A TOLVAJ ÉS ÁLDOZATA

Torres mintegy fél órája aludt, mikor egyszerre csak zaj hallatszott a fák közül. Könnyű léptek nesze volt, mintha valaki mezítláb járkálna, ügyelve, nehogy meghallják. Ha a mi csavargónk ébren lett volna, menten felfülel minden gyanús közeledésre, csakhogy erre a zajra nem ébredt fel, és ami feléje közelgett, már csak vagy tízlépésnyire volt attól a fától, amelynek tövében Torres elnyújtózott.

Nem ember volt, hanem egy guariba.

A Felső-Amazonas erdeiben élő hosszú farkú majmok közül kétségtelenül ez a legeredetibb fajta, pedig itt élnek a kecses sahui-, a szarvas saju-, a szürke irhájú mono- és a sagouin-majmok, melyek mintha álarcot viselnének fintorgó pofájukon. A guariba barátkozó természetű, csöppet sem félénk állat, szereti a társaságot, és rendszerint csapatokba verődve járja az erdőt. A guaribák közeledtét már messziről jelzi a csapat monoton zsivaja, mely leginkább a zsolozsmázó papok kórusára emlékeztet. Noha a guariba nem gonosz természetű, azért mégsem volna ajánlatos könnyelműen megtámadni. És mint majd látni fogjuk, a guariba akkor is veszélyes lehet, ha védekezésre képtelen, alvó ember akad az útjába.

A guaribát barbadónak, azaz szakállas majomnak is nevezik Brazíliában.

A Torres felé közeledő barbado jól megtermett állat volt, végtagjai hajlékonyak és izmosak, látszott rajta, hogy éppen olyan ügyesen harcol a földön, mint amilyen ügyesen ugrándozik az óriás fák roppant ágain.

Most óvatosan, apró léptekkel közeledett. Farkával csapkodva jobbra-balra pillantgatott. A természet, mikor ezt az állatfajtát teremtette, igazán nagylelkű volt, mert valójában nem négy végtaggal, hanem öttel áldotta meg, minthogy a farkát éppolyan ügyesen használja, mint a kezét vagy a lábát.

A guariba nesztelenül közeledett, s közben egy vaskos fütykössel hadonászott, mely alkalomadtán veszélyes fegyverré válhat a kezében. Nyilván már percekkel előbb észrevette a fa tövében fekvő embert, és az alvó mozdulatlansága alighanem kíváncsiságot ébresztett benne, s közelebbről is meg akarta nézni. Közeledett hát hozzá, bár kicsit tétovázva, majd háromlépésnyivel odébb megállt.

Szakállas pofája elvicsorodott, kivillantak hegyes, hófehér fogai, és a fütykössel fenyegetően hadonászott az erdei kapitány felé.

Torres, úgy látszik, nem éppen jóindulatú érzelmeket ébresztett a szakállas majomban. Talán volt valami különös oka arra, hogy haragudjék az emberi nem ezen díszpéldányára, melyet a véletlen így, védtelenül kiszolgáltatott neki? Lehetséges! Hiszen tudjuk, hogy az állatok néha milyen haragtartóak, nem felejtik el, ha rosszul bántak velük. Lehet, hogy ebben a szakállas majomban is felgyülemlett valami harag az erdőjárók ellen.

A bennszülöttek ugyanis nagyon értékes vadnak tartják a majmot, és bármelyik fajhoz tartozzék is, Nimród buzgalmával vadásznak rá, de nemcsak pusztán a vadászat kedvéért: szívesen fogyasztják a húsát.

A guariba, ha nem is szándékozott megfordítani a szerepeket, ha nem is feledkezett meg arról, hogy a természet őt egyszerű növényevőnek teremtette, s ha nem is gondolt arra, hogy az erdei kapitányt fölfalja, mindenesetre úgy látszott, eltökélte, hogy elpusztítja egyik ősi ellenfelét.

