Gabestől Tozeurig.

Március 17-én, reggel öt órakor, az expedíció elhagyta Gabest. A nap éppen akkor kelt fel és az első sugarak világában fel-felcsillant az óriási sivatag sárga homokja.

Szép idő volt, könnyű északi szél fújdogált, maga előtt kergetve néhány átlátszó bárányfelhőt, melyek szétfoszlottak, mielőtt még az égbolt túlsó oldalára érkeztek volna.

A téli időszaknak már vége volt és Afrikában valami csudálatos rendszerességgel váltakoznak az évszakok.

Az esős évszak, az «ech-chta», csak január és február hónapban tart. A nagyon szélsőséges temperatúrájú nyár, májustól októberig. Ilyenkor uralkodnak az északkeleti és északnyugati szelek.

Igy tehát Schaller és a kísérő csapat kedvező időszakban indult útnak. Az expedíció bizonyára véget ér, mielőtt még a szörnyű nyári hőség elkezdődnék és így feladatuk befejeződik, mielőtt a legnehezebb évszak, az elviselhetetlen nyár, kezdetét venné.

Gabesnak nem volt kikötője, az ősrégi Tnoupe-öböl úgyszólván teljesen hasznavehetetlen hajózás szempontjából.

A Kerkenath és a Lotophage szigetek között elterülő öblöt nevezték el Kis-Syrtisnek és a Kis-Syrtis éppen olyan félelmetes volt a hajósok számára, mint a Nagy.

A Oued-Melah torkolatánál, - ahol már megkezdték az új kikötő kiépítését - tervezték a csatorna nyílását.

A csatorna első és aránylag rövid része, mely Gabestől a sivatag irányában terült el, nagyon költséges és kiépítése is rendkívül fáradságos.

Ebből a szempontból össze sem lehet hasonlítani a sivatag többi részében elvégzendő munkával. Ugyanis a talaj átlagos magassága, két, átlag ötven méternyi emelkedést kivéve, a száz métert is elérte és a homokos földbe nagy mértékben vegyült a sziklás talaj. Már pedig az ily fajta talajban nagyon lassan, nehezen haladhat csak az ásatás.

Oued-Melahon túl a csatorna Djerid óriási síksága felé tartott.

Az expedíció is ebben az irányban haladt előre.

A csapat élén Schaller mérnök és Hardigan kapitány lovagolt. A két férfit néhány megbízható, kipróbált spahi vette körül. Hátuk mögött jött Nicol őrmester vezetése alatt a katonaság többi része s közöttük természetesen Schaller hűséges szolgája, aki ilyen körülmények között a legkeményebb erőszak sem választhatott volna el gazdájától.

Az útra szükséges elemózsiát és egyéb nélkülözhetetlen kellékeket öszvérek és tevék szállították.

A kis csapat hátvédjei Villette hadnagy és néhány spahi. Láthatjuk tehát, hogy a legnagyobb elővigyázatossággal mentek előre.

Mivel az expedíció célja az volt, hogy a Francia Külföldi Részvénytársaság építkezését megvizsgálja és pontosan megállapítsa, milyen állapotban van a félbemaradt munka Rharsa chottjáig, és innen Melririg, úgy határoztak, hogy a csapat naponta csak kis utat tesz meg, mert csak így végezhet igazán alapos munkát.

A sivatag homokjában vándorló karavánok néha valósággal csodálatos sebességgel teszik meg a kimért utat és Algír és Tunisz között tíz-tizenkét nap alatt négyszáz kilométert is haladnak. Schaller, aki tisztában volt azzal, hogy nekik nem sebességi rekordot kell csinálniok, úgy határozott, hogy egy nap tíz-tizenkét óránál nem igen mennek többet.

– Így aztán marad időnk az alapos megfigyelésre, - mondotta Hardigannak. - Azonfelül pedig azt is tekintetbe kell vennünk, hogy a félbemaradt építkezés mentén az utak nagyon rossz állapotban vannak.

Hardigan kapitány helyeslően bólintott.

