4.
Kongre bandája
Ha Vásquez, Felipe és Moriz elmennek az Államok-sziget nyugati végébe, tapasztalhatták volna, hogy ott a partvidék egészen más, mint a San Juan-fok és a Several-földnyelv között. Mintegy kétszáz láb magas, meredeken a tengerbe szakadó, a víz alatt is hosszan folytatódó sziklafalak emelkedtek itt, melyeket még szélcsendes időben is dühödten csapkodtak a hullámok.
E kopár színfalak előtt, amelyek repedéseiben, hasadékaiban, vetődéseiben ezernyi tengeri madár fészkelt, több sziklapad húzódott, amelyek közül apálykor nem egy majd’ két mérföldre nyúlt be a tengerbe. Közöttük keskeny csatornák kanyarogtak, melyeken legfeljebb könnyű csónakkal lehetett közlekedni. Itt-ott néhány kavicsos és homokos partszakasz, rajtuk igénytelen tengeri növények csomói, kagylók és csigaházak, melyeket a dagály hatalmas hullámai zúztak széjjel. A sziklafalak üregesek voltak, mélyre nyúló, száraz, sötét, szűk nyílású barlangjaikba még a napéjegyenlőség veszélyes időszakában sem törtek be a szelek, s nem csaptak be a hullámok sem. Köves kapaszkodókon, az árapálytól néha tovasodródó sziklaomlásokon keresztül lehetett eljutni hozzájuk. A sziklaoromra nehezen járható vízmosásokon át vezetett az út, de hogy a sziget közepén elterülő fennsíkot elérje, a vándornak kilencszáz méternél is magasabb bérceket kellett volna megmásznia, legalább tizenöt mérföldnyi szakaszon. Összességében tehát a táj sokkal vadabb és sivárabb volt, mint a túloldali partszakasz, amelyre az Elgor-öböl nyílt.
Bár az Államok-sziget nyugati oldala a Magellán-szigetvilág és a Tűzföld magaslatainak köszönhetően védett volt az északnyugati szelekkel szemben, a tenger legalább olyan vadul csapkodta a partokat, mint a San Juan-foknál, a Diegos- és a Several-földnyelvnél. Ha tehát az Atlanti-óceán felőli oldalon emeltek egy világítótornyot, a Csendes-óceán felőlire éppoly szükséges lett volna egy másik fényszóró - a Horn-fokon túljutó és - a Le Maire-szorost kereső hajóknak. Talán a chilei kormány épp ekkortájt vette fontolóra, hogy kövesse-e az Argentin Köztársaság példáját.
Mindenesetre, ha a munkálatok egyszerre kezdődtek volna az Államok-sziget mindkét felén, az igencsak megnehezítette volna annak a rablóbandának a helyzetét, amely a Szent Bertalan-fok közelében tanyázott.
A zsiványok jó pár évvel ezelőtt vetették meg a lábukat az Elgor-öböl bejáratánál. A sziklafalban egy mély barlangra bukkantak, mely biztos menedékül szolgált nekik, s mivel egyetlen hajó sem kötött ki soha az Államok-szigeten, teljes biztonságban érezhették magukat.
E tucatnyi rabló vezére egy Kongre nevű fickó volt, alvezére pedig egy bizonyos Carcante.
A banda dél-amerikai eredetű emberek szedett-vedett társasága volt: öten argentinok vagy chileiek, míg a többieket valószínűleg a Tűzföldről verbuválta Kongre - ezeknek csak a Le Maire-szoroson kellett átkelniük a szigetre, amelyet korábbi halászataikról már jól ismertek.
Carcantéról csak annyit lehetett tudni, hogy chilei, de azt már nehéz lett volna megmondani, hogy a köztársaság melyik városában vagy falvában, s milyen családban látta meg a napvilágot. Harmincöt-negyven éves, középtermetű, kissé sovány, csupa ín és izom, rendkívül élénk ember volt. Aljas jelleménél, romlott lelkénél fogva nem riadt vissza sem rablástól, sem gyilkolástól.
