Még mindig a rongyosok iskolája.

Grip, az iskolába visszatérvén, kötelességének tartotta, O’Bodkins úr figyelmét Carker és a többiek viselkedésére irányozni. Nem azokról a csínyekről beszélt, a melyeket ő ellene követtek el és a melyeket ő a legtöbb esetben észre se vett; hanem Senki fiáról és a rossz bánásmódról, amellyel a gyermeket üldözték. Ezúttal a dolog odáig fajult, hogy a Grip közbelépése nélkül most a hullámok egy gyermek hulláját sodornák a salthilli part felé.

Egy fejbólintás volt az összes válasz, a melyet Grip O’Bodkins úrtól kapott. Hiszen be is láthatta volna, hogy az efféle dolgokhoz a könyvvitelnek semmi köze sincs. Az ördögbe! csak nem lehet a főkönyvbe rovatot nyitni a pofok és egy másikat a rugások számára! Ezeket épp oly nehéz volna az aritmetika szabályai szerint összeadni, mint három kavicsot meg öt stigliczet. O’Bodkins úrnak igazgatói minőségében persze, hogy fel kellene ügyelnie a növendékei viselkedésére, de könyvvivői minőségében beérte azzal, hogy az iskola felügyelőjét elküldte a dolgára.

E naptól fogva Grip elhatározta, hogy folyvást szemmel fogva tartani a védenczét, sohase hagyja őt egyedül a nagy teremben és valahányszor elment hazulról, bezárta őt a padláskamrájában, a hol a gyermek legalább biztonságban lehetett.

A nyár utolsó hónapja is elmult. Szeptember elérkezett. Ez az éjszaki grófságokban már téli hónap és Irland felső részén a tél szakadatlan sora a hónak, a szeleknek, a szélviharoknak és a ködöknek, a melyeket az Atlanti-tenger szele átkerget Észak-Amerika jéglepte síkjairól.

Nehéz és kemény idő ez a galwayi öböl parti lakosaira nézve, a kiket a hegyek úgy körülzárolnak, mint megannyi jégfal. A napok igen rövidek és az éjszakák igen hosszúak azokra nézve, a kiknek a tűzhelyén nem ég se szén, se tőzeg. Senki se csodálkozzék tehát azon, ha ilyenkor a hőmérő nagyon alacsony fokot mutat a rongyosok iskolája helyiségében, talán csak az O’Bodkins úr szobája kivételével. Mert hát ha az igazgató-könyvvivő nem laknék meleg szobában, talán a tintája se maradna hígan a téntatartóban... és a számok is megfagynának, mielőtt belepingálná a főkönyvbe.

Ha valamikor, úgy most volt itt az ideje annak, hogy a növendékek az utczákon és útfélen összeszedjenek mindent, a mi alkalmas arra, hogy élenynyel kombinálva, hőséget idézzen elő. Meg kell vallani, hogy ez csak nagyon gyarló segélyforrás, mikor az embernek csak a lehullott fagalyakra, a házak előtt otthagyott tőzegtöredékekre és ama szénhulladékokra kell szorítkoznia, a melyekért a szegények össze szoktak egymással veszni a rakpartokon. Az iskola növendékei tehát ilyen tarlózással foglalatoskodtak és milyen nagy volt a tarlózók száma!

Senki fia is részt vett ebben a munkában. Naponként hozott haza némi tüzelőanyagot. Ez nem volt koldulás. A tűzhelyen égett is néminemű csunya füstös láng, amellyel azonban mégis be kellett érniök. Az egész iskola, a rongyok alatt dideregve, a kemencze körül szorongott - mondani se kell, hogy a legnagyobbak a legjobb helyeket foglalták el, - mialatt a vacsora megfőni próbált az üstben. És milyen vacsora!... kenyérdarabok, burgonya-hulladék és nehány csont, a melyhez még húsfoszlányok tapadtak... felséges leves, a melyben faggyudarabok helyettesítették a husleves zsírszemeit.

