Két év telt el! Két éve már, hogy a telepesek elvesztették minden kapcsolatukat embertársaikkal! Két éve semmiféle hírt sem kaptak a civilizált világról, és olyan egyedül, olyan teljes magányban élnek ezen a szigeten, mintha csak a Naprendszer valamelyik aprócska bolygójára száműzte volna őket a sors!

Mi történhetett azóta otthon? Hazájuk képe mindig ott lebegett szemük előtt, polgárháború dúlta, két részre tépett hazájuké: amikor elhagyták, patakokban folyt a vér, s talán még azóta is sanyargatja a déliek lázadása! Ez a gondolat nagy fájdalmat okozott nekik, és beszélgetéseik során is gyakran ejtettek szót ezekről a dolgokról, bár abban egyikük sem kételkedett, hogy Észak igazságos ügye diadalt arat, és az államszövetség végül is térdre kényszeríti a rabszolgatartókat.

A szigeten eltöltött két év alatt egyetlen hajó sem jelent meg a láthatáron, még csak egyetlen vitorla csücske sem bukkant föl sehol. Nyilvánvaló volt: a Lincoln-sziget kívül esik a forgalmas közlekedési utakon, sőt gyaníthatták - amit egyébiránt maga a térkép is tanúsított -, hogy a hajósok egyáltalán nem tudnak létezéséről, ámbár, ha kikötőt ugyan nem is találtak volna rajta, édesvizet viszont annál inkább, s ennek egymagában elegendőnek kellett volna lennie, hogy odacsábítsa az ivóvízkészletük kiegészítésére szoruló hajókat. A tenger azonban, ameddig csak a szem ellátott, puszta maradt, és a telepesek alig-alig számítottak már arra, hogy visszajuthatnak hazájukba.

Egyetlenegy lehetőség létezett még a menekülésre, és április első hetének egyik napján éppen erről a lehetőségről folytattak eszmecserét a Gránitpalota nagytermében az egybegyűlt telepesek.

Szó esett ekkor Amerikáról, szülőföldjükről és arról, milyen kevés reményük van, hogy valaha is viszontláthassák otthonukat.

– Végeredményben egy módja még mindig van, egyetlenegy, hogy elhagyjuk a Lincoln-szigetet - mondta Gedeon Spilett. - Hajót kell építenünk, méghozzá akkorát, hogy akár jó néhány száz mérföldnyi úton is állja a tengert. Véleményem szerint, ha dereglyét sikerült ácsolnunk, hajóval is majd csak megbirkózunk valahogy!

– És ahogy a Tabor-szigetre eljutottunk - tette hozzá Harbert -, eljutunk a Pomotu-szigetcsoportra is.

– Nem mondom, hogy képtelenség - felelte Pencroff, mert tengerészeti kérdésekben leginkább az ő szava döntött -, nem mondom, hogy képtelenség, ámbár éppenséggel nem mindegy, hogy messzire vagy közelre megy-e az ember!... Ha bárkánkat, a Bonadventure-t komiszabb szélroham kapta volna oldalba a tabor-szigeti átkeléskor, tudtuk volna, hogy egyik oldalon is, a másikon is közel a kikötő; ezerkétszáz mérföld azonban jókora út, márpedig ilyen távol fekszik tőlünk a legközelebbi szárazföld!

– Ez azt jelenti, Pencroff, hogy nem kockáztatná meg a kalandot? - kérdezte az újságíró.

– Mindent megkockáztatok, amit önök akarnak, Spilett úr - felélte a tengerész -, hiszen tudja jól, hogy nem szokásom meghátrálni a veszedelmek elől!

– Egyébiránt azt se feledd, hogy kívüled akad köztünk még egy tengerész is! - jegyezte meg Nab.

– Kicsoda? - kérdezte Pencroff.

– Ayrton.

– Igaz! - hagyta rá Harbert.

– Ayrton? - ingatta a fejét Pencroff. - Kérdés, hajlandó-e velünk jönni?

– De mennyire! - vágta rá az újságíró. - Azt hiszi talán, ha Glenarvan lord jachtja megjelent volna a Tabor-sziget partján, Ayrton vonakodott volna hajóra szállni?

