Készülődés a sivatag felé.

Schaller beszédének nagy volt hatása és jelentősége. Hiszen most már szinte bizonyosra vehető, hogy Roudaire kapitány terve meg fog valósulni, és a nagy csatorna, - melynek segítségével a sivatag homokját a tenger hullámai öntik majd el - elkészül. Ám az újonnan alakult részvénytársaság, úgy döntött, hogy mielőtt az óriási, a sivatagot a gabesi kikötővel összekötő csatorna építéséhez kezdenének, Schaller indítványának értelmében komoly és megbízható mérnökökből és geológusokból álló expedíció fog helyszíni szemlét tartani a félbemaradt munka felett.

A kétmillió ötszázezer hektárnyi terület értékesítésére, a régebben megkezdett, de félbemaradt építkezési munkák megvásárlására és a nagyszabású terv kivitelére új részvénytársaság alakult. A részvénytársaság székhelye Párizsban volt.

Az új vállalat részvényeit igen jól fogadták, úgy a pénzvilág kapacitásai, mint a nagyközönség. A részvények magas árfolyamon keltek el a tőzsdén. A vállalat biztos, konszolidált alapokon nyugodott, nagy pénzügyi kapacitások álltak a háta mögött és a részvénytársaság pontos, lelkiismeretes költségvetéssel dolgozott.

A munkák vezetésével megbízott mérnök Schaller volt, aki - mint tudjuk - a gabesi kaszinó termében olyan ékesszólóan ismertette a sivatagot elborító tenger tervének történetét. A társaság határozata folytán ugyancsak ő vezeti azt a tudományos expedíciót is, melynek feladata: a félbemaradt építkezés és ásatás alapos megvizsgálása és ismertetése.

Schaller ez időben körülbelül negyven éves volt. Alakja középmagas. Energikus, keményvágású arca határozott, sőt szükség esetén makacs emberre vallott. Ám nemcsak fejformájában, arcvonásaiban, de egész lényében középmagas, izmos, kisportolt, szélesvállú alakjában, éles szürke szempárjának kutató, okos tekintetében, minden gesztusában volt valami nagy, fölényes határozottság, mely néha szinte bántó lett volna kissé, ha nem párosul mindig jelleméből fakadó megbízhatósággal és mélységes becsületességgel.

Ez a kiváló mérnök egyike volt azoknak az embereknek, kiknek külsejük teljes harmóniában áll lelkivilágukkal. Ez a hideg, energikus külsejű férfi maga volt a megtestesült józanság, a mindent nyugodtan, lelkiismeretesen, józanul, logikusan mérlegelő ész. Érzései, hangulatai, szeszélyei, vágyai, soha nem sodorták semerre, teljesen uralkodott mindenféle efajta érzelmi komplikáción. Nem ijedt meg, nem vesztette el fejét balsiker esetén és a hirtelen szerencse nem tette könnyelműen bizakodóvá. Azok, akik közelről ismerték, azt állították, hogy amióta csak ismerik, mindig ilyen hideg, logikus és megfontolt és sohasem látták még fegyelmezettségéből kizökkenni. Ezt az éles, logikus gondolkozású koponyát, általában véve nagyon kevés dolog érdekelte, a számokon, a kalkulációkon, - mesterségéhez tartozó dolgokon kívül úgyszólván semmi. Nem értett a pénzügyekhez, nem foglalkozott soha politikával, az irodalom sem igen kötötte le és társaságba úgyszólván sohasem járt. Mint valami hűvös és megközelíthetetlen elefántcsonttoronyba, úgy zárkózott el a számok, mértani figurák s a logaritmus világába. Ám mindenki tudta róla, hogy puritán jellem, megközelíthetetlen és szinte a ridegségig becsületes.

Szaktudását, munkaképességét nemcsak hazájában, hanem az egész művelt világon elismerték. Schaller egyike volt a legtehetségesebb, legtöbbet tudó és legalaposabb mérnököknek.

