Másnap, április 16-án - húsvét vasárnapján - a telepesek már kora hajnalban elhagyták szállásukat, s azzal kezdték a napot, hogy fehérneműt mostak, és kitisztogatták ruhájukat. A mérnök úgy tervezte, hogy mihelyt megszerzi a szappankészítéshez szükséges anyagokat - zsírt vagy olajat és hamulúgot vagy hamuzsírt -, azonnal nekifog a szappanfőzésnek. Egyébként a telepesek ruhatára is fölfrissítésre szorult, ennek a fontos kérdésnek a megvitatását azonban hasonlóképpen más alkalomra kellett halasztaniok. Valamennyiük öltözéke tartós szövetből készült, úgyhogy még a testi munkával járó erős igénybevétel sem igen nyűhette el hat hónapnál hamarabb. Minden attól függött, milyen messzire fekszik a sziget a lakott földrészektől. Ezt pedig, ha az idő kedvez, még ma megtudhatják.

A napkorong már föl is bukkant a felhőtlen láthatáron, csodálatosan szép idő ígérkezett; ilyen gyönyörű, derűs őszi napokkal mond végbúcsút mindig a meleg évszak.

Az előző esti megfigyelések még kiegészítésre vártak; elsősorban a Kilátó-fennsík tengerszint fölötti magasságát kellett megmérni.

– Ahhoz is olyasféle szerkentyű kell, mint a tegnap esti? - kérdezte Harbert a mérnöktől.

– Nem, gyermekem - felelte Cyrus Smith -, más módszerrel próbálkozunk, de ez sem pontatlanabb, mint amaz.

Harbert mindig szívesen tanult újat, ezért követte a mérnököt, aki lement a part legszélére, hogy minél messzebb távolodjék a gránitfal tövétől. Pencroff, Nab és az újságíró eközben különféle más munkákkal foglalatoskodott.

Cyrus Smith tizenkét láb hosszú, egyenes rúddal szerelte föl magát: a hosszát előzőleg a lehető legpontosabban megmérte: összehasonlításul saját termete szolgált, amelynek magasságát vonalnyi¹ pontossággal ismerte. Harbert vékony, hajlékony növényi rost végére kötött kavicsot tartott a kezében; ezt a „mérőónt” Cyrus Smith bízta rá.

A part szélétől mintegy húszlábnyira, a gránitfaltól pedig vagy ötszáz lábnyira Cyrus Smith két láb mélyen a fövénybe szúrta a póznát, gondosan megigazgatta, és a „mérőón” segítségével sikerült is a horizontra merőlegesen fölállítania.

Amikor ezzel elkészült, addig hátrált, amíg a homokra hasalva olyan pontot nem talált, ahonnan a pózna végét és a gránitfal taréját egy vonalban látta. Ezt a pontot földbe szúrt karóval gondosan megjelölte. Aztán Harberthez fordult.

– Ismered-e a mértan alapelveit? - kérdezte tőle.

– Valamelyest, Cyrus úr - felelte szerényen Harbert, aki nem akarta elvetni a sulykot.

– Emlékszel-e a hasonló háromszögek törvényére?

– Hogyne - válaszolta Harbert. - Az egyik háromszög két oldala úgy aránylik egymáshoz, mint a másik háromszög megfelelő oldalai.

– Nos hát, fiam - mondta a mérnök -, én az imént két ilyen hasonló derékszögű háromszöget alkottam. A kisebbik háromszög egyik befogója ez a függőlegesen álló rúd, másik befogója a rúd töve, valamint a part szélén letűzött karó közti távolság, átfogója pedig a szememtől a rúd csúcsáig vezető, képzelt vonal. A nagyobbik háromszög egyik oldala az a meredek sziklafal, amelynek a magasságára éppen kíváncsiak vagyunk, másik oldala a rúd tövét és a sziklafal alapvonalát összekötő egyenes, átfogója pedig a part szélén letűzött karótól a függőlegesen álló rúd felső végén át a gránitfal felső pereméig húzódó képzeletbeli egyenes... ez az egyenes egyébként nem más, mint a kisebbik háromszög átfogójának meghosszabbítása.

– Ó, értem már, Cyrus úr! - kiáltott föl Harbert. - Értem már! A rúd és a karó távolsága úgy viszonylik a rúd és a sziklafal közti távolsághoz, mint a rúd magassága a gránitfal magásságához!

– Úgy van, Harbert! - felelte a mérnök. - Ha tehát lemérjük ezt a távolságot, és ismerjük a rúd magasságát, akkor már csak egyszerű arányszámítást kell végeznünk, hogy megtudjuk, milyen magas a gránitfal; ezzel a módszerrel mindenféle fáradságos közvetlen méricskélést megtakaríthatunk.