Magától értetődik, hogy Senki fia számára sohase volt hely a tűz mellett és hogy ritkán jutott neki egy kanálnyi abból a folyadékból, a melyet a vén Kriss a nagyobbak számára tartott fenn. Ezek az utóbbiak éhes ebek módjára kaptak rajta és nem késtek a fogaikat vicsorgatni, sovány eledelük megvédelmezésére.

Szerencsére, Grip sietett elvezetni a gyermeket a fülkéjébe és odaadta neki a legjavát abból, a mi a mindennapi eleségből az ő osztályrészéül jutott. Igaz, hogy a kamra nem volt befütve, de a szalma közé bebujva, és egymás mellé zsugorodva, mindakettőnek sikerült megóvnia magát a hidegtől; elaludtak és talán az álom fel is melegít?... Reméljük legalább, hogy arra is képes!

Egy napon Gripet valódi szerencse érte. Galway főutczáján sétálván, egy utas, a ki éppen a Royal Hôtel-ba ment, megbízta őt, hogy vigyen el egy levelet a postahivatalba. Grip sietett eljárni a megbízatásában és egy szép, ujdonatuj shillinget kapott a fáradságáért. Persze, hogy ez nem volt valami nagy tőke és Gripnek nem is kellett a fejét törnie azon, vajjon azt állami vagy részvénytársulati értékpapirokba fektesse. Nem! az elhelyezés természetben fog történni és pedig nagyrészt Senki fia és némi részben a saját gyomrában. Egy adag hideg felvágottat vásárolt tehát s azzal három napig jól tartotta kis védenczét, Carker és a többiek tudtán kívül. Elképzelhető, hogy Gripnek semmi kedve se volt osztozkodni azokkal, a kik, sohasem osztoztak vele.

Ezenfelül, - és ez volt a legszerencsésebb eredménye Grip találkozásának a Royal Hôtel vendégével, - az érdemes gentleman látván, hogy a szegény hórihorgas fiu oly hiányosan van öltözve, egy szövött gyapotinget ajándékozott neki.

Ne higyje az olvasó, hogy Grip ezt a saját használatára akarta megtartani. Nem! Ő Senki fiára gondolt. Milyen pompás lesz, ezt a jó gyapotinget viselnie a rongyai alatt!

– Úgy fogja magát benne érezni, mint a bárány a gyapjában! - gondolá magában a derék fiu.

De a bárány nem akarta megengedni, hogy Grip az ő kedvéért megfossza magát a saját gyapjujától. E felett vita támadt köztük. Végre úgy látszott, hogy a dolgot el lehet intézni közmegelégedésre.

Az idegen gentleman kövér úri ember volt és Grip az ingét kétszer is maga körül csavarhatta volna. A gentleman magas termetű ember is volt és a Senki fia tetőtől talpig beburkolózhatott volna az ingébe. Ennélfogva az ing hosszának és szélességének kellő értékesítése által kettős czélnak lehetett megfelelni. A részeges vén Krisst nem lehetett felkérni az ing szétfejtésére és újból való megvarrására... akár azt kérte volna tőle az ember, hogy vegye ki a pipáját a szájából. Grip tehát bezárkózott a padláskamrájába és összeszedvén az eszét, a munkához látott. Miután a gyermeken mértéket vett volna, oly ügyesen dolgozott, hogy sikerült létrehoznia egy jó ujjast. Az ő számára is megmaradt egy mellényrevaló - igaz ugyan, hogy ujjak nélkül, de egy mellény is csak valami.

Magától értetik, hogy Senki fiának meghagyta, hogy az ujjasát jól eldugja rongyai alatt, nehogy a többiek meglássák. Inkább darabokra tépték volna, hogysem rajta hagyják. A gyermek meg is fogadta a jó tanácsot és elgondolhatjuk, mennyire méltányolta a gyapotujjas melegét a téli nagy hidegben.

