűnt, hogy a hajótörzs nem szenvedett károkat. Bal oldalára dőlt, orrtőkéje ferdén a föld felé irányult, jobb oldala fordult a nyílt tenger felé. Ebben a helyzetben a hajóhíd - az előbástyától a tatbástyáig - láthatóvá vált. Árbocai - az előárboc, a főárboc és a tatárboc - teljesen épek maradtak, a kötélzet, a félig feltekert vitorlák - a bevont előtörzsvitorla, elősudár-vitorla és a főárbocsudár - úgyszintén.
Előző nap este, amikor észlelték a kétárbocost a Szent Bertalan-foknál, a hajó meglehetősen erős északkeleti széllel hadakozott, és a legrövidebb úton próbálta elérni a Le Maire-szoros bejáratát. Mikor Kongre és társai szem elől veszítették a sötétben, a szél éppen gyengülni kezdett és nemsokára úgy elült, hogy nem tudott megfelelő sebességet biztosítani a hajónak. Feltehető volt tehát, hogy az áramlatok sodrában túl közel került a zátonyokhoz, s így nem tudott kijutni a nyílt tengerre, amikor az éjjel a szél - az ezen a környéken szokásos szeszélyességével - száznyolcvan fokos fordulatot vett. A vitorlarudak állása azt mutatta, hogy a legénység mindent megtett, hogy befogja a szelet. De nyilván túl későn, hiszen a kétárbocos végül is a homokpadon kötött ki.
Ami a kapitány és a legénység sorsát illeti, csak feltevésekre lehetett hagyatkozni. Valószínűleg, látván, hogy a szél és az áramlat egy veszélyes, sziklás partszakasz felé sodorja őket, leengedték a csónakot, hiszen bizonyosra vették, hogy hajójuk összezúzódik a sziklákon, és ők odavesznek mind egy szálig. Végzetes döntés volt. Ha a kapitány és emberei a fedélzeten maradnak, teljes épségben megússzák. Így viszont kétségtelenül odavesztek, mivel a felfordult csónakot kétmérföldnyire északkeletre sodorta a szél a Franklin-öböl belseje felé.
Az apály ideje alatt gyerekjáték volt feljutni a goelett fedélzetére. A Szent Bertalan-foktól szikláról sziklára ugrálva lehetett eljutni a megfeneklett hajóhoz, mely legfeljebb félmérföldnyire esett. Kongre és Carcante két emberük kíséretében megközelítette a hajót. A többiek a sziklafal lábánál maradtak, onnan figyelték, nem bukkan-e fel netán a hajótörés néhány túlélője.
Mire Kongre és társai a homokpadra értek, a kétárbocos teljesen szárazra került. Mivel a következő dagálykor a tengerszintnek hét-nyolc lábbal kellett emelkednie, a hajó kétségkívül visszanyerte volna merülési mélységét, ha nem a fenekén szenvedett sérüléseket.
Kongre nem tévedett, amikor százhatvanra becsülte a kétárbocos tonnatartalmát. Megkerülte a hajót, s a tathoz érve ezt olvashatta: Maule, Valparaiso.
Tehát chilei hajó futott zátonyra az Államok-szigeten a december 22-ről 23-ra virradó éjszakán.
– Ez kapóra jön nekünk - mondta Carcante.
– Hacsak nincs nagyobb lék a hajótesten - vetette ellen az egyik ember.
– A lékeket be lehet tömni, a hibákat ki lehet javítani - Kongre csak ennyit felelt.
Ezután a tenger felőli oldalon vizsgálgatni kezdte a hajó vízvonal alatti részét. Úgy tűnt, a burkolat nem szenvedett kárt. Az orrtőke kissé belefúródott a homokba, de épnek tűnt, akárcsak a fartőke, s a kormánylapát sem szakadt le vasalásáról. Ami a törzsnek a homokon fekvő részét illeti, annak állapotáról nem tudott meggyőződni, mivel kívülről nem lehetett hozzáférni. Kétórányi dagály után Kongre majd tudni fogja, hogy mihez tartsa magát.
– A fedélzetre! - adta ki a parancsot.
Bár a hajó dőlésszöge bal felől megkönnyítette a beszállást, a hajóhíd ugyanezért járhatatlan volt, csak a párkány mentén kúszva lehetett előrehaladni. Kongre és a többiek a fővitorla csarnakpadján megtámaszkodva jutottak át rajta.
Az ütközés nem lehetett túl heves, mivel az árbocozat néhány le nem rögzített részén kívül minden a helyén volt. A kétárbocos nem volt nagyon törékeny, bordapántjai nem voltak vastagok, így nem dőlt meg túlságosan, s ebből arra lehetett következtetni, hogy a dagály jöttével magától megemelkedik, hacsak nem telik meg vízzel - a vízvonal alatti -, sérüléseinek következtében.