Miután néhány percen át figyelte az alvót, elindult, hogy megkerülje a fát. Lassan, lélegzet-visszafojtva lépdelt, és egyre közelebb került hozzá. A pofáján vad fenyegetés. Mi sem lett volna könnyebb, mint hogy egyetlen csapással halálra sújtsa a mozdulatlan embert, s Torres élete e pillanatban bizony csak hajszálon függött.

A guariba ugyanis másodszor is megállt, most a fához egészen közel, az alvó fejénél, fütykösét fölemelte, hogy lesújtson vele.

Torres ugyan könnyelműséget követett el, mikor a fa gyökerei között rejtette el az okmányt és a pénzét tartalmazó réztokot, de éppen ez a könnyelműség mentette meg az életét.

Az ágak között átszűrődő napsugár a tokra esett, a sima fém mint tükör villant meg. A majmok, mint tudjuk, játékos és kíváncsi természetűek - a guariba máris a csillogó tokot figyelte. Gondolatai - már amennyire egy állatnak vannak gondolatai - rögtön más irányba terelődtek. Lehajolt, fölkapta a réztokot, néhány lépést hátrált, majd a szeméhez emelve nézte, csillogtatta. Aztán még jobban meglepődött, mikor a tokban levő aranypénz is csörögni kezdett. Ez a hang egyszerűen elbűvölte. Úgy rázta a tokot, mint egy gyerek a csörgőt. Aztán a szájába tette, foga megcsikordult a fémen, de persze nem tudott beleharapni.

A guariba nyilván azt hitte, hogy valami eddig ismeretlen gyümölcsöt talált, hatalmas, csillogó mandulát, melynek a bele mozog és muzsikál. És ha hamarosan rá is jött tévedésére, azért csak nem dobta el a réztokot, sőt még szorosabban fogta bal mancsában, és elejtette a fütyköst, mely egy száraz ágra esett.

Erre a neszre Torres felébredt, és fürgén, mint az örökösen résen levő emberek, akik a legmélyebb álomból is könnyen térnek magukhoz, nyomban talpra szökött és fölkiáltott:

– Guariba!

S hogy védekezzék, felkapta a maga mellé tett manchettát.

A majom megrémült, hátrált, s minthogy csak az alvóval szemben volt bátor, egy hatalmas ugrással a fák közé menekült.

– Még jó, hogy felébredtem! - kiáltott Torres. - Ez a nyavalyás egyszerűen leütött volna!

Ám ebben a pillanatban meglátta a majom mancsában az értékes tokot. Az állat vagy húszlépésnyivel odébb állt, és mintha gúnyt akarna űzni belőle, csúnyán fintorgott feléje.

– Ó, a nyomorult! Ha nem is ölt meg, majdhogy még gonoszabbat követett el ellenem, meglopott az átkozott!

Először még csak eszébe sem jutott, hogy a tokban van a pénze is. Az hozta ki a sodrából, hogy benne van az okmány, melynek elvesztése reménységeinek pusztulását jelentené.

– Hogy a mennydörgős mennykő!

És Torres, aki mindenáron vissza akarta szerezni a réztokot, a guariba után vetette magát.

Tisztában volt azzal, hogy nem könnyű dologra vállalkozott, mikor a mozgékony állat üldözésére indult. A földön sokkal gyorsabban, a lombok között sokkal magasabban menekül, semhogy elérhetné. Legföljebb egy jól irányzott puskalövéssel tudná megállítani a menekülő tolvajt. Torresnak azonban nem volt puskája. A manchettával meg a kapával nem sokra megy, hacsak valamelyikkel fejbe nem tudja verni a guaribát.

Torres is hamarosan rájött, hogy csak valami furfang segítségével tudja beérni a ravasz állatot. Nem tehet mást, mint hogy megbújik az egyik fatörzs mögött, ahol elrejti a bozót, akkor a guariba talán megáll, esetleg vissza is jön. Így is történt. Ám valahányszor Torres eltűnt a bozótban, a majom szépen kivárta, míg újra előbukkan, s így Torres csak annyit ért el a ravaszkodással, hogy jól kifárasztotta magát.

