Pencroffot nem csalták meg sejtelmei, minden úgy történt, ahogyan megjósolta. A levegő járása élénkült, a jó kis szellő erős széllé fokozódott, és végül már elérte az óránkénti negyven-negyvenöt mérföldes sebességet;¹ ilyen széllökések alatt még a nagy tengerjáró hajók is lebocsátott sudárvitorlákkal, föltett vitorlagyűrűkkel haladnak nyílt vízen. Mármost mivel a Bonadventure hat óra tájt érte el az öböl magasságát, onnan éppen ekkor özönlött kifelé az apály vize, úgyhogy ár ellenében csakugyan nem bírtak behatolni. Pencroffnak már ahhoz is minden vitorlát ki kellett feszítenie, hogy a nyílt tengeren maradjon bárkájuk; tehát még ha akarják, akkor sem érhették volna el sem az öböl bejáratát, sem a Hála-folyó torkolatát. Pencroff különleges viharvitorla híján tehát az ormányvitorlát szerelte a főárbocra, és a dereglye orrát a fok felé fordítva egy helyben várakozott.

A szél ugyan rendkívül erősen fújt, nagy szerencséjükre azonban a part menti szakasz szélárnyékba esett, s ezért ott nem erősödött tetőfokára a hullámverés. Ezúttal nem kellett hát tartaniok azoktól a hatalmasan tarajló haboktól, amelyeknek csapdosása olyan nagy veszélybe kavarja az apróbbfajta dereglyéket. Igaz, a Bonadventure a legszilajabbul hánykódtató hullámlökésektől sem borult volna föl, mert nehezéke biztosította egyensúlyát; a fedélzeti nyílásokat záró csapóajtók azonban aligha állhattak volna ellen a reájuk zúduló roppant víztömegeknek, s ezért a bárka előbb vagy utóbb elsüllyedt volna. Pencroff, tapasztalt tengerész lévén, minden eshetőségre gondolt. Mert igaz ugyan, hogy teljes mértékben megbízott a bárkájában, de azért ő is bizonyos szorongással várta a másnapot.

Ezen az éjszakán Cyrus Smith és Gedeon Spilett nem leltek alkalmat, hogy négyszemközt szót váltsanak, pedig az a mondat, amelyet a mérnök az imént a fülébe súgott, indokolttá tette, hogy az újságíró ismét eltűnődjék rajta, miféle rejtélyes hatalom uralkodik a Lincoln-szigeten. Gedeon Spilett szüntelenül erre az újabb, megmagyarázhatatlan esetre gondolt, a jelzőtűzre, amely hazatérésük éjjelén lobbant föl a sziget partján. Mert azt a tüzet kétségbevonhatatlanul, valóban látták valamennyien! Társai, Harbert és Pencroff csakúgy látták, mint ő maga! Az a tűz arra szolgált, hogy a sziget hollétét jelezze a vaksötét éjszakában, és egyikük sem kételkedett abban, hogy a mérnök gyújtotta a tulajdon két kezével, de íme, most Cyrus Smith határozottan kijelenti, hogy nem tett semmi ilyesmit!

Gedeon Spilett eltökélte magában, hogy mihelyt a Bonadventure hazatért, újra szóba hozza a dolgot, és ráveszi a mérnököt: mondja el a többieknek is mindazt, amit a különös eseményekről eddig tapasztalt. A megbeszélés során talán jutnak valamire; ha másra nem, legalább arra az elhatározásra, hogy egyesült erővel újra, az eddiginél tüzetesebben kutassák át a Lincoln-sziget minden apró zugát.

Akárhogyan is, ezen az éjszakán semmiféle tűz sem gyulladt ki az öböl bejárata körüli, a még nem ismert partokon, és a kis bárka egész éjjel a nyílt tengeren bukdácsolt.