A vízszintes távolságok megállapításához magát a rudat használták mérőeszközül, mert annak a homokból kiálló része pontosan tíz láb hosszúságú volt.

A rúd töve és a fövenybe szúrt karó közt Cyrus Smith tizenöt lábnyi távolságot mért le.

A második, nagyobb távolságot is lemérték; a rúd ötszáz lábnyira állt a gránitfal lábától.

Ezzel Cyrus Smith és a fiú befejezték munkájukat, és visszatértek a Kéménybe.

Otthon a mérnök sima, réteges palakövet húzott elő, amelyet kirándulásaik egyikén talált, s a táblaszerű felületre kemény kagylóhéj hegyével ezt az arányszámítást karcolta föl:

15:500 = 10:x
500×10 = 5000

5000

((( = 333,33

15

Ebből tehát kiderült, hogy a gránitfal magassága körülbelül háromszázharminchárom lábnyi.

Cyrus Smith ekkor ismét elővette az előző este összeeszkábált eszközt: a két rögzített körzőszár most is az Alfa csillag és a horizont szögtávolságát mutatta. A mérnök nagy kört rajzolt, és annak a kerületét szemmérték szerint háromszázhatvan egyenlő részre osztotta. Majd ezen az ábrán nagyon pontosan lemérte a körzőszárak által bezárt szöget, és megállapította, hogy a két léc szögtávolsága tíz fok. A déli pólus és a horizont szögtávolságához most még hozzá kellett adnia azt a huszonhét fokot, amellyel az Alfa eltér a déli pólus irányától, az eredményből pedig le kellett vonnia a megfigyelés színhelyéül szolgáló fennsík és a tenger színe közti, fokokban kifejezett magasságkülönbséget; végeredményként kiderült, hogy a déli pólus és a láthatár szögtávolsága harminchét fok. Cyrus Smith tehát megállapította, hogy a Lincoln-sziget a déli szélesség harminchetedik fokán fekszik, illetve - mivel a kezdetleges mérőeszközök könnyen okozhattak ötfoknyi hibát - valahol a harmincötödik és a negyvenedik délkör közt.

Már csak a hosszúsági fok hiányzott a sziget földrajzi adatai közül. A mérnök azt remélte, hogy ennek meghatározására még aznap sor kerülhet, mégpedig a nap delelésének pillanatában.

A telepesek elhatározták, hogy ezt a vasárnapot sétával töltik, jobban mondva: fölkutatják a tó északi partja és a Cápa-öböl közti részt, sőt ha az idő engedi, egészen a Déli-Állkapocs-fok felső hajlatáig folytatják a fölfedező utat. Majd a fövényhalmok közt ebédelnek, és csak estefelé térnek haza.

Reggel fél kilenckor a kis csoport már a csatorna partján haladt. A túlsó parton, a Menedék-zátonyon rengeteg madár sétálgatott nagy komolyan. Pingvinféle búvármadarak voltak, messziről fölismerték őket a pingvinek szamárordításhoz hasonló, fülsértő rikácsolásáról. Pencroff, akit csupán az érdekelt, ehetők-e, roppant elégedetten vette tudomásul, hogy húsuk, bár némiképp szürke, mindazonáltal igen ízletes.

A fölfedezők behemót kétéltűeket is láttak mászkálni a zátony fövényén, kétségkívül fókákat: nyilvánvalóan ezt a szigetecskét választották pihenőhelyül. Élelmezési szempontból ezek már nem jöttek számításba, mert a fókahús undorítóan olajos; Cyrus Smith mégis figyelmesen szemlélgette őket, majd minden külön magyarázat nélkül közölte társaival, hogy rövidesen látogatást tesznek a kis szigeten.

A parton, amerre a telepesek jártak, számtalan kagyló hevert, némelyikük óriási örömet okozott volna a kagylóritkaságok kedvelőinek. Egyebek közt akadtak köztük fésűskagylók, gyöngykagylók, fúrókagylók és más hasonlók. Közvetlenebb hasznot ígért azonban az a terjedelmes osztrigatelep, amelyet Nab fedezett föl az apály idején szárazra került sziklák közt, a Kéménytől körülbelül négymérföldnyire.

– No, Nab aztán nem vesztegeti az időt! - kurjantott föl Pencroff, és érdeklődve nézegette a tengerben húzódó osztrigatelepet.

