– Nos, Cyrus úr, hol kezdjük? - kérdezte másnap reggel a tengerész.

– A kezdetén - válaszolta Cyrus Smith.

Valójában persze még a kezdet kezdetéig sem jutottak el, össze kellett hát szedniök minden erejüket, hogy nekifoghassanak. Még a szerszámkészítéshez szükséges eszközeik is hiányoztak, és nem voltak abban a helyzetben, hogy a természetre bízzák magukat, amely bővében lévén az időnek, erőfeszítés nélkül munkálkodik. Ők ugyanis egyáltalán nem voltak bővében az időnek, hiszen létfenntartásukról késedelem nélkül gondoskodniok kellett; igaz ugyan, hogy szakértő vezetéssel kezdhettek munkához, föltalálniok semmit sem kellett, viszont minden egyes eszköz elkészítése rájuk várt. Vasuk egyelőre még csak kiolvasztatlan vasérc volt, edényük: agyagos föld, ruhájuk, fehérneműjük: földolgozásra váró textilnyersanyag.

Egyébként meg kell hagyni, a telepesek mindegyike talpig férfi volt, mégpedig a szó legteljesebb és legnemesebb értelmében. Smith mérnök keresve sem találhatott volna sem értelmesebb, sem pedig megértőbb és lelkesebb társakat. Sorra kikérdezte valamennyiüket. Fogalmat szerzett képességeik felől is.

Gedeon Spilett, a nagy tehetségű hírlapíró bőséges tapasztalatokra tett szert életében; tudásával, eszével, keze munkájával sokoldalúan támogathatja hát a sziget telepeseit. Nincs az a feladat, amitől meghátrálna; szenvedélyes vadász lévén, ezentúl foglalkozásként űzi azt, ami eddig csak szórakozása volt.

Harbert, a derék fiú figyelemreméltó természettudományos ismereteivel szolgálhatja leginkább a közös ügyet.

Nab maga a megtestesült odaadás. Ügyes, értelmes, fáradhatatlan, erős, vasegészségű, és e jó tulajdonságain felül még a kovácsmesterséghez is konyít valamicskét; mindenképpen hasznára lehet csak a településnek.

Ami Pencroffot illeti, sok mindenhez ért: mint tengerész bejárt minden óceánt, ám ezenkívül ácsmesterséget is tanult a brooklyni hajóépítő műhelyekben, szabóinasként is dolgozott különféle amerikai hajókon, szabad idejében pedig a kertészkedéssel és földműveléssel is megpróbálkozott; afféle ezermester vált belőle is, mint a legtöbb tengerészből.

Valóban nehéz lett volna öt olyan férfit összetoborozni a világ bármely részéről, aki a győzelemnek bizonyosabb reményével kelhetne harcra a vaksors ellen, mint Cyrus Smith és négy társa.

„A kezdetén...” - mondotta Cyrus Smith. Nos, a kezdet, amiről a mérnök beszélt, abból állt, hogy berendezéseket kellett készíteniök a nyersanyagok átalakítására. Az ilyen folyamatokban, mint tudvalevő, nagy szerepet játszik a hő. Tüzelőanyag, fa és kőszén bőséggel, azonnal fölhasználható állapotban állt a telepesek rendelkezésére. Már csak kemencét kellett hozzá építeniük.

– Mire való az a kemence? - tudakolta Pencroff.

– Hogy agyagedényt égessünk benne - válaszolta Cyrus Smith.

– És a kemencét miből csináljuk?

– Téglából.

– Hát a téglát?

– Agyagból. Dologra föl, barátaim! Hogy ne cipelgessük túl sokat azokat a nyersanyagokat, közvetlenül ott, a lelőhelyen létesítünk műhelyt. Nab majd gondoskodik a konyháravalóról, és tüzünk is lesz, hogy megsüssük rajta a zsákmányt.

– Ohó! - jegyezte meg az újságíró. - Tüzünk ugyan lesz, de zsákmányunk aligha, hiszen nincsen semmilyen vadászeszközünk!

– Hej, legalább egy késünk volna! - sóhajtott föl a tengerész.

– Mi volna akkor? - érdeklődött Cyrus Smith.

