CAMDLESS-BAYTŐL A WASHINGTON-TÓIG

Gilbert és Mars még aznap éjjel, valamivel éjfél előtt, visszaérkezett Castle-House-ba. Nehéz út volt, nagyon sok akadályt kellett leküzdeniük, hogy kijussanak a Fekete-öbölből.

Amikor elindultak a faerődből, a Saint John völgyében már alkonyodott. A csatornákban, a fák alatt, teljes volt a sötétség. A csónakot Mars kormányozta a kanyargós vízen, a sötétségben alig látható szigetek között. A félvért jó ösztöne vezérelte, enélkül aligha juthattak volna ki a folyamra.

A csónak sokszor torlaszba ütközött, amely megakadályozta a továbbjutást. Ilyenkor vissza kellett fordulniuk, hogy járható csatornát keressenek. Egyre-másra gyújtogatták meg a gyantás ágakat, a fáklyát a csónak orrába tűzték, s ennek gyér világánál keresték az utat.

De az út utolsó szakasza volt a legnehezebb. Mars azt az átjárót kereste, amely a Fekete-öblöt összeköti a Saint Johnnal. A sűrű nádasban azonban sehogy sem lelte meg a keskeny rést, amelyen néhány órával azelőtt átsiklott a csónak.

Szerencsére megkezdődött az apály, a lagúnák vize a folyam felé áramlott, és magával sodorta a csónakot a Saint Johnra. A Fekete-öböltől az ültetvényig azután már gyorsan megtették a húszmérföldes utat. Alig három óra múlva Gilbert és Mars partra szállt a camdless-bayi kikötőhídnál.

A Castle-House-ban várták őket. Az egész Burbank család talpon volt. Gilbert és Mars eddig mindig visszatért alkony előtt. A szokatlan késedelem aggasztotta Castle-House lakóit. Talán új nyomra bukkantak, s a nyomozás végre eredményre vezet? Szorongva számlálták a perceket.

Végre megérkeztek. Amint beléptek az előcsarnokba, mindnyájan elébük siettek.

– Alice nem tévedett, apám! - szólt az ifjú hadnagy. - Zermah-t és a kishúgomat valóban Texar rabolta el.

– De mi bizonyítja ezt? - kérdezte James Burbank.

– Ez a levél!

És Gilbert felmutatta a gyűrött papírlapot, Zermah üzenetét.

– A spanyol követte el a gaztettet, most már bizonyos! Két áldozatát a Fekete-öbölbe hurcolta vagy hurcoltatta, az elhagyott őrházba. Ez volt tehát titokzatos rejtekhelye. Zermah megtudta, hogy Texar a Carneral-szigetre készül; a hírt nyilván az a fiatal rabszolga tudatta vele, aki arra is vállalkozott, hogy Zermah levelét eljuttatja Castle-House-ba. Önzetlenségéért életével fizetett. Texar leszúrta. Amikor rátaláltunk, már haldoklott, s hamarosan meg is halt. Zermah és Dy tehát már nincsenek a Fekete-öbölben, de azt tudjuk legalább, hogy Florida melyik részébe hurcolták őket. Az Evergladesbe! Ott kell folytatnunk a nyomozást. Azonnal indulnunk kell, édesapám!... Holnap...

– Minden előkészület megtörtént, fiam.

– Akkor reggel indulunk!

Ismét felcsillant hát a remény a Castle-House lakói előtt. Nem kell többé meddő nyomkereséssel vesztegetniük az időt. A nagybeteg Burbankné is friss erőre kapott a jó hír hallatára. Hosszú idő után felkelt ágyából, és térdre borulva sokáig imádkozott.

Zermah vallomása szerint tehát Texar személyesen irányította a gyermekrablást a Marino-öbölben. Alice valóban őt látta a folyam közepe felé tartó bárkában.

De hogyan lehet összeegyeztetni ezt a két tanúvallomást az alibivel, amelyre Texar hivatkozott? Hogyan lehetséges, hogy a spanyol a gaztett elkövetésének órájában az északiak foglya volt egy hadihajón? Az alibi eszerint hamis, mint ahogy nyilván hamis volt Texar minden eddigi alibije is. De hogyan jutott ehhez az alibihez? Mintha csak valami bűvös hatalommal rendelkeznék, és egyszerre két különböző helyen mutatkozhatnék. Kiderül-e valaha a spanyol titka?