– Valóban szerencsés fölfedezés - jegyezte meg a hírlaptudósító -, mert ha igaz, hogy minden osztriga évente ötven- vagy hetvenezer petét rak, akkor igazán kimeríthetetlen raktárra tettünk szert.

– Csakhogy én azt hiszem, az osztriga nem valami tápláló eledel - szólt közbe Harbert.

– Nem bizony - felelte Cyrus Smith. - Igen kevés benne a nitrogén, és aki pusztán ebből akar megélni, annak naponta legalább tizenöt-tizenhat tucatot kell bekebeleznie.

– Az se riaszt vissza minket! - szavalta Pencroff. - Hiszen ha tucatjával nyeldessük is ezeket a herkentyűket, akkor se fogy ki ez a telep. Mi lenne, ha máris gyűjtenénk egy kis ebédrevalót...?

Választ se várt javaslatára - bizonyosra vette, hogy ajánlatát egyhangúlag elfogadják -, hanem Nabbel együtt nekiállt, és jókora mennyiségű puhányt szedtek össze. Nab egy maga fonta mályvarost hálóba rakta a zsákmányt, a többi útravaló mellé; a telepesek pedig folytatták a parti sétát a fövényhalmok és a tenger szegélye közt.

Cyrus Smith hébe-korba órájára pillantott, hogy el ne mulassza a megfigyelés időpontját: a tervezett vizsgálatot ugyanis pontosan délben kellett elvégeznie.

A szigetnek ez a fertálya, egészen az Unió-öblöt lezáró Déli-Állkapocs-fokig, teljesen kopár volt. A fölfedezők nem láttak mást, mint fövényt, kagylókat és lávatörmeléket. Legföljebb néhány tengeri madár tévedt erre a kietlen partvidékre: egy-két apró halászka vagy nagy testű albatrosz; nagy ritkán vadkacsák húztak el fölöttük, és jócskán fölcsigázták Pencroff étvágyát. A tengerész utánuk is eresztett néhány nyílvesszőt, de eredmény nélkül, azoknak ugyanis sehogy sem akaródzott veszteg maradni, márpedig röptükben nem találhatta el őket.

A balsikerű vadászat után Pencroff váltig hajtogatta:

– Lám, én megmondtam, Cyrus úr: amíg nincs puska, addig az étrendünk hiányos marad!

– Bizonyára, Pencroff - felelte az újságíró -, de hát ez pusztán magától függ. Kerítsen valahonnan puskacsőnek való vasat, gyújtóserpenyőbe való acélt, lőporba szükséges ként, szenet és salétromot, durranó kéneső készítésére szolgáló higanyt, salétromsavat és borszeszt, végezetül golyóbisöntéshez ólmot, és biztosítom, Cyrus barátom tüstént elsőrangú karabélyt barkácsol.

– Hohó! - felelte a mérnök. - Nem is ez a bökkenő, hiszen nyersanyag alighanem akad majd a szigeten; hanem a puska kényes szerszám, rendkívül finom műszerek kellenek ám a gyártósához. No de majd meglátjuk!

– Lám - kiáltott föl Pencroff -, miért is hajigáltuk ki minden fegyverünket a gondolából, meg minden holminkat, még a zsebkésünket is!...

– Ugyan, Pencroff, ha mindezt nem dobáljuk ki a léghajóból, akkor mi pottyanunk a tenger feneketlen fenekére! - szólt rá Harbert.

– Sajnos, igazad van, fiacskám... - bólogatott a tengerész. Aztán gyorsan másra terelte a szót: - Hej, mekkorát nézhettek Jonathan Forster meg a cimborái, amikor reggelre kelve hűlt helyét találták a léggömbnek!

– Kisebb gondom is nagyobb annál, hogy mit szóltak hozzá Forsterék! - vont vállat az újságíró.

– Annyit azonban el kell ismernie, hogy az én ötletem volt az egész! - jelentette ki Pencroff elégedetten.

– Pompás ötlet volt, Pencroff, mondhatom! - kacagott föl Gedeon Spilett. - Annak köszönhetjük, hogy ide jutottunk!

– Ami engem illet, szívesebben vagyok itt, mint a déliek fogságában! - kiáltotta a tengerész. - Különösen, mióta Cyrus úr ismét velünk van!

– Szó, ami szó, én is! - ismerte el az újságíró. - Mert miben látunk itt szükséget? Semmiben!

– Vagyis inkább: mindenben! - felelte a tengerész, és araszos vállát csak úgy rengette a kacagás. - No de előbb-utóbb majd csak kitaláljuk a módját, hogyan álljunk tovább innen!