Kongre első dolga az volt, hogy macskaügyességgel a tatbástyáig kapaszkodott, ám ennek ajtaját nem egykönnyen tudta kinyitni. A tiszti étkező fölött rábukkant a kapitány kabinjára. A válaszfalnak támaszkodva egy faliszekrény fiókjából elővette a hajó okmányait, majd visszament a hídra, ahol Carcante már várta.
Kettesben áttanulmányozták a személyzeti lajstromot, melyből megtudták, hogy a chilei Valparaisóban bejegyzett Maule nevet viselő, százötvenhét tonnás kétárbocos, Pailha kapitány irányítása alatt, hatfőnyi legénységgel november 23-án indult útnak rakomány nélkül a Falkland-szigetek felé.
Miután szerencsésen megkerülte a Horn-fokot, a Maule a Le Maire-szorosba készült befutni, amikor hajótörést szenvedett az Államok-sziget zátonyain. Sem Pailha kapitány, sem emberei nem élték túl a katasztrófát, hiszen ha bármelyikük is megmenekül, most mindenképp a Szent Bertalan-foknál kell lennie. Ezzel szemben napfelkelte után két órával egy teremtett lélek sem került elő.
A kétárbocosnak szemmel láthatóan nem volt rakománya, csupán ballaszttal indult a Malvin-szigetek felé. A lényeg azonban az volt, hogy Kongre így szert tett egy hajóra, amelyen elszállíthatja a zsákmányt a szigetről, már ha sikerül vízre bocsátania a Maule-t.
Ehhez azonban el kellett mozdítani a nehezéket, hogy ellenőrizhessék a hajófenék belsejét.
A ballaszt ömlesztve berakodott rozsdás vasdarabokból állt. Kirakásuk sok időt vett volna igénybe, közben a kétárbocos túlságosan ki lett volna szolgáltatva, ha erősödik a tenger felől fújó szél. Mindenekelőtt tehát a homokpadról kellett visszajuttatni a vízre, mihelyt az ár megemeli. Erre pedig nem kellett soká várni, néhány órán belül tetőznie kellett a dagálynak.
– Fel kell készülnünk, hogy mihelyt elegendő víz lesz a hajótő alatt, tengerre kormányozzuk - szólt Kongre Carcantéhoz. - Lehet, hogy nem sérült meg komolyan, s nem telik meg vízzel...
– Hát ezt hamarosan megtudjuk - felelte Carcante -, mivel a tengerszint már emelkedik. S aztán mit csinálunk, Kongre?
– Kijuttatjuk a Maule-t a sziklazátonyok közül, és a fok mentén a Pingvin-öbölbe kormányozzuk, a barlangok elé. Ott nem fog megfenekleni még apálykor sem, hiszen csak hat láb a merülése.
– S aztán? - kérdezte Carcante.
– Aztán a fedélzetre hordjuk mindazt, amit az Elgor-öbölből szállítottunk ide...
– És utána?... - kérdezte Carcante.
– Majd meglátjuk - felelte Kongre.
Munkához láttak, hogy ne késsék le a következő dagályt, hisz ellenkező esetben a kétárbocos vízrebocsátása tizenkét órát késett volna. Mindenáron le kell horgonyozni az öbölben még dél előtt. Ott nem fenyegetné az apály, és viszonylagos biztonságban lehetne, ha az idő nem fordul rosszra.
Kongre mindenekelőtt leemelte az emberei segítségével a vasmacskát a jobb oldali daruról, majd, teljes hosszában kifeszítve a láncot, a homokpadon kívül horgonyozta le. Ily módon, mihelyt a tőke felemelkedik a homokpadról, a hajót el lehet húzatni egészen a mélyvízig. Mielőtt a dagály visszahúzódna, elég idő marad, hogy elérjék az öblöt, és a délután folyamán tüzetesen átnézzék a rakteret.
Éppen befejezték ezt a kurta haditanácsot, amikor megjött a dagály. A homokpad pillanatok alatt víz alá került.
Kongre, Carcante és vagy hat társuk hajóra is szállt, míg a többiek visszatértek a sziklafal tövébe.
Most már nem volt más hátra, mint várni. Attól tartottak leginkább, hogy mivel az emelkedő dagállyal együtt a tenger felől fújó szél gyakran megélénkül, a Maule még jobban belefúródhat a homokpadba, amely a part felőli oldalon kifliszerűen behajlott. Mivel a hajó kis híján az állóvízben vesztegelt, előfordulhatott, hogy - ha tovább sodródik a part felé, akár csak egy fél kötélhosszal -, a tenger nem emelheti meg eléggé ahhoz, hogy kiszabaduljon fogságából.
