AZ ERDEI KAPITÁNY

e b g e é u r á q q d c x b d e i y x b q s i d y m c s ü e v k x y a r r n g z u h h l n j o x t s v k o x l á h r b q y u c g m e x ü c p j v j u r p a x s p d p n h l j a o m o s o d y á é a p v j u x j p g p x d p q j o é ö ö z j u s o g v j i e y p g ö e d g q ü z á n s d ö b ö ö y c n o u m l c b y b k y c o é o y p k c q b ö v c l z j ö y g n j m m é v v n á q i ö h s á k c h ö f ö x ö g ü á m h y p á u n s v x o z u m x b v j v i o r ö é m l g p k o a s o v é n d d c n o t d o d v p é c i ö ö j m v q r g z j n d p d l x b v é z c q é ü t ü l z é p i b v r é k s u v j h d -

Egy férfi tartotta a kezében azt az okmányt, amelynek az utolsó bekezdése is ezekből az értelmetlenül sorakozó betűkből állt. Figyelmesen ismét átolvasta, majd kis ideig gondolkodva nézett maga elé.

A papiroson vagy százsornyi, még csak szóalakokra sem bontott betű feketéllett. Alighanem sok-sok évvel ezelőtt íródtak ezek a hieroglifák, a vastag okmánypapirost már megsárgította az idő.

Vajon miféle szabály szerint követték egymást a betűk? Ezt csak az a férfiú tudta volna megmondani, aki kezében tartotta az okmányt. Olyanféle rejtjeles írás volt ez, mint a modern páncélszekrények zárja: ehhez is nehéz, sőt szinte lehetetlenség megtalálni a kulcsot. Végtelenül sok a lehetséges kombinációk száma, egy számolóművész élete sem volna elég a felsorolásukhoz. Ismerni kell azt a bizonyos „szót”, ha valaki ki akarja nyitni a páncélszekrényt, és ismerni kell a kulcsszámot ahhoz, hogy valaki megfejthesse az efféle titkosírást. És mint a későbbiekben majd látni fogjuk, ennek a titkosírásnak a kulcsát a legkörmönfontabb próbálkozások árán is alig-alig tudták megtalálni, pedig igazán életbevágóan fontos volt, hogy megismerhessék az írás tartalmát.

Az okmányt olvasó férfi afféle egyszerű erdei kapitány volt.

Brazíliában ugyanis *capitães do mató*nak, vagyis erdei kapitánynak nevezik azokat a kopókat, akiket a szökött néger rabszolgák elfogásáért fizetnek. Maga az intézmény 1722-ben alakult. A rabszolgaság ellen ekkoriban még csak néhány emberbaráti szív és elme tiltakozott. Több mint egy évszázadnak kellett eltelnie ahhoz, hogy a civilizált népek is magukénak vallják, és meg is valósítsák ezeket az emberbaráti eszméket. Pedig az embernek természetes joga, sőt minden joga között a legelső az, hogy szabad legyen, hogy maga rendelkezhessék önszemélye felől, mégis évezredeknek kellett eltelnie, mire néhány nemzet megfogalmazta és meghirdette ezt a nemes gondolatot.

1852-ben - történetünk idején Brazíliában még voltak rabszolgák, voltak tehát erdei kapitányok is, hogy vadásszanak rájuk. Bizonyos gazdaságpolitikai okok késleltették az általános rabszolga-felszabadítást, ám a négereknek akkoriban már joguk volt ahhoz, hogy kiváltsák magukat, és gyermekeik már szabadnak születtek. Közelgett az ideje annak, hogy ebben a tízmillió lakost számláló országban - melynek területén elférne Európa háromnegyed része - többé ne akadjon egyetlen rabszolga sem.

Leáldozóban volt tehát az erdei kapitányság intézménye, és a szökött rabszolgák elfogása akkoriban már jóval kevesebbet jövedelmezett. Hosszú-hosszú éveken át, mikor még szépen hozott ez a mesterség, az erdei kapitányok jobbára kalandorokból verődtek össze, hajdani mihaszna rabszolgákból, katonaszökevényekből; történetünk idején azonban már szinte kizárólag a társadalom söpredékéből. Így tehát valószínű, hogy ez az okmányt olvasgató ember sem volt különb, mint az erdei kapitányok díszes testületének többi tagja.