– Nos, akkor egykettőre íjat és nyílvesszőket faragnék, és mindjárt bőven akadna vad az éléskamrában!

– Igen, kés, valamilyen éles penge... - mormolta maga elé a mérnök, mintha magában beszélne.

Abban a pillanatban tekintete a parton kódorgó Topra tévedt.

Cyrus Smith pillantása tüstént földerült.

– Top! - kiáltotta. - Ide!

A kutya engedelmesen gazdájához szaladt. A mérnök tenyerébe fogta a kutya fejét, és lecsatolta, majd kettétörte az állat nyakörvét, aztán így szólt:

– Íme, két kés, Pencroff!

A tengerész kétszeres „hurrá!” kiáltással felelt. Top nyakörve vékony, edzett acéllemezből készült. Nem kellett mást tenni vele, mint megélesíteni egy érdes sziklán, aztán valamivel finomabb homokkövön lefenni róla az apró egyenetlenségeket. Mivel pedig ilyen horzskőféle garmadával hevert a parton, a telep szertára két óra múlva két éles pengével gyarapodott, azokat meg gyerekjáték volt egy-egy tartós nyélbe erősíteniök.

Az első szerszám elkészültét nagy diadallal ünnepelték. Értékes holmira tettek szert, annyi szent, és éppen jókor jutottak hozzá.

Elindultak. Cyrus Smith a tó nyugati partjára igyekezett, oda, ahol az agyagpalát találta. Ezért előbb a Hála-folyó partján haladtak, majd átvágtak a Kilátó-fennsíkon, és mintegy ötmérföldes gyaloglás után a Grant-tótól kétszáz lépésnyire nyíló, tágas tisztásra értek.

Útközben Harbert különleges pálmafélét pillantott meg, azt a fajtát, amelyből a dél-amerikai indiánok íjaikat faragják. A fiú tudta, hogy *crejimbá*nak hívják, a nádpálmafélék családjába tartozik, ehető gyümölcse nincsen. A telepesek lenyesték, megkopasztották, darabokra szabták a nádpálma néhány hosszú, egyenes ágát, és mivel azok amúgy is vastagabbak voltak középütt, mint a két végükön, már csak a húr hiányzott, hogy kifogástalan íj váljék belőlük. Ehhez alkalmas növényt kellett keresniök; csakhamar találtak is egy mályvaféle kórót - tudományos nevén *Hibiscus heterophyllus*t -, amelynek szívós rostjánál az állati ín sem különb. Pencroff a nádpálmából és a mályvarostokból meglehetősen erős, rugalmas íjakat készített; már csak a nyílvessző hiányzott. Azt már könnyen csináltak: nem kellett hozzá egyéb, csak néhány egyenes, merev, bogtalan ág; nehezebben akadtak azonban hozzávaló alkalmas hegyre, vagyis olyan anyagra, amely pótolja a nyílvesszők acélcsúcsát. Pencroff azonban azt mondta magában, hogy ő megtette a magáét, a többi a véletlen dolga.

A telepesek eljutottak az előző napról ismert területre. Merő agyag volt ott a talaj, mégpedig az a tiszta fazekasagyag, amely általában téglagyártásra és gölöncsérmunkára használatos, tehát most is megfelelt a célnak. Dolguk egyszerűnek ígérkezett. Mindössze annyi tennivalójuk maradt, hogy némi finom homokkal zsírtalanítsák a vályogot, téglákat formáljanak belőle, végül pedig ezeket máglyatűzön kiégessék.

A téglákat rendszerint formákba, azaz fakeretekbe döngölik, a mérnök azonban ezúttal kézi mintázással is beérte. Ezt a napot és a következőt is ezzel a munkával töltötték. Az agyagot jól megnedvesítették, majd kézzel-lábbal összegyúrták, végül egyenlő nagyságú téglaidomokra osztották. Gyakorlott munkás, gép nélkül, mintegy tízezer téglát gyárt naponta; a Lincoln-sziget öt téglavetője azonban, akárhogy igyekezett is, két nap alatt sem boldogult többel, mint háromezer darabbal; ezeket sorba rakták, száradni: ha mind kiszikkadt, vagyis három-négy nap múlva, akkor sor kerülhet a téglaégetésre.

