Egy sirály temetése.

Vajjon Senki fia e kínos élet, a «rongyosok» e romlott légkörének közepette nem kereste-e fel néha gondolataival a múltat?

Könnyen érthető, ha egy gyermek, a kit gondozás és dédelgetés boldogít, teljesen átengedi magát az élet örömeinek, nem gondol arra, a mi volt és a mi lesz, hanem élvezi zsenge korának gyönyöreit. De fájdalom! nem így áll a dolog arra nézve, a kinek a múltja csupán szenvedésekből állt. Előtte a jövő a legsötétebb szinben tünik fel. Előre tekint, miután hátra pillantott volna.

És mit látott Senki fia, ha egy vagy két évvel visszafelé tekintett? Látta az állatiasan durva Thornpipet, ezt a könyörtelen koldust és folyvást attól tartott, hogy egyszerre csak találkozni fog vele valamelyik utczasarkon avagy az országúton, s hogy egykori kínzója erős kezeivel megragadja őt. Aztán egy másik, homályos és rettenetes emlék merült fel elméjében, annak az embertelen asszonynak az emléke, a ki őt kínozta, de egyszersmind ama két leányka vigasztaló képe is, a kik közül egyik őt a térdein ringatta.

– Úgy vélem, jól emlékezem, hogy Sissynek¹ hívták - mondá egy ízben Gripnek.

– Nagyon csinos név! - viszonzá Grip.

Grip voltaképen meg volt győződve róla, hogy ez a Sissy csupán a gyermek képzelmében élt, mert sohase lehetett felőle semmi biztosabbat megtudni. De Senki fia szinte kész volt megharagudni, ha valaki kételkedni látszott a Sissy létezésében. Hiszen lelki szemeivel szinte látta őt... Miért ne találhatná fel valamikor?... Vajjon mi lett belőle?.... Ott van-e még annál a sárkánynál?... Vajjon sok mértföld választja-e el őt kis pajtásától?... A leányka nagyon szerette őt és ő is viszont a leánykát... Ez volt a legelső vonzalom, a melyet érzett, mielőtt Grippel megismerkedett volna és úgy beszélt róla, mint egy nagy leányról... Sissy jó és szelid volt, czirógatta őt, letörülte a könyeit, csókokkal halmozta el az arczát és megosztotta vele a burgonyáját...

– Szerettem volna őt védelmezni, mikor az a gonosz asszony megverte - mondá Senki fia.

– Magam is és azt hiszem, hogy jó nagyokat húztam volna rá, - viszonzá Grip, hogy örömet okozzon a gyermeknek.

Egyébiránt, ha egyfelől ez a derék fiu nem igen védelmezte magát, mikor megtámadták, másfelől nagyon jól megtudott védelmezni másokat és ezt már be is bizonyította, mikor alkalma nyilt rendreutasítani a gonosz fajzatokat, a kik a védenczét gyötörték.

Egy ízben Senki fiát, a ki akkor még csak nehány hónap óta lakott a «rongyosok iskolájá»-ban, a vasárnapi harangszó becsalogatta a galwayi székesegyházba. Meg kell vallanunk, hogy csak a véletlen vezette őt oda, mert még a turistáknak is alig sikerült megtalálni a templomot a sáros és szűk utczák útvesztőjében.

Félénken és szégyenkezve állt a fiu a szentegyházban. Ha a félelmetes sekrestyés észreveszi a rongyos, csaknem meztelen gyermeket, bizonyára nem engedte volna meg, hogy a templomban maradjon. Nagyon csodálkozott mindazon, a mit hallott és látott, el volt ragadtatva az énektől, az orgonajátéktól, a pap fényes, aranyos egyházi ruháitól és a hosszú viaszgyertyáktól.

Senki fia nem feledte el, hogy a westporti lelkész beszélt neki néha az Istenről, a ki minden ember atyja. Sőt arra is emlékezett, hogy valahányszor Thornpipe az Isten nevét kiejtette, azt mindenkor borzasztó káromkodások közé vegyítette és ez a visszaemlékezés megzavarta gondolatait a vallásos szertartás közepette. És mégis e templom boltívei alatt, rejtekhelyén, egy hatalmas oszlop mögött, bizonyos kiváncsiság támadt fel benne: úgy nézte a papokat, a mint a katonákat nézte volna. Aztán mig az úrfelmutatás alatt az összes jelenvoltak letérdeltek, kiment, mielőtt őt észrevehettek volna és lépteivel nem ütött nagyobb zajt, mint egy egér, mikor végig fut a padlón.