Torres - mert ez volt a neve - nem volt sem félvér, sem indián, sem néger, mint kollégáinak többsége, brazíliai születésű fehér ember volt. Ifjúságában többet tanult, mint amennyire jelen foglalkozásában szüksége lett volna. Voltaképpen nem volt más, mint afféle lecsúszott egzisztencia, amilyen sok akad az Újvilág távoli vidékein, és ha abban a korban, mikor a brazíliai törvények még megtiltották, hogy mulattok vagy más félvérek betölthessenek bizonyos állásokat, Torresra ez a tilalom nem származása, hanem személyének méltatlansága miatt vonatkozott volna.

Torres egyébként jelenleg nem tartózkodott Brazíliában. Nemrégiben lépte át a határt, és néhány nap óta itt csavargott Peru erdeiben, melyeknek közepén a Felső-Amazonas vize hullámzik.

Torres harminc év körüli, jó kötésű férfi volt, aki ellenállóképességének, vasegészségének köszönhette, hogy ugyancsak hányt-vetett élete sem hagyott rajta semmi nyomot.

Középtermetű volt, széles vállú, vonásai szabályosak, járása magabiztos, a trópusok izzó napsütésétől cserzett arcát dús fekete szakáll keretezte. Összenőtt szemöldöke alatt vizsla, de szúrós és pimasz tekintetű szem bújt meg. Nyilván akkoriban sem pirult könnyen, mikor még nem volt így lesülve; ha indulatos volt, alighanem inkább megrándult az arca.

Torres roppant egyszerűen volt öltözve, mint az erdőjárók általában. Ruháján látszott, hogy régóta viseli; fején széles karimájú, félrecsapott bőrkalapot viselt; durva gyapjúnadrágja vastag csizmaszárba volt betűrve, ez a csizma volt öltözéke legjobb állapotban levő darabja; vállára színehagyott sárgás *punchó*t, valami köpönyegfélét borított, mely eltakarta a zekéjét és mellényét is.

Ha Torres erdei kapitány volt is, ezt a mesterséget - legalábbis jelen körülményei között - aligha gyakorolhatta. Ez abból is látszott, hogy nem voltak nála a rabszolgák üldözéséhez szükséges támadó- vagy védelmi fegyverek, mindössze az övében viselt valami fegyverféleséget, ami inkább kardhoz, mint vadászkéshez hasonlított, s amit errefelé manchettá*nak neveznek. Ezenkívül volt nála egy *enchada, mely leginkább kapára emlékeztetett, s melyet a Felső-Amazonas erdeiben, ahol nagyobb vadtól nem kell tartani, a tömegesen itt élő tatuk és aranynyulak vadászatánál használnak.

Mindenesetre ezen a napon, vagyis 1852. május 4-én a kalandor Torres rendkívül elmélyedt a kezében tartott okmány olvasásában, vagy talán már nagyon megszokta a Dél-Amerika erdeiben való csavargást, mert teljesen hidegen hagyta a táj szépsége. Az okmányon kívül semmi sem tudta felkelteni az érdeklődését, sem az üvöltő majmok elnyújtott kiáltása - amelyet Saint Hilaire joggal hasonlított a fára lecsapó fejsze hangjához -, sem a voltaképpen békés, de rendkívül veszélyes mérgű csörgőkígyó gyűrűinek zörgése, sem a világ legcsúnyább hüllőjének, a szarvasbékának éles hangja.