De ezen most nem töprengtek. A fontos az volt, amit megtudtak: Zermah-t és a kisleányt először a Fekete-öböl őrházába, majd onnan a Carneral-szigetre hurcolták. Ott kell felkutatni őket, s ott kell lecsapni Texarra. Nem menekülhet többé a büntetés elől, amelyet a bűnös üzelmeiért már régen kiérdemelt. Az idő sürgetett, egyetlen napot sem volt szabad elveszteniük. Az Everglades messze van Camdless-Baytől, több napos út állt előttük. Még szerencse, hogy James Burbank mindenről gondoskodott, s az expedíció útra készen állt.

A Carneral, mint a floridai félsziget térképén látható, az Okeechobee-tó egyik szigete.

Az Everglades, az Okeechobee-tó környékén elterülő mocsárvidék, Florida déli részén, valamivel a 27. szélességi fok alatt, a tó pedig Jacksonville-től mintegy négyszáz mérföldre terül el. Onnan délre már jórészt feltáratlan, ember nem járta vidék terül el.

Ha a Saint John végig hajózható lett volna, az expedíció aránylag könnyen tehette volna meg az utat Evergladesig. De az utasoknak arra kellett számítaniuk, hogy a bárka csak a George-tóig juthat fel, tehát mindössze százhét mérföldnyi utat tehet meg vízen.

A George-tavon túl a sok parányi sziget kisebb-nagyobb ágakra bontja a folyamot; a keskeny ágakban az elburjánzott vízinövényzet valóságos torlaszokat alkot; a meder sem elég mély, apálykor csaknem teljesen kiszárad. Egy valamennyire is megrakott bárka egyáltalán nem, vagy csak igen nehezen juthat át a zátonyokon.

Sokkal gyorsabban érnék el utazásuk célját, ha a folyam legalább a Washington-tóig hajózható lenne. Hiszen a Malabar-fok megkerülésével felevezhetnének a 28. szélességi fokig.

Erre azonban nem is gondolhattak. Józan számítás szerint kétszázötven mérföldet kell majd megtenniük szárazföldön, csaknem teljesen elhagyott vidéken, ahol közlekedési eszközök nincsenek, s a körülmények bizony nem kedveznek egy olyan kutatóút számára, amelynek elengedhetetlen feltétele a gyorsaság.

James Burbank figyelme mindenre kiterjedt az előkészületek során.

Másnap, március 20-án, az expedíció tagjai a camdless-bayi cölöpmólón gyülekeztek. James Burbank és Gilbert aggódó szívvel búcsúztak el Burbanknétől, aki még nem hagyhatta el szobáját. Majd Alice, Stannard és a felügyelők kíséretében lementek a partra. Pyg is ott sündörgött, szerencsés utat kívánt Perrynek, akihez valami különös ragaszkodásféle fűzte. Nem felejtette el a felügyelő intelmeit, s most valóban éretlennek érezte magát a szabadságra, amely oly sok kényelmetlenséggel jár...

Az expedíciónak összesen tizenhét tagja volt: James Burbank, Edward Carrol, aki már felépült sebesüléséből, Gilbert Burbank, Perry jószágigazgató, Mars és tizenkét néger, az ültetvény legbátrabb és leghűségesebb munkásai.

Mars jól ismerte a Saint Johnt. Ő kalauzolja majd a bárkát a George-tóig, esetleg azon túl is, ameddig a folyam hajózhatónak bizonyul.

A négerek valamennyien ügyes, gyakorlott evezősök voltak. Apálykor és szélcsendes időben nagy szükség lesz megbízható, izmos karjukra.

Az egyik legnagyobb camdless-bayi bárkát szerelték fel az útra. Vitorlás bárka volt, hátszéllel vagy akár félhátszéllel is biztosan haladhat a folyam helyenként nagyon tekervényes kanyarulataiban. Elegendő fegyver- és lőszerkészletet raktak a vitorlásra, hogy James Burbank és társai bátran megütközhessenek akár az alsó-floridai szeminol hordákkal, akár Texar bandájával, amennyiben cinkosai is követték a spanyolt az Evergladesbe. Ha Texar bandástul menekült a mocsarak közé, az expedíció tagjai veszélyes helyzetbe kerülhetnek. Ezzel az eshetőséggel számolniuk kellett.