A templomból hazatérvén, senkinek se szólt egy szót se, még Gripnek sem, a ki különben csak nagyon homályos fogalommal birt a mise és vecsernye pompájának jelentőségéről. Azonban egy második látogatás után a templomban, éppen egyedül lévén Krissel, azt a kérdést koczkáztatta, hogy micsoda voltaképen az Isten?

– Az Isten?... - viszonzá a vén asszony, borzalmasan forgatván a szemeit, a cseréppipájából gomolygó rossz illatú dohányfüstfelhők közepett.

– Igen... az Isten.

– Az Isten, - felelé Kriss - az Isten az ördög testvére, és elküldi hozzá azokat a rongyos gyermekeket, a kik nem jól viselik magukat, hogy megsüsse őket a pokolbeli tűznél.

E szók hallatára Senki fia elsápadt és bár nagyon szerette volna tudni, hogy mi az a pokol, a mely tele van lángokkal és gyermekekkel, még se mert egy második kérdést intézni Krisshez.

De nem szünt meg gondolni arra az Istenre, a kinek úgy látszik, nincs egyéb dolga, mint megbüntetni a kis gyermekeket, még pedig, a mint a Kriss szavaiból kivehető volt, nagyon kegyetlenül.

Egy napon azonban az aggodalmai annyira fokozódtak, hogy beszélni akart róluk Grip barátjával.

– Grip, - mondá neki, - hallottál te valaha beszélni a pokolról?

– Hallottam néha, kicsikém.

– Hol van az a pokol?

– Nem tudom.

– Mondd csak... ha ott elégetik a rossz gyermekeket, meg fogják-e sütni Carkert is?

– Meg bizony, még pedig erős tűznél!

– Hát én Grip... mond csak... nem vagyok én rossz?

– Te... hogy rossz vagy-e?... Nem gondolom!

– Eszerint engem nem fognak megsütni?

– Még a hajad szálának se lesz bántódása!

– A tiednek se, Grip?

– Bizonyára nem, az enyimnek se.

És Grip jónak látta hozzátenni, hogy nem is volna érdemes, mert ily sovány létére rögtön hamuvá égne.

Mindössze ennyit tudott Senki fia az Istenről, ennyit tanult a katekizmusból. De az életkorának egyszerűségében és naivságában mégis érezte, hogy mi a jó és mi a rossz. De ha nem is kellett attól félnie, hogy a vén Kriss szabályai szerint fog bünhődni, annál több oka volt attól tartani, hogy a Bodkins rendszerének szigorait kell majd tapasztalnia.

O’Bodkins úr valóban elégedetlen volt. Senki fia csakis a költségek rovatában szerepelt, a bevételek rovatában pedig éppen nem. Ez a ficzkó belekerült - oh! bizony nem nagy összegbe, kedves O’Bodkins úr! - ellenben semmit sem jövedelmezett. A többiek legalább a koldulás és néha a lopás által részben hozzájárultak az eltartási költségek fedezéséhez, de ez a fiu csakis pénzbe került.

Egy szép napon O’Bodkins úr eziránt heves szemrehányásokkal illette őt, szúró pillantásokat vetvén rá, rézfoglalatú szemüvegén keresztül.

Senki fiában elég lelkierő volt, hogy ne sirjon ezen intelem hallatára, a melyben O’Bodkins úr kettős minőségében, mint könyvvivő és mint igazgató részesítette őt.

– Te semmit sem akarsz tenni? - mondá neki.

– De igenis, - viszonzá a gyermek. - Csak tessék megmondani, mit tegyek?

– Olyasmit, a mivel pótolhatod azt, a mibe kerülsz!

– Nagyon szeretném megtenni, de nem tudom, hogyan tegyem.

– Meg lehet szólítani az embereket az utczán... kérni lehet őket, hogy valamely megbizást adjanak...

– Nagyon kicsi vagyok... senki sem akar megbizást adni.

– Nos hát, akkor keresgélni lehet a szemétben, az utczasarkokon! Mindenkor talál ott az ember valamit...

– A kutyák megharapnak és én nagyon gyönge vagyok... Nem tudom őket elkergetni.

– Igazán!... Vannak-e kezeid?

– Vannak.

– Vannak-e lábaid?

– Vannak.

– No hát, szaladj az országúton a kocsik után és koldulj aprópénzt, ha más egyebet nem tudsz tenni.

– Aprópénzt kolduljak?

És Senki fia összerezzent, annyira sértette ez a feltevés a veleszületett büszkeségét! igen! ez a helyes kifejezés. Elpirult arra a gondolatra, hogy koldulásra nyujtsa ki a kezét.