– Talán hamarább is, mint remélitek, barátaim - jegyezte meg a mérnök -, amennyiben a Lincoln-sziget nem esik túlságosan távol egyik vagy másik szárazföldtől vagy szigetcsoporttól. Délután egy órakor majd megtudjuk ezt is. Nincs ugyan térképem a Csendes-óceánról, a déli részére azonban eléggé tisztán emlékezem. A sziget, mint azt már tegnap megállapítottam, a nyugatra levő Új-Zélanddal és a keletre levő Chilével egy szélességi fokon fekszik. Ezt a két országot azonban legalább hatezer mérföld választja el egymástól, és közbül óceán terül el. Meg kell hát tudnunk, hogy e roppant vízfelület melyik részén van a sziget; mihelyt meghatároztuk legalább megközelítőleges pontossággal tartózkodási helyünk földrajzi hosszúságát, remélem, ez is kiderül...

– Ugye, a földrajzi szélességet tekintve a Pomotu-szigetcsoporthoz vagyunk legközelebb? - kérdezte Harbert.

– Igen - felelte a mérnök -, de ez a távolság akár ezerkétszáz mérföldnél is nagyobb lehet!

– Hát arrafelé mi van? - kérdezte Nab, aki mindeddig feszült érdeklődéssel figyelte a társalgást, és most déli irányba mutatott.

– Arrafelé? - legyintett Pencroff. - Semmi.

– Valóban, semmi - bólintott a mérnök.

– És mi történik, Cyrus - érdeklődött az újságíró -, ha a Lincoln-sziget Új-Zélandtól vagy Chilétől nem esik távolabb két-háromszáz mérföldnél...?

– Nos - válaszolta a mérnök -, akkor nem házat építünk, hanem hajót, és Pencroff mester elkápráztathat bennünket hajózási tudományával...

– Ezen ne múljék! - kiáltott föl a tengerész. - Szíves örömest elvállalom a parancsnokságot... csak Cyrus úr találja meg a módját, hogy viharálló hajót építsünk!

– Az is meglesz, ha eljön az ideje! - felelte Cyrus Smith.

Ezek a férfiak csakugyan nem riadtak vissza semmitől, de amíg így elbeszélgettek, telt-múlt az idő, és közeledett a megfigyelés pillanata! Vajon hogyan akarja a mérnök minden műszer híján megállapítani a nap delelésének időpontját? Harbert hasztalanul törte a fejét, nem tudta kitalálni.

A fölfedezők ekkor hatmérföldnyire jártak a Kéménytől, közel azokhoz a homokbuckákhoz, amelyek közt a rejtélyes körülmények közt megmenekült mérnököt annak idején megtalálták. Az óra fél tizenkettőt mutatott, ideje, hogy megebédeljenek; letelepedtek hát, és kicsomagolták az elemózsiájukat. Nab útifölszereléséből a korsó sem hiányzott; Harbert most fogta az agyagedényt, és a közeli patakra szaladt ivóvízért.

Amíg ebédjüket tálalták, Cyrus Smith is fölkészült a csillagászati megfigyelésre. Kiválasztotta a fövénypart egyik sík szakaszát, amelyet az apadó tengervíz tökéletesen simára mosott. Olyan egyenletes lett ott a fövény, akár az üveglap, még csak egy homokszemcse sem ágaskodott rajta. Egyébként: sem annak nem volt különösebb jelentősége, hogy a talaj vízszintes legyen, sem annak, hogy az a hat láb magas karó, amelyet a mérnök a fövénybe szúrt, teljesen függőlegesen álljon. Sőt: a mérnök szándékosan is kissé délnek döntötte a rudat, a nap állásával ellenkező irányba; ugyanis ne feledjük, hogy a déli féltekén fekvő sziget telepeseinek a szemében a sugárzó égitest nem a déli, hanem az északi égbolton futotta be mindennapos körívű pályáját.

Harbert csak most értette meg, mire készül a mérnök: Cyrus Smith a fövénybe tűzött karó árnyéka segítségével szándékozik megállapítani a nap delelési idejét, vagyis meglesi azt a pillanatot, amelyben a nap éppen a sziget délkörén halad át, azaz más szóval: az árnyék hosszából akarja kiszámítani a helyi időt. És valóban, egyéb műszer híján ezzel a módszerrel is megközelítette a kívánt eredményt.