Elérkezett a búcsú perce. Gilbert megcsókolta Alice-t, majd James Burbank ölelte meg fia menyasszonyát.

– Atyám!... Gilbert!... Hozzák vissza a kis Dyt - szólt Alice. - Hozzák vissza a kishúgomat!...

– Legyen nyugodt, édes Alice! - felelte az ifjú hadnagy. - Legyen nyugodt, visszahozzuk!

Stannard, Alice, a felügyelők meg Pyg a hajóhídról nézték, hogyan távolodik a bárka a parttól. Búcsút intettek.

Az északkeleti szél már belekapott a vitorlába, a dagály gyorsan sodorta a bárkát, s az hamarosan el is tűnt a kis Marino-öböl földnyúlványa mögött.

Reggel hat óra volt. Egy óra múlva a bárka elsiklott a Mandarin-tanya előtt, és tíz körül már a Fekete-öböl vonalába ért. Az evezőlapátokra még nem volt szükség.

Szívdobogva nézték a bal partot, ahol a dagály a távoli lagúnákba hajtotta fel a folyam vizét. Ide hurcolták hát először Dyt és Zermah-t, a sűrű nádasok, a mangroveerdők, a rózsanád-szigetek mögé. Itt rejtegették őket két héten keresztül Texar és cinkosai, úgy, hogy nem lehetett nyomukra akadni. James Burbank és Stannard, majd Gilbert és Mars sokszor felevezett a lagúnák magasságáig, de egyikük sem sejthette, hogy az emberrablók a régi őrházban rejtőzködnek.

Most már nem volt miért megállni a lagúnák bejáratánál; több száz mérföldnyire, délen kellett folytatniuk a nyomozást.

A vitorlás bárka tehát nem kötött ki, hanem elsiklott a Fekete-öböl mellett.

Reggelihez ültek. Ez volt az első étkezésük az úton. Együtt ettek valamennyien. A ládákban mintegy húsz napra való élelmiszert tartalékoltak. Hátizsákokat is vittek, hogy az út szárazföldi szakaszán ezekben szállítsák majd az élelmiszert és a felszerelést. Sátrakról, szerszámokról is gondoskodtak. Bármikor megállhatnak, nappal vagy éjszaka, és tábort verhetnek a folyamparti sűrű erdőkben.

Tizenegy óra felé a folyam sodrása megváltozott: megkezdődött az apály. De a szél továbbra is kedvező maradt. Most már az evezőkhöz kellett folyamodniuk, hogy megtarthassák az eddigi sebességet. A négerek munkához láttak; öt pár evezős ült a lapátokhoz, s a bárka továbbra is gyorsan haladt fölfelé a folyamon.

Mars szótlanul állt a kormányrúdnál. Biztos kézzel irányította a bárkát a Saint John közepén felbukkanó kisebb-nagyobb szigetek között. Mindig arra az ágra terelte a hajót, amelyen a part nagy kiterjedésű, sűrű, ősvadonszerű erdőségei messze a George-tó fölé nyúlnak. A parttól azonban széles, lapályos sáv választja el az erdőt. Rizsföldek, cukornád- és indigómezők, gyapotültetvények előtt haladt a bárka. A virágzó partszegély ékesen bizonyította Florida földjének páratlan termékenységét.

Hat óra után a partvidék óriási pálmakoronái mögül egy régi spanyol erőd vörös tornya bukkant elő. Az erőd már vagy egy évszázada elhagyottan áll. Később egy kanyarulatba fordult be a bárka, s a vörös torony hirtelen eltűnt az utasok szeme elől.

James Burbank a kormánynál álló Marshoz fordult:

– Nem félsz az éjszakai úttól? - kérdezte.

– Nem félek, Burbank úr - felelte Mars. - A George-tóig jól ismerem az utat. Hogy mi lesz azután, majd meglátjuk. Egyébként sincs veszteni való időnk. A dagály segítségünkre van, és ezt ki kell használnunk. Hiszen mennél följebb jutunk, annál gyengébb lesz a tengerjárás, és annál rövidebb ideig tart. Azt javasolom tehát, hogy éjszaka is folytassuk az utat.