A rendkívül esős október után a november fagyos szelet hozott, a mely hóvá sűrítette a légkör egész nedvességét. A fehér réteg két lábnyinál magasabb volt Galway utczáin, a mit a naponkint gyűjtött szén és tőzeg mennyiségén meg is lehetett érezni. Erősen dideregtek a rongyosok iskolájában és mikor a tűzhely számára nem volt tüzelőanyag, akkor bizony a gyomrok számára se volt (a mely szintén nem egyéb egy tűzhelynél), mert nem gyújtottak ám mindennap tüzet.

Mindazonáltal a rongyosoknak a hóviharok, a fagyos széláramlatok közepett is gondoskodniok kellett az utczákon és az országutakon az iskola szükségleteiről. Most már a kövezet hézagaiban semmit se lehetett találni. Nem maradt egyéb hátra, mint házról-házra kéregetni. A hitközség kétségkívül sokat tett a szegényekért, de a rongyosok iskoláján kívül még számos jótékonysági intézet folyamodott hozzá a nyomor idején.

A gyermekek tehát kénytelenek voltak házról-házra kéregetni. A melyik házban a könyörület nem halt ki egészen, ott nem részesültek éppen rossz fogadtatásban. De sok helyen mily durván fogadták és mily fenyegetéseket kellett hallaniok azon esetre, ha még egyszer merészkednének eljönni! Ilyenkor aztán üres kézzel kullogtak haza...

Senki fia nem tagadhatta meg a társai példájának követését. Pedig valahányszor megállt egy ház előtt és az ajtó kalapácsát felemelte, úgy rémlett előtte, hogy ez a kalapács az ő szivére fog visszacsapódni. Ilyenkor, ahelyett, hogy alamizsna után nyujtotta volna ki a kezét, azt kérdezte, nem végezhetne-e el valamely megbízást. Így legalább megkímélte magát a koldulás szégyenétől... Megbízást adni egy ötéves gyermeknek, mindenki tudta, hogy mit jelent ez és némelykor odadobtak neki egy darab kenyeret... a melyet sirva vett el. Hiába... az éhség!...

Deczemberben a hideg nagyon élessé és nagyon nedvessé lett. A hó folyvást esett, nagy pelyhekben. Az ember alig tájékozhatta magát az utczákon. Délután három órakor már meg kellett gyújtani a légszeszt és a lámpás sárgás lángja nem volt képes áthatolni a sűrű ködön, mintha csak elvesztette volna egész világító erejét. Az utczákon nem közlekedtek kocsik, se talyigák. A járókelők siettek haza. És Senki fia, a hidegtől égő szemekkel, megkékült arczczal és kezekkel futott az iskola felé, erősen magához szorítván hólepte rongyait.

Végre elmult ez a kínos tél is. Az 1877-ik év első hónapjai kevésbbé voltak szigoruak. A nyár gyorsan beköszöntött. Már junius hóban meglehetősen meleg napok jártak.

Augusztus 17-ikén Senki fia - a ki akkor hatéves volt - valamit talált és ennek az esetnek váratlan következményei voltak.

Este hét órakor végig ment a Claddagh hídhoz vezető utczák egyikén és hazafelé tartott, meg lévén győződve, hogy rossz fogadtatásra talál, mert az útja eredménytelen volt. Ha Grip nem hozott haza valamely ételmaradékot, akkor ma este mindaketten vacsora nélkül maradnak. Különben ez nem lesz a legelső ilyen eset és a helyzet túlbecsülése volna, ha mindennap, rendes órában való étkezésre számítanának. A gazdag embereknél az efféle szokás természetes, mert hiszen módjukban áll. De egy szegény ördög akkor eszik, a mikor teheti és «ha nem teheti, nem eszik», mondá Grip, a ki hozzá volt szokva, hogy bölcsészeti maximákkal táplálkozzék.

