A NAGY CIPRUSERDŐ

A Washington-tó, Dél-Florida egyik meglehetősen jelentéktelen tava, mintegy tíz mérföld hosszú. Sekély vizét sűrűn lepik el a különféle füvek és vízinövények. A víz áramlása valóságos növényszigeteket, lebegő réteket sodor magával; mindegyiken kígyók nyüzsögnek. Mindez igen veszélyessé teszi a hajózást. Ezért azután a tó teljesen elhagyatott, partja lakatlan, mert sem a halászok, sem a vadászok nem találnak ott zsákmányra. Ritkán történik meg, hogy egy csónak vagy bárka egészen idáig felhatoljon a Saint Johnon.

A tó déli csücskétől a Saint John enyhe kanyarodással folyik dél-északi irányban. Ezen a szakaszon már csak sekély vizű a patak; forrása mindössze harminc mérföldre, a 26. és 27. szélességi fok között fakad.

A Washington-tavon túl a Saint John nem hajózható. Bármennyire sajnálta is James Burbank, a vízi utat itt meg kellett szakítaniuk. Gyalogosan kell tehát tovább nyomulniuk a rendkívül nehéz, nagyrészt ingoványos terepen, a végeláthatatlan erdőségeken át. Patakokon kell átkelniük, süppedő, lápos vidékeken kell átgázolniuk. Mindez meglassítja majd az útjukat.

Kirakodtak. A fegyvereket, a lőszereket, az élelmiszerzsákokat szétosztották a négerek között. Nem volt sok csomagjuk. A poggyász tehát nem fogja hátráltatni a menetelést, emiatt nem szenvednek késedelmet. Burbank mindenről jó előre gondoskodott. Ha pihenni akarnak, néhány perc alatt tábort üthetnek.

Gilbert és Mars elrejtette a bárkát.

Ügyelniük kellett arra, nehogy valaki felfedezze. Hiszen megtörténhetik, hogy egy floridai csoport vagy egy szeminol törzs elkalandozik a Washington-tóig. Márpedig Gilbertéknek visszajövet szükségük lesz a bárkára, hogy azon ereszkedhessenek le a Saint Johnon.

Az árbocot leszerelték, és a bárka fenekére fektették. Majd rejtekhelyet kerestek. Betolták a bárkát a magas nádasba, a parti fák lecsüggő ágai alá. A sűrű lombfüggöny teljesen eltakarta, még a part magasabb pontjairól sem fedezhette fel senki.

Nyilván ugyanígy rejtettek el egy-két nappal korábban egy másik bárkát is, és Gilbert ezt a másikat szerette volna megtalálni: azt, amelyen Dyt és Zermah-t hurcolták idáig. Hiszen Texarnak is látnia kellett, hogy a folyam innen kezdve nem hajózható; itt kellett hát hagynia a bárkát valahol ezen a környéken, ahol a tó vize tölcsérszerű torkolattal áramlik a folyam medrébe. A spanyol sem tehetett mást, mint amit most a Burbank-expedíciónak kellett tennie.

Így hát az expedíció tagjai a nap utolsó óráit arra használták fel, hogy gondosan átkutassák a partot. Mert ha rábukkannak Texar bárkájára, ezzel bizonyítékot szereznek arra is, hogy a spanyol valóban egészen a Washington-tóig felhajózott a folyamon.

A kutatás azonban eredménytelen maradt. A bárkát nem találták meg. Talán nem volt elég idejük a keresésre. De az is megtörténhetett, hogy a spanyol megsemmisítette bárkáját. Ez azt jelentené, hogy nem szándékozik visszatérni ezen az úton.

Milyen kínos és fárasztó út lehetett ez, a Washington-tótól az Evergladesig! Szörnyű erőpróba, gyalogszerrel, egy nő és egy gyermek számára! Zermah nyilván az ölében viszi a kis Dyt, s hosszú menetelésekben edzett férfiakkal kell lépést tartania a nehéz terepen! Durva szitkokkal, ütlegekkel hajszolják... elesik... de nem magát, hanem a kislányt védelmezi. Ezek a szörnyű képek kísértették James Burbanket és társait. Mars borzadva gondolt felesége szenvedéseire, elsápadt a haragtól, s csak ennyit mondott:

– Megölöm Texart!

Csak már ott lenne a Carneral-szigeten, szemtől szemben a nyomorult gazemberrel, aki elrabolta feleségét, Zermah-t, és aljas fondorlataival borzalmas szenvedéseket zúdított a Burbank családra.