– Megfeledkeztek róla, barátaim, hogy Ayrton ottléte utolsó éveiben nem volt már eszénél - szólt közbe Cyrus Smith. - De most nem is erről van szó. Az a kérdés, vajon menekülési eshetőségeink közé sorolhatjuk-e a skót gőzös visszatérését. Nos, Glenarvan lord megígérte, hogy visszajön a Tabor-szigetre Ayrtonért, ha a száműzött eléggé meglakolt már bűneiért, és én azt hiszem, a lord állja a szavát.

– Magam is azt hiszem - mondta az újságíró -, és hozzáteszem, hogy nézetem szerint hamarosan meg kell érkeznie, hiszen Ayrton már tizenkettedik esztendeje él számkivetésben!

– Úgy van! - jelentette ki Pencroff. - Egyetértek önökkel abban, hogy a lord visszatér a Tabor-szigetre, mégpedig rövidesen. De vajon hol köt ki majd? A Tabor-szigeten, nem pedig a Lincoln-szigeten!

– Ez bizonyos - mondta Harbert -, sőt annál is nyilvánvalóbb, minthogy a Lincoln-szigetet föl sem tünteti a térkép...

– Barátaim - vonta le a következtetést a mérnök -, ezek szerint óvatosságból jeleznünk kell a Tabor-szigeten, hogy Ayrton itt él a Lincoln-szigeten.

– Kétségkívül - válaszolt az újságíró -, leghelyesebb, ha Grant kapitány meg Ayrton egykori kunyhójában följegyzést helyezünk el, és közöljük rajta szigetünk pontos földrajzi fekvését: Glenarvan lord vagy hajójának legénysége minden bizonnyal megtalálja majd ezt az írást.

– Voltaképpen bosszantó - jegyezte meg a tengerész -, hogy első tabor-szigeti kirándulásunk idején elmulasztottuk ezt az óvintézkedést.

– Hogy is juthatott volna eszünkbe? - felelte Harbert. - Hiszen akkor még nem ösmertük Ayrton élettörténetét, sejtelmünk sem lehetett róla, hogy Glenarvan lordék egy napon érte jöhetnek; amikor pedig megtudtuk az előzményeket, akkor elmúlt már a kedvező évszak, hogy visszatérhessünk a Tabor-szigetre.

– Igen - ismerte el Cyrus Smith -, csakugyan túl későn került tudomásunkra a dolog, immár jövő tavaszra kell halasztanunk az átkelést.

– De hátha éppen eközben érkezik meg a skót jacht? - töprengett Pencroff.

– Ez csöppet sem valószínű - felelte a mérnök -, mert Glenarvan lord aligha választja ilyen tengeri kalandozásokra éppen a téli évszakot. Ha pedig járt már a Tabor-szigeten, mióta Ayrton velünk van, azaz az utóbbi öt hónapon belül, akkor el is távozott azóta onnan; de az is lehet, hogy csak jóval később látogat majd el oda, akkor pedig van még időnk, és október első napjainak valamelyikén is ráérünk átvitorlázni a Tabor-szigetre, és ott elhelyezni a figyelmeztető följegyzést.

– Mi tűrés-tagadás - jegyezte meg Nab -, nagy balszerencse volna, ha a Duncan éppen a legutóbbi hónapokban járt volna ezeken a vizeken!

– Remélem, nem így történt - felelte Cyrus Smith -, s az ég nem fosztott meg bennünket a hazatérés legjobb eshetőségétől!

– Én azt hiszem, ha visszatérünk a Tabor-szigetre, mindenképpen tudni fogjuk, hányadán állunk, mert ha időközben csakugyan ott jártak a skótok, akkor szükségszerűen maradt némi nyomuk.

– Ez nyilvánvaló - felelte a mérnök. - Eszerint, barátaim, van némi reményünk a hazatérésre, várakozzunk tehát türelemmel; ha pedig füstbe megy ez a reményünk is, majd akkor meglátjuk, mit tehetünk...

– Mindenesetre meg kell állapítanom - jegyezte még Pencroff -, ha akár így, akár úgy elhagyjuk a Lincoln-szigetet, ezt nem azért tesszük, mert netán itt rosszul éreznők magunkat!