Senki fia, kétszáz lépéssel az iskola előtt megbotlott és elhasalt a kövezeten. Miután nem eshetett nagyot, nem is esett nagy baja. De mikor elesett, egy tárgy gurult tova előtte, a melyben megbotlott. Ez a tárgy egy nagy kőkorsó volt, a mely csodálatosképen nem tört össze - szerencsére, mert különben a gyermek sulyosan megsérülhetett volna.

Senki fia felkelt és maga körül keresgélvén, végre megtalálta a korsót, a mely két vagy három gallon ürtartalmú lehetett. Parafadugóval volt bedugaszolva és annak eltávolítása után meg lehetett tudni mi a tartalma.

Senki fia kihuzta a dugót és azt sejtette, hogy borókapálinka van benne.

Csakugyan az volt és pedig annyi, hogy beérhették vele az összes rongyosok, ennélfogva Senki fia biztosra foghatta, hogy ma jó fogadtatásban fog részesülni.

Senki se volt az utczán, senki se látta őt és a rongyosok iskolája nem volt messzebb kétszáz lépésnél.

De akkor olyan gondolatai támadtak, a milyenek nem támadtak volna se Carkernek, sem a többinek. Ez a korsó nem volt az övé. Nem volt ez könyöradomány, nem találta a szemeten, hanem olyan tárgy volt, a melyet valaki elvesztett. Persze, hogy nehéz lesz megtalálni a tulajdonosát. De mindegy: a lelkiismerete azt sugta neki, hogy nem szabad rendelkeznie a más ember tulajdonával.

Ezt ösztönszerüleg tudta, mert bizony se Thornpipe, sem O’Bodkins úr nem tanította őt arra, hogy mi a becsületesség. Szerencsére, vannak gyermeki szivek, a melyekbe ezt már a természet bevéste.

Senki fia, a kit ez a lelet nagy zavarba ejtett, elhatározta, hogy tanácsot fog kérni Griptől. Grip kétségkívül módját fogja ejteni a tulajdonos kinyomozásának. A fődolog az volt, hogy becsempészhesse a korsót a padláskamrába, a nélkül, hogy a gazficzkók észrevennék, a kiknek bizonyára a legkisebb gondjuk is nagyobb volna annál, hogy visszajuttassák a tulajdonosához. Két vagy három gallon gin!... Milyen szerencse!... Éjszakára már egy csöpp se maradna belőle! Gripért Senki fia épp úgy jót mert állni, mint önmagáért. Grip a világért se nyulna a korsóhoz, hanem elrejtené azt az ágya szalmája alá és holnap reggel nyomozást indítana meg a városnegyedben. Szükség esetén házról-házra mennének és valamennyi ajtón kopogtatnának, még pedig ezuttal nem koldulás czéljából.

Senki fia tehát az iskola felé tartott, nagy fáradsággal igyekezvén eltakarni a korsót, a mely nagyon is kidomborult a rongyai alatt.

Szerencsétlenségére, mikor az ajtó elé ért, Carker éppen akkor rohant ki hirtelen és így az összeütközést nem lehetett elkerülni. Ezenfelül Carker ráismert és minthogy egyedül voltak, kedvezőnek találta az alkalmat, hogy megfizesse a hátralékot, amellyel még neki tartozott a Grip közbelépése óta a salthilli parton.

Rá rohant tehát a szegény fiucskára és a rongyok alatt megérezvén a korsót, azt elvette tőle erőszakkal.

– Ej! mi ez? - kiáltá Carker.

– Ez... nem a tied!

– Akkor hát... a tied!

– Nem... nem az enyim!

És Senki fia el akarta lökni Carkert, a ki olyat rugott rajta, hogy a gyermek három lépésnyire tovagurult.

Jól megfogni a korsót, aztán berohanni a nagy terembe csak egy pillanat műve volt és a Senki fia nem tehetett egyebet, mint bemenni Carker után, dühében sírva.

Még ugyan megkísérlette tiltakozni, de Grip nem volt ott, hogy őt megvédelmezhesse és ki tudná megmondani, hány pofot, rugást és ütleget kapott!... Még a vén Kriss is beavatkozott, mihelyt a korsót megpillantotta.