Amikor a pirkadat első sugarai kirajzolták a keleti láthatár vonalát, könnyű fuvalommá csitult a szél, s egyben száznyolcvan fokkal változtatta irányát is: ezzel Pencroffnak lehetősége nyílt, hogy könnyűszerrel befusson az öbölbe a keskeny csatornán keresztül. Reggel hét óra tájt a Bonadventure elsiklott az Északi-Állkapocs-fok mentén, óvatosan áthaladt a szűk szoroson, és végül is beúszott az öböl igen különös lávapart keretezte vizére.

– Ejha, lám, ez aztán a jó kikötő - rikkantott föl Pencroff -, egész hajóhad kényelmesen elférne benne!

– Furcsa öböl - jegyezte meg Cyrus Smith -, úgy látszik, a tűzhányóból kiömlő lávapatakok alakították ki, és az egymást követő vulkáni kitörések halmozták ilyen magasra a partját. Végeredményben ez okozza azt, hogy az öböl minden oldalról teljesen védett lévén, hihetőleg még a legvadabb viharok idején is olyan csendes, mint valami tó.

– Kétségkívül - hagyta rá a tengerész -, hiszen a szél csak a két szirtfok közti szűk szoroson szűrődhet be ide, ráadásul az északi fok a délit is födi, tehát a léglökések igen nehezen lelhetnek csak rést a behatoláshoz. Valóban, a mi Bonadventure-ünk álló esztendeig itt vesztegelhetne, és egyetlenegyszer sem rángatná meg a horgonyláncát!

– Csakhogy kissé tágas ám neki ez a kikötő! - jegyezte meg az újságíró.

– Ej, Spilett úr - felelte a tengerész -, meghiszem azt, hogy a Bonadventure számára túl nagy rév ez, ha azonban az Unió flottájának lenne kikötőre szüksége, ennél különb menedéket sehol sem találhat a Csendes-óceánon.

– Most hát benne vagyunk a cápa torkában - állapította meg Nab, az öböl elnevezésére és alakjára utalva.

– Benne ám a nyeldeklőjében, derék Nabem! - felelte Harbert. - Csak nem félsz tőle, hogy befal minket a bendőjébe?

– Nem, Harbert úr, attól éppenséggel nem félek - mondta Nab -, de azért csöppet sem tetszik nekem ez az öböl! Nagyon visszataszító képe van!

– Nocsak! - kurjantott föl Pencroff. - Lám, Nab pocskondiázza az öblömet, pedig épp azon töröm a fejemet, hogyan csináljunk belőle nagy forgalmú amerikai kikötőt!

– Legalább mély a vize? - kérdezte a mérnök. - Mert ahol a Bonadventure még átsuhan, ott a mélyjáratú hajók sorra zátonyra futnak!

– Könnyen megállapíthatjuk - felelte Pencroff.

Azzal fogott egy hosszú kötelet - eddig fenékhorogként használta -, súlyos vasdarab lógott a végén. A kötél hossza körülbelül ötven hajósölnyi² lehetett, de amikor a tengerész lebocsátotta a vízbe, nem ért feneket.

– Nos - jelentette ki Pencroff -, jöhetnek a mélyjáratú hajók! Itt aztán nem feneklenek meg!

– Csakugyan - mondta Cyrus Smith -, valóban feneketlen mélység tátong itt alattunk; ha azonban tekintetbe vesszük a sziget vulkáni eredetét, voltaképp nem is meglepő, hogy ennyire lesüllyedt a vízalj...

– A falak olyan függőlegesen szakadnak a tengerbe, mintha csákánnyal faragták volna őket - jegyezte meg Harbert -, s azt hiszem, hogy tövük mentén Pencroff ötször-hatszor hosszabb mérőzsinórral sem érne feneket.

– Mindez nagyon szép - mondta ekkor az újságíró -, én azonban fölhívom a figyelmét, Pencroff, hogy valamilyen fontos dolog hiányzik a kikötőjéből!

– Mégpedig?

– Nyílás vagy akár csak hasadék, amelyen keresztül partra szállhatnánk a szigeten - válaszolta Gedeon Spilett. - Egyetlen talpalatnyi helyet sem látok, ahová kiléphetnénk a hajóból!