A két férfit egymás kölcsönös megbecsüléséből származó, komoly baráti érzés kötötte össze.

– Villette hadnaggyal sokat beszélgettünk indulásunk előtt, - mondta Hardigan kapitány. - És mindketten örültünk, hogy még egyszer utoljára megláthatjuk a Djeridet, olyannak, aminőnek a természet alkotta. És most, ahogy így elnézem ezt a végtelen nyugodt homoksivatagot, alig bírom elképzelni, hogy majd...

– Pedig, hát jó lesz kedves barátom, ha minél előbb belehelyezkedel a megváltozott dolgokba. Mert mikor majd újra eljössz ide, teljesen megváltozott képe lesz errefelé a világnak. Ott, ahol kietlen homoksivatag volt, lüktető élet és lázas forgalom...

– Hidd meg barátom, hogy ennek a magánynak is megvan a maga poézise.

– Már amennyiben a kietlen, terméketlen, hasznavehetetlen magánynak poézise lehet, - vetette közbe kissé gúnyosan a mérnök.

– Természetesen nem az efajta matematikusra gondolok, mint te, - felelt mosolyogva a kapitány. - Mert készséggel belátom, hogy a te fantáziádat a számokon és mértani idomokon kívül édeskevés dolog izgatja. Csakhogy a világ sokféle emberből áll ám, barátom, és bizonyára akadnak közöttük olyanok is, akik gyönyörűségüket lelik az óriási homokpuszták szépségében, ha százszor is terméketlenek. És ki tudja, talán lelkük mélyén sajnálják is azt a változást, amit az emberi kéz a természetre majd rákényszerít?

– Nem is tudtam, Hardigan, hogy ilyen költői hajlamok szunnyadnak benned. No, de hát nem kell kétségbeesned. A Szahara magassága legnagyobbrészt messze meghaladja a Földközi-tenger magasságát és ezért nincs mitől tartanod, lesz alkalmad, még pedig bőven, gyönyörködni szépségében. Mert bizony, ha a dolog másként állna, ha a sivatag geológiai fekvése megengedné, akkor bizony az egész Szahara egészen rövid időn belül arra a sorsra jutna, mint a Rharsától Melririg terjedő chottok. Úgy bizony, akkor a gabesi öböltől kezdve, egészen az Atlanti-óceánig, az egész sivatagot a tenger hullámai borítanák el.

– Hát az már igaz, - felelt mosolyogva Hardigan - hogy a mai mérnökök előtt már semmi sem szent. Ha teljesen szabad kezet hagynának nekik, addig fúrnának, építenének, csatornáznának, míg a szárazföld jó részét tenger lepné el, az óceánokat meg biztosan hegyekkel tömködnék be és nem nyugodnának addig, míg jó öreg hepe-hupás földgolyónkból szép síma strucctojás nem lenne, melyet aztán kényök-kedvök szerint lehet vasúti sínekkel behálózni.

A két jó barát nem először vitatkozott már egymással. Mind a ketten annyira különböző szemszögből nézték a dolgokat, hogy ez néha okvetlenül alkalmat adott kisebb vagy nagyobb vitákra. Most is biztosra vehetjük, hogy a hosszú út alatt sok mindenféle dologról egészen másképpen fognak gondolkozni.

Ám ez a körülmény mitsem változtatott barátságuk természetén, az egymás iránt érzett kölcsönös nagyrabecsülésen.

A gabesi oázison keresztül vezető út nagyon kellemes. A növényzet rendkívül dús, mintha a természet az oázisokon akarná kipótolni mindazt, amit a sivatag terméketlen homokjától megvont.

A botanikusok a gabesi oázison 563 fajta növényzetet találtak. Ennek a területnek lakói boldog bőségben élnek. A banánfa ritka ugyan, de a füge, mandula és narancsfák annál nagyobb számban lombosodnak. Ám az egész vidék flórájának jellegét mégis csak a datolyafák adják meg. Djeridet a datolya birodalmának hívják, mivel több mint egymillió datolyafa van ezen a vidéken és húsos, édes, ízletes gyümölcsük a lakosság egyik főtápláléka.