– Boróka pálinka! Gin! - kiáltá. - Jó gin! a legjavából. Ebből mindenkinek jut!

Senki fia bizonyára helyesebben cselekedett volna, ha ezt a korsót ott hagyja az utczán, a hol a tulajdonosa e pillanatban talán kereste, mert utóvégre is, két vagy három gallon borókapálinka shillingeket, sőt félkoronánál is többet ér! Meggondolhatta volna, hogy lehetetlen lesz észrevétlenül fellopóznia a Grip padláskamrájába. De most már késő.

Ha O’Bodkins úrhoz megy elmondani neki a történteket, no ott ugyan szépen járt volna! Elmenni az igazgató szobájába, kinyitni az ajtót, azt koczkáztatván, hogy őt a számadásai közepett háborgassa!... És aztán mi lett volna az eredmény? Az, hogy O’Bodkins úr felhozatta volna a korsót magához, pedig a mi egyszer az igazgató irodájába belekerült, az ugyan onnét többé sohase került elő.

Senki fia tehát semmit se tehetett és sietett fel Griphez, a padláskamrába, hogy elmondjon neki mindent.

– Grip, - kérdé, - ugyebár, egy korsó, a melyet valaki talált, nem azé, a ki találta.

– Nem... nem gondolom, - felelé Grip. - Talán te találtál egy korsót?

– Én... szándékoztam neked átadni és holnap megtudakoltuk volna a városnegyedben...

– Hogy kié? - vágott közbe Grip.

– Igen... és talán a tudakolás után sikerült volna...

– És azt a korsót elvették tőled?...

– Carker vette el!... Megkísérlettem megakadályozni... akkor aztán a többiek... hátha lemennél, Grip?...

– Lemegyek és majd meglátjuk, kié marad a korsó.

De mikor Grip ki akart menni, nem lehetett. Az ajtó be volt zárva kívülről.

És ez az ajtó ellentállt a legerősebb rázatásnak is, az alant egybegyült kölyökcsapat nagy gyönyörűségére.

– Hej! Grip!...

– Hej! Senki fia!

– A ti egészségtekre!

Grip, nem birván bezúzni az ajtót, szokása szerint megnyugodott és igyekezett lecsillapítani kis társa nagy haragját is.

– No hát, - monda, - hagyjuk azokat a barmokat.

– Oh! hogy miért nem vagyunk az erősebbek.

– Mi haszna volna!... Nesze kicsikém, ezeket a burgonyákat a te számodra tartogattam!... Egyél!

– Nem vagyok éhes, Grip.

– Mindegy... egyél csak... aztán belebujunk a szalmába és aludni fogunk.

Ennél nem is lehetett okosabbat tenni, ily sovány vacsora után. Carker azért zárta be a padláskamra ajtaját, mert nem akarta, hogy őt ma este háborgassák. Ha Grip be van zárva, szabadon mulathatnak a pálinkás korsó tiszteletére; Kriss nem fogja ellenezni, ha ő is kiveheti belőle a részét.

És aztán a gin kézről-kézre járt a csészékben. Bezzeg volt lárma és kurjongatás. Nem sok kellett ahhoz, hogy ezek a semmirekellők lerészegedjenek, talán az egy Carker kivételével, a ki már szokva volt a szeszes italokhoz.

Úgy is volt. A korsó még félig sem ürült ki, noha Kriss is jól hozzálátott az iváshoz és a förtelmes gyermekcsapat fele máris lerészegedett. És ez a zsibongás, ez a lárma se volt képes O’Bodkins urat felrázni szokott egykedvűségéből. Mit törődött ő azzal, a mi odalenn történt, mialatt ő maga odafönn ült a könyvei mellett!... Még az utolsó itélet trombitája se térítette volna eszére.