Valóban, a magas, meredek lávafalak közt az öböl egész kerületén sehol sem nyílt egyetlen tenyérnyi, kikötésre alkalmas hely. Áthatolhatatlan sánc övezte az öblöt, az egész tájék leginkább a norvég fjord*okra emlékeztetett, de amazoknál is sokkal sivárabb képet mutatott. A *Bonadventure közvetlenül a part közelében körülvitorlázta az öblöt, utasai azonban még csak egyetlen kis kiugrót sem találtak a magas sziklafalon, s ezért nem is hagyhatták el a bárkájuk fedélzetét.

Pencroff azzal vigasztalódott, hogy ha éppen úgy hozná a szükség, robbantással rést üthetnének ezen a falon; mivel azonban nyilvánvalóan semmi keresnivalójuk nem akadt az öbölben, a tengerész a szoros felé kormányozta bárkáját, és délután két óra tájban ismét a nyílt tengerre futott.

– Pfű, csakhogy végre kijutottunk - sóhajtott föl Nab megkönnyebbülten.

Úgy látszik, a derék néger csakugyan nem érezte jól magát ebben a roppant cápaszájban.

Az Állkapocs-fok alig nyolcmérföldnyire feküdt a Hála-folyó torkolatától. A hajósok a Gránitpalota irányába fordították hát a Bonadventure orrát, és a dereglye, vitorláit duzzasztó hátszéllel, a parttól egymérföldnyi távolságban egyenesen hazafelé tartott. A hatalmas lávasziklákat nemsokára szeszélyesen hullámzó homokhalomlánc váltotta föl: a hajótöröttek annak idején ezek közt a fövénydombok közt leltek rá olyan különös módon az elveszettnek hitt mérnökre; most tengeri madarak százai tanyáztak ezeken a dűnéken.

Négy óra tájban Pencroff, bal kézt megkerülve a Menedék-szigetke csúcsát, befutott a zátonyt a Lincoln-szigettől elválasztó csatornába, öt órakor pedig a Bonadventure vasmacskája a Hála-folyó torkolatánál megkapaszkodott a tengerfenék fövenyében.

Három napja múlt, hogy a telepesek elhagyták lakhelyüket. Ayrton ott várt már rájuk a homoksávon, Jup mester vidáman csámpázott elébük, és elégedett, kedveskedő makogással fogadta őket.

A sziget partjait tehát körös-körül végigvizsgálták, de semmilyen gyanús nyomra nem akadtak sehol. Ha csakugyan valamilyen titokzatos lény lakik a szigeten, nem rejtőzhet egyebütt, csakis a Kígyó-félsziget áthatolhatatlan ősrengetegének lombernyőzete alatt, ahová a telepesek még nem jutottak el fölfedező útjuk során.

Gedeon Spilett és a mérnök hosszasan meghányták-vetették ezt a dolgot, s úgy döntöttek, nem hallgatják el tovább, hanem társaik figyelmét is fölhívják a szigeten történt egy s más furcsa esetre, amelyek közül a legutóbbi mind közt a legkevésbé fölfogható.

Cyrus Smith újra meg újra szóba hozta Gedeon Spilett előtt az ismeretlen kéz gyújtotta parti tüzet, és egyszer sem állta meg, hogy - már vagy huszadszor - meg ne kérdezze az újságírótól:

– De bizonyos benne, hogy jól látta? Nem valami alkalmi lávaömlést vagy meteort nézett jelzőtűznek?

– Nem, Cyrus - felelte az újságíró -, minden bizonnyal emberi kéz gyújtotta azt a tüzet. Egyébiránt, ha nekem nem hisz, kérdezze meg Pencroffot vagy Harbertet. Ők ugyanúgy látták, akárcsak én, és megerősíthetik szavaimat.

Így történt aztán, hogy néhány nappal utóbb, április 25-én este, amikor a telepesek valamennyien egybegyűltek a Kilátó-fennsíkon, Cyrus Smith ekként szólt hozzájuk:

– Barátaim, úgy hiszem, kötelességem, hogy fölhívjam figyelmüket bizonyos körülményekre, amik nekem szemet szúrtak, s amikről szívesen hallanám a véleményüket... Olyan események játszódtak le ezen a szigeten, hogy ha hinnék ilyesmiben, azt mondhatnám: természetfölötti jelenségek...