A datolya, narancs, füge és mandulafákon kívül, még a szőlő is igen jelentős gyümölcse ennek a vidéknek.

A szőlővel borított lankák, homokos síkságok egymás után következnek szinte végeláthatatlan messzeségben.

Miután az oázison keresztül vonult a karaván, a Qued-Melah folyása mentén már a teljesen terméketlen pusztaság felé vette útját. A pusztaság felé, melyet majd a nagy csatorna szel keresztül.

Az út első részével nem sok dolga lesz az új részvénytársaságnak, mert itt még teljes épségben megvolt a Francia-Külföldi Társaság építkezése.

Schaller az ő szokott lelkiismeretes, aprólékos módszerével mindent megvizsgált és megállapításairól tüstént jegyzeteket is készített.

– Egészben véve meg vagyok elégedve a dolgokkal, - mondta Hardigannak. - A partvidék lejtősödő részein és a csatorna ágyában lesz majd egy kis munkánk.

– Mennyi a szélessége? - kérdezte Hardigan a félbemaradt csatornára mutatva? - Én körülbelül 80-90 méterre becsülöm.

– Még pedig nagyon helyesen. A szemmértéked igazán pompás, kedves barátom. A csatorna szélessége pontosan 80 méter. Eredetileg ugyan nem tervezték ennyire, mindössze 25-30 méter szélességet kalkuláltak. Ugyanis arra számítottak, hogy a víz sodra majd utat váj magának és a csatorna ily módon kiszélesedik. Ám később annak ellenére, hogy tekintélyes munka és költségtöbbletet jelentett a kanális kiszélesítése, mégis a méretek megnagyobbítása mellett döntöttek. És a Francia-Külföldi Társaság, amint látod, 80 méternyi szélességben építette a csatornát.

– Én most beleképzelem magam abba az időbe, - ami pedig hamarosan elérkezik, mikor Rharsa és Melrir homoklapálya a tenger hullámai alatt lesz.

– Remélem is, - felelt mosolyogva a mérnök. - Persze abban aztán már nem vagyok bizonyos, hogy te is olyan szívből kívánod a terv megvalósulását, mint...

– Nagyon rosszul esnék, ha félreértettél volna az imént, - vágott közbe komoly hangon Hardigan kapitány. - Hidd meg, hogy bár katona ember vagyok, mégis átérzem ennek a nagyszabású koncepciónak egész jelentőségét. Tisztában vagyok azzal, hogy nagy gazdasági fellendülés és a közbiztonság megerősödése lesz a terv megvalósulásának eredménye. Csak úgy-e azt is megérted, hogy nekem, aki bizony hosszú ideje élek errefelé, valahogy szívemhez nőtt az egész vidék és sok szépséget látok még a száraz, terméketlen homokrengetegben is.

És a két jóbarát egy kis vitatkozás után teljes megértésben folytatta útját.

– Hanem, ha jól emlékszem, olyasmit hallottam, - mondta kisvártatva Hardigan kapitány, - hogy legalább is tíz év szükséges ahhoz, hogy a Szaharai tenger elérje a normális nívót.

– Igen, igen, tudom, - felelt Schaller, - sőt sokan még azt az ellenvetést is megkockáztatták, hogy a víz egész egyszerűen elpárolog a csatornán keresztül, míg a Gabesi-öböltől Rharsaig jutna.

– Az én véleményem szerint mindenesetre jobb lett volna, ha a Francia-Külföldi Társaság Roudaire tervét betartja és a csatornát az eredeti 25-30 méternyi szélességre építi. Különösen éppen az első résznél lett volna jobb, ha nem ilyen széles. Ez a nagy szélesség nem is praktikus és azonkívül a munka nagyon költséges is miatta. Hiszen éppen az effajta elszámításokban rejlett a Francia-Külföldi Társaság tragikuma. De hogy a kérdésedre feleljek, hát megnyugtathatlak, geológiai kutatásaink bebizonyították, hogy tíz évnyi határidőről szó sem lehet. Öt éven belül már nagy kereskedelmi hajók közlekednek a mai sivatag területén, Gabestől kezdve egészen Melririg.