És minden szakember tudta, hogy ha Schaller alapos, sokáig tartó munka után áttanulmányozta Roudaire tervét és kijelenti, hogy a dolog keresztülvihető, akkor ez a szűkszavú, zárkózott férfi szavának is áll. Egészen bizonyos volt benne mindenki, hogy semmiféle, sem geológiai természetű, sem financiális meglepetés nem érheti azt a vállalatot, melynek élén Schaller áll. Franciaország legnagyobb pénzügyi kapacitásai készséggel mozdultak meg, hogy a hallgatag, igénytelen mérnök mögé álljanak óriási hatalmukkal. Tisztában voltak azzal, hogy nála jobban senki sem tudja képviselni érdekeiket.

Schaller első dolga volt, hogy pontos méretek, számítások és megfelelő helyszíni szemle alapján megállapította a belföldi tenger területét. Meggyőződött arról, hogy a gabesi öböltől Rharsa chottáig az első kanálison és Rharsától Melririg, a második csatornán semmi sem akadályozza a víztömeg szabad folyását, és alaposan megvizsgálta a partvidéket, mely majd körülzárja az óriási, 28 milliárd tonna víztömeget.

Mivel az új részvénytársaság egy csomó olyan mérnököt is foglalkoztatni fog, akik már a Francia-Külföldi Társaságnál is dolgoztak és rajtuk kívül természetesen még más mérnököket is, mivel az emberek egy része még nem érkezett meg, Schaller, hogy az utólagos nehezteléseknek elejét vegye, elhatározta, hogy senkit sem visz magával a részvénytársaság alkalmazottai közül.

Csak egy szolga kísérte el, aki már hosszú idő óta élt Schaller mellett és akinek jelleme, szokásai bámulatosan összhangban voltak gazdáéival. François - így hívták az inast - rendes volt, pontos, akárcsak egy gép, mindig nyugodt, mindig fegyelmezett természetű, hallatlanul munkabíró és szívós. Akárcsak gazdája, ő is keveset beszélt, de annál többet gondolkozott és Schaller maga is sokra tartotta szolgája éles eszét, emberismeretét. De még többre becsülte megbízhatóságát, szívós, kitartó természetét.

Természetesen, hogy a vállalat mérnökei nem kísérték el Schallert útjában; ez korántsem jelentette azt, hogy a kiváló mérnök minden kísérő nélkül vállalkozott volna erre a hosszú és esetleges veszedelmessé is válható útra.

Csupán szolgája kíséretében vágni neki a Djerid veszedelmes vidékének, meggondolatlan vakmerőség lett volna, mely egyáltalán nem egyeztethető össze Schaller megfontolt természetével. Hiszen ez a vidék még a karavánok számára sem volt mindig biztonságos s a lakosság tudatában nagyon élénken éltek Hadjar bandájának félelmetes támadásai. Most pedig különösen ajánlatos volt az elővigyázatosság, mert a félelmetes tuareg vezér kiszabadult börtönéből és az utolsó pillanatban elmenekült. Pedig kétségtelen, hogy rablásait, kalandozásait újra folytatni fogja.

És Hadjar talán sohasem volt olyan félelmetes, mint éppen most. Szökése még csak növelte azt az amúgy is nagy hatalmat, mellyel törzse felett rendelkezett. És a közhangulat is növelte hatalmát. A bennszülött törzsek mintha csak arra várnának, hogy végre valaki egyesítse őket. Alig volt egy-két törzs, mely békés érzelmeket táplált volna a franciák irányában. A többiek mind elégedetlenkedtek a belföldi tenger miatt, mely a sivatagot elborítván, ugyancsak megnyirbálja előjogaikat és véget vet a nomád életmódnak s a rablóbandák garázdálkodásainak. Bár mindeddig semmi határozott lépésre sem szánták rá magukat, a közhangulat mégis nyomott, az atmoszféra fojtott volt. És annak, ki a Djeridbe akart menni kutatásokat végezni, ugyancsak tanácsos volt elővigyázatosnak lennie.

Különösen a tuaregektől, ettől a teljesen nomád, merész és legnagyobbrészt rablásból, fosztogatásból élő törzstől, volt mit tartani.

És az imámok (az arabok papjai) egyre izgatták a népet. Az arab és európai munkásokat több ízben megtámadták a nomád bennszülöttek és végre is az algíri katonaságot kellett védelmükre mozgósítani.