Április 2-át Cyrus Smith a sziget földrajzi helyzetének meghatározásával töltötte.

Előző este pontosan följegyezte a napnyugta időpontját, és számításba vette a refrakciót, azaz a fénytörés tüneményét is. Aznap reggel hasonló pontossággal figyelte meg a napkelte idejét. Napnyugta és napkelte közt tizenegy óra és harminchat perc telt el. A napnak tehát a napkeltétől számított hatodik óra negyvennyolcadik percében kellett delelőpontjára érnie, márpedig ez a pont, a déli földgömbről szemlélve, éppen északnak felel meg.

A mondott időben Cyrus Smith két alkalmasan kiválasztott fa segítségével rögzítette ezt a pontot; ezzel aztán állandó meridián-meghatározó¹ készülékre tett szert a későbbi megfigyelések számára.

Mielőtt a telepesek hozzáfogtak volna a téglavetéshez, két napig valamennyien tüzelőt gyűjtöttek. Ágakat nyestek a tisztás környékén, és összeszedték a fák tövében heverő rőzsét. Közben vadászgattak is egyszer-másszor az erdőben, annál is inkább, mert Pencroff addigra már néhány tucat jó heges végű nyílvesszőt barkácsolt. A kellő nyílcsúcsokról Top gondoskodott: a derék állat ugyanis nyakon csípett egy sündisznót, s ennek a máskülönben sovány zsákmánynak most vitathatatlanul nagy értéket kölcsönzött a hátán meredő tüskeerdő. A tengerész szilárdan beleerősített egy-egy tüskét a vesszők egyik végébe, a másik végükre pedig néhány kakadutollat tűzött, hogy ekként biztosítsa a nyilak röpirányát.

Az újságíró is, Harbert is hamar kiváló íjásszá fejlődött. S attól fogva nem hiányzott vadhús a Kémény éléskamrájából, sem a szárnyas, sem a bundás; ezentúl bőven akadt vízidisznó, galamb, aguti, nyírfajd, miegymás. Legtöbbjét a Hála-folyó bal partján elterülő rengetegben lőtték a vadászok; ezt a vadont - annak a madárnak az emlékére, amelyet Harbert és Pencroff hasztalanul hajszolt első kirándulásuk alkalmával - Fénymadár-erdőnek nevezték el.

A vadhúst amúgy frissiben elkészítve fogyasztották el, de a vízidisznó sonkáját élő fa lángján füstölve, majd pedig illatos füvekkel pácolva eltették későbbre. Eleségük rendkívül tápláló volt, étrendjük azonban másból sem állt, csupán sült húsból és megint csak sült húsból, és az asztaltársaság tagjai szívesen hallgatták volna egyszer már egy jó fazék egyszerű húsleves rotyogását a tűzhelyen; ehhez azonban meg kellett várniok, míg fölépül az égetőkemence, és készen kikerül belőle az első, maguk gyártotta fazék.

Ezekben a napokban nemigen kóboroltak el messzire a téglagyártól; egyik kiruccanásuk során a vadászok mégis nagy testű, hatalmas karmú, ismeretlen fajtájú állatok friss csapájára bukkantak. Cyrus Smith ezért fokozott óvatosságot ajánlott, mert valószínűnek tartotta, hogy az erdőben veszedelmes vadállatok tanyáznak.

Jól tette. Mert csakugyan, egy nap Gedeon Spilett és Harbert jaguárra emlékeztető állattal találkozott. A fenevad szerencsére nem támadott rájuk, máskülönben nem is menekültek volna meg súlyos sérülés nélkül. Gedeon Spilett azonban megfogadta, hogy mihelyt valamirevaló fegyvert kap a kezébe, vagyis mihelyt a Pencroff emlegette puska elkészül, tüstént könyörtelen irtó hadjáratot indít a ragadozók ellen, és valamennyit kipusztítja a szigetről.

A Kémény lakályosabbá tételével ezekben a napokban nem sokat törődtek, mert a mérnök arra számított, hogy előbb-utóbb amúgy is megfelelőbb otthont találnak, vagy ha nem, hát építenek. Beérték azzal, hogy mindössze némi derékaljnak való mohát és száraz füvet teregettek szét a fövényen, de a fáradt vályogvetők ezen a kissé kezdetleges ágyon is pompásan aludtak.