– Átkozott guaribája! - dühöngött. - Hiszen így sohasem érem utol, s végül még elcsalogat a brazíliai határig! Legalább dobná el a réztokot! De nem! Tetszik neki a pénzcsörgés! Megállj, tolvaj, csak kerülj egyszer a kezem közé!...

Torres ismét a majom után lendült, az állat meg friss erővel továbbszaladt.

Egy óra telt el az eredménytelen kergetőzéssel. Torres nagyon is érthető makacssággal hajszolta a guaribát. Ha az okmányt elveszti, miből csinálhatna pénzt?

Éktelen düh fogta el. Káromkodott, toporzékolt, fenyegette a guaribát, az állat azonban csak csúfondáros röhögéssel válaszolt, amitől Torres végképp elvesztette a fejét.

Ekkor aztán rohanni kezdett a majom után. Lélekszakadva futott, s közben bele-belekeveredett a magas fűbe, a sűrű bozótba, az összefonódott liánokba, melyek között a guariba olyan könnyedén ugrált, mint egy jó paripa az akadályokon át. Itt-ott vastag, göcsörtös gyökerek szelték át az ösvényt, Torres elvágódott bennük, újra fölállt, futott tovább, s végül rajtakapta magát, hogy kiáltozik: „Segítség! Segítség! Tolvaj!” - mintha bizony bárki is hallhatta volna.

Aztán ereje fogytán zihálva megállt.

– Hej, nyomorúság! Akkor sem kínlódtam ennyit, mikor szökött rabszolgákat hajszoltam az erdőkben! De megfogom ezt az átkozott majmot, megyek, futok utána, míg a lábam bírja, aztán majd meglátjuk!

A guariba, mikor látta, hogy a csavargó abbahagyta az üldözést, szintén megállt. Ő is kifújta magát, noha korántsem fáradt el annyira, mint Torres, aki már mozdulni is alig tudott.

Vagy tíz percig álldogált, közben gyökereket rágcsált, s időnként meg-megrázta a réztokot, hogy hallja a pénzcsörgést.

Torres dühében köveket hajigált, de a majom olyan messze volt tőle, hogy nem sokra ment a hajigálással.

Valamire mégis el kell határoznia magát. Csakhogy, noha értelmetlenség volna tovább üldözni a majmot, mikor alig-alig remélheti, hogy utoléri, ha beletörődik abba, amit a komisz véletlen művelt, úgy beletörődik abba, hogy legyőzte, becsapta, kifosztotta egy esztelen állat - s ez a gondolat éktelenül földühítette.

Közben tisztában volt azzal, hogy a sötétség beálltával a tolvaj ugyancsak könnyen eltűnik a szeme elől, s még jó, ha ő nagy üggyel-bajjal utat talál a rengeteg sűrűjében. A hajsza közben ugyanis jó néhány mérföldnyire távolodott a folyóparttól, és máris nehezen találna vissza.

Torres tétovázott, megpróbálta összeszedni a gondolatait, s miután még egy nagyot káromkodott, már-már abbahagyta a fejtörést, hogy miként szerezhetné vissza a réztokot, ám megint csak eszébe jutott az okmány meg az, hogy az okmány fölhasználásával akarta biztosítani egész jövendő életét, s ekkor elhatározta, hogy utoljára megpróbálkozik még valamivel.

Fölállt.

A guariba is fölállt.

Néhány lépést tett előre.

A guariba ugyanannyit lépett hátra, most azonban nem hatolt mélyebbre a sűrűbe, hanem megállt egy óriás fikusz tövében, melyből mindenféle fajta akad a Felső-Amazonas vidékén.

Négy mancsával megragadni a fa törzsét, egy cirkuszi majom ügyességével fölkúszni a fára s farkával megkapaszkodni a vagy negyvenlábnyi magasságban kinyúló egyik ágban, majd fölhúzódzkodni a csúcsára, ahol az ágak már meghajoltak alatta - az ügyes guariba számára mindössze néhány pillanatig tartó játék volt ez az egész.