Egy kis dombos félszigeten, a tó északi csúcsánál letáboroztak. Az óvatosság azt kívánta, hogy az éjszaka sötétjében ne vágjanak neki az ismeretlen terepnek, hiszen alig láttak tovább az orruknál. Abban állapodtak meg hát, hogy itt töltik az éjszakát, s csak hajnalban indulnak útnak. A sűrű erdőben könnyen eltéved az ember, s ezt semmiképpen sem akarták megkockáztatni.

Az éjszaka zavartalanul telt el. Négy óra felé hajnalodott. James Burbank jelt adott az indulásra. Az élelmiszeres zsákokat és a sátrakat a teherhordók fele is elbírta, így hát a négerek időnként felválthatták egymást. Az expedíció minden tagja fel volt fegyverezve, a teherhordók is. Mindegyikük vállán egy Minie-karabély függött. E puska egyszeri töltése egy golyó és négy sörét. Ezenkívül az expedíció minden tagja egy Colt-revolvert is viselt az övében. Ez az újfajta fegyver a polgárháború kezdete óta nagyon elterjedt.

A kis csapat tűzereje tehát elegendő lett volna ahhoz, hogy akár hatvan szeminol indiánt is visszaverjen, vagy sikeres támadást hajtson végre Texar ellen, még ha a spanyol hatvanadmagával volna is.

A tervük az volt, hogy ha lehet, a Saint John mentén folytatják útjukat. A Saint John dél-északi irányban folyik, tehát a forrásvidék felé haladva az Okeechobee-tóhoz közelednek. A folyam medre afféle jelzőzsinórként húzódott az erdők útvesztőjében; nyugodtan követhetik, nem fognak eltévedni.

Megindultak hát a folyó mentén. Az út nem volt nehéz. A jobb parton valami ösvényféle vezetett, mintha csak arra szolgált volna, hogy egy könnyű csónak, ha már evezővel nem is, de vontatással tovább juthasson ezen a szakaszon is.

Gyors iramban haladtak. A menetet Gilbert és Mars vezette, s James Burbank és Edward Carrol zárta be. Perry jószágigazgató a teherhordók közt lépdelt. A négerek óránként váltották egymást.

Indulás előtt sebtében megreggeliztek. A napi beosztás terve a következő volt: délben pihenőt tartanak, ebédelnek; hat órakor ismét megállnak vacsorázni; ha a sötétség miatt már nem tudnak továbbhaladni, letáboroznak, de továbbmennek, ha elég világos van ahhoz, hogy eligazodjanak az erdőben. Elhatározták, hogy ehhez a beosztáshoz szigorúan ragaszkodnak.

Mindenekelőtt meg kellett kerülniük a tavat. A lapályos keleti parton indultak el, ingoványos, süppedő talajon, majd erdőkön át meneteltek, de még távolról sem olyan nagy kiterjedésű, sűrű vadonokon, mint amilyenekkel az út következő szakaszán kell majd megküzdeniük. Másféle fák nőttek itt, mint az előttük elterülő óriás erdőben.

Apró levelű, sárga fürtű fák, úgynevezett börzsönyfák tövében jártak, amelyeknek barna gesztjéből¹ festék készül. Volt ott még mexikói szilfa is meg csokros, fehér virágú guazuma. Ez az utóbbi sokféleképpen hasznosítható; a néphit azt tartja, hogy aki az árnyékában ül, az a legmakacsabb náthából is kigyógyul. Egy-egy kínafacsoport is akadt. Őshazájában, Peruban valóságos faóriássá nő, itt azonban alig bokor nagyságú.

A fák között rikító színű virágok pompáznak; vadon tenyésztek, széles szőnyegüket nem gondos kertész ollója formálta. Különös színű és különös nevű virágok: encián, hölgyliliom, méreggyilok. Ez utóbbinak a termésén finom kis pamat nő, amelyből fonal készíthető.

A floridai növényekről és virágokról érdekes megjegyzést közöl a félsziget természeti viszonyainak egyik legkitűnőbb ismerője, Poussielgue, aki sajnos, meghalt, mielőtt kutatóútját befejezte volna. Ezt írja: „Az a virág, amely Európában sárga vagy fehér, Amerikában a vörös legkülönbözőbb árnyalatait ölti, a bíborszíntől a halvány rózsaszínig.”

Már alkonyodott, amikor utasaink a ritkás erdőből az Evergladesig húzódó nagy cipruserdőbe jutottak.