Emlékezetből összeszámlálták a Lincoln-szigeten eltelt napokat is, és attól fogva rendszeres naptárt vezettek. Április 5-én, szerdán múlt tizenkét napja, hogy a hajótörötteket erre a partra vetette a vihar.

Április 6-án a mérnök és társai már kora hajnalban a tisztáson gyülekeztek, hogy megkezdjék a téglaégetést. Persze, ezúttal nem kemencében, hanem szabad ég alatt kellett lefolynia ennek a műveletnek; pontosabban azt tervezték, hogy maga a téglarakás lesz a kemence, és ez a hatalmas téglaégető önmagát égeti ki. A tűzifát, azaz a gondosan odakészített rőzsenyalábokat a földön máglyába rakták, azt pedig szikkadt téglákkal több soros, vastag kocka alakban körülfalazták; éppen csak néhány szellőzőnyílást hagytak a falán. Egész napjuk ezzel a munkával telt el, úgyhogy csak este gyújthatták meg a rőzsekötegeket.

Ezen az éjszakán senki sem aludt közülük, valamennyien éberen őrködtek, hogy a tűz egyetlen pillanatra se lankadjon el.

A művelet negyvennyolc óra hosszat tartott, és teljes sikerrel végződött. Akkor aztán arra kellett várniok, hogy a füstölgő halmaz kihűljön: eközben Nab és Pencroff vékony gallyakból valamilyen saroglyafélét fontak, és ezen - Cyrus Smith útmutatása alapján - több rakomány kalcium-karbonátot, vagyis mészkövet szállítottak a kemencéhez; ez az igen közönséges ásvány itt is tömegesen fordult elő a tótól északra elterülő vidéken. Ezeket a köveket a telepesek erősen fölhevítették; a hő hatására a mészkő zsíros állagú mésszé alakult át: ezt az oltatlan meszet ezután vízzel keverték, és a fehér anyagból sistergő pezsgés közepette olyan tiszta oltott mész keletkezett, hogy krétából vagy márványból sem égetnek különbet. Ha az ilyen oltott mészhez homokot kevernek - ami arra szolgál, hogy csökkentse a száradó, szilárduló pép zsugorodását -, akkor kitűnő habarcs válik belőle.

E különféle munkálatok eredményeképpen április 9-én már megfelelő mennyiségű oltott mész és néhány ezer tégla állott a mérnök rendelkezésére.

Most már egyetlen percet sem késlekedtek, hanem nyomban nekiláttak a kemence építésének, hogy legyen hol kiégetni a legszükségesebb konyhai edényeket. Ezzel különösebb nehézségek nélkül sikerült öt nap alatt elkészülniök. Az ötödik napon már be is fűthettek a kemencébe, mert a mérnök felszínen fekvő szénréteget fedezett föl a Vörös-patak torkolata táján: onnan hordtak kőszenet a téglaégetőbe, és a száz láb magas kéményen nemsokára fölbodorodtak az első füstgomolyok. A tisztás fazekasműhellyé változott, és Pencroff máris úgy hitte, hogy a kemencéből majd egymás után kerülnek ki a modern ipar legválogatottabb remekei.

A telepesek azonban egyelőre csak egyetlen agyagfazekat gyúrtak: eléggé elnagyolt holmi lett, de főzésre fölöttébb alkalmas. Az első edényeket magából az agyagos földből mintázták, Cyrus Smith mindössze némi meszet és kvarcot adagoltatott hozzá. De így is igazi, tűzálló „pipaagyag” keletkezett, korsókat, kövön forrázott csészéket, tányérokat készítettek belőle, nagy, kétfülű fazekakat, csuprokat, köcsögöket, hasas víztárolókat és más hasonló cserépedényeket. Alakjuk bizony itt-ott csáléra, sutára sikeredett, mégis, amikor a magas hőfokú kemencéből kikerültek, a Kémény konyhája ugyanannyi hasznukat látta, mintha a legszebb kaolinból - a legtisztább, fehér színű agyagból, amelyet porcelánföldnek is neveznek - korongolták volna őket.