Mars véleményét a körülmények indokolták. Minthogy vállalta, hogy éjszaka is kormányozza a bárkát, az utasok a félvér ügyességére, hozzáértésére bízták magukat, s ezt nem is volt okuk megbánni.

A bárka egész éjjel úton volt, és minden nehézség nélkül haladt fölfelé. Néhány óra hosszat még a dagályt is kihasználhatták. Aztán ismét az evezőkhöz ültek a négerek, s így haladtak további tizenöt mérföldet dél felé.

Éjszaka egyszer sem álltak meg. Másnap, március 22-én sem kötöttek ki. Éjjel-nappal megállás nélkül folytatták útjukat.

A folyam felső szakasza teljesen kihalt volt. A bárka mintha egy roppant cédruserdő közepébe vágott, hosszú folyosón siklott volna. Az óriási fák ágai itt-ott benyúltak a folyam közepébe, egymásba fonódtak, és sűrű lombtetőt vontak a víz fölé. Nemcsak falut, de még csak ültetvényt, tanyát vagy kunyhót sem láttak sehol. A parti földek itt nem művelhetők. Senkinek sem jutott eszébe, hogy ezen a vidéken ültetvényt létesítsen.

Március 23-án hajnalban végre kijutottak a végtelennek tetsző erdőből. A folyó kiszélesedett, majd tágas víztükör nyílt meg az utasok előtt.

Ez a tágas víztükör a George-tó volt. A Saint John észak-déli irányban folyik át a tavon, és elvezeti vizének egy részét.

– Egyszer már jártam itt - mondta Mars. - Egy expedícióval, amely a folyam felső szakaszát tárta fel.

– Milyen távolságra jutottunk Camdless-Baytől? - kérdezte James Burbank.

– Mintegy százmérföldnyire - felelte Mars.

– Vagyis több mint kétszer ekkora utat kell még megtennünk az Evergladesig - szólt közbe Edward Carrol.

– Mit gondolsz, Mars, mit tegyünk? - kérdezte Gilbert. - Szálljunk ki a bárkából, és menjünk gyalogszerrel tovább a parton? Nehéz út volna, lassan haladnánk. Nem lenne helyesebb, ha átvágnánk a tavon, és folytatnánk az utat a folyón, mindaddig, amíg az hajózható? Nyugodtan megpróbálhatjuk. Ha valahol zátonyra futunk, még mindig ráérünk partra szállni. Érdemes megkockáztatni. Mit gondolsz, Mars?

– Próbáljuk meg, Gilbert úr! - felelte Mars.

Valóban, ez volt a leghelyesebb.

Amúgy is hosszú gyalogút áll még előttük. Amíg vízen utaznak, kímélik erejüket, és gyorsabban is jutnak előre.

A bárka tehát kifutott a George-tóra. A keleti part közelében folytatta útját.

Itt, a lapályos vidéken, gyérebb a növényzet, mint a folyam mentén. Ameddig a szem ellát, végeláthatatlan láp húzódik a tó körül.

A part egyes részei már kívül esnek az árterületen, ezeket fekete mohaszőnyeg borítja, s apró lila fejű gombák milliói tenyésznek a moha között. Nem lett volna tanácsos nekivágni az ingoványos, süppedő talajnak, ahol a föld valósággal megindul az utas lába alatt.

Ha James Burbanknek és társainak itt kellett volna partra szállniuk, előbb-utóbb kénytelenek lettek volna visszafordulni, vagy csupán végtelen erőfeszítéssel és igen nagy késedelemmel folytathatták volna útjukat.

Csak a vízimadarak mozognak otthonosan ezen a mocsaras vidéken. Úszó madarak élnek itt nagy tömegben: récék, vadkacsák, sárszalonkák. Bőséges vadászzsákmány kínálkoznék a bárka utasai számára, ha netán fogytán volna az élelem.

Csakhogy a partokon nem esnék könnyű vadászat; veszedelmes mérges kígyók nyüzsögnek a lápban, sziszegve tekergőznek a mohaszőnyegen és a békanyálas tócsákban. De ezek a csúszómászók sincsenek ám biztonságban, mert ott élnek ádáz ellenségeik, a fehér pelikánok is; valósággal ellepik a George-tó partját, s a gyilkos kigőzölgésű mocsárvilágban élethalálharcot vívnak a kígyókkal.