– Nem, Pencroff, valóban nem azért - válaszolta a mérnök -, hanem azért, mert itt távol vagyunk mindattól, ami az embernek a legdrágább a földön: a családunktól, barátainktól, embertársainktól, szülőhazánktól!

Ezzel el is döntötték a kérdést, és nem foglalkoztak többé azzal a gondolattal, hogy akkora hajót készítsenek, amekkorán akár az északi szigetcsoportok valamelyikére, akár a nyugati Új-Zélandra megkísérelhetik az átkelést; a telepesek tehát ismét nekiláttak szokott munkájuknak, és igyekeztek fölkészülni a télre: harmadik telükre a Gránitpalotában.

Azt azonban mindenesetre elhatározták, hogy még a rossz idő beállta előtt útra készítik dereglyéjüket, és körülhajózzák a Lincoln-szigetet. A partvidéket ugyanis nem ismerték még teljes egészében, a Zuhatag-patak torkolatától az Állkapocs-fokig húzódó szakaszról eddig csak vajmi tökéletlen fogalmat alkothattak, hasonlóképpen arról a szűk öbölről is, amelyik úgy nyílt a két Állkapocs-fok közt, mint holmi cápatorok.

A kirándulás tervét eredetileg Pencroff vetette föl, de Cyrus Smith is szívesen csatlakozott ötletéhez, mert saját szemével is látni akarta birodalmuknak ezt a fertályát.

Az időjárás változékonynak tetszett, de a légsúlymérő nem ingadozott túlságosan, úgyhogy a telepesek tűrhető időre számíthattak. Április első hetében a barométer nagyot zuhant, és a légnyomás-emelkedés öt napig dühöngő, heves nyugati szélrohammal köszöntött be, majd ennek elvonultával a készülék mutatója ismét 759 milliméter¹ magasságban állapodott meg, tehát a körülmények fölfedező útra alkalmasnak ígérkeztek.

Április 16-ra tűzték ki az indulás napját; a Léggömb-kikötőben horgonyzó Bonadventure-t fölszerelték, és több napos útra számítva, bőven ellátták élelemmel.

Cyrus Smith közölte Ayrtonnel a kirándulás tervét, és hívta, tartson velük; Ayrton azonban azt felelte, szívesebben marad a szigeten; azt viszont megígérte, hogy társai távollétének idejére a Gránitpalotába költözik. Ayrton tudomásul vette, hogy Jup mester lesz a lakótársa, és a jámbor orangután egyetlen szóval sem tiltakozott az új szomszéd ellen...

– Április 16-án reggel a telepesek, Top kíséretében, hajóra szálltak. A szél délnyugat felől fújt, mégpedig olyan erősen, hogy a Léggömb-kikötőből kifutó Bonadventure csak „ferdézve” juthatott el a Csúszómászó-fokig. A szigetnek körülbelül kilencvenmérföldnyi kerületéből mintegy húsz mérföld jutott a déli partra, a kikötőtől a félszigetig. Déli szél lévén, a hajónak húsz mérföldet szél ellenében kellett megtennie.

Álló napig tartott, amíg a telepesek elérték a földnyelvet, a bárka ugyanis a kikötőből a nyílt tengerre érve mindössze két órát hajózhatott apadó vízen, utána beállt a dagály, és attól fogva a dereglye hat teljes órán át küszködhetett ellene. Öreg este lett, mire sikerült megkerülniök a szigetfokot.

Pencroff ekkor azt javasolta a mérnöknek, hogy csökkentett sebességgel ugyan - két gyűrűvel a vitorlafán -, de éjszaka is hajózzanak tovább. Cyrus Smith azonban arra kérte a tengerészt, inkább horgonyozzanak le a szigettől néhány kötélhossznyira, s ott éjszakázzanak, hogy majd nappali fényben is láthassa azt a partvidéket. Rögtön meg is egyeztek abban, hogy éjszakánként nem hajóznak tovább, hanem napszálltakor mindig horgonyt vetnek, mégpedig - ha az idő is engedi - a szárazföld közelében, mert akkor reggelenként azonnal folytathatják a soron következő szakasz gondos átkutatását.