– Természetfölötti jelenségek? - kiáltott föl a tengerész, és bodor füstfelhőt pöffentett a pipájából. - A végén még kiderül, hogy valójában ez a sziget sem létezik, hanem csak amolyan természetfölötti jelenség?

– Nem, Pencroff, hanem annyi szent, hogy sok itt a rejtelem - válaszolta a mérnök -, hacsak önök nem tudják magyarázatát adni mindannak, aminek Spilett meg jómagam mindeddig nem jöttünk a nyitjára.

– Mondja csak, Cyrus úr - felelte a tengerész.

– Nos tehát, értik-e megmenekülésem történetét? - kérdezte a mérnök. - A tengerbe zuhantam, de önök a parttól negyedmérföldnyi távolságra találtak rám, a sziget belsejében, nekem pedig fogalmam sincs, hogyan kerülhettem oda...

– Talán öntudatlan állapotban... - találgatta Pencroff.

– Ez képtelenség - felelte a mérnök. - De folytassuk. Azt vajon értik-e, hogyan lelt rá Top a búvóhelyükre, ötmérföldnyire attól a barlangtól, amelyikben én feküdtem?

– A kutya ösztöne... - vélte Harbert.

– Páratlan ösztön! - jegyezte meg az újságíró. - Ráadásul egész éjjel zuhogott az eső, és tombolt a szél, de Top szárazon érkezett a Kéménybe, még csak be sem sározta a bundáját!

– Menjünk tovább - folytatta a mérnök. - Hát azt értik-e, miféle erő hajította olyan magasra kutyánkat a tó vizéből, a dugonggal vívott küzdelme után?

– Nem! Megvallom, ezt bizony nem értem! - felelte Pencroff. - Aztán meg az a seb a dugong oldalán; olyan volt, mintha szúrószerszámmal ölte volna meg valaki... Nem tudom, mire magyarázzam...

– S ez még mindig nem minden - folytatta Cyrus Smith. - Gyerünk tovább! Hogyan került ólomsörét a szopós malac húsába? Hogyan jutott partra olyan szerencsésen az a gazdátlan láda, noha hajótörésnek nyoma sem látszott a környéken? Miféle különös véletlen sodorta elénk első próbautunk során éppen a kellő pillanatban az üzenetet rejtő palackot? Miként érkezhetett hozzánk a köteléről elszabadult ladik a Hála-folyón pontosan abban a percben, amikor a legnagyobb szükségünk volt rá? A majmok betörése után ki eresztette le olyan előzékenyen a kötélhágcsót a Gránitpalotából? S végül kitől való a tabor-szigeti hajótöröttre vonatkozó okmány? Ayrton azt állítja, nem ő írta...

Cyrus Smith fölsorolta a szigeten lejátszódott különös eseményeket, egyről sem feledkezett meg. Harbert, Pencroff és Nab egymásra néztek, és nem tudták, mit feleljenek, mert most, hogy így csoportosítva, sorrendbe szedve álltak előttük az események, mindannyian módfölött meglepődtek.

– Istókuccse, igaza van, Cyrus úr! - fakadt ki végül Pencroff. - Csakugyan nehéz megmagyarázni ezeket a dolgokat!...

– Úgy van, barátaim - bólintott Cyrus Smith -, most pedig újabb esemény csatlakozik az előbbiekhez, és ez talán még a többinél is érthetetlenebb!

– Éspedig, Cyrus úr? - tudakolta élénken Harbert.

– Mondja csak, Pencroff - kérdezte a mérnök -, amikor hazafelé jöttek a Tabor-szigetről, csakugyan tüzet látott a Lincoln-szigeten?

– Természetesen - válaszolta a tengerész.

– És bizonyos abban, hogy csakugyan látott tüzet?