A fa ormán aztán kényelmesen letelepedett, majd folytatta az előbb abbahagyott táplálkozást: szedegette a keze ügyébe eső friss gyümölcsöt. Persze Torresnak is jólesett volna, ha ehetik-ihatik valamicskét, de erről szó sem lehetett. A tarisznyája lapos volt, a kulacsa üres.

Mégsem fordult vissza, a fa felé indult, noha a majom által választott harci állás még reménytelenebbé tette Torres ügyét. Még csak nem is gondolhatott arra, hogy fölkapaszkodjék a fügefa ágaira, hiszen a guariba akkor ugrik át egy másikra, amikor kedve tartja.

S közben állandóan rázza a réztokot!

Esztelen dühében Torres szidta, átkozta a guaribát, s lehetetlen elmondani, mi mindennek nem nevezte. Azt üvöltözte feléje, hogy félvér, ami egy fehér bőrű brazíliai szájából meglehetősen nagy durvaság; de még *curibocá*nak, vagyis néger-indián keveréknek is lehordta, ami errefelé, Brazíliában, a legnagyobb sértés, amivel ember embert illethet.

A majom azonban - egyszerű négylábú lévén - mit sem törődött a szitkokkal, melyek az emberi nem bármelyik tagját vérig sértették volna.

Torres ismét dobálni kezdte kövekkel, gyökérdarabokkal, amit éppen ért. Talán azt remélte, hogy súlyosan megsebesítheti a majmot? Nem! Már azt sem tudta, mit csinál. A tehetetlen düh elvette a maradék eszét is. Talán azt remélte, hogy a majom, miközben egyik ágról a másikra ugrik, elejti vagy esetleg, hogy üldözőjét elkergesse, egyenesen a fejéhez vágja a réztokot? De nem, a guariba ragaszkodott a zsákmányához, s míg egy mancsával szorongatta, még mindig hárommal tudott kapaszkodni az ágakban.

A reményvesztett Torres már kész volt arra, hogy föladja a küzdelmet, s visszatérjen a folyampartra, mikor egyszerre csak hangokat hallott. Igen! Emberi hangokat!

A beszélgetők mintegy húszlépésnyivel odébb lehettek.

Torres nagy sietve elrejtőzött a sűrű bozótban. Óvatos ember lévén, nem akart mutatkozni addig, míg nem tudta, kivel, kikkel van dolga.

Izgatottan, nagyon kíváncsian, a fülét hegyezve várt, mikor egyszerre csak puskalövés dörrent.

Aztán egy üvöltés: a halálra sebzett majom nehéz puffanással zuhant a földre, s még ekkor is szorongatta a réztokot.

– Az angyalát! Ez a lövés aztán igazán kapóra jött! - rikkantott Torres, s már mit sem törődve azzal, hogy meglátják, előbújt a bozótból. A fák közül két ifjú bukkant elő. Brazilok voltak, vadászruhát viseltek, bőrcsizmát, pálmarostból font könnyű kalapot s derékhoz simuló kabátot, vagyis inkább zekét, mely kényelmesebb, mint a nemzeti viselet, a puncho. Arcvonásaik, bőrük színe nyomban elárulta, hogy portugál vér kering az ereikben.

Mindegyiküknél spanyol gyártmányú, hosszú csövű puska volt, mely kissé hasonlít a messzire hordó, meglehetősen pontos arab fegyverekhez, s mellyel a Felső-Amazonas vidékének erdőjárói ugyancsak ügyesen bánnak.

Az imént történtek is ezt bizonyították. Több mint nyolcvanlépésnyi távolságból, rézsútos irányból, egyetlen lövéssel terítették le a majmot, az állatot a fején találta a golyó.

A fiatalemberek egyébként nemcsak puskával voltak fölfegyverkezve, az övükben a Brazíliában foca néven ismert vadászkést hordták, mellyel, ha sor kerül rá, habozás nélkül megtámadják a környék erdeiben nyüzsgő nem éppen félelmetes vadakat.