Micsoda jogon merik a rumik - mondogatták az imámok a népnek, - megváltoztatni a természet alkotását? Miért akarják a tenger hullámaival elönteni a mi pusztaságunkat és oázisainkat? Talán bizony nem elég nagy nekik a Földközi-tenger és telhetetlenségükben még a mi földünket is el akarják rabolni?... Annyit hajókázhatnak rajta a rumik, amennyit csak akarnak, nem zavarjuk meg őket benne, de mi a szárazföldünket szeretjük és nem tűrjük, hogy ezt a földet elvegyék lábunk alól. Djeridet arra szánta a természet, hogy karavánok vonuljanak keresztül rajta és nem arra, hogy hajók szeljék keresztül... Meg kell semmisíteni, el kell pusztítani ezeket az idegeneket, mielőtt a tenger hullámaival elborítanák őseink földjét...

Ez a forrongó hangulat már akkor is megvolt, mikor a Francia Külföldi Társaság megalakult. Aztán idővel, mikor a munka abbanmaradt, mintha a lázas hangulat is lecsillapodott volna. Ám Djerid lakóinak fantáziáját azért egyre tüzelte a terv, mely a sivatag homokját a tenger hullámaival akarja elborítani.

Ez a terv titkos, elfojtott, de olyan halálos keserűségtől megmérgezett ellentállást fejtett ki lelkükben, mely alig volt összeegyeztethető a muzulmán fatalizmussal. S a félbenmaradt építkezés is egyre jobban tüzelte, izgatta e nomád nép képzeletét, mely a fantasztikus alakú, nagy vasvázakban gigantikus állatokat, szörnyű nagy madarakat, mindenfelé titokzatos, rejtelmes szörnyetegeket vélt látni és a mesemondók, kikre a keleti faj nagyon is hallgat, fantasztikus regéikkel még jobban belevitték a lelkeket a rejtelmes, titokzatos álomvilágba.

Ezek a mesék egyre jobban és jobban, izgatták a bennszülöttek lelkét, kik immár a mesét kezdték összetéveszteni a valóság világával.

Az elővigyázatos Schaller természetesen nem indult kísérő nélkül a veszedelmes útra. Egy spahi-csapat kísérte a kiváló mérnököt és szolgáját.

A csapatot Hardigan kapitány és Villette hadnagy vezette.

De nehezen is lehetett volna jobb választást találni, mint erre a két kitűnő tisztre bízni a dolgot, kik teljes tökéletességgel ismerték a Djeridet, a sivatagot. Hősies bátorságuk, melynek számos ízben tanujelét adták, akkor tűnt ki legjobban, mikor Hadjart, a tuaregek vezérét elfogták.

Hardigan kapitány élete virágában volt ezidőben, körülbelül 32 éves lehetett. Egyike a legkitűnőbb tiszteknek, okos, bátor férfi. Ám bátorsága sohasem fajult vakmerőséggé, hanem mindig józan körültekintéssel párosult. Hardigan kapitány katona volt a szó legteljesebb értelmében, az ő szemében csak egy pálya volt: a katonai. Nőtlen ember létére - közeli hozzátartozói sem voltak, - a csapat volt a családja s a katonák a gyermekei. Természetes, hogy a katonák is valóságos rajongással vették körül a derék kapitányt. Mindent várhatott, mindent követelhetett tőlük.

Ami Villette hadnagyot illeti, azt hiszem elég, ha annyit mondunk róla, hogy ő is olyan derék, bátor és megfontolt ember volt, akárcsak kapitánya. Ő is erős, szívós természetű és a legjobb lovasok egyike.

A hadnagy gazdag iparoscsaládból származott és mindenki, ki képességeit és jellemét ismerte, igen szép jövőt jósolt neki.

Villettet éppen akkor hívták vissza Franciaországba, mikor a Hardigan kapitány vezérlete alatt álló spahi-csapatot kijelölték a fontos expedícióra.

Mikor a hadnagy megtudta, hogy szeretett feljebbvalója vezeti a csapatot, elment hozzá és így szólt:

– Hallottam, hogy te fogod Schallert elkísérni, kapitány úr. Nagy kedvem volna veled tartani.

– Nekem is nagy kedvem lenne téged magammal vinni, - felelt Hardigan.