– Olyan tisztán láttam, mint most önt, Cyrus úr!

– Te is láttad, Harbert?

– De még mennyire! - lelkendezett Harbert. - Úgy ragyogott, mint valami fényes állócsillag!

– S az nem lehet, hogy csakugyan csillag volt? - firtatta a mérnök, aki nehezen adta föl a kétkedést.

– Nem - felelte Pencroff határozottan -, mert az eget sűrű felhők borították, meg aztán egy csillag semmi esetre sem tündököl olyan alacsonyan a láthatáron. Spilett úr egyébiránt ugyanúgy látta, mint Harbert meg jómagam, ő is bizonyságot tehet szavaim mellett!

– Hadd fűzzem hozzá - mondta az újságíró -, hogy a tűz igencsak izzó fénnyel villódzott, és úgy vetült, mint valamilyen elektromos sugárnyaláb.

– Igen, igen, pontosan úgy! - bizonygatta Harbert. - És éppen a Gránitpalota magasságában sziporkázott.

– Nos, barátaim - felelte Cyrus Smith -, tudjátok hát meg, hogy az október 19-ről 20-ra virradó éjjel sem Nab, sem én nem gyújtottunk tüzet a parton!

– Nem gyújtottak?... - kiáltott föl Pencroff olyan mély megdöbbenéssel, hogy be sem tudta fejezni a mondatát.

– Ki sem léptünk a Gránitpalotából - jelentette ki Cyrus Smith -, és ha azon az éjszakán csakugyan tűz gyulladt ki a parton, azt a tüzet más keze gyújtotta, nem a miénk!

Pencroff, Harbert és Nab elképedt. Érzékcsalódásról nem lehetett szó, valóságos tűz villant a szemükbe azon az október 19-ről 20-ra virradó éjszakán!

Igen, valamennyiüknek el kellett ismerniök: rejtelmes események játszódtak le körülöttük! A telepesek lépten-nyomon valamilyen ismeretlen - és kétségkívül jóindulatú - hatalom pártfogását élvezhették, kíváncsiságukat azonban szerfölött ingerelte, hogy miféle erő támogatja őket. Miféle lény rejtőzik a Lincoln-sziget legmélyebb rejtekeiben? Ez az, amit mindenáron meg kell tudniok!

Cyrus Smith továbbá emlékeztette még társait Top és Jup furcsa viselkedésére is: a kutya és a majom egy időben naphosszat a Gránitpalota tengerbe vezető aknája körül leskelődött; a mérnök elmondta a többieknek, hogy távollétükben átkutatta a kutat, de semmi gyanúsat nem fedezett föl benne. Beszélgetésük végén úgy döntöttek, hogy amint visszatér tavasszal a jó idő, a telep valamennyi tagja utolsó zugáig végigvizsgálja a szigetet.

Ettől a naptól kezdve azonban Pencroff gondterheltnek látszott. Eddig saját személyi tulajdonának tekintette a szigetet, most azonban úgy érezte, hogy mégsem kizárólag az övé: az uralmon osztoznia kell valamilyen más birtokossal, akinek kényére-kedvére ki van szolgáltatva, akár tetszik ez neki, akár nem. Gyakran eldiskurált Nabbel ezekről a rejtélyes dolgokról, és mivel természetüknél fogva mindketten hajlottak kissé a babonára, már-már azt hitték, hogy a Lincoln-sziget fölött valamilyen természetfölötti hatalom uralkodik.

Május hónappal - ez a déli félgömb novembere - megjött a rossz idő. Úgy rémlett, hogy ebben az évben is korán beáll és zord lesz a tél. A telepesek nem sokat tanakodtak, hanem haladéktalanul nekifogtak a fölkészülésnek.

Végeredményben nyugodtan nézhettek a hideg elébe, bármilyen harapós lesz is, hiszen a téli fölszerelésükből semmi sem hiányzott. Mindegyiküknek megvolt a nemezruhája, és a szép számúra szaporodott muflonok továbbra is bőséggel szolgáltattak gyapjat a meleg posztó gyártásához.