Itt kell megemlítenünk, hogy Pencroff - akinek furdalta oldalát a kíváncsiság, vajon az ilyen módon tűzállóvá tett agyag méltó-e a pipaagyag elnevezésre - néhány pipafejet formált belőle magának; ezeket az eléggé otromba darabokat ő elragadóan kecsesnek találta, éppen csak a füstölnivaló hiányzott belőlük, sajna! Bizony, mi tagadás, Pencroff keservesen nélkülözte a dohányzást.

– No de majd csak lesz dohány is, és minden egyéb, ami kell! - hajtogatta rendíthetetlen bizakodásának szokott lelkesedésével.

A munka április 15-ig tartott; magától értetődik, hogy Cyrus Smith és társai alaposan kihasználták az időt. Telepesekből gölöncsérekké váltak, és nem foglalkoztak egyébbel, mint a fazekasmesterséggel. Ha Cyrus Smith egyszer azt kívánja tőlük, hogy képezzék át magukat kovácsokká, akkor majd kovácsok lesznek... Holnap azonban vasárnap lesz, mégpedig húsvét vasárnapja; elhatározták hát, hogy ezt a napot a pihenésnek szentelik. Mint az amerikaiak általában, ők is vallásosak voltak, buzgón s lelkiismeretesen megtartották a Biblia parancsolatait, s az őket sújtó balsors csak még szilárdabbá erősítette hitüket a világmindenség Teremtője iránt.

Április 15-én este végleg visszatértek a Kéménybe. Addigra már az utolsó agyagedényeket is a helyükre szállították, a kemence pedig, új rendeltetésére várva, kihűlt. Hazatérésüket szerencsés mozzanat tette emlékezetessé: a mérnök kitűnő taplópótlót fedezett föl. Tudvalevőleg a tűzfogó tapló, ez a bársonyos tapintású, szivacsos, húsos, növényi anyag, nem egyéb, mint likacsos gombaféleség. Ez a taplógomba kellőképp kidolgozva rendkívül gyúlékonnyá válik, különösen ha telítik puskaporral, vagy hamuzsírból, sziksóból és salétromsavból kevert, úgynevezett abárló oldatban forralják. Ám a telepesek mindeddig semmilyen taplógombát sem találtak, sőt még a pótlására alkalmas kucsmagombát sem. Aznap azonban a mérnök bizonyos ürömféle növényre bukkant, abból a fajtából, amelyhez többek közt az abszint, a citromfű és a tárkony is tartozik; tépett belőle néhány maroknyit, és odanyújtotta a tengerésznek.

– Fogja, Pencroff - mondta -, ennek örülni fog.

Pencroff figyelmesen szemügyre vette a növényt, amelynek a szárát hosszú, selymes haj, leveleit pedig gyapotszerű pihe borította.

– Mi a csuda ez, Cyrus úr? - kérdezte a tengerész. - Az ég szerelmére! Csak nem dohány?

– Nem - felelte Cyrus Smith -, csak üröm, kínai üröm; a tudósok *artemisiá*nak nevezik, mi azonban majd taplóként használjuk.

Valóban, ez az üröm, kellőképp kiszárítva, igen gyúlékony tűzfogó; különösen akkor lesz nagyon alkalmas erre a célra, ha majd a mérnök átitatja azzal a kalium-nitráttal vagy egyszerűbben szólva kálisalétrommal, amely vastag rétegekben található a szigeten.

Aznap este a telepesek a középső szobában gyűltek össze, és pazarul megvacsoráztak. Nab agutihúslevest főzött, utána pácolt vízidisznósonkát tálalt föl, aztán pedig a „Caladium macrorhizum” főtt gumója következett; ez a kontyvirágúak családjába tartozó növény a trópusi égöv alatt némelykor fa nagyságúra nő. Gumóján kívül levele és gyümölcse is ehető, de csak főzve, mert nyersen maró, hólyaghúzó hatása van; a néger rabszolgákat valaha fenyítésképpen arra kényszerítették gazdáik, hogy a caladium nyers levét nyelvükre vegyék.