Pedig hát nemsokára kénytelen lesz felocsudni, szenvedélyesen kedvelt könyvvitele nem csekély kárára.

Miután a három gallon gint tartalmazó korsó félig kiürült, a kölykek többsége ledőlt a szalmájára - hogy ne mondjuk: a trágyájára és valamennyien el is aludtak volna, ha Carkernek eszébe nem jut, hogy égő puncsot igyanak.

Az égő puncs abból áll, hogy rumot vagy gint töltenek egy vaslábasba, aztán meggyujtják és azon forrón megisszák.

Ez az ötlete támadt Carkernek, a vén Kriss és három vagy négy izmosabb szervezetű ficzkó nagy gyönyörűségére.

Igaz, hogy a puncs némely kellékei hiányoztak, de a rongyosok iskolájának növendékei nem igen válogatósak.

Mihelyt a gint beletöltötték a vaslábasba, Carker egy gyufával meggyujtotta a folyadékot.

A mint a kékes láng megvilágította a termet, a rongyosok közül azok, a kik még a lábukon birtak állni, eszeveszetten tánczolni kezdtek a lábas körül. Ha valaki e perczben az utczán végig megy, azt hihette volna, hogy egy ördögcsapat szállta meg az iskolát. De ez a városnegyed már a legelső éjjeli órákban is teljesen néptelen.

Egyszerre erős fény világítá meg a ház belsejét. Valamelyik gyermek véletlenül feldöntötte a lábast, a melyből a lángoló gin gőze gomolygott, az égő folyadék szétfutott a szalmán, a terem legvégső zugáig. Egy pillanat alatt a tűz elterjedt mindenütt, mintha egy halmaz tűzjátéki kellék robbant volna fel. Azoknak, a kik még félig-meddig eszüknél voltak, vagy a kiknek mámorát a tűzvész sistergése eloszlatta, csak éppen annyi idejük volt, hogy az ajtót felnyissák, a vén Krisst magukkal vonszolják és kiszaladjanak az utczára.

E pillanatban Grip és Senki fia is felébredtek és hiába igyekeztek kimenekülni a padláskamrából, a mely már tele volt fojtó füsttel.

Különben már a városban is észrevették a lángok fényét. Nehány lakos az iskola felé sietett, vedrekkel és lajtorjákkal. Szerencsére, a rongyosok iskolája elszigetelve állt és az ellenkező oldalról fújó szél következtében a szemközt levő házak nem forogtak veszélyben.

De kevés volt a remény azon ócska ház megmentéséhez, csak azokról kellett gondoskodni, a kik benne voltak és a kik elől a lángok az összes kijárókat elzárták.

Ekkor az utcza felé levő első emeleti ablakok egyike kinyilt.

Az O’Bodkins úr szobájának ablaka volt. A tűz már közel járt a szobához. Az igazgató úr ott állt az ablakban, rémülten és a haját tépte.

Ne higyje az olvasó, hogy a növendékei biztonsága miatt aggódott... Sőt még magára és arra a veszélyre se gondolt, a mely őt fenyegette.

– A könyveim!... a könyveim! - kiáltá, kétségbeesetten hadonázva a karjaival.

És miután megkísérlette volna lemenni a lépcsőn, a melynek fokait már a lángok nyaldosták, végre rászánta magát és kidobta az ablakon az összes irományait, könyveit, lajstromait és irodai kellékeit.

A vásott kölykek azonnal odarohantak rájuk, tapodták és szétszórták a kitépett lapokat, a melyeket a szél szerteszét hordott. Eközben O’Bodkins úr is végre rászánta magát a menekülésre, egy lajtorja segélyével, a mely a falhoz volt támasztva.

De a mit O’Bodkins úr megtehetett, azt nem tehették meg Grip és a gyermek. A padláskamrába a világosság csak egy szűk ablaknyiláson hatolt be és a lépcsőfokokat egymásután pusztította el a tűzvész. A vályogfalak pusztulása elkezdődött és a sziporkák, a melyek eső gyanánt hullottak a szalmatetőre, csakhamar égő máglyává fogják változtatni a rongyosok iskoláját.