Csakugyan, mivel az árnyék délig folytonosan rövidül, dél múltával pedig ismét fokozatosan növekszik, aki arra kíváncsi, hogy mikor van dél, az egyszerűen meglesi azt a pillanatot, amikor legkurtább az árnyék. Cyrus Smith azért döntötte a nap állásával ellentétes irányba a póznát, hogy az hosszabb árnyékot vessen, s ezáltal pontosabban megfigyelhesse az árnyék változásait. Valóban, mennél hosszabb a napóra mutatója, annál könnyebben követhető szemmel árnyékának az elmozdulása. A karó árnyéka ezúttal ugyanazt a célt szolgálta, mint a napóra mutatója.

Amikor Cyrus Smith elérkezettnek látta az időt, letérdepelt a földre, arasznyi gallydarabokat tűzött a fövénybe, azokkal jelölte meg a rúd lassan fogyatkozó árnyékának útját. Társai szintén odahajoltak, és fölcsigázott érdeklődéssel figyelték a mérnök tevékenységét.

Az újságíró tenyerében szorongatta rendkívül pontos zsebóráját, hogy megállapítsa, mikor csökken legkurtábbra az árnyék. Cyrus Smith, mint tudjuk, április 16-án végezte el a mérést, tehát azon a napon, amelyen a valódi idő egybeesik a középidővel; mivel pedig Gedeon Spilett órája még mindig a washingtoni időt mutatta, nyilvánvaló volt, hogy a megfigyelők a sziget valódi idején, a helyi időn kívül egyszersmind a washingtoni időt is megtudják, ami igencsak egyszerűsíti a későbbi számításokat.

Eközben a nap lassan haladt pályáján a delelőpont felé; a pózna árnyéka fokozatosan rövidült, s amikor a mérnöknek egyszer csak úgy tetszett, mintha az árnyék ismét növekedne, gyorsan megkérdezte:

– Hány óra?

– Öt óra múlt egy perccel - vágta rá azonnal Gedeon Spilett. Most már csak egy-két számítás maradt hátra. Ez azonban már gyerekjáték volt. A washingtoni és a Lincoln-szigeti helyi idő közt, mint láttuk, kerek számban kifejezve öt óra különbség mutatkozott: amikor tehát a Lincoln-szigeten dél van, a washingtoni órák már délután ötöt mutattak. Mivel pedig a nap látszólagos föld körüli útján egy-egy földrajzi fokot négy perc alatt jár be, világos, hogy óránként tizenöt-tizenöt földrajzi fokon halad át. Elég tehát az órák számát, azaz ötöt a fokok számával, vagyis tizenöttel megszorozniok, hogy a végeredményhez jussanak: s ez hetvenöt fok.

A mérnök tudta, hogy Washington a 77. hosszúsági fok percének 11. másodpercén, azaz - az Angliában és Amerikában alapul vett greenwichi délkörtől számítva - kereken a hetvenhetedik hosszúsági fokon fekszik; a Washington helyzetét kifejező hetvenhetedik fokhoz most már csak az imént kiszámított hetvenöt fokot kell hozzáadni, hogy nyilvánvalóvá legyen: a sziget a nyugati hosszúság 152. foka tájékán található.

Cyrus Smith azonban - éppen úgy, mint a szélességi fokok kiszámításakor - gondolt a hibalehetőségekre is; társaival tehát azt közölte, hogy a sziget földrajzi helye minden valószínűség szerint a déli szélesség harmincötödik és negyvenedik foka, valamint a nyugati hosszúság százötvenedik és százötvenötödik foka közt elterülő óceáni vidék.

A mérnök, mint látjuk, figyelembe vette a mérés föltételezhető hibáit, és minden irányban öt-öt foknyi eltéréssel számolt; márpedig egy földrajzi fok hatvan mérföldnek felel meg, vagyis az öt-öt foknyi ingadozás szélességben is, hosszúságban is háromszáz mérföldnyi különbséget jelenthetett a pontos helymeghatározáshoz képest.

Ám ez a hibalehetőség már semmiképpen sem módosíthatta a telepesek elhatározását. Napnál világosabban látták ugyanis, hogy a Lincoln-sziget igencsak távol esik valamennyi szárazföldtől és szigetcsoporttól, márpedig holmi törékeny, maguk ácsolta lélekvesztőn semmi esetre sem kockáztathatták meg az átkelést akkora távon.

Legközelebb Tahiti és a Pomotu-szigetcsoport feküdt: ezerkétszáz mérföldnyire, de Új-Zélandtól már ezernyolcszáz mérföld, az amerikai partoktól pedig négyezerötszáz mérföld választotta el a szigetet.

Cyrus Smith sokáig vallatta emlékezetét, de sehogy sem tudta fölidézni magában, hogy a Lincoln-sziget helyén bármely térkép is egyebet jelzett volna, mint puszta óceánt.