Ami a bandavezért illeti, róla szinte semmit nem lehetett tudni. Származásáról soha nem nyilatkozott. Még azt sem lehetett biztosan tudni, hogy valódi neve volt-e a Kongre. Annyi biztos, hogy ez a név igen gyakori a magellániai és a tűzföldi bennszülötteknél. Az Astrolabe és a Zélée hajók expedíciója során Dumont-d’Urville kapitány a Magellán-szorosbeli Peckelt-öbölben felvett a hajójára egy ilyen nevű patagónt. De kétséges, hogy Kongre Patagóniából származott-e. Egyáltalán nem voltak láthatók rajta az ottani vidéken élő emberek jellemző jegyei: a felül keskenyedő, alul kiszélesedő fejforma, a szűk és csapott homlok, a metszett szem, a lapos orr, a többnyire magas termet. Megjelenése sem sugározta azt a szelídséget, amelyet oly gyakran tapasztalni ezeknek a népcsoportoknak a képviselőinél.
Kongre éppoly energikus volt, mint amilyen erőszakos természetű. Jelleme kiült vad vonásaira, amelyeket negyvenegynéhány éves kora ellenére már őszülő, sűrű szakálla sem bírt elleplezni. E valódi bandita, e félelmetes gonosztevő lelkén számtalan gaztett száradt, nem csuda hát, hogy ezen a szigeten keresett menedéket, amelynek csak a partvidéke ismert.
De hogyan tudták fenntartani magukat Kongre és társai, amióta itt ütötték fel tanyájukat? Mindjárt rövid magyarázatot adunk erre. Mikor Kongre és cinkosa, Carcante, - akik bűneikért csak kötélre vagy nyakvasra számíthattak - megszöktek a Magellán-szoros legnagyobb kikötőjéből, Punta-Arénasból, a Tűzföldre menekültek, ahol nehéz lett volna a nyomukra lelni. Ott - a pecsera indiánok közt élve - tudták meg, hogy milyen gyakoriak a hajótörések az Államok-szigeten, ahol akkor még nem épült meg a világítótorony. Csakugyan, különféle roncsokat vetett ott partra a víz, köztük értékes holmikat is. Ekkor támadt Kongrénak és Carcanténak az az ötlete, hogy két-három Tűzföldre menekült magukfajta gonosztevőből, és vagy tíz - semmivel sem különb - pecserából, hajóroncs-fosztogató bandát szervez. Egy bennszülött csónakjával keltek át a Le Maire-szoroson. De bár Kongre és Carcante tengerészek voltak, sokat hajóztak azelőtt a Csendes-óceán viharos vidékein, mégsem tudták elkerülni a szerencsétlenséget. A Party-öböl nyugodt vizein készültek kikötni, amikor egy szélroham kelet felé sodorta őket, és a háborgó tenger a Colnett-fok szikláin összezúzta csónakjukat.
Ekkor jutottak el gyalog az Elgor-öbölig. Nem csalatkoztak reményeikben. A San Juan-fok és a Several-földnyelv közti partszakasz tele volt régebben és újabban szerencsétlenül járt hajók roncsaival, melyek közt még ép bálákra, a banda számára hosszú hónapokra elegendő élelmet tartalmazó ládákra, fegyverekre - köztük könnyen megjavítható pisztolyokra és puskákra -, fémdobozokban szárazon maradt lőszerre, gazdag ausztrál szállítmányokból származó nagy értékű ezüst- és aranyrudakra, bútorokra, deszkákra, padlókra, mindenféle faanyagra, itt-ott csontvázakra bukkantak; a tengeri baleseteket senki emberfia nem élte túl.
A hírhedt Államok-szigetet egyébként jól ismerték a hajósok. Ha egy hajót ezekhez a partokhoz sodort a vihar, sorsa meg volt pecsételve: mindenestül odaveszett.