A bárka gyorsan siklott a tó vizén. Egész nap erős északi szél dagasztotta a vitorlát.

Az evezősök nyugodtan pihenhettek, a szélhajtotta bárka mit sem veszített sebességéből.

Mire bealkonyodott, a tó déli kifolyásától számítva harminc mérföldet hagytak maguk mögött. Hat óra felé James Burbank és társai kikötöttek azon a ponton, ahol a Saint John a tóba ömlik.

A parton kis tanyát pillantottak meg; mindössze három-négy házból állt.

Tüstént megálltak, rövid, alig félórás pihenőre, hogy kikérdezzék a tanya lakóit. Nomád floridaiak voltak, amolyan vándor halászok-vadászok, akik minden évben tavasszal látnak munkához.

Edward Carrol javasolta, hogy kérdezzék ki a házak lakóit, talán látták Texart, amikor erre hajózott. A javaslatot mindenki elfogadta, és az eredmény megérte a fáradságot.

Az egyik vándor vadászt megkérdezték, hogy nem látott-e az elmúlt napokban egy bárkát a George-tavon, útban a Washington-tó felé. A bárkában valószínűleg hét-nyolc személy ült, meg egy színes bőrű nő és egy fehér kislány.

– Két nappal ezelőtt valóban láttam egy bárkát - felelte a kérdezett. - Alighanem erről van szó.

– Megállt itt a bárka? - tudakolta Gilbert.

– Nem állt meg. Sietve haladt tovább a folyó felső szakasza felé. Világosan láttam - tette hozzá a floridai -, hogy egy nő is van a bárkában, ölében pedig egy kislány.

– Barátaim! - kiáltott fel Gilbert. - Van remény! Csakugyan Texar nyomában vagyunk!

– Jó úton járunk - szólt közbe James Burbank. - Negyvennyolc óra előnyük van. De ha még néhány napig vízen folytathatjuk az utat, előnyük csökkenni fog.

– Ismeri-e a Saint Johnt, a George-tó fölötti szakaszon? - kérdezte Edward Carrol a nomádtól.

– Ismerem. Több mint százmérföldes utat tettem meg abban az irányban.

– Mit gondol: elég mély a víz ahhoz, hogy ezzel a bárkával boldoguljunk?

– Milyen mélyen merül a bárka a vízbe?

– Mintegy háromlábnyira - felelte Mars.

– Háromlábnyira? - folytatta a nomád. - Ezzel egyes részeken épp csak, hogy átcsúszhatnak. De azért, ha óvatosan haladnak, és az átjárókban állandóan mérik a mélységet, azt hiszem, felevezhetnek a Washington-tóig.

– Milyen távol van onnan az Okeechobee-tó? - kérdezte Edward Carrol.

– Körülbelül százötven mérföldre.

– Köszönöm, barátom.

– Indulás! - kiáltotta Gilbert. - Ameddig lehet, vízen tesszük meg az utat.

Mindenki elfoglalta helyét a bárkán. Már beköszöntött a szokásos esti szélcsend. Ismét felszerelték a lapátokat. Az evezősök munkához láttak. Gyorsan haladtak előre a folyó keskenyedő medrében. Még az éj leszállta előtt több mérföldes utat tettek meg dél felé. Eszükbe sem jutott, hogy megálljanak, hiszen a bárkán is alhattak.

A sárga holdkorong ott fénylett a fejük felett. Csaknem telihold volt. Az éjszaka világosnak ígérkezett. Azt remélhették hát, hogy a sötétség egyelőre nem akadályozza majd, hogy a vízen tájékozódjanak.

A kormányrudat Gilbert vette át. Mars, kezében hosszú rúddal, a bárka orrában helyezkedett el, és szüntelenül mérte a víz mélységét; amint a rúd a fenékbe ütközött, a szükségeshez képest jobbra vagy balra vezényelte a bárkát.

Az egész éjszaka folyamán talán ötször-hatszor súrolta a bárka a meder fenekét, de különösebb nehézség nélkül siklott át a zátonyokon. Hajnali négy óráig, tehát napkeltéig, Gilbert számítása szerint legalább tizenöt mérföldet hagytak maguk mögött.