Ezek a rizomák - gyöktörzsek - kitűnő ízűek és igen táplálóak; némileg arra a lisztnemű anyagra emlékeztetnek, amely Angliában portlandi szágó néven ismeretes; bizonyos mértékig pótolja a kenyeret, ebben pedig a Lincoln-sziget lakói még mindig szükséget láttak.

Vacsora végeztével, mielőtt álomra hajtották volna fejüket, Cyrus Smith és társai kisétáltak a tengerpartra, friss levegőt szívni. Este nyolc óra volt. Az éjszaka nagyszerűnek ígérkezett. Öt napja múlt holdtölte; a fogyó hold még nem kelt föl, de máris azokkal az enyhe és halványan derengő árnyalatokkal ezüstözte be a láthatárt, amelyeket szinte a fold hajnalhasadásának hívhatnánk. A zeniten, a Déli-sark táján, ragyogtak a csillagok; valamennyi közt legfényesebben a Dél Keresztje tündökölt, amelyet a mérnök a minap a Franklin-hegy ormáról pillantott meg először.

Cyrus Smith hosszan elnézte a csúcsán és talapzatán egy-egy elsőrendű, bal oldali szélén egy másodrendű, jobb oldalán pedig egy harmadrendű csillaggal fénylő csillagképet.

Némi töprengés után megszólalt:

– Harbert - kérdezte a fiútól -, ugye ma április 15-e van?

– Igen, Cyrus úr - felelte Harbert.

– Négy olyan napja van az évnek - mondta a mérnök -, amikor a valódi idő egybeesik az úgynevezett *középidő*vel; nos, ha nem tévedek, holnap éppen ilyen nap következik, s ez azt jelenti, fiacskám, hogy a nap holnap néhány percnyi eltéréssel éppen abban az időpontban halad át a meridiánon, amikor a középidő szerint beállított órák delet mutatnak. Ha felhőtlen lesz az ég, akkor, úgy vélem, néhány foknyi hibával, megközelítőleg megállapíthatom, hogy melyik hosszúsági körön fekszik a sziget.

– Műszerek, szextáns² nélkül? - csodálkozott Gedeon Spilett.

– Igen - felelte a mérnök. - Sőt, mivel tiszta éjszakánk van, még ma este megkísérlem, hogy a Dél Keresztje, vagyis a déli pólus magasságából kiszámítsam a sziget fekvésének szélességi fokát. Megérthetitek, barátaim, hogy mielőtt fáradságos munkát fordítanánk a berendezkedésre, mindent tudnunk kell; mert nem elég megállapítanunk, hogy szigeten vagyunk, hanem azzal is tisztában kell lennünk, vajon milyen távolságra fekszik szigetünk az amerikai vagy ausztráliai szárazföldtől vagy akár a Csendes-óceán valamelyik nagyobb szigetcsoportjától.

– Csakugyan - ismerte el az újságíró -, ház helyett inkább hajót kell építenünk, ha kiderül, hogy véletlenül nem is kerültünk néhány száz mérföldnél messzebb egyik-másik lakott földterülettől.

– Helyes! - vágta rá Cyrus Smith. - Éppen ezért próbálom ma este megállapítani a szelességi helyzetet, holnap délben pedig azt, hogy melyik hosszúsági fokon is fekszik a Lincoln-sziget.

Ha a mérnöknek lett volna szextánsa, vagyis olyan műszere, amellyel - tükrözés segítségével - pontosan lemérhető a szögtávolság, akkor semmiféle nehézséggel nem járt volna az egész művelet. Este a sarkcsillag magasságát, másnap a nap delelésének időpontját kellett volna csak megállapítania, hogy megtudja, melyek a sziget koordinátái, vagyis a földrajzi fokhálózatnak azok a vonalai, amelyek a szigeten keresztezik egymást. De mert nem volt ilyen műszere, valamivel pótolnia kellett.

Cyrus Smith visszatért hát a Kéménybe. A tűzhely világosságánál két kis vonalzószerű falapot faragott, s végüket egybetűzve, olyan ügyes körzőféle eszközt barkácsolt, amelynek két szárát tetszés szerint nyithatta szét vagy csukhatta össze. A vonalzókat a fáskamra tüzelőkészlete közt talált erős akáctüskével illesztette egybe.