Kongre nem az öböl mélyén, hanem bejáratánál telepedett le társaival, ami jobban megfelelt céljainak, hisz innen megfigyelés alatt tudta tartani a San Juan-fokot. Véletlenül bukkant rá egy barlangra, amelynek bejáratát sűrű hínár- és moszatfüggöny takarta el, s amely kellően tágas volt ahhoz, hogy az egész banda elférjen benne. A barlang az öböl északi partján, egy sziklafalnak támaszkodó magaslatra derékszögben helyezkedett el, így nem kellett tartania a nyílt tengerről fújó széltől. A roncsokról összeszedett használható holmikat mind ide szállították: bútort, ágyneműt, ruhát, és nagy mennyiségű húskonzervet, több láda kétszersültet, pálinkás- és boroshordókat is. Egy szomszédos barlangban raktározták el a parton talált holmi közül mindazt, aminek különleges értéke volt: az aranyat, ezüstöt és ékszereket. Kongre terve az volt, hogy becsal egy gyanútlan hajót az öbölbe, telerakja a zsákmánnyal és visszatér korábbi kalózkodásainak színhelyére, a csendes-óceáni szigetekre.
Mivel eddig nem kínálkozott alkalom, a gonosztevők nem hagyhatták el a szigetet. Az időközben eltelt két év alatt gazdagságuk viszont egyre nőtt. Újabb hajótörések történtek, s ők ebből hasznot húztak. Sőt, mint az Ó- és Újvilág egyes veszélyes partvidékeinek fosztogatói, maguk is előidéztek szerencsétlenségeket. Olyan éjszakákon, amikor a keleti szél vihart hozott, jelzőtüzekkel csalták a hajókat a zátonyok felé, s ha egy hajótörött kivételesen mégis partra tudott úszni, avval azonnal végeztek. Ilyen bűnöket követett el hát ez a banda, melynek még csak a létezéséről sem tudott senki.
Eközben azonban a banda továbbra is a sziget foglya maradt. Kongre hiába okozta több hajó vesztét, egyet sem tudott az Elgor-öbölbe csalogatni, hogy ott hatalmába kerítse. Jószántából pedig egyetlen hajó sem horgonyzott le az öbölben, amelyet alig ismertek a kapitányok, s még ha ez be is következik, arra is ügyelni kell, hogy a legénység ne tudjon megbirkózni a tizenöt banditával.
Telt-múlt az idő, a barlangban egyre halmozódott az értékes zsákmány. Elképzelhető, mekkora volt Kongrénak és társainak türelmetlensége és haragja.
Nem csoda, hogy Carcante és főnöke között is ez volt a fő beszédtéma.
– Úgy itt rekedtünk ezen a szigeten, mint egy zátonyra futott hajó - hajtogatta Carcante -, a több mint százezer piasztert érő rakományunkkal...
– Igen - felelte Kongre -, el kell mennünk mindenáron!
– Mikor és hogy? - vágott vissza Carcante. S ez a kérdése mindig válasz nélkül maradt.
– Tartalékaink egyszer kifogynak - folytatta Carcante. - Halból ugyan van elég, de a vad hiányzik!... S micsoda telek járják ezen a szigeten! Uram, irgalmazz! Gondolni se merek azokra, amelyeket még végig kell kínlódnunk.
Mit felelhetett erre Kongre? Különben sem volt túl beszédes vagy közlékeny. De mekkora harag fortyogott benne tehetetlensége éreztén!
Nem, semmit sem tehet... Semmit!... Ha már nem tudnak egy nagyobb hajón rajtaütni, megfelelne egy a sziget keleti oldala felé kalandozó tűzföldi halászbárka is, hiszen Kongrénak gyerekjáték volna hatalmába kerítenie. És akkor, ha nem is ő, de Carcante és valamelyik chilei eljuthatna azon a Magellán-szorosba, ahonnan már nem nehéz Buenos Airesbe vagy Valparaisóba menni. A bőségesen rendelkezésükre álló pénzből azután vehetnek egy százötven-kétszáz tonnás hajót, amelyen Carcante és néhány felfogadott tengerész eljönne az Elgor-öbölbe. Ha egyszer a hajó lehorgonyoz az öbölben, a legénységtől nyomban megszabadulnak... s azután az egész banda kincsestül elhajózhat a Salamon-szigetek vagy az Új-Hebridák felé...
Így álltak a dolgok, amikor - tizenöt hónappal történetünk kezdete előtt - a helyzet hirtelen megváltozott.