Úgy tűnt azonban, hogy a körülmények kedveznek Kongre tervének. Az erősödő szél a déli oldalt fújta, s ez a Maule szabadulását segítette elő.
Kongre és a többiek a hajó orrában maradtak, mert annak előbb kellett vízre kerülnie, mint a tatnak. Ha a kétárbocos el tud fordulni a hajótősarkon - ahogy joggal remélték -, akkor már csak a horgonyemelő csörlőt kellene forgatni, hogy az orrtőke a nyílt tenger felé forduljon, s ekkor, százölnyi hosszú lánca segítségével visszajuthat természetes közegébe.
Eközben a tengerszint lassacskán emelkedett. Néhány remegés jelezte, hogy a dagály megmozgatja a hajótestet. Az ár nyugodt tömegben nyomult előre, egyetlen bukóhullám sem törte meg a vízfelület simaságát. Kedvezőbb körülményeket kívánni sem lehetett volna.
Ha Kongre számára biztosnak tűnt is az, hogy sikerül kiszabadítania és a Franklin-öbölben biztonságba helyeznie a kétárbocost, egy lehetőség mégis nyugtalanította. Vajon nem tört-e be a Maule törzsének bal oldala, az, amelyik a homokpadon feküdt, s amelyiket nem tudtak szemügyre venni? Ha ott léket kapott a hajó, nem lesz idő a ballaszt alatt megkeresni és betömni a rést. A kétárbocos nem jut ki a magavájta gödörből, megtelik vízzel, és ott kell hagyni a hullámok kényére-kedvére, míg az első vihar végleg használhatatlanná nem teszi...
Ez komoly gond volt. Nem csoda, hogy Kongre és társai türelmetlenül figyelték a dagály emelkedését. Ha a burkolat valahol sérült, vagy ha baj lenne a tömítéssel, akkor a víz hamar betör a raktérbe, és a Maule fel sem bír egyenesedni.
De lassacskán megnyugodtak a kedélyek. Folytatódott a dagály. A hajótest merülése minden pillanatban mélyebb lett. A vízszint egyre emelkedett a hajó két oldalán, de a víz nem hatolt a goelett belsejébe. Néhány lökés jelezte, hogy a hajótörzs ép, s a hajóhíd is kezdett egyenesbe jönni.
– Nincs lék!... Nincs lék! - kiáltott fel Carcante.
– Figyelni a kötéldobra! - parancsolta Kongre.
A forgattyúk készen álltak. Az emberek csak a művelet megkezdését jelző parancsra vártak.
Kongre a csónakdaru fölött kihajolva figyelte a két és fél órája emelkedő dagályt. Az orrtőke lassan megmozdult, és a hajótő eleje már nem ért feneket. De a fartőke még mindig a homokba volt fúródva, és a kormánylapát akadt. Körülbelül fél óra hiányozhatott ahhoz, hogy a hátsó rész is szabaddá váljék.
Kongre ekkor meg akarta gyorsítani a manővert, és a hajó orrában maradva elkiáltotta magát:
– Fordulás!
A forgattyúkat oly hirtelen tekerték meg, hogy a lánc ugyan megfeszült, de az orrtőke nem fordult a nyílt tenger felé.
– Tarts ki! - kiáltotta Kongre.
Tartani lehetett tőle, hogy felszakad a horgony, s akkor nehéz lett volna újból leereszteni.
A kétárbocos teljesen egyenesbe jött, és sebtében átvizsgálva a rakteret, Carcante megbizonyosodhatott róla, hogy a víz nem tört be. Tehát, ha voltak is károk, legalább a burkolat nem sérült meg. Remélni lehetett, hogy a Maule nem sínylette meg sem a zátonyra futást, sem azt a tizenkét órát, melyet a homokpadon töltött. Ilyen körülmények között nem sokáig kell majd a Pingvin-öbölben időznie.
Délután berakodhatnak, s a hajó már másnap útra kész. Különben is ki kellett használniuk az időjárást. A szélirány kedvező volt, akár a Le Maire-szoroson készültek áthaladni, akár az Államok-sziget déli partja mentén az Atlanti-óceánra eljutni.
A dagálynak kilenc óra körül kellett tetőznie, s mint már említettük, a holdár soha nem igazán erős. De mivel a kétárbocos merülése nem volt túl mély, bízni lehetett benne, hogy el tud indulni a vízen.
Csakugyan, valamivel fél kilenc után a hátsó rész is emelkedni kezdett. A Maule a sérülés kockázata nélkül fordult meg a gerinc hátsó része körül a homokpadon, hiszen a tenger nyugodt volt.