Torres mit sem hallott e hangokból, mely mintegy az Újvilág erdeinek kórusa volt. Egy gyönyörű fa tövében fekve eszébe sem jutott megcsodálni ennek a sötét kérgű, tömör *pao ferró*nak, vagyis vasfának a magas lombkoronáját; ez a fa oly kemény, mint az érc, melyet a vad bennszülöttek fegyverében vagy szerszámaiban helyettesít. Nem! Gondolataiba mélyen elmerülve, az erdei kapitány csak forgatta a kezében ezt a különös okmányt. A kulccsal, melyet ismert, minden egyes betűnek megadta valódi jelentését; olvasta, összegezte ezeknek a mindenki más számára érthetetlen soroknak az értelmét, és közben rosszindulatúan mosolygott.

Majd csendben suttogni kezdett; suttogását senki sem hallhatta a perui erdő ezen eldugott helyén, és különben sem értette volna meg senki.

– Igen - mondta -, íme, mintegy száz olvashatóan írt sor, ami valakinek a számára, és tudom is, hogy kinek, annyira fontos, hogy nem is sejtheti! Ez a valaki gazdag! És az élete függ ettől az írástól! Az ilyesmiért mindenütt jól fizetnek ám!

Kapzsi tekintete az okmányra tapadt, és tovább dünnyögött:

– Ha csak egymillió reist számítok ennek az utolsó mondatnak minden egyes szaváért, már az is szép kis summa! Mert sokat ér ám ez a mondat! Benne van az egész írás! Néven nevezi a szereplőket! De ha valaki meg akarja érteni, először is meg kellene számolnia, hány szó van ezen a papiroson, de ha ezzel boldogulna is, még mindig nem találná a szavak értelmét!

Ezután Torres számolni kezdett magában.

– Ötvennyolc szó! - ujjongott. - Vagyis ötvennyolcmillió reis! Ebből már eléldegélhet az ember, akár Brazíliában, Amerikában vagy ahol éppen kedve tartja, és még csak az ujját sem kell mozdítania! Hát ha még minden szót így fizetnének! Akkor aztán száz- meg százmillió reist remélhetnék! Az ördögbe is, ha most nem fogom meg a szerencse lábát, akkor én vagyok a hülyék királya!

Torres keze, mintha máris pénzt érezne, görcsösen markolta a képzeletbeli aranyakat.

Gondolatai azonban hirtelen más irányba fordultak.

– Közel vagyok a célhoz! - kiáltotta. - És aligha bánom meg, hogy az Atlanti-óceán partjaitól egészen idáig, a Felső-Amazonas vidékéig jöttem! Mert ez az ember azóta akár el is mehetett volna Amerikából, most messze, a tengeren túl lehetne, akkor aztán hogyan értem volna utol? De itt maradt, és ha fölmászok valamelyik fa tetejére, még meg is láthatom a ház tetejét, ahol a családjával együtt lakik!

Aztán izgatottan hadonászni kezdett a papirossal.

– Még ma találkozom vele! - mondta. - Mielőtt a nap lenyugszik, tudni fogja, hogy a becsülete, az élete függ ettől a papirostól! És ha ismerni akarja majd ennek az írásnak a kulcsát, hát tessék, megismerheti, csak fizessen érte! És ha nekem úgy tetszik, fizetni fog az utolsó garasával, hiszen rááldozná utolsó csepp vérét is! Ördög és pokol! Az a derék kapitánytársam, aki nekem adta ezt az értékes okmányt, aki fölfedte nekem a titkot, aki elárulta, hogy hol találom hajdani ismerősét, meg azt is, hogy mely néven bujkál annyi meg annyi év óta, ez az én derék kapitánytársam aligha sejthette, hogy tálcán hozza nekem a sült galambot!

Torres még egy pillantást vetett a megsárgult papirosra, majd gondosan összehajtogatta, és beletette egy erős réztokba, melyet pénztárcaként is használt.

Ami igaz, az igaz, ha Torres valamennyi vagyona benne volt ebben a szivartartó nagyságú tokban, úgy a világ egyetlen országában sem számított volna gazdag embernek. A szomszédos államok valamennyi pénzneméből akadt a tokban valamicske: két kolumbiai arany, összesen vagy kétszáz frank értékben, ugyanennyit érő venezuelai bolivár, perui sol, néhány chilei escudo, vagy ötven frank értékben, meg más egyéb aprópénz. De az összes is alig tett ki ötszáz frankot, és Torres vajmi nehezen tudta volna megmondani, hogy és mint jutott ehhez a pénzhez.