Ezen a napon húsz mérföldet haladtak. Gilbert meg is kérdezte a teherhordókat, hogy nem fáradtak-e.

– Ha kell, akár mindjárt továbbmehetünk, Gilbert úr - mondta az egyik néger, társainak nevében is.

– De nem félő, hogy eltévedünk? - kérdezte Edward Carrol. - Hiszen éjszaka van!

– Nem tévedhetünk el - felelte Mars. - A folyam mentén haladunk.

– Egyébként is, világos éjszakánk lesz - fűzte hozzá Gilbert. - Az ég felhőtlen. A hold kilenc óra tájban felkel, és hajnal előtt nem nyugszik le. A cipruserdő pedig sohasem oly sötét, mint más erdők, hiszen a ciprusfák koronája ritka növésű.

Ismét útra keltek, s éjszaka is meneteltek.

Másnap reggel megpihentek. Egy ciprusfa tövében telepedtek le, itt fogyasztották el reggelijüket. Óriási ciprus volt, amilyen milliószámra zöldell Floridának ezen a részén.

Aki nem látta, aligha tudja elképzelni a természetnek ezt a csodáját. Mintha fent, százlábnyi magasban holmi óriás zöld mező terülne el; sudár fatörzsek tartják a levegőben, megannyi egyenes torony. Az embernek kedve volna végigsétálni ezen a lebegő mezőségen. Lent a talaj puha és ingoványos. A föld már nem szív magába több vizet, mindenfelé pocsolyák keletkeznek. Békák, varangyok, gyíkok, skorpiók, pókok, teknősbékák, kígyók és vízimadarak hemzsegnek a megrekedt vadvizekben.

Fent aranyos tollú, fénylő sárgarigók röpködnek, cikáznak, mint megannyi hulló csillag. A legmagasabb ágakon mókusok játszadoznak, és papagájok fülsiketítő rikácsolása tölti be az erdőt.

Érdekes táj, de nem könnyű áthatolni rajta.

A camdless-bayi expedíciónak is állandóan gondosan figyelnie kellett a talajt. Hiszen egy vigyázatlan lépés, és az utas tövig süpped az iszapba. De a lombokon átszűrődő holdfényben, némi óvatossággal, baj nélkül folytatták útjukat.

A folyam partját követték, tehát nem tévesztették el a helyes irányt. Pedig a cipruserdőkben nehéz a tájékozódás. Mintha minden ciprusfa teljesen egyforma volna, gyakran húsz láb magas, csavart, torz, alul üreges törzsével, hosszú gyökereivel, amelyek felpuffasztják a talajt. Egy ilyen ciprusfa olyan, mint valami esernyő, alul a girbegörbe fogantyú, fölötte az egyenes nyél, ezen pedig az óriás zöld ernyő. Igaz ugyan, hogy ez az ernyő nem véd meg sem az esőtől, sem a nap tűző sugaraitól.

James Burbank és társai napfelkelte után útnak indultak az óriásciprusok lombjai alatt. Gyönyörű idő volt. Esőtől nem kellett tartaniuk, tehát nem fenyegette őket az a veszély, hogy felázik, és járhatatlanná válik a talaj. Mégis óvatosan kellett haladniuk, ügyelve minden lépésre, hogy kikerüljék a mocsaras gödröket.

Szerencsére a Saint John jobb partja kissé dombos, s így a folyó mentén kevesebb akadállyal kellett megbirkózniuk. Néha patak keresztezte útjukat. Ilyenkor nem volt más választásuk, mint megkerülni a patak medrét, vagy átgázolni a vízen. De ez csak jelentéktelen időveszteséggel járt.

Ezen a napon semmi jelre sem bukkantak, ami azt mutatta volna, hogy déli csapatok vagy szeminol hordák kóborolnak a környéken. Texarnak és cinkosainak sem akadtak a nyomára. Lehetséges, hogy a spanyol a folyam bal partján tette meg az utat. De ebből semmi hátrány sem származhatott. Akár az egyik, akár a másik parton, mindenképpen Alsó-Floridába érnek, arra a területre, amelyet Zermah üzenete megjelölt.

Este James Burbank hatórás pihenőt rendelt el. A pihenő után azonnal útnak indultak. Éjszaka volt. Gyorsan, szótlanul meneteltek a csendes cipruserdőben.

Fölöttük még csak szellő sem lebbentette meg a lombmennyezetet.

A holdnak már csak fél korongja látszott. A faágak ritkás hálója óriási fekete árnyékot vetett a földre a holdfényben, a magasba nyúló fák között.