Horgonyt vetettek hát a földnyelv tövében, s az utazók a dereglyén töltötték az éjszakát; a szél elült, köd ereszkedett a tengerre, semmi sem háborította Cyrus Smith és társai nyugalmát. Az utasok persze, a hajóhoz szokott Pencroff kivételével, nem aludtak olyan kényelmesen, mint gránitpalota-beli paplanos ágyukban, valahogyan mégiscsak eltelt ez az éjszaka is.

Másnap, április 17-én, Pencroff már kora hajnalban fölszedte a horgonyt, és a bárka a bal oldali hátszélnek feszített vitorlával, a szigetet szinte súrolva, sebesen siklott a nyugati part mentén.

A telepesek ismerték ezt az erdős peremszakaszt, hiszen gyalogszerrel végigjárták már a szegélyét, most azonban nem győzték csodálni nagyszerű szépségeit. A lehető legközelebb suhantak el mellette, és igyekeztek annyira mérsékelni a bárka sebességét, hogy mindent alaposan szemügyre vehessenek a fedélzetről, csak arra ügyeltek, ne ütközzenek neki valamilyen itt-ott bukdácsoló fatörzsnek. Több ízben megálltak, horgonyt vetettek, Gedeon Spilett pedig tájképfelvételeket készített a gyönyörű partvidékről.

Déltájt a Bonadventure elérkezett a Zuhatag-patak torkolatához. Onnan kezdve a patak jobb partja mentén gyérebben sorjáztak a fák, majd három mérfölddel távolabb már csak elszigetelt, ritkás ligetek szerénykedtek a hegység tengerig lenyúló, csupasz gerincű alsó dombvonulatainak szurdokaiban.

Micsoda ellentét feszült a part déli és északi szakasza közt! Az előbbit zöldellő erdők borították, az utóbbi szaggatottan, zordul kopárlott! Zegzugos sziklahalmaza arra vallott, hogy kőzetei a legrégibb földtani korszakokban jegecesedtek ki mai alakjukban, az akkor még cseppfolyósan izzó bazalttömegből. A szirtek ijesztő tömkelegének látványa valósággal elborzasztotta volna a telepeseket, ha annak idején történetesen a szigetnek erre a tájára vetette volna őket a vakvéletlen! Amikor hajdanán a Franklin-hegy csúcsára hágtak, olyan magasról nézték a vidéket, hogy észre sem vették, milyen fenyegetően baljós az a partrész; innen, a tengerről tekintve azonban olyan különös hatást tett rájuk, mint még soha egyetlen zuga sem a világnak.

A Bonadrenture körülbelül félmérföldnyi távolságban vitorlázott el ennek a partnak a mentén. Az utazók jól láthatták, hogy ez a szigetszegély a legkülönbözőbb méretű sziklatömbökből áll; akadt köztük alacsonyabb, legföljebb húsz láb magasságú, de olyan is, amelyik a háromszáz lábat is meghaladta; meredezett ott hengerforma, olyasféle, mint a várbástyák, hasáb alakú, mint a templomtornyok, gúla alakú, mint az obeliszkek csúcsa, csonkakúp-szerű, mint a gyárkémények. A sarki tengerek jégmezőin sem torlódnak iszonyatosabb fenségű tömbök! Itt hidak ívelnek a szirtek közt, amott bolthajtások kötik össze a sziklák csúcsát, némelyikben lenyűgözően nagyvonalú, csúcsíves nyílású, szélesen tátongó üregeket fedezhetett föl a pillantás; másutt apró csúcsok, piramisok, tornyok szöknek égnek, olyan kecses rendben, akárcsak valamilyen gótikus székesegyház tetején. A természet a legcsapongóbb képzeletnél is szeszélyesebb ötletességgel faragta ki ezt a nyolc-kilenc mérföld hosszúságú csodálatos partrészletet.

Cyrus Smith és társai megdöbbenéssel határos néma ámulattal bámulták ezt a látványt. Topot azonban korántsem nyűgözte le annyira ez a különös szépség, hogy néhányszor el ne vakkantsa magát; csaholását százszorosára sokszorozta a bazaltfal visszhangja. A mérnök megfigyelte, hogy Top ugatásába ezúttal is az a furcsa mellékzönge csendült, mint amilyet a gránitpalotabeli kút kávája körül hallatott.

– Közelebb a parthoz! - rendelkezett Cyrus Smith.