Amikor mindezzel elkészült, fogta a „műszert”, s újra kiment a partra. Ahhoz azonban, hogy megállapíthassa a sarkcsillag magasságát, tisztán kellett látnia a horizontot, de mivel a Karom-fok dél felől elfödte az égaljat, a mérnöknek alkalmasabb megfigyelőhelyet kellett keresnie. Legmegfelelőbb kétségkívül az egyenesen délnek néző tengerpart lett volna, oda azonban az út a Hála-folyón keresztül vezetett, márpedig ez az áradóban levő mély víz igen nehézzé tette volna az átkelést.

Cyrus Smith ezért elhatározta, hogy inkább fölkapaszkodik a Kilátó-fennsíkra, és ott végzi el a szükséges megfigyeléseket, utóbb majd leméri a fennsík tengerpart fölötti magasságát is - ezt a különbözetet másnap kívánta kiszámítani, mégpedig igen egyszerű, mindennapos mértani módszerrel.

A telepesek a Hála-folyó bal partján haladva fölmásztak a fennsíkra, és elhelyezkedtek a parttal párhuzamosan, északnyugati-délkeleti irányban húzódó, szeszélyes csipkézetű sziklagerinc peremén.

A fennsíknak ez a szakasza mintegy ötvenlábnyira emelkedett a jobb parti magaslatok fölé, amelyek egyik lejtője a Karom-fok csúcsáig, másik lankája pedig egészen a sziget déli partjáig ereszkedett alá. Semmi sem korlátozta a szabad kilátást, a tekintet akadálytalanul siklott végig a félkörnyi láthatáron, a szirttől egészen a Csúszómászó-fokig. Délen, ahol a hold első sugarai már megvilágították a mennybolt alját, a tenger élesen elkülönült az égtől, úgyhogy Cyrus Smith több-kevesebb pontossággal megcélozhatta az eszköz egyik szárával ezt a vonalat.

Abban a pillanatban a Dél Keresztje fordított helyzetben mutatkozott a megfigyelő előtt: a déli pólushoz legközelebb eső Alfa csillag most a csillagkép alsó részén tündökölt.

Ez a csillagcsoportozat valamivel távolabb esik a déli pólustól, mint az északi sarkcsillag az északitól. Az Alfa körülbelül huszonhét foknyira tér el a Déli-sark irányától; Cyrus Smith azonban jól tudta ezt, és számot vetett ezzel a különbséggel. Arra szintén gondolt, hogy a csillagot úgynevezett alsó delelési pontján se tévessze szem elől, azaz abban a pillanatban is rögzítse a magasságát, amikor a csillag a délkör legmélyebb pontjára ér: ettől a megfigyeléstől a további észleletek megkönnyítését remélte.

Cyrus Smith ekkor a körző egyik szárát a tenger horizontjára, másik szárát pedig az Alfa csillagra irányította, mint valami csillagászati mérőműszer egyik lencséjét: a két vonalzókar ezáltal ugyanolyan szöget zárt be, mint amilyen szögtávolságnyira az Alfa áll a láthatártól. Végül, az így nyert szöget szilárdan rögzítendő, a mérnök néhány tövissel harmadik lécet erősített a szerkezet két falapocskájára, hogy a két szár el ne mozdulhasson.

Miután ezt elvégezte, nem maradt más teendője, mint hogy lemérje az így nyert szögtávolságot, majd a megfigyelést visszavonatkoztassa a tenger szintjére, más szóval: kiszámítsa, hogy a fennsíkról nézve mennyivel látszik mélyebbnek a láthatár, mint a tengerpartról; ehhez persze le kellett mérnie a fennsík tengerszint fölötti magasságát. Az ekként helyesbített szög határozza majd meg az Alfa, vagyis a déli pólus láthatár fölötti magasságát, tehát azt a szélességi fokot, amelyen a sziget fekszik: egy földi pont földrajzi szélessége ugyanis mindig a déli vagy északi pólusnak a kérdéses pont láthatár fölötti magasságával egyenlő.

Ezeket a számításokat azonban másnapra hagyta a mérnök; és tíz órakor már valamennyien mély álomba merültek.