– Ezt nem tudnám megtenni, O’Bodkins úr! - mondá.

– Ah! nem birnád megtenni?

– Nem!

– És vajjon élhetnél-e a nélkül, hogy ne egyél? Ugyebár nem?... Pedig hát figyelmeztetlek, hogy előbb-utóbb ilyen életmódra szorítlak, ha nem jut az eszedbe valamely mód a kenyérkeresetre!... És most, takarodjál!

A kenyerét megkeresni... négy éves és nehány hónapos korában! Igaz ugyan, hogy már kenyérkereső volt Thornpipenél is, de milyen módon! A gyermek «eltakarodott», nagyon leverten. És megesett volna rajta a szive annak, a ki őt látta volna összetett karokkal, lehorgasztott fejjel egy sarokban állni. Milyen teher volt az élet erre a szegény kis teremtésre nézve!

Senki se képzelheti, mennyit szenvednek ezek a szegény kisdedek, ha ugyan a nyomor el nem tompította őket, legzsengébb koruktól kezdve és soha senki se fog megkönyörülni a sorsukon!

Aztán O’Bodkins úr intelmei után, az iskolabeli vásott fiuk incselkedései következtek.

Ezeket a ficzkókat dühösekké tette az az öntudat, hogy ez a fiu becsületesebb volt, mint ők. Örömöt okozott nekik az, hogy őt a rosszra csábíthatták és nem kímélték tőle sem a rossz tanácsokat, sem az ütlegeket.

Különösen Carker volt kifogyhatatlan e tekintetben és makacsságát csakis a megrögzött rosszasága tette érthetővé.

– Te nem akarsz koldulni? - kérdé egy ízben.

– Nem, - felelé Senki fia határozott hangon.

– No hát ostoba barom, az ember nem kér... hanem vesz.

– Vesz?

– Persze, hogy vesz... Mikor az ember egy jól öltözött urat pillant meg, a kinek zsebéből kilóg a zsebkendő, akkor oda közeledik hozzá és ügyesen meghuzza a zsebkendőt, a mely kicsúszik magától is.

– Hagyj engem békében, Carker!

– És némelykor egy tárcza is jön ki a zsebkendővel.

– Hiszen ez lopás.

– És a gazdagok tárczáiban nem aprópénzt talál ám az ember, hanem shillingeket, koronákat, aranyat, azokat aztán az ember hazahozza és megosztja a társaival... te mihaszna!

– Igen és az ember fittyet hány a rendőrnek és elszalad, - mondá egy másik.

– És aztán, - folytatá Carker, - ha az embert be is csuknák, hát az se valami nagy baj. Az ember ott épp oly jól érezheti magát, mint itt, sőt jobban. Kap kenyeret, burgonyalevest és ehetik, amennyi neki tetszik.

– Nem akarok... nem akarok! - kiáltá ismételten a gyermek, vergődvén e semmirekellők közt, a kik ide-oda taszigálták őt, mint a labdát.

Grip belépvén a terembe, sietett őt kiragadni a banda kezei közül.

– Ne merjétek bántani ezt a kis gyermeket! - kiáltá az ökleit összeszorítván.

Grip ezúttal csakugyan dühös volt.

– Ugyebár tudod, hogy nem gyakran ütök - mondá Carkernek. - De ha egyszer elkezdek ütni...

Mintán a rossz ficzkók elbocsátották az áldozatukat, elképzelhető, milyen pillantást vetettek reá, mily erősen feltették magukban, hogy újra elkezdik a dolgot, mihelyt Grip nem lesz jelen, sőt hogy a legközelebbi alkalommal majd «elbánnak» mind a kettőjükkel.

– Téged, Carker, bizonyosan meg fognak sütni - mondá Senki fia szende könyörületes részvéttel.

– Megsütni?

– A bizony... a pokolban... ha ilyen gonosz maradsz!

Ez a felelet csak az egész vásott gyerekcsapat gúnyolódását idézte elő. Hiába! a Carker megsüttetése Senki fiánál rögeszmévé vált.

Mindazonáltal félni lehetett attól, hogy Grip közbelépésének nem lesznek jó következményei. Carker és társai el voltak szánva, hogy boszut állnak a felügyelőn és védenczén.

A rongyosok iskolájának leggonoszabb növendékei, hol itt, hol ott, folyvást tanácskozásokat tartottak, a melyektől semmi jót se lehetett várni. Grip szemmel is tartotta őket és védenczét lehetőleg ritkán hagyta magára. Éjjel felvitte magával a saját padláskamrájába, közvetlenül a háztető alatt. Itt ebben a hideg, nyomorult zugban, Senki fia legalább biztonságban volt a rossz bánás és a rossz tanácsok elől.