A víz alig zúgott, minthogy a folyam medrének itt igen kicsi a lejtése. Mindenfelé zátonyok emelkednek ki a vízből, utasaink tehát szükség esetén könnyen átgázolhatnak a túlsó partra.

Másnap, kétórás pihenő után, az expedíció tervszerűen folytatta útját dél felé. Csakhogy ezen a napon az irányt jelző fonal megszakadt, helyesebben: Burbank és társai a fonal végére értek. A Saint John itt már csak amolyan erecske volt, s hamarosan az is elenyészett egy kínafa-csoport tövében. A facsoport a forrás fölött nőtt, s a forrás vizéből táplálkozott. A forráson túl a látóhatárt, háromnegyed körben, cipruserdő zárta le.

Az utasok egy kis temetőre akadtak a közelben. Megkeresztelkedett, s a katolikus valláshoz halálukig hű négereket temettek ide a helyi szokás szerint. Kőből faragott, vagy fából ácsolt egyszerű kereszt jelölte a hantokat a fák alatt. Volt itt két-három lebegő sír is: földbe szúrt faágakra függőágyat erősítettek, erre fektették a holttestet. A test már régen elporladt, csak a puszta csontvázat ringatta a szél.

– Ha itt temető van, akkor falunak vagy tanyának is kell lennie a közelben - jegyezte meg Edward Carrol.

– Az a helység már nyilván nem létezik - felelte Gilbert -, minthogy nyoma sincs a térképen.

Alsó-Floridában bizony nem ritkaság, hogy egy-egy falu hirtelen elnéptelenedik. Vagy a lakosság kerekedik fel, és költözik más vidékre, vagy az indiánok pusztítják el a települést.

– A Saint John nem mutatja tovább az irányt - szólalt meg James Burbank. - Hogyan tájékozódunk hát ezentúl, Gilbert?

– Iránytű segítségével - felelte az ifjú hadnagy. - Bármilyen nagy kiterjedésű és bármilyen sűrű erdőn kelljen is átvágnunk, nem tévedünk el.

– Induljunk már, Gilbert úr - kiáltott közbe Mars, aki a pihenők alatt soha nem lelte a helyét, folyton menni akart. - Isten nevében, induljunk!

Az expedíció a néger temetőtől fél mérföldnyire bekanyarodott egy sűrű erdőbe, s a zöld lombmennyezet alatt folytatta útját. Az iránytűre bízták magukat, egyenesen délnek tartottak.

A nap első fele baj nélkül telt el. Mindeddig semmi sem akadályozta a kutatást. Vajon így lesz ez mindvégig? És vajon elérik-e céljukat? Vagy eredménytelenül végződik az út, s örökös gyász szakad a Burbank családra? Mert soha, egyetlen pillanatra sem csillapodnék gyötrelmes fájdalmuk, ha nem találnák meg a kislányt és Zermah-t, s abban a tudatban kellene élniük, hogy szeretteik nyomorúságban sínylődnek és durva megaláztatásokat szenvednek el.

Déltájban megálltak. Gilbert kiszámította, hogy mekkora utat tettek meg, mióta elhagyták a Washington-tavat. Számítása szerint még ötven mérföld választotta el őket az Okeechobee-tótól.

Nyolc napja múlt, hogy elindultak Camdless-Bayből, s íme, több mint háromszáz mérföldet tettek meg, tehát rendkívül gyorsan haladtak. Igaz, a folyamon könnyű dolguk volt. De a nagy cipruserdőben sem kellett komoly akadállyal megküzdeniük.

Nagy szerencse, hogy az évszak nem volt esős, mert a nagy esőzések hajózhatatlanná teszik a Saint Johnt, és járhatatlanná a terepet. Most viszont a tiszta, holdfényes éjszakák is kedveztek az utazásnak és az utasoknak.

Közeledtek a Carneral-szigethez. Az expedíció tagjai megedződtek a nyolcnapos állandó erőfeszítésben, s azt remélték, hogy negyvennyolc óra alatt célhoz érnek. Ott pedig megoldódik a rejtély. De hogy mi lesz a megoldás, azt nem láthatták előre.

Eddig tehát a jó szerencse mindenben segítette James Burbanket és társait. Ennek a napnak a délutánja azonban legyőzhetetlennek látszó akadályt tartogatott számukra.