Az expedíció első napi útja nagyon jól telt el, nem haladtak gyorsan, a csapat mindannyiszor megállt, valahányszor Schaller jelt adott. Körülbelül 15 kilométernyire lehettek Gabestől, mikor öt órakor estefelé Hardigan kapitány kiadta a parancsot és a kis csapat éjszakai pihenőre megállt.

Rögtön tábort ütöttek a csatorna partjától észak felé, néhány datolyafa árnyékában. A lovasok leszálltak a nyeregből és a lovakat a kanális közelében lévő füves térségre vezették. Itt aztán legelészés közben kedvükre kipihenhették magukat a szegény párák. A fák között patak csörgedezett és a katonák örömmel győződtek meg róla, hogy vize friss és üdítő.

Hamarosan felállították a sátrakat, melyek alatt majd aludni fognak. De az alvás előtti időt természetesen mindenki a szabad levegőn töltötte el.

A vacsorát is a fák alatt fogyasztották el. Schallert, Hardigan kapitányt, meg Villette hadnagyot, a mérnök hűséges szolgája, François szolgálta ki. Mindannyian jóízűen nekiláttak az ízletes húskonzervből, kétszersültből és gyümölcsből álló tápláló vacsorának.

Az expedíció élelmiszerkészlete egyébként olyan bőséges volt, hogy maga a hús- és élelmiszer-konzerv is néhány hétre elegendő lett volna. És ha valamire mégis szükség lenne, Alsó-Tuniszban és Alsó-Algírban, a chottok szomszédságában, könnyen lehet egy s más holmit beszerezni.

Miután a tisztek és a legénység befejezték a vacsorát, Hardigan kapitány kiadta rendeleteit az éjjeli őrségre vonatkozólag. Mert a kapitány sokkal óvatosabb és meggondoltabb katona volt, semhogy kis csapatát őrség nélkül hagyja éjszakára. Nagyon jól tudta, hogy a tuaregekkel szemben állandóan résen kell lenniök. Annál inkább, mert a tuaregek vezére kiszabadulása óta bizonyára merészebb és vállalkozóbb szellemű, mint valaha.

Ám az éjszaka a legteljesebb nyugalomban telt el. Csak távolról hallatszott néha-néha a sakálok tompa üvöltése és a keselyűk vijjogása.

Öt órakor reggel mindenki talpon volt és öt óra tíz perckor a rendszerető François, Schaller inasa, már meg is borotválkozott a sátor tetejébe tűzött kis tükör segítségével. A lovakat összeterelték, a sátrakat felszedték és a kis csapat csakhamar nekiindult az útnak. Éppen olyan sorrendben haladtak, mint az előző napon.

A csatorna partja mentén haladtak, mely errefelé már korántsem volt olyan magas, mint Gabes közvetlen közelében, a Gabesi-tengeröböl szomszédságában.

Miután a talaj puha, homokos, biztosra lehetett venni, hogy a víz erős sodrával szemben csak csekély ellenállást fog kifejteni. Úgy ahogy annak idején Roudaire, most pedig Schaller és még sok kiváló mérnök tervezte, a víz sodra majd kiszélesíti a saját erejéből a kanálist. Igen, erre számítottak a mérnökök és ettől féltek az okosabb bennszülöttek, mert így aztán a tenger hullámai még hamarabb és kevesebb munka eredményével árasztják majd el a sivatagot.

Schaller alaposan megvizsgálta a csatornát. Meg volt elégedve a vizsgálat eredményével. A kanális medencéje ugyan nem volt annyira puha, mint a nagy tuniszi shebkhában, ahol a rendkívül omlós talaj nagyon megkönnyíti a munkálatokat, de azért a dolgok állapota itt is minden tekintetben kielégítő.

A vidék egyhangú, terméketlen és sivár. Csak itt-ott szakította meg egy datolyaliget ezt a nagy kopárságot.