Torresnak nem volt miért tartania e találkozástól, s rohant is a majom teteme felé. Az ifjak azonban, minthogy közelebb voltak hozzá, hamarabb odaértek, s néhány lépés után szemtől szemben álltak Torresszal.

A csavargó ekkorra már visszanyerte lélekjelenlétét.

– Végtelenül köszönöm, uraim! - mondta vidáman, s megemelte a kalapját. - Igazán nagy szolgálatot tettek nekem, mikor leterítették ezt a komisz dögöt!

A két vadász összenézett, nem értették, minek köszönhetik a nagy hálálkodást.

Torres néhány szóval ismertette velük a helyzetei.

– Önök, ugye, azt hiszik, hogy csak egy majmot pusztítottak el, holott valójában egy tolvajt lőttek le!

– Ha szolgálatára lehettünk - mondta a fiatalabbik vadász -, úgy ez tudtunkon kívül történt, azonban így is örülünk, ha valamiben segíthettünk önnek.

Hátralépett, a guariba fölé hajolt, kiszedte a mancsából a réztokot, ami nem is volt olyan egyszerű, mert az állat még holtában is görcsösen szorongatta zsákmányát.

– Tessék, uram, ez nyilván az öné - mondta.

– Bizony, az enyém! - mondta Torres, s az öröm önkéntelen sóhajával kapott a réztok után. - Ha szabad kérdeznem, az urak közül kinek tartozom köszönettel?

– Manoel barátomnak, aki ezredorvos a brazil hadseregben - mondta a fiatalabbik vadász.

– Igaz, hogy én lőttem le a majmot, de te hívtad fel rá a figyelmemet, kedves Benito.

– Eszerint kettőjüknek tartozom hálával, Manoel úrnak és...

– Benito Garralnak hívják a barátomat.

Az erdei kapitánynak ugyancsak fegyelmeznie kellett magát, hogy össze ne rezzenjen e név hallatára, főként mikor a fiatalember még hozzátette:

– Apámnak, Joam Garralnak a farmja mindössze hárommérföldnyire van innen. Legyen szerencsénk...

– Torres a nevem!

– Legyen szerencsénk, Torres úr, szívesen látjuk!

– Nem tudom, eleget tehetek-e a kedves meghívásnak - mondta Torres, akit ugyancsak meglepett ez a valóban váratlan találkozás, s nem tudta, mit határozzon. - Félek, hogy nem élhetek vele... Sok időt elvett tőlem ez a história a guaribával... Sietnem kell vissza az Amazonas partjára... Ugyanis le akarok menni egészen Paráig...

– Nos, Torres úr, akkor valószínűleg találkozunk útközben, mert egy hónapon belül apámmal meg az egész családdal együtt szintén nekivágunk ennek az útnak.

– Ó! - lepődött meg Torres. - Atyjaura át akarja lépni a brazil határt?

– Igen, néhány hónapos utazásra indulunk. Legalábbis reméljük, hogy rá tudjuk beszélni, apámat, ugye, Manoel? - hangzott Benito válasza.

Manoel bólintott.

– Akkor hát, uraim, valóban lehetséges, hogy útközben viszontlátjuk egymást - mondta Torres. - Meghívásukat azonban most, sajnos, nem fogadhatom el. Ám szívből köszönöm, s kétszeresen is adósuknak érzem magamat.

Torres ezek után elbúcsúzott a két fiatalembertől, s azok elindultak a farm felé. Torres hosszan nézett utánuk. Mikor aztán eltűntek a szeme elől, így dünnyögött:

– Úgy, szóval átlépi a határt! Hát csak lépje! Így még jobban kiszolgáltatja magát nekem! Szerencsés utat, Joam Garral!

Az erdei kapitány ezután délnek fordult, hogy a lehető legrövidebb úton érjen a folyam bal partjára, s hamarosan eltűnt az erdő sűrűjében.