Csak annyi bizonyos, hogy néhány hónappal ezelőtt, miután hirtelenében fölhagyott az erdei kapitányok mesterségével, melyet Pará vidékén folytatott, Torres az Amazonas völgyében fölfelé vette az útját, és átlépte a határt, hogy perui földre jusson.

Ennek a kalandornak persze vajmi kevésre volt szüksége az élethez. Mert ugyan mire is költött volna? Sem a lakása, sem az öltözködése nem került pénzbe. Az erdő ellátta élelemmel, az elkészítéséhez sem kellett pénz, az erdőjárók módján evett. Néhány reisből tudott magának dohányt vásárolni a missziósoknál vagy a falvakban, és néhány reisért kulacsát is meg tudta tölteni pálinkával. Kevéssel is messzire jutott.

Mikor az okmány visszakerült a légmentesen záródó réztokba, Torres, ahelyett, hogy a tokot visszatette volna zekéjének a zsebébe, túlzott elővigyázatosságból maga mellé tette a fa gyökerének odújába, melynek tövében elnyújtózott.

Majdnem ráfizetett erre a meggondolatlanságra!

Tikkasztó, levegőtlen meleg volt. Ha a legközelebbi falu templomának tornyán lett volna óra, ez most ütötte volna el a délután két órát, és a szél biztosan Torresig hozta volna a hangját, hiszen mindössze kétmérföldnyire volt a falutól.

De Torres aligha törődött azzal, hány óra. Megszokta már, hogy a nap járásához igazodjék, így megközelítő pontossággal tudta, hány óra, és a magafajta kóborló mégsem oszthatja be katonás pontossággal a napját. Akkor ebédelt meg vacsorázott, mikor kedve tartotta, vagy mikor éppen hozzájutott. Ott és akkor aludt, amikor elfogta az álom. Ha terített asztal nem is várta mindig, az ágyat mindig megtalálta egy fa tövében, a bozótban, az erdő kellős közepén. Torres nem sokat adott a kényelemre. És minthogy majdnem egész délelőtt gyalogolt, és most evett is valamicskét, kezdett elbágyadni. Két- vagy háromórás pihenő után megint könnyűszerrel folytathatja az utat. Amilyen kényelmesen csak tudott, elhelyezkedett hát a fűben, és várta az álmot.

Torres azonban nem tartozott azok közé, akik minden további nélkül elalszanak. Előbb kortyolt valami erős italt, majd elszívott egy pipát. A pálinka serkenti az agyműködést, a dohányfüst meg olyan jól keveredik az álmok füstjével. Ő legalábbis így gondolta.

Torres tehát a szájához emelte a derekán hordott kulacsot, melyben a Peruban chica, a Felső-Amazonas vidéken pedig caysuma néven ismert pálinka kotyogott. Az édes maniókagyökérből párolják ezt az italt, mesterségesen erjesztik. Az erdei kapitány nem érte be ennek az italnak az erejével, és mint az olyan emberhez illik, akinek a nyelve már megedződött, még egy jó adag taffiát is öntött hozzá.

Torres, miután ivott néhány kortyot, megrázta a kulacsot, és sajnálkozva állapította meg, hogy már csaknem kiürült.

– Meg kell tölteni! - jegyezte meg.

Aztán elővette kurta gyökérpipáját, megtömte torokkaparó, durva brazil dohánnyal, amely még ahhoz az ősi dohányfajtához tartozott, amit Nico hozott be Franciaországba.

Ez a dohány vajmi kevéssé hasonlított a francia gyárak kitűnő minőségű pipadohányához, Torres azonban, mint más egyébben, ebben sem volt válogatós. Tüzet csiholt, és pipára gyújtott.

A tizedik szippantásnál lecsukódott a szeme, a pipa kicsúszott a kezéből, és elaludt, pontosabban elbóbiskolt, de ez nem volt igazi alvás.