1858 októberének elején egy argentin lobogó alatt hajózó gőzös jelent meg a láthatáron, és az Elgor-öböl felé vette útját. Kongre és társai hamarosan észrevették, hogy hadihajóról van szó, amelyet megtámadniuk lehetetlen. Miután eltüntették jelenlétük minden nyomát és felismerhetetlenné tették a két barlang bejáratát, visszahúzódtak a sziget belsejébe, hogy kivárják, míg a hajó eltávozik.
A Santa Fé volt az, fedélzetén egy mérnököt hozott Buenos Airesből, aki azzal volt megbízva, hogy kijelölje az Államok-szigeten megépítendő világítótorony helyét.
Az ágyúnaszád csak pár napig időzött az Elgor-öbölben, és nem fedezte fel Kongre és társai rejtekhelyét.
Carcante azonban, akinek sikerült az éj leple alatt eljutnia az öbölig, megtudta, hogy mi járatban van a Santa Fé az Államok-szigeten. Világítótornyot fognak építeni az Elgor-öböl mélyén! A banda tehát, úgy tűnt, legjobban teszi, ha elhagyja a szigetet, és minden bizonnyal így is cselekedett volna, ha van rá lehetősége.
Kongre az egyedül lehetséges megoldást választotta. Már jól ismerte a sziget nyugati részét, a Szent Bertalan-fok környékét, ahol akadt néhány más barlang, melyben meghúzhatták magukat. Mivel az ágyúnaszád nyilván hamarosan visszatér egy csapat munkással a fedélzetén, hogy hozzálássanak a munkálatokhoz, Kongre nem vesztegette az időt, és megkezdte az egy évre szükséges holmi átszállíttatását, hiszen joggal gondolhatta, hogy a San Juan-foktól ilyen távol nem kockáztatják, hogy felfedezik őket. Ahhoz azonban kevés lett volna az idő, hogy mindkét barlangot kiürítsék. Arra kellett szorítkozniuk, hogy csak az élelmiszer nagyobb részét vigyék át, vagyis konzerveket, italokat, ágyneműt, ruhákat és néhány értékes tárgyat, majd a maradékot sorsára hagyva, kövekkel és szénával gondosan eltorlaszolták a barlangok kijáratát.
Az elköltözésük utáni ötödik nap reggelén a Santa Fé ismét feltűnt az Elgor-öböl bejáratánál, s hamarosan lehorgonyzott. A munkások partra szálltak, és a hajón hozott felszerelést kirakták. Miután kijelölték a torony helyét a sziklateraszon, azonnal megkezdték az építési munkálatokat, és, mint tudjuk, gyorsan haladtak.
Így történt, hogy Kongre bandájának a Szent Bertalan-fokon kellett meghúznia magát. Egy hóléből táplálkozó patak látta el őket a szükséges ivóvízzel. A halászatnak és kisebb mértékben a vadászatnak köszönhetően takarékoskodhattak az Elgor-öbölből magukkal hozott élelmiszerrel.
Kongre, Carcante és társaik persze felettébb türelmetlenül várták, hogy a munkálatok befejeztével eltávozzon a Santa Fé és csak három hónap múlva, a váltással térjen vissza.
Magától értetődik, hogy Kongre és Carcante mindenről tudott, ami az öböl partján történt. Akár a déli vagy az északi part mentén, akár a sziget belseje felől közelítve meg az öblöt, akár a New-Year-öblöt övező hegyekről kémlelve meggyőződhettek róla, hogy hol tartanak és mikor fejeződnek be a munkálatok. Kongre ekkor akarta végrehajtani aprólékosan kigondolt tervét. S ki tudja, ha már egyszer az Elgor-öböl ki van világítva, miért is ne kötne ki ott egy hajó, amelyet birtokukba vehetnek, miután meglepték és lemészárolták a legénységét?
Kongre úgy vélte, egyáltalán nem kell tartania attól, hogy az ágyúnaszád tisztjei a sziget nyugati felébe terveznek kirándulást. Senki nem merészkedett volna - legalábbis ebben az évben - a Szent Bertalan-fokig a sivár fennsíkokon, a szinte járhatatlan vízmosásokon, vagyis ezen az egész hegyvidéken keresztül, melyen csak oly nagy fáradság árán lehet átkelni. Igaz, a naszád parancsnoka esetleg meg is kerülheti a szigetet. De nem valószínű, hogy megpróbálkozzék a kikötéssel ezen a sziklás partvidéken, s ha mégis, a banda tett volna arról, hogy ne derüljön fény hollétére.