Ebéd után az expedíció a már kialakult rendben folytatta útját. Változatlan terepen meneteltek. Nagy tócsákat, ingoványos mélyedéseket kerültek meg. Egy-egy patak keresztezte útjukat, de átgázoltak a térdig érő vízen. Ezek a kisebb nehézségek azonban alig késleltették az előrehaladást.

Négy óra lehetett, mikor Mars hirtelen megállt. Bevárta társait, majd a földre mutatott. A talajban emberi lábnyomok látszottak.

– Egész csapat járt erre, nem is valami régen - mondta James Burbank.

– Mégpedig elég nagy csapat! - fűzte hozzá Edward Carrol.

– Milyen irányból jönnek, és merre tartanak a lábnyomok? - kérdezte Gilbert. - Először ezt kell megállapítanunk, hogy határozhassunk.

Figyelmesen megvizsgálták a talajt.

Mintegy ötszáz méteren keresztül követték a nyomokat kelet felé. Azon túl is tisztán látszottak ugyan, de a további vizsgálódás felesleges volt. A lábnyomok irányából máris megállapították, hogy egy legalább százötven-kétszáz főből álló csapat, amely az Atlanti-óceán felől érkezett, a cipruserdőnek ezen a részén haladt nyugat felé. Nyugati irányban a nyomok a Mexikói-öböl felől vezettek. A csapat tehát egyenesen átvágott a félszigeten, amely ezen a délkörön alig kétszáz mérföld széles.

Kiderült az is, hogy a csapat, mielőtt folytatta volna útját nyugat felé, pihenőt tartott. James Burbank és társai éppen ezen a pihenőhelyen fedezték fel a lábnyomokat.

Gilbert és Mars figyelmeztette az expedíció tagjait, hogy készüljenek fel minden eshetőségre.

Azután tovább követték a nyomokat az erdőben, mintegy negyed mérföldön át. Ott balra tértek, és megállapították, hogy a csapat elkanyarodott eredeti irányától: a lábnyomok onnan fogva délnek vezetnek.

Gilbert és Mars visszatért az expedíció táborhelyéhez. Az ifjú hadnagy társaihoz fordult:

– Egy csapat jár előttünk. Pontosan arrafelé, amerre mi is törekszünk. Azt is tudjuk, hogy fegyveres csapat. Tölténydarabokat találtunk a földön, ezekkel gyújtottak tüzet. Megtaláltuk az elhamvadt tűz nyomait is. De hogy kik ezek, azt már nem tudjuk. Annyi bizonyos, hogy sokan vannak, és az Everglades felé tartanak.

– Talán valami nomád szeminol törzs? - találgatta Edward Carrol.

– Nem az - felelte Mars. - A lábnyomok fehér amerikaiakra vallanak.

– Talán a déli nemzetőrség valamelyik floridai egysége? - kérdezte James Burbank.

– Ettől félek én is - felelte Perry. - Ez nem lehet Texar csapata. Ahhoz túlságosan is sokan vannak.

– A spanyol bandája útközben csatlakozhatott hozzájuk - mondta Edward Carrol. - Ha így történt, talán többen is lehetnek...

– Tizenhét ellen! - vágott közbe a jószágigazgató.

– Sebaj! - kiáltott fel Gilbert. - Ha megtámadnak bennünket, vagy ha nekünk kell őket megtámadnunk, egyikünk sem fog meghátrálni.

– Nem hátrálunk meg!... Sohasem hátrálunk meg! - felelték az ifjú tiszt társai.

Mi sem volt természetesebb, mint ez a lelkesedés. De az alaposabb megfontolásnak mégis azt kellett sugallnia, hogy az egyenlőtlen ütközet bizony kilátástalan lenne.

Valószínű, hogy az expedíció minden tagjában felmerült ez a gondolat, de egyiküknek sem törte meg a bátorságát.

Most, közvetlenül a cél előtt bukkant fel tehát előttük az első akadály! De milyen akadály? Egy déli fegyveres alakulat, talán éppen Texar bandája. Az Evergladesbe vonulnak, hogy csatlakozzanak a spanyolhoz, s vele együtt várják meg a kellő pillanatot, amikor betörhetnek Észak-Floridába!

Nagy veszedelem fenyegette az expedíciót. Mindannyian érezték ezt. A lelkesedés első fellobbanása után elhallgattak. Szótlanul, elgondolkozva nézett mindenki az expedíció fiatal parancsnokára. Hogyan fog határozni?

Gilbert ugyanazokat a gondolatokat forgatta fejében, mint társai. Kiegyenesedett, és így szólt:

– Folytatjuk az utat! Előre!