Mondanunk sem kell, hogy a telepesek Ayrtont is ellátták kényelmes, vastag felső ruházattal. Cyrus Smith fölajánlotta neki: töltse a telet a Gránitpalotában, ott mégiscsak jobb szállása lesz, mint a karámbeli házikóban, s Ayrton köszönettel elfogadta a meghívást, csak annyi időt kért, hogy befejezhesse munkáját a karámban. Április közepére el is készült a dolgával. Attól fogva ő is részt vállalt a telepesek társas életében, és mindenképpen igyekezett hasznossá tenni magát; de azért továbbra is alázatos és szomorú maradt, és sohasem vett részt a telepesek szórakozásaiban.

A telepesek harmadik telüket töltötték a Lincoln-szigeten, úgyszólván mindvégig alig mozdultak ki a Gránitpalotából. Odakünn hatalmas viharok és szörnyű orkánok tomboltak, néha szinte alapjáig megrengették a, roppant sziklatömböt. Olykor óriási szökőár támadt, és már-már azzal fenyegetett, hogy teljesen elborítja az egész szigetet; ha ilyenkor valamilyen hajó vetődik a parti vizekre, minden bizonnyal mindenestül elnyeli a tenger. A forgószél két alkalommal is úgy földuzzasztotta a Hála-folyó vizét, hogy már attól tartottak, elsodorja a hidat és a pallókat is; a telepesek sietve megerősítették hát a parti átkelőhelyeket, mert valahányszor a fövénysávot ostromolta a tengeráradat, a hidakat mindannyiszor majdnem magukkal hurcolták a háborgó hullámtorlaszok.

Képzelhető, hogy ezek az esőt, havat kergető, ciklonra emlékeztető szélrohamok a Kilátó-fennsíkon is jókora károkat okoztak. Különösen a malom és a baromfiudvar sérült meg erősen. A telepeseknek gyakran kellett sürgős javításokat végezniök, hogy legalább a szárnyasok életét ne fenyegesse komoly veszedelem.

A legszigorúbb tél idején néhány jaguárpár és egy-két majomhorda elmerészkedett a fennsík szegélyéig, az éhség űzte valamennyit; a telepeseknek állandóan attól kellett félniök, hogy a legügyesebbek és legvakmerőbbek valahogyan átjutnak a védőövezeten, a patakot különben is hosszabb ideig jég födte, s ez idő tájt könnyű átkelést kínált a vadállatoknak. Az ültetvények és a háziállatok óhatatlanul a betolakodók áldozatául estek volna, ha a telepesek nem őrzik állandó éber figyelemmel a fennsíkot, és gyakran megesett, hogy csak puskalövésekkel sikerült tisztes távolságra visszaűzni a veszedelmes vendégeket. Tennivalójuk tehát télen is akadt még, mert a külső munkát nem számítva, a belső berendezés szintén ezer dolgot adott nekik a Gránitpalotában.

A kemény hidegek idején többször is kirándultak a hatalmas Hullámkacsa-mocsárba, és a vadászat minden alkalommal kitűnően sikerült. Gedeon Spilett és Harbert egyetlen lövése sem tévesztett célt, tucatjával ejtették el a láp fölött seregestül csapongó vadkacsákat, szalonkákat, böjti récéket, bíbiceket; Top és Jup segítségével pedig utolsó szálig összeszedték a lehullott vadmadarakat. Ezt a vadban gazdag területet két úton is megközelíthették: a Hála-folyó hídján átkelve a Léggömb-kikötő felé vezető erdei ösvényen vagy a parton, miután megkerülték a Gazdátlan Láda fokának sziklaszirtjeit; a telepesek máskülönben sohasem távolodtak két-három mérföldnél messzebb a Gránitpalotától.