Kongre, miután felmérte a helyzetet, úgy vélekedett, hogy jobb körülmények közt próbálkozhatnak meg ismét a láncvontatással. Parancsára emberei elkezdték a hajó elfordítását, s vagy tizenkét ölnyi horgonylánc feltekerése után a Maule orra végre a nyílt tenger felé fordult. A vasmacska kitartott. Ágai biztosan kapaszkodtak meg egy sziklarésben, és inkább kitörtek volna, mintsem engedjenek a kötéldob húzóerejének.
– Rajta, fiúk! - kiáltotta Kongre.
S mindenki, még Carcante is, nekifeszült a forgattyúknak, miközben Kongre a tat oromzatán kihajolva figyelte a goelett hátulját. Néhány pillanatnyi bizonytalanság: a gerinc hátulsó fele még mindig súrolta a homokot.
Nem csoda, hogy Kongrét és a többieket elfogta az aggodalom. A tenger már csak körülbelül húsz percig emelkedik, s addig ki kell szabadítani a Maule-t, különben a következő dagályig itt vesztegel. Márpedig a dagály tetőzési szintje két napon keresztül csak csökkenni fog, s csak negyvennyolc óra múlva emelkedik ismét.
Elérkezett az utolsó erőfeszítés ideje. Képzelhető, milyen mérgesek - mit mérgesek - milyen dühösek voltak az emberek tehetetlenségükben! Itt van a lábuk alatt a vágyva vágyott hajó, amely a szabadságot és talán a büntetlenséget is jelenti számukra, és ők nem tudják leszakítani erről a homokpadról...
Micsoda szitkok, milyen káromkodások röpködtek - miközben a kötéldobnál lihegtek -, s majd megvesztek félelmükben, hogy eltörik vagy felszakad a horgony! Akkor meg kellene várniuk az esti dagályt, hogy újra kivessék ezt a horgonyt meg egy másikat is. De ki tudja, ugyanilyen kedvezőek lesznek-e a légköri viszonyok huszonnégy óra múlva is?
Valóban, északkeleten sűrű felhők kezdtek tornyosulni. Igaz, ha ott is maradnak, a hajó helyzete nem romlik, mivel a homokpadot a partvidék magas sziklafalai megvédik. De nem válik-e szilajabbá a tenger, nem végzi-e be a hullámverés azt, amit előző éjjel a zátonyra futás kezdett meg?
Ráadásul bármilyen gyengén fúj is ez az északkeleti szél, nem könnyíti éppen meg a hajózást a szorosban. Ahelyett, hogy hátszéllel suhanna, a Maule talán több napig is kénytelen lesz szorosan félszéllel járni, és a hajózásban a késedelem bármikor súlyos következményekkel járhat.
A dagály már majdnem teljesen tetőzött, néhány percen belül jön az apály A homokpadot elborította a víz. Csak néhány szirt csúcsa meredt elő. A Szent Bertalan-fokról már nem is lehetett látni a földnyelvet. A fövenyen az ár egy pillanatra elérte a legutóbbi dagálykor elöntött területet, de rögtön vissza is húzódott.
Nyilvánvaló volt, hogy a tenger hamarosan elkezd visszavonulni, és a sziklák ismét láthatóvá válnak a homokpad környékén.
Újabb szitkok hangzottak el. A halálra fáradt, kifulladt emberek már fel akarták adni a reménytelen vállalkozást.
Kongre vérben forgó szemmel, dühtől habzó szájjal rohant oda hozzájuk. Felkapott egy baltát, és azzal fenyegetőzött, hogy leüti azt, aki elhagyja a helyét; s mindenki tudta, hogy habozás nélkül megtenné.
Mindannyian nekiveselkedtek hát a forgattyúknak, és erőfeszítéseik hatására a lánc pattanásig feszült, összetörve a láncrés rézbélését.
Végül zaj hallatszott. A kötéldob csapópecke esett vissza a bevágásba. A kétárbocos kissé a tenger felé fordult. A kormányrúd mozgatható lett, vagyis a lapát fokozatosan kezdett kiszabadulni a homokból.
– Hurrá!... Hurrá! - kiáltottak az emberek, érezvén, hogy a Maule kiszabadult.
A hajótősarok kicsúszott a hajótest vájta mélyedésből. A kötéldob forgása felgyorsult, s a horgonya által vontatott kétárbocos pár másodperc alatt a homokpadon kívül ringott a vízen.
Kongre azonnal a kormánykerékhez rohant. A lánc meglazult, a felszakadt horgonyt felcsörlőzték. Már csak a zátonyok közti átjárón kellett végighajózni, hogy eljussanak a Franklin-öbölbe.
Kongre ekkor felhúzatta a nagy orrvitorlát, ennél többre nem volt szükség. A tenger ekkori állapotában mindenütt elég mély volt a víz. Fél óra múlva, miután megkerülte a partszakasz utolsó szikláit is, a kétárbocos lehorgonyzott a Pingvin-öbölben, két mérföldre a Szent Bertalan-fok csúcsától.