A kis csapat nyugati irányban tartott, hogy mindig a csatorna mentén haladva, elérje Fedjedj medencéjét és a medence közelében lévő La Hamma községet. (Ezt a községet nem szabad összetéveszteni azzal a hasonlónevű várossal, mely Rharsa legkeletibb pontján fekszik és ahová az expedíció csak a Fedjedj és a Djerid átvágása után szándékozott elmenni.)

A Hardigan kapitány vezénylete alatt álló kis csapat, a csatornától déli irányban, La Hammában telepedett le, éjszakai pihenőre, március 18-án.

A környékbeli községek jobbadán mind egyformák az oázisok közepette. Maguk a városkák földsáncokkal vannak körülvéve, hogy a lakosok meg legyenek védve a nomádok támadásai és a nagy afrikai saskeselyűk ellen.

La Hamma lakossága néhány száz bennszülöttből állott. A bennszülöttek között néhány francia ember is akadt. Az erődben - a község közepén fekvő egyszerű épületben, a bennszülött katonaság tartózkodott.

A spahikat nagyon barátságosan fogadták a községben. A katonák hamarosan szétoszlottak az egyszerű arab házakba. A mérnöknek, Hardigan kapitánynak és Villettenek pedig egy francia ember ajánlotta fel vendégszeretetét. Hardigan kapitány első dolga volt, hogy miután a szokásos udvariassági szólásmondásnak eleget tett, Hadjar felől kérdezősködött. Ám a tuareg vezérnek mintha nyoma veszett volna, senki sem tudta, hol, merre lehet? Annyi biztos, hogy La Hamma környékén nem járt. Általában az emberek azt hitték, hogy a tuareg vezér börtönéből kiszabadulva, az algériai chottok felé tartott és megkerülvén a Fedjedj-et, a déli tuareg törzsek között talált menedéket.

Csak egyetlenegy la hammai lakos beszélte el, amit Tozeurben rebesgettek, hogy Djemmát látták a város környékén, de aztán hamarosan eltűnt és senki sem tudja, merre?

Mi azonban jól tudjuk, hogy mikor a tuaregek vezére börtönéből kimenekült, csak pár percet volt együtt édesanyjával, a felkantározott paripákon aztán elvágtatott a sivatagba, Djemma pedig egészen más úton menekült.

Tizenkilencedikén reggel az ég kissé borús és így az idő is hűvösebb volt. Hardigan kapitány kiadta a parancsot az indulásra. Harminc kilométert tehettek meg. (Körülbelül ilyen távolságban volt La Hamma Gabestől.)

Most még körülbelül ugyanekkora út volt hátra a Fedjedj-ig.

Közvetlenül, mielőtt La Hammába érkeztek volna, Schaller kénytelen volt kissé letérni a csatorna útvonaláról. Most aztán megint szorosan a csatorna mentén maradtak.

A következő napok alatt a kis csapat állandóan a csatorna mellett haladt. A mérnök megállapította, hogy a talaj néhol túlontúl lágy és kevéssé ellentálló. Ezen a vidéken gyakran megtörténik, hogy az ásószerszámok önsúlyuk alatt belemélyednek a laza talajba. Már pedig ami a szerszámmal megtörtént, az az emberrel is megeshetik.

Ez a tuniszi shebkha a legkiterjedtebb valamennyi között.

Maga a csatorna Fedjedjen keresztül, Mtocia városán át, La Hammán túl tartott. A megépítendő új kanális aztán a 153-ik kilométertől kezdve, dél felé kanyarodik.

Kiváltképpen érdekes megfigyelni ezeket a medencéket, melyek «shebkha» és «chott» néven ismeretesek. Djeribről és Fedjedjről, erről a két nagy medencéről, melyeknek még közepében sincs víz, Schaller, csak úgy lovaglás közben, a következőket mondta a kapitánynak és Villette hadnagynak, ki utólérte őket.

– Ennek a két medencének vízkészlete szabad szemmel nem látható, mivel a víz felett vastag, sót tartalmazó földréteg van. Csupán ez a talajréteg választja el a vizet a felszíntől. Ez a két medence valóságos geológiai remekmű. Figyeljétek csak meg a lovak járását. Milyen furcsán visszhangzik lépésük zaja. Mintha csak egy boltív felett járnának.