– Nos akkor, úgy gondolom, az lesz a legjobb, ha elhalasztom hazautazásomat.

– De gondold meg barátom, hogy...

– Hidd meg, kapitány úr, igazán mindegy, hogy most vagy két hónap mulva indulok haza.

– Ami azt illeti, hát csakugyan mindegy. Sőt legalább a sivatagra vonatkozó friss értesülésekkel térsz vissza Franciaországba.

– És azonfelül elbúcsúzhatom az algíri chottoktól, mielőtt a tenger hullámai elborítanák.

– És hozzátehetjük, mindaddig, amíg csak Afrika a jó, régi Afrika megmarad a földgolyón. Szó sincs róla, magam is belátom - tette hozzá mosolyogva, - hogy ugyancsak van okod az érzékeny búcsúra.

– Nos hát, kapitány úr, - mondta a fiatal hadnagy - a csapattal tarthatok?

– Igen, fiam, csak figyelmeztetni akarlak, hogy a vállalkozás korántsem veszélytelen, amióta Hadjar kiszabadult és tuaregjei élén újra garázdálkodik...

– De kapitány úr - és a fiatal tiszt arcát forró vérhullám öntötte el - mivel érdemeltem meg, hogy éppen akkor beszélsz le arról, hogy veled tarthassak, mikor valami veszélyesebb vállalkozásról van szó?

– Nem, kedves fiam, - felelt a kapitány megszorítva a derék Villette kezét - nem akarlak én lebeszélni a dologról, hiszen már első szavaidra készségesen beleegyeztem, hogy velünk jöhess. De látod, úgy érzem, kötelességem figyelmeztetni téged, hogy vállalkozásunk nem veszélytelen és éppen most, mikor haza akartál menni...

– Hát csak nem kívánod, kapitány úr, hogy azért, mert egy-két hónappal hamarabb juthatok haza, lemondjak egy ilyen pompás kirándulásról, amit veled együtt tehetek meg? Különben sem bánnám, ha a véletlen összehozna bennünket Hadjarral.

Ezzel aztán az ügy el is intéződött. Hardigan kapitánynak nagyon jól esett ez a nagy ragaszkodás és azonfelül tisztában volt azzal, hogy a bátorlelkű, energikus fiatal tiszt jelenléte milyen sokat jelent számára ebben az expedícióban, mikor a sors, vagy a véletlen nagyon könnyen összehozhatja őket Hadjarral és csapatjával.

A két tiszt természetesen megbeszélte az expedíció legapróbb részleteit is. Ami a legénységet illeti, a legmegbízhatóbb és legkitartóbb embereket válogatták ki az útra. Természetesen Nicol őrmester sem hiányzott a csapatból. Hiszen ott volt ő akkor is szeretett kapitánya oldalán, mikor a tuareg vezért annyi emberfeletti erőfeszítés után elfogták.

Nicol őrmester tiszta katonatípus volt, maga a megtestesült, fegyelem és szentül meg volt győződve, hogy a világ is akkor lenne tökéletes, ha az abszolút engedelmesség és katonai fegyelem szigorú törvényei szabályoznák. Ám azért az őrmester szigorú felfogása ellenére sem volt embertelen. Legényei szerették, mert mindegyik gondjában-bajában résztvett és mindaddig, amíg valaki meg nem sértette a katonai fegyelmet, Nicol őrmester a legnagyobb jóakarattal viseltetett iránta.

Az őrmester szerint persze a világ legszebb, sőt egyedüli szép pályája a katonai volt. Ám ha az őrmester felfogása szerint az ember arra való, hogy a zászlók alatt szolgáljon, ezzel szemben azt is beismerte, hogy az ember egymagában mégis csak tökéletlen teremtés lenne. A ló nélkülözhetetlen hű társa a katonának és az őrmester több ízben kifejtette legényeinek, hogy a katona csak félember ló nélkül.

– Én vagyok a fej, én gondolkozom, én vagyok a kéz, én harcolok, de a ló a láb és bizony az ember nem sokra megy - ha katona - a maga két lábával.

Az őrmester nagy becsben is tartotta a lovát. Öreg Pajtás, igaz, kitűnő állat volt, híven szolgálta urát és szinte megható szeretettel ragaszkodott hozzá.