Egy napon a kis fiu és Grip elmentek sétálni a salthilli partra, a hol némelykor fürödni szoktak. Grip tudott úszni és úszási leckéket adott Senki fiának. Ah! mily boldog volt a fiucska, mikor alábukhatott a tiszta, átlátszó vízben, a melyen messze, messze szép hajók úszkáltak, melyeknek fehér vitorlái alátüntek a láthatáron. Mindaketten hempelyegtek a part fövenyén zúgva megtörő fodros hullámok közt. Grip a vállánál fogta a gyermeket és megmutatta neki az első mozdulatokat.

Egyszerre valóságos sakálordítás hallatszott a sziklák felől és a rongyosok iskolájának növendékei megjelentek a parton.

Mintegy tizenketten lehettek, a legromlottabbak, legszilajabbak, Carkerrel az élükön.

Lármájuk és ordításaik oka az volt, hogy egy sirályt pillantottak meg, a mely a szárnyán meg volt sebezve és el akart futni, a mi talán sikerült is volna neki, ha Carker egy kővel meg nem dobja.

Senki fia felsikoltott, mintha őt találta volna a kő.

– Szegény sirály!... szegény sirály, - ismétlé folyvást.

Grip nagyon megharagudott és valószinűleg úgy el is bánt volna Carkerrel, hogy az holtig megemlegette volna, de ebben a pillanatban meglátta, hogy a gyermek kirohant a partra, a rongyos csapat közé, kegyelmet kérni a sirály számára.

– Carker, kérlek... kérlek... verj meg engem... verj meg engem... de ne bántsd a sirályt... ne bántsd azt a madarat!

Hogy kigunyolták őt, mikor aztán végigvánszorgott a fövenyen, meztelenül, sovány tagjaival és a bőr alatt előszögelő bordáival! És a gyermek folyvást könyörgött:

– Kegyelmezz meg Carker... Kegyelmezz meg a sirálynak!

Senki se hallgatott rá. Kikaczagták. A szilaj csapat üldözőbe vette a madarat, a mely hiába iparkodott felemelkedni a földről, ügyetlenül ugrált egyik lábáról a másikra és menhelyet igyekezett találni a sziklák közt.

Hasztalan volt minden erőlködése.

– Gyávák... gyávák! - kiáltá Senki fia.

Carker megragadta a sirályt az egyik szárnyánál fogva s megforgatta maga körül, aztán feldobta a levegőbe. A madár visszaesett a földre. Egy másik felkapta és a sziklához csapta.

– Grip... Grip! - kiáltá Senki fia; - védelmezd meg... védelmezd meg.

Grip a hitvány kölykekre rohant, hogy elragadja tőlük a szegény állatot... de már késő volt. Carker a sarka alatt összezúzta a sirály fejét.

És erre a nevetés újra kezdődött, félbeszakítva diadalmas hurrah-kiáltásoktól.

Senki fia magánkívül volt. Erőt vett rajta a düh - a vak düh - nem birta többé megőrizni önuralmát, felkapott egy követ és egész erővel dobta Carkerre, a kit a mellén talált.

– Ah! ezért lakolsz! - kiáltá Carker.

És mielőtt Grip megakadályozhatta volna, a gyermekre rohant és a vízpartra vonszolta, folytonosan ütlegelve őt. Aztán míg a többiek a Grip karjaiba és lábszáraiba csimpaszkodtak, a hullámok közé nyomta a fiucska fejét.

Gripnek végre a rugdalózásai által sikerült megszabadulnia a gazficzkóktól, a kiknek legnagyobb része ordítva terült el a fövenyen, aztán odafutott Carkerhez, a ki sietve elinalt az egész csapattal együtt.

A sebes hullámok elragadták volna Senki fiát, ha Grip meg nem fogja és félájultan a partra nem viszi.

Ott jó erősen megdörzsölte és csakhamar talpra állította a gyermeket, aztán beburkolta a rongyaiba és így szólt hozzá:

– Jer... jer... menjünk innét.

Senki fia elindult vele a sziklák felé. Ott megpillantván a széttiport madarat, letérdelt, a szemei könybe lábbadtak... aztán egy lyukat vájt a földbe és abba eltemette a sirályt.

És mi volt ő maga is egyéb, egy elhagyatott madárnál... egy emberi sirálynál?