Ez az eshetőség amúgy sem következett be, s a világítótorony munkálatainak végét jelentő december is elérkezett. Az őrök egyedül maradnak, s a munkák befejezéséről Kongre abból a tényből szerezhet tudomást, hogy a torony első sugarai bevilágítják az éjszakát.
Az utolsó hetek alatt a banda egy-egy tagja ezért állandóan figyelőállásban volt az egyik kúp tetején, ahonnan el lehetett látni a hét-nyolc mérföldre emelkedő toronyig. A parancs úgy szólt, hogy a megfigyelő a lehető leggyorsabban térjen vissza, mihelyt első ízben meggyújtják a fényt.
Éppen Carcante volt az, aki december 9-ről 10-re virradó éjszaka szolgálatban volt, és a Szent Bertalan-fokon jelentette a hírt a többieknek.
– Igen - kiáltotta, mikor visszaért Kongréhoz a barlangba -, az ördög meggyújtotta ezt a fényt, hogy az ördög fújná el!
– Őrá nem lesz szükségünk! - felelte Kongre, s fenyegetően mutatott kelet felé.
Eltelt néhány nap, és a következő hét elején történt, hogy Carcante a Parry-öbölnél vadászva eltalált egy vadlámát. Már tudjuk, hogy az állat elmenekült, és ott esett össze - a bükkfaerdő közelében a sziklák mellett -, ahol Moriz észrevette. S ettől a naptól kezdve, miután bebizonyosodott, hogy nincsenek egyedül a szigeten, Vásquez és társai szigorúbban figyelték az Elgor-öböl környékét.
Elérkezett hát a nap, amikor Kongre, elhagyva a Szent Bertalan-fokot, visszatérni készült a San Juan-fokhoz. A gonosztevők úgy döntöttek, hogy a holmijukat a barlangban hagyják. Csak a három-négy napi gyalogláshoz szükséges élelmet viszik magukkal, számítva a torony készleteire. December 22-e volt. Hajnalban indulva az út egyharmadát is megtehetik az első napon, ha a sziget belsejében, a hegyek között vezető ismert úton mennek. E tízmérföldes, hegyvidéki szakasz után vagy a fák alatt, vagy valamilyen sziklaüregben készültek megpihenni.
A pihenő után másnap még napfelkelte előtt indulnak neki a második szakasznak, amely egyenlő hosszúságú lehet az előző napival, s harmadnap estére már az Elgor-öbölben lehetnek.
Kongre úgy számolt, hogy két őr látja el a szolgálatot a toronyban, bár valójában három volt. De mit számít az. Vásquez, Moriz és Felipe aligha tud védekezni ellenük, hiszen sejtelmük sem lesz róla, hogy a közelben vannak. Először a lakóhelyiségben pihenő kettővel végeznek, s aztán már elboldogulnak az őrszobában ügyelő harmadikkal.
Kongre lesz így a világítótorony ura. Utána már tetszése szerint átszállíttathatja a Szent Bertalan-foknál hagyott holmikat, s aztán újra elhelyezheti az Elgor-öböl bejáratánál levő barlangban.
Ez volt tehát a félelmetes zsivány terve. Hogy végre is tudja hajtani, azt biztosra lehetett venni. De hogy utána is kedvez-e neki a szerencse, az már kevésbé volt biztos.
Valóban, a többi már nem rajta múlik. Egy hajónak kellene kikötnie az Elgor-öbölben. Igaz, hogy a Santa Fé útja nyomán a kikötőhely hamarosan ismertté fog válni a hajósok előtt, így egyáltalán nem látszott lehetetlennek, hogy - főleg egy közepes méretű hajó - inkább az immár jelzőfénnyel ellátott öblöt választja, mintsem viharos időben átkeljen a Le Maire-szoroson, vagy dél felől kerülje meg a szigetet... Kongre elhatározta, hogy az első ilyen hajót hatalmába keríti, s valóra váltja az oly régóta dédelgetett tervet: elmenekül a Csendes-óceán egy olyan pontjára, ahol gaztettei büntetlenek maradnak.