Nicol egyébként egyike volt a hadsereg legjobb lövőinek.

– Éles a szeme, biztos a keze, - mondogatták róla bajtársai. Büszkék is voltak Nicol őrmesterükre, különösen Pistache káplár mondogatta elégedetten:

– Ilyen őrmester nincs több, mint a miénk fiúk! Hej, micsoda szeme, meg keze van ennek az embernek.

Pistache káplár Franciaország déli részéből, Provenceból származott és mint a délvidéki franciákat általában, őt is harmónikus, vidám kedéllyel áldotta meg a Teremtő. Idestova hatvan éves már Pistache, de olyan jókedvű, olyan friss, olyan fiatalos, mintha huszonöt lenne. Sohasem rosszkedvű, sohasem elégedetlen, soha senki nem hallotta panaszkodni éhség vagy szomjúság miatt, pedig bizony egy-egy hosszú, fárasztó menetelés után a sivatag forró homokjában, ugyancsak lett volna rá oka.

Az őrmesternek ő volt a kedvence és a két férfit, az idős, de jókedvű Pistachet és a jóval fiatalabb, hallgatag Nicolt csaknem mindig együtt lehetett látni.

Hardigan kapitány az őrmesterrel is megbeszélte az expedíció egy s más részletét. Mindig figyelmesen meg szokta hallgatni okos, józan, megfontolt feleleteit.

Nicol örömmel hallotta az indulás tervét. Akárcsak hadnagya, ő is szeretett volna Hadjarral szembekerülni. Azzal a Hadjarral, aki annyi bajt és pusztulást okozott már, akit annyi fáradozás után végre sikerült elfogni és aki szinte az utolsó órában mégis csak kiszabadult börtönéből.

Természetesen az őrmester magával viszi két derék, hű pajtását, lovát és kutyáját, amelynek ugyancsak kivették részüket a Hadjar elfogatását megelőző küzdelemből.

És Nicol kötelességének tartotta, hogy a két hű állatnak is tudtára adja a nagyfontosságú eseményt.

– No «Öreg Pajtás» nagy újságot hozok neked: útnak indulunk. Úgy biz ám, - mondta az őrmester, mikor Pistache-sal együtt bement az istállóba és megveregette lova nyakát.

És az okos ló, a híres öreg Pajtás, mintha csak megértette volna gazdája szavait, vidáman felnyerített és a kutya, Nagyfogú, amely mint rendesen most is ott lődörgött gazdája nyomában, felcsaholt...

– Úgy bizony, pajtikám, indulunk. - És az őrmester végigsimogatta a kutya okos fejét.

Nagyfogú vidám csaholásba tört ki és fel-felugrott, mintha csak az Öreg Pajtás hátára szeretne felpattanni. Sőt néhanapján meg is történt, hogy a kutya hatalmas ugrással nagy ügyesen a ló hátára vetette magát és öreg Pajtás ilyenkor éppen olyan elégedett volt lovasával, mint a kutya furcsa helyzetében.

– Úgy bizony, útnak indulunk, - folytatta az őrmester a furcsa diskurzust - és pedig már holnap. Remélem, cimborák, ti is kitesztek magatokért, mégpedig derekasan.

S a két állat talán megértette gazdája szavainak értelmét, - mert a ló nyerítésbe tört ki, a kutya pedig még élénkebben csaholt.

– Hát csak rajta, cimborák, ki tudja nem találkozunk-e össze azzal az átkozott fickóval, azzal a Hadjarral, aki kiszökött kezünk közül? Hanem annyit mondok ám, hogy akkor aztán mutassátok meg, hogy kik is vagytok.

Öreg Pajtás türelmetlenül toporzékolt és Nagyfogú szájából dühös morgás tört elő a vidám csaholás helyett. Ha gazdájuk szavait talán nem is, de hanglejtését feltétlenül megértették.

Nicol aztán körülnézett az istállóban, hogy minden rendben van-e és mégegyszer odaszólt a két hűséges cimborának.

– Hát holnap indulunk, te is Öreg Pajtás, te is jó öreg kutyám, Nagyfogú. Holnap.