Így telt el a négy téli hónap: június, július, augusztus, szeptember, s mindvégig cudar hideg járta. A gránitpalota-beliek azonban végül is nem sokat szenvedtek a fagytól; a karámot szintén megkímélte az ítéletidő, kevésbé verte a szél, mint a fennsíkot, nagy részét elfödte a Franklin-hegy, és a viharos széllökések szétmorzsolódtak az erdőkön és a magas parti sziklaszálakon. A karám tehát nem szenvedett jelentékeny károkat, Ayrton azonban október második felében néhány napra visszaköltözött a karámba, és szorgalmas, ügyes kézzel gyorsan megjavított mindent.

Ezen a télen semmiféle különös esemény sem történt. Még Pencroff és Nab sem tapasztalt semmi rendkívülit, jóllehet valósággal lesben álltak, hogy lecsapjanak akár a legjelentéktelenebb kicsiségre is, amiben csak némi titokzatosságot gyaníthattak. Top és Jup sem igen kóválygott már a kút körül, és ha véletlenül valamelyikük arrafelé vetődött is, nem adta jelét az izgatottságának. Úgy tetszett hát, hogy a „természetfölötti” események sora megszakadt, ám azért téli estéken, amikor a telepesek együtt üldögéltek a Gránitpalotában, sok szó esett mindarról, amit tapasztaltak, és valamennyien kitartottak elhatározásuk mellett: amint tehetik, utolsó, legfélreesőbb zugáig végigfürkészik az egész szigetet. Csakhogy váratlanul olyan nagy horderejű és gyászos következményekkel fenyegető esemény történt, amely egy időre minden egyéb tervüktől elterelte Cyrus Smith és társai érdeklődését.

Beköszöntött október. A szép idő óriási léptekkel közeledett. A természet megújhodott a nap sugaraitól, és az erdőt szegélyező toboztermők örökzöld lombozata közt ott fesledeztek már a korallszilfák, banksziák és himalájai cédrusfák üde rügyei is.

Az olvasó alighanem emlékszik még arra, hogy Gedeon Spilett és Harbert gyakran készített fényképfelvételeket a Lincoln-szigetről.

Október 17-én délután három óra tájban Harbertet ismét arra csábította a tiszta égbolt, hogy tájfelvételeken megörökítse a Kilátó-fennsík előtt elterülő egész Unió-öblöt, az Állkapocs-foktól egészen a Karom-fokig.

A láthatáron csodálatos tisztasággal vált el a víz vonala az égboltozattól; lágy szellő fodrozta, fényes csillám pettyezte a háttérben a tengert, olyan csöndeskén ringott, mint valami tó.

Harbert elővette a fényképezőgépet, és fölállította a Gránitpalota nagytermének egyik ablakában, hogy az egész fövénypart és az egész öböl is rajta legyen a fényképen. Amikor a felvétellel elkészült, szokása szerint bevonult a Gránitpalota egyik zugában berendezett sötétkamrába, hogy ott vegyszerek segítségével előhívja és rögzítse a képet.

Aztán visszatért a világosságra, és amikor alaposan szemügyre vette a lemezt, valamilyen apró, alig látható pontot fedezett föl rajta a tengeri láthatár legszélén. Azt hitte, folt esett a lemezen, visszavitte a sötétkamrába, újra fürdőbe rakta, és megpróbálta lemosni róla, de hiába öblögette, nem sikerült eltüntetnie.

– Alighanem az üveglap hibája - gondolta magában.

S akkor lecsavarta az egyik távcsőről a nagyítólencsét, és merő kíváncsiságból azzal nézte meg a felvételt.

Ám alighogy belepillantott, fölkiáltott, és csaknem kiejtette kezéből a lemezt.

Aztán berohant Cyrus Smith szobájába, átnyújtotta a mérnöknek a negatívot és a nagyítót, és a képen látható apró foltra mutatott.

Cyrus Smith alaposan szemügyre vette ezt a pontot, majd fölugrott, fölkapta messzelátóját, és az ablakhoz sietett.

A látcső lencséje, miután lassan végigfürkészte a láthatárt, megállapodott a gyanús ponton; aztán Cyrus Smith leeresztette a műszert, és így szólt:

– Hajó!

Valóban, hajó bukkant föl a Lincoln-sziget láthatárán!