Grip segélykiáltásai kihangzottak a tűzvész okozta zajból.

– Vannak emberek a padláson? - kérdé valaki, a ki éppen akkor érkezett a tűzvész szinhelyére.

Egy útiruhába öltözött hölgy volt. A kocsiját az utczasarkon hagyta és idesietett a szobaleánya kíséretében.

A tűzvész oly gyorsan elterjedt, hogy teljes lehetetlenség volt megküzdeni vele. Ennélfogva az igazgató menekülése után hagyták is elhamvadni a házat, azon hiszemben, hogy senki sem maradt benn.

– Segítséget... segítséget azoknak, a kik ott benn vannak! - kiáltá az idegen nő, nagyszerű drámai taglejtések kiséretében. - Lajtorjákat, barátaim, lajtorjákat... és tűzoltókat!

De hogyan lehessen lajtorjákat támasztani a düledező falhoz? És hogyan lehessen a sűrű füstbe burkolt háztetőhöz jutni, a melynek a szalmája úgy égett, mint egy lángoló kazal.

– Ki van a padláskamrában? - kérdék nehányan O’Bodkins úrtól, a ki a lajstromait igyekezett összekeresgélni.

– Kicsoda?... mit tudom én - viszonzá az igazgató, a ki már csak a saját szerencsétlensége tudatával birt.

Végre mégis eszébe jutott:

– Ah! igen... ketten vannak... Grip és Senki fia...

– A szerencsétlenek! - kiáltá az idegen hölgy. - A készpénzemet, az ékszereimet, mindenemet annak, a ki őket megmenti!

Most már lehetetlen volt behatolni az épületbe. A falak repedésein keresztül vérpiros láng látszott. Benn minden lángolt, sistergett és romba dőlt.

Még nehány percz és a szélvihar áramlatában, a mely a lángokat csavargatta, mint a lobogót a rudja körül, a rongyosok iskolája nem lesz egyéb egy tűzfészeknél, égő gőzök forgószelénél.

A szalmatető hirtelen szétrepedt a padlásablak szomszédságában. Gripnek sikerült a léceket abban a pillanatban kettétörni, mikor a kamara padlója a lángok melegétől recsegni kezdett. Ekkor felkapaszkodott a tető keresztgerendájára, magával vonszolván a félig alélt gyermeket. Aztán sikerült eljutnia a ház jobboldalán levő tűzfalig, annak az oldalán lebocsátkozott a párkányig, folyvást a Senki fiával a karjai közt.

E perczben a kormos lángok magasan felcsaptak, ezer meg ezer sziporkát szórván szerteszét.

– Mentsétek meg!... - kiáltá Grip, - mentsétek meg!

És ezzel ledobta a gyermeket az utcza felé, a hol szerencsére egy ember felfogta a karjai közé, mielőtt összezúzhatta volna magát a földön.

Aztán Grip is leugrott és csaknem fulladtan rogyott le egy falsarok mellett, a mely csakhamar ledőlt.

Az idegen nő odament azon emberhez, a ki Senki fiát tartotta a karjai közt és a felindulástól remegő hangon kérdé tőle:

– Kié ez az ártatlan teremtés?

– Senkié!... Csak egy lelencz... - volt a felelet.

– Nos hát, az enyim lesz!... az enyim! - mondá a nő, megölelvén és a keblére szorítván a gyermeket.

– De asszonyom... - mondá a komorna.

– Hallgass... Eliza... hallgass!... Ez az angyal az égből hullt alá.

Miután az angyalnak nem voltak se szülői, se családja, legjobb is volt őt e szép és jószivű hölgynek átadni, a kit zajos hurráhk üdvözöltek abban a pillanatban, mikor a rongyosok iskolájának utolsó maradványai is rombadőltek, a felcsapódó lángnyelveknek közepette.