– Úgy bizony, - felelte a hadnagy és ki tudja, egyszer csak megindul lábunk alatt a talaj és...

– Mindenesetre elővigyázatosnak kell lenni, - felelt Hardigan kapitány. - Már többször is lelkére kötöttem a fiúknak, hogy vigyázzanak, mert gyakran megesett, hogy a medence alacsonyabb részein a víz egyszerre hirtelen a lovak szügyéig szökött fel.

– Úgy van, hasonló eset történt Roudaire kapitánnyal is, mikor expedícióját vezette. És még több karaván is szerencsétlenül járt ezen a vidéken.

– Szóval a vidék nem tenger és nem tó, de azért szárazföldnek sem nevezhető, - mondta Villette hadnagy.

– Ami Djeridben hiányzik, - magyarázta a mérnök, - az megvan Rharsában és Melrirben. Ugyanis a rejtett vízmennyiségen kívül ezekben a chottokban még sok vizet találhatunk, még pedig a tenger szintjén alul és így ez a vidék alkalmas arra, hogy a tenger vizével elöntessük.

– Igazán kár, - mondta elgondolkozva Hardigan kapitány - hogy ez a vidék ebből a szempontból egyáltalában nem jöhet számításba. Körülbelül harminc kilométernyi hosszúságú csatorna elegendő lett volna, hogy a Gabesi-öböl hullámait ide vezessük, és akkor néhány év mulva a Szaharai-tengeren hajózhatnánk.

– Bizony kár, hogy ez a grandiózus terv megvalósíthatatlan, - felelt a mérnök. - Egyrészt aránylag csekély költségbe kerülne, másrészt az új tenger terjedelme éppen kétszerese volna annak, mint amilyennek mi tervezzük. Vagyis 720 ezer hektár helyett egymillió ötszázezer hektárunk lenne. De hogyha megnéznétek ennek a vidéknek a térképét, akkor láthatnátok, hogy a Fedjed és Djerid jóval magasabban fekszik, mint Rharsa és Melrir, pedig ez utóbbira sem lehet egészen ráereszteni a vizet.

– De viszont elképzelhetetlennek tartja-e a modern tudomány, - kérdezte a hadnagy - hogy ez a puha, laza talaj idővel még lejebb süllyedjen? Én azt hiszem, hogy ez annál inkább feltételezhető, mert végre is a csatorna vize bizonyos idő mulva meg fogja dolgozni a talajt és ki tudja, hogy egy-két vagy néhány évtized mulva egész Algíria és Tunisz déli része valami hirtelen, vagy lassú változás folytán nem változik-e át tengermedencévé? És akkor a Földközi-tenger keletről nyugatra elöntené az egész területet...

– Villette barátunknak ugyancsak élénk fantáziája van, - mondta Hardigan kapitány. - Még a legvénebb mesemondó arabon is túltesz.

– Istenem, kapitány uram, szeretek tervezgetni, - nevetett a hadnagy.

– És mi a te véleményed, kedves barátom? - fordult Hardigan kapitány a mérnökhöz.

– Én, őszintén szólva, csak tényekre, pontos megfigyelésekre, vagy reális kalkulációkra szeretek támaszkodni. Ám igaz, hogy minél többet tanulmányozom ezt a vidéket, annál jobban konstatálom, hogy milyen különös a talaja... És nem lehetetlen, hogy a közeli, vagy távoli jövőben olyan változások rázkódtatják meg ezt az egész tájat, melyek tudóst és laikust egyaránt bámulatba ejtenek. De addig is elégedjünk meg azzal, hogy Roudaire kapitány grandiózus tervét megvalósítsuk.

Miután Limagnesben, Seftimiben, Bou-Abdallahban hosszabb-rövidebb stációkat tartottak, az expedíció elérkezett március 31-én Tozeurba és ezzel befejezte az első csatorna átvizsgálását.