És a Bonadventure olyan közel kanyarodott, hogy szinte súrolta a partszegély szirtjeit. Talán valamilyen barlang rejlik itt, amelyet ajánlatos átkutatni? Cyrus Smith azonban nem látott semmit, nemhogy barlangot, de még üreget vagy hasadékot sem, amelyről föltehette volna, hogy valamiféle élőlény búvóhelyéül szolgála hullámverés csapdosta sziklafal tövében. Top azonban nemsokára abbahagyta az ugatást, a dereglye pedig ismét néhány kötélhossznyira távolodott a parttól.

Ami a sziget északnyugati részét illeti, pereme ott megint egyenletes fövénysíksággá lapályosult. Csak imitt-amott mutatkozott egy-két ritkás facsoport a kietlen, lápos vidéken, amelyet a telepesek már korábban is szemügyre vehettek; az imént látott kihalt partvidék éles ellentéteként itt vízimadarak miriádja nyüzsgött.

Este a Bonadventure horgonyt vetett a sziget északi részén, a pari egyik enyhe beszögellésében, ahol a víz mélysége lehetővé tette, hogy közel húzódjanak a szárazföldhöz. Az éjszaka csöndben telt el, mert szinte ugyanabban a pillanatban, amikor a lenyugvó nap utolsó sugarai kihunytak a láthatáron, elült a szél is, és csak a hajnal derengésekor támadt föl újra.

Mivel ezen a tengerszegélyen könnyen ment a partraszállás, a telep hivatásos vadászai, vagyis Gedeon Spilett és Harbert, még pirkadatkor sétára indultak a környéken, és két óra múltán valóságos szalonka- és vadkacsafüzérekkel tértek vissza. Top szinte csodákat művelt; hála buzgalmának és ügyességének, nem veszett kárba egyetlen lelőtt vadmadár sem.

Reggel nyolc órakor a Bonadventure vitorlát bontott, és villámgyorsan húzott az Északi-Állkapocs-fok felé, mert hátszéllel suhanhatott, s az egyre erősödött útközben is.

– Egy szó mint száz - jegyezte meg Pencroff -, nem lepne meg, ha nyugat felől vihar kerekednék. Tegnap este napnyugtakor vöröslött a láthatár, most pedig, lám csak, reggel óta „macskafarkak” úsznak fölöttünk, és ez tapasztalatom szerint semmi jót sem jelent.

Ezek a „macskafarkak” nem voltak egyebek, mint az égbolt magasában finom fonalakká foszlott *cirrus*ok, azaz apró jégtűkből és jégkristályokból álló fehér felhőképződmények, amelyek a tenger szintjétől számított ötezer lábnál sohasem szállnak alább. Afféle könnyű, lebegő gyapotpamatoknak látszanak, fölbukkanásuk rendszerint az elemek háborgásának közeledtét jelzi.

– Nos, akkor feszítsünk ki annyi vásznat, amennyit csak lehet - tanácsolta Cyrus Smith -, és keressünk menedéket a Cápa-öbölben. Úgy vélem, a Bonadventure ott biztonságban lesz.

– Magam is úgy hiszem - felelte Pencroff -, egyébiránt ez az északi partvidék amúgy sem más, mint merő fövényhalmok láncolata, nem érdemes hosszasabban vizsgálgatni...

– Én nem bánnám, ha nemcsak az éjszakát, hanem az egész holnapi napot is az öbölben töltenénk - tette hozzá a mérnök -, nézetem szerint megérdemli, hogy gondosan átkutassuk.

– Úgy látom, akár akarjuk, akár nem, kénytelenek leszünk rá - válaszolta Pencroff -, nyugat felé ugyanis egyre fenyegetőbb az ég alja. Lám, hogy sötétedik!

– Mindenesetre jó szelünk van, hogy gyorsan eljussunk az Állkapocs-fokig - jegyezte meg az újságíró.

– Egyelőre csakugyan nagyon kedvező a szél - felelte a tengerész -, ahhoz azonban, hogy az öbölbe is bejussunk, ilyen széljárás mellett folytonosan kerülnünk-fordulnunk kellene, márpedig én jobban szeretném tisztán látni ezt a vizet, amelyet nem ösmerek.

– Bizony, ha aszerint ítélünk, amit a Cápa-öböl déli partján láttunk, akkor az öböl alighanem tele van sziklazátonnyal - tette hozzá Harbert.