Csak feljebb is hajózható legyen a folyó, hogy még néhány napig vízen folytathassák útjukat! Ha ez sikerül, csaknem eljutottak útjuk végcéljához!

Napközben több nehéz akadályt kellett leküzdeniük. A nagy kanyarulatban az egyik part félszigetszerű kiszögellései helyenként majdnem átnyúltak a túlsó partig. A lerakódó homokból számtalan zátony keletkezett. Ezeket egymás után meg kellett kerülniük. Minden kerülő meghosszabbította útjukat, tehát késleltette az előrehaladást.

Még mindig kedvező szél fújt, de a vitorlát mégis gyakran be kellett vonniuk, mert a kerülők és kitérők miatt szüntelenül változtatniuk kellett a bárka irányán.

Ilyenkor a négerek lapátot ragadtak, s teljes erővel nekiláttak az evezésnek, hogy pótolják a sűrű vargabetűk miatt elvesztett időt.

Hányszor meg hányszor kellett szembenézniük a Saint John-i folyami hajózás különös akadályával: az úszó szigetekkel! A folyamnak ezen a szakaszán buján tenyészik a „pistia” nevű vízinövény. Helyenként annyira elburjánzott, hogy valóságos szigeteket alkot. Egyes utazók úgy írják le, mint holmi víz színén lebegő, óriási salátafejet. Az indák sűrű szövedékén vidáman tanyáznak a vidrák és a gémek.

Ha a bárka véletlenül felfutna egy ilyen növényszőnyegre, nem volna könnyű dolog kikecmeregni a sűrű szövedékből. De Mars óvatosan kormányzott; sikerült is kikerülnie a lebegő pistia-szigeteket.

A folyam medrét ismét sűrű erdők szegélyezték mindkét parton. De míg az alsó szakaszon a Saint John főként cédrusok tövében hömpölyög, itt cédruserdőnek nyoma sincs. Óriásfenyők zöldellnek a parton, százötven lábnál is magasabb délszaki fák. Ennek a fenyőfajtának különösen kedvez a nedves, vizenyős talaj. Nem könnyű itt gyalogszerrel járni; a süppedő és ruganyos televényrétegen a gyalogos könnyen elveszíti az egyensúlyát.

James Burbanknek és barátainak szerencséjük volt, nem kellett kipróbálniuk ezt a nehéz terepet. A Saint Johnon folytathatták útjukat Florida déli része felé.

A nap folyamán fontosabb esemény nem történt. Nyugodtan telt el az éjszaka is.

Lakatlan tájon jártak. A folyamon egyetlen csónak sem mutatkozott.

A partvidéken sehol egy kunyhó.

A bárka utasai egyébként nem is bánták ezt. Jobb, ha senkivel sem találkoznak ezen az elhagyott vidéken. Minden találkozás balul üthet ki, hiszen errefelé csak gyanús népség tanyázik: erdei csavargók, kóbor lesipuskások, jöttment kalandorok.

Más veszély is fenyegette James Burbanket és társait. Amikor ugyanis Dupont tengernagy és Stevens kapitány ágyúnaszádjai behatoltak a jacksonville-i, illetve a saint-augustine-i kikötőbe, a déli segédcsapatoknak menekülniük kellett. Megeshetett, hogy éppen erre a vidékre vonultak vissza. Ez pedig kellemetlen találkozásnak ígérkezett.

A déli alakulatok katonái között nyilván akad egy-kettő, aki Texar híve, és szívesen áll bosszút a két Burbanken.

Márpedig a kis camdless-bayi csapatnak lehetőleg minden harcot kerülnie kell, erejét arra az esetre kell tartogatnia, ha a foglyokat fegyveres beavatkozással kellene kiragadnia a spanyol kezéből.

De a szerencse kedvezett James Burbanknek és társainak. Március 25-én este a Washington-tóhoz értek.

A tó bejárata előtt a bárka megállt. A folyó medre itt már olyan keskeny volt, s a víz olyan sekély, hogy a Saint Johnon nem hajózhattak tovább dél felé.

Az út kétharmada mögöttük volt. James Burbanknek és társainak már csak száznegyven mérföldet kellett megtenniük az Evergladesig.