De mindehhez az kellett, hogy minden úgy történjék, ahogy Kongre kigondolta, még mielőtt a váltást hozó ágyúnaszád ismét megjelenik az öbölben. Ha addig nem tudják elhagyni a szigetet, Kongre és társai arra kényszerülnek, hogy visszatérjenek a Szent Bertalan-fokhoz.
S akkor már a körülmények is megváltoznának. Mihelyt Lafayate kapitány tudomást szerez a három toronyőr eltűnéséről, nem kételkedik benne, hogy emberrablás vagy gyilkosság áldozatai lettek. Átkutatják az egész szigetet. Az ágyúnaszád anélkül nem indul vissza, hogy át ne vizsgálnák a sziget minden zugát. Hogyan is menekülhetne el a banda üldözői elől, és hogyan tarthatná fenn magát, ha a helyzet sokáig ilyen maradna? Szükség esetén Argentína újabb hajókat küldene. S ha Kongrénak sikerülne is hatalmába keríteni egy pecsera halászbárkát - amire alig van esélye -, a szorost olyan gondosan őriznék, hogy nem kelhetne át rajta a menedéket nyújtó Tűzföldre. Vajon kedvez-e a szerencse a banditáknak, hogy idejében el tudják hagyni a szigetet?
22-én este Kongre és Carcante a Szent Bertalan-fok csücskében sétálgatva társalogtak, és közben tengerészszokás szerint fél szemmel a tengert és az eget figyelték.
Az időjárás semleges volt. A láthatáron felhők gyülekeztek. Erős északkeleti szél fújt.
Este fél hétre járt. Kongre és társai már visszatérni készültek szállásukra, mikor Carcante megszólalt:
– Tehát minden holmit itt hagyunk a Szent Bertalan-foknál?
– Igen - felelte Kongre -, könnyű lesz később odavinni. Majd ha mi leszünk ott az urak, és ha...
Nem fejezte be. Szemét a nyílt tengerre szegezte és megtorpant:
– Carcante... nézd csak ott... ott... a fokkal szemben...
Carcante a megadott irányba tekintett.
– Hohó - kiáltott fel -, semmi kétség... az egy hajó!
– A sziget felé tart - folytatta Kongre -, s cikkcakkban halad, mert szembe kapja a szelet.
Valóban, a Szent Bertalan-foktól körülbelül két mérföldre egy hajó lavírozott teljes vitorlázat alatt. Ellenszélben haladt, lassan mégis előrejutott, és ha a szorost kereste, még az éj leszállta előtt odaérhetett.
– Úgy látom, goelett - mondta Carcante.
– Úgy van... kétárbocos, százötven-kétszáz tonnás hajó - felelte Kongre.
Kétségtelennek tűnt, hogy a goelett a Szent Bertalan-fok megkerülése helyett a szoros felé igyekszik. A kérdés az volt, hogy a szoros magasságába ér-e, mielőtt teljesen besötétedik. Az ellenszél erős volt, nem állt-e fenn tehát az a veszély, hogy az áramlás zátonyra veti?
Az egész kompánia ott tolongott a parton.
Ittlétük óta nem először tűnt fel hajó ennyire közel az Államok-szigethez. Mint tudjuk, ilyenkor szokták bevetni a rablók azt a fogást, hogy mozgó fényekkel a sziklák felé csalogatják az áldozatot.
Ezúttal is mindenki ezt javasolta.
– Nem - felelte Kongre -, nem szabad, hogy ez a kétárbocos odavesszen. Inkább próbáljuk meg kézre keríteni... Ellenszele van és az áramlat se kedvező... az éjszaka sötét lesz... Biztos, hogy nem jut el a szorosig. Holnap még mindig itt lesz a fok közelében, s akkor meglátjuk, mit kell tennünk.
Egy óra múlva a hajó eltűnt az éjszaka sötétjében; egyetlen fény sem látszott a nagy vízen, mely jelenlétéről árulkodott volna.
Az éjszaka folyamán a szélirány hirtelen délnyugatira változott. Másnap hajnalban, mikor Kongre és társai lementek a partra, váratlan látvány tárult szemük elé: a kétárbocos a Szent Bertalan-foknál zátonyra futott.