– Tegye, amit jónak lát, Pencroff - mondta ekkor Cyrus Smith -, önre bízzuk magunkat.

– Legyen nyugodt, Cyrus úr - felelte a tengerész -, nem teszem ki szükségtelen veszélynek a hajót! Ha kést döfnének a bordáim közé, azt sem bánnám annyira, mintha az én Bonadventure-öm bordáit bökné be holmi víz alatti szikla!

El is hihették, amit mondott: Pencroff többre becsülte bárkája burkolatát, mint a tulajdon bőrét!

– Hány óra van? - kérdezte Pencroff.

– Tíz óra - felelte Gedeon Spilett.

– És mennyi utunk van még a fokig, Cyrus úr?

– Mintegy tizenöt mérföld - felelte a mérnök.

– Jó két és fél órába tart, amíg odaérünk - állapította meg a tengerész -, a fok magasságába pedig tizenkettő és egy óra közt kerülünk. Sajnos, addigra véget ér a dagály, és az apadó víz kifelé áramlik az öbölből. Ha pedig az ár is meg a szél is ellenünk özönlik, félek, hogy nehéz lesz a bejutás!

– Annál is inkább, mert éppen holdtölte van - jegyezte meg Harbert -, és az áprilisi dagályok amúgy is igencsak erősek.

– Mondja csak, Pencroff - kérdezte Cyrus Smith -, nem vethetnénk-e horgonyt a földnyúlvány csúcsánál?

– Közel a szárazföldhöz?! - kiáltott föl a tengerész. - Amikor nyakunkon a vihar?! Hová gondol, Cyrus úr? Hiszen ez annyi lenne, mintha szántszándékkal zúzatná szét hajónkat a parti szirteken!

– Akkor hát mi a szándéka?

– Igyekszem künn maradni a nyílt tengeren dagály idejéig, vagyis este hét óráig - felelte Pencroff -, alkonyattájt pedig, ha még eleget látok, megpróbálok befutni az öbölbe; ha pedig az nem sikerül, akkor egész éjszaka jobbra-balra térülök-fordulok, és csak napkeltekor kíséreljük meg a bejutást.

– Mondtam már, Pencroff, önre bízzuk magunkat - válaszolta Cyrus Smith.

– Hej - sóhajtott föl Pencroff -, csak legalább világítótorony volna a parton, mindjárt könnyebb dolguk volna a hajósoknak!

– Bizony - mondta Harbert -, ezúttal nem vár minket a parton a mi előzékeny mérnökünk, hogy tüzet gyújtson, és úgy mutasson irányt a révbe!

– Lám, csakugyan - kiáltott föl Gedeon Spilett -, meg sem köszöntük még a szívességét, kedves Cyrusom; pedig, őszintén szólva, a jelzőtűz nélkül sohasem értünk volna partra!...

– Jelzőtűz...? - kérdezte értetlenül Cyrus Smith, akit rendkívül megleptek az újságíró szavai.

– Arról beszélünk, Cyrus úr - vette át a szót Pencroff -, hogy a Tabor-szigetről való hazatérésünk előtti órákban milyen zavarban voltunk a Bonadventure fedélzetén: bizony, szél mentében elvitorláztunk volna a szigetünk mellett, ha ön az október 19-ről 20-ra virradó éjszaka előrelátóan nem gyújt tüzet a fennsíkon, a Gránitpalota fölött.

– Igen, igen!... - mormolta a mérnök. - Csakugyan szerencsés ötlet volt...

– Ez alkalommal viszont, senki sincs, aki megtenné nekünk ezt a kis szolgálatot - fűzte hozzá Pencroff -, ha csak Ayrtonnek nem jut eszébe...

– Nem! Senki!... - felelte eltűnődve Cyrus Smith.

Néhány perccel később, amikor a bárka orrában kettesben maradtak, a mérnök odahajolt Gedeon Spiletthez, és ezt súgta a fülébe:

– Én azon az október 19-ről 20-ra virradó éjszakán sem a Gránitpalota tetején, sem a sziget bármely más részén nem gyújtottam tüzet, Spilett, s ez olyan bizonyos, hogy nincs a világon semmi bizonyosabb!