Kasgária, a keleti Turkesztán, mely lassankint orosz Turkesztánná alakul át.

A «Nouvelle Revue» egyik munkatársa ezt irta:

«Közép-Ázsia csak azon a napon lesz nagy országgá, mikor a muszka közigazgatás ráteszi a kezét Tibetre és mikor Kasgárban az oroszok fognak uralkodni.»

Nos hát e dolog már félig megtörtént. A Pamir átfúrása lehetővé tette, az orosz vasutak egybekapcsolását azzal a vaspályával, a mely a Mennyei Birodalmon, egyik végétől a másikig átvonúl. Kasgária fővárosa most már nem kevésbbé muszka, mint khinai.

A szláv és a sárga faj itt érintkezik és teljesen jó egyetértésben él egymással. Vajon meddig fog ez tartani? Másokra bízom a jövendölést, én részemről teljesen megelégszem a jelennel.

Megérkeztünk ötödfél órakor, s tizenegykor indúlunk tovább. A Grand-Transzaziatik nagylelkűen viselkedik. Lesz alkalmam megtekinteni Kasgárt, de csak azon feltétel alatt, hogy az engedélyezett megállási időt egy órával megrövidítem.

A mi nem történt meg a határon, Kasgarban fog megtörténni. Az oroszok és a khinaiak teljesen méltók egymáshoz, mikor zaklató formaságokról, hitelesítendő okiratokról, láttamozandó útlevelekről, stb. van szó. Mind egyformán aprólékoskodnak, fontoskodnak, akadékoskodnak és az útas kénytelen magát mindezeknek alávetni. Nem szabad elfeledni, hogy a Mennyei Birodalom hivatalnokai ezekkel a fenyegető szókkal szokták befejezni rendelkezéseiket: «Reszkessetek és engedelmeskedjetek!» Én tehát hajlandó vagyok engedelmeskedni és visszatérek, hogy megjelenhessek a határszéli hatóságok előtt. Eszembe jutottak egyébiránt azok az aggodalmak, melyeket Kinko nyilvánított és miatta kell majd remegnem, ha az átvizsgálás az útasokon kivül a podgyászra és a málhákra is ki fog terjedni.

Mielőtt a vonat Kasgárba érkezett volna, Noltitz őrnagy így szólt hozzám:

– Ne képzelje, hogy a khinai Turkesztán észrevehetőleg különbözik az orosz Turkesztántól. Még nem vagyunk a pagodák, a dsonkok, a virágos hajók, a yamenek és a porczellántornyok hazájában. Mindenekelőtt Kasgár is kettős város ép úgy, mint Bokhara, Merv és Szamarkand... Közép-Ázsia e városai olyanok, mint bizonyos csillagok, csakhogy nem keringenek egymás körül...

Az őrnagy megjegyzése nagyon találó. Elmúltak már azok az idők, mikor Kasgáriában az emirek uralkodtak, mikor a Mohamed-Jakub monarchiájának uralma kiterjedt az egész turkesztáni tartományra, mikor a Mennyei Birodalom azon alattvalói, a kik ide költöztek, kénytelenek voltak elhagyni a Buddha vagy Konfuczius vallását és áttérni Mahomet hitére, ha azt akarták, hogy az életük biztonságban legyen. De hát hiába. A század végén mindig megesik rajtunk, hogy elkésünk és a keleti világ csodái, a sajátszerű erkölcsök és szokások, az ázsiai művészet remekei ma már csak visszaemlékezésekben vannak meg, vagy romokban hevernek.

A vasútak utóvégre is közös szinvonalra fogják leszorítani, közös hasonlatosság keretébe fogják erőszakolni az országokat, a melyeken végig futnak. Ez lesz a valódi egyenlőség és talán testvériség is. Az igazat megvallva, Kasgár többé nem is a Kasgária fővárosa, hanem csak a Grand-Transzaziatik egyik állomása, az orosz és a khinai vasútak összekötő pontja és az a vas szalag, melynek hosszasága a Kaspi-tengertől e városig háromezer kilométer, innét a Mennyei Birodalom fővárosáig még további négyezer kilométernyire nyúlik.

De térjünk vissza a kettős városba. Az új város neve Jangi-Sár, a régié, mely innét negyedfél angol mérföldnyire fekszik: Kasgár. Volt alkalmam megnézni mind a kettőt és elmondom, milyen az egyik is, a másik is.

Mindenekelőtt meg kell jegyeznem, hogy úgy az új, mint az ó várost csúnya földsáncz keríti körül, mely az utazóra teljességgel nem tesz jó hatást. A második megjegyzésem az, hogy hiába keresne itt az ember akármilyen műemléket, mivel a házakat ugyanolyan anyagból építik, mint a palotákat, tudniillik vályogból, még csak nem is téglából. Már pedig a napon szárított sárból nem lehet szabályos vonalakat alkotni, se finom faragványokat készíteni. Az építő művészetnek köre, vagy márványra van szüksége és ép ez hiányzik a khinai Turkesztánban.

Egy kis kocsi, a mely elé gyorsan ügető ló volt fogva, hamarosan átszállított engem és Noltitz őrnagyot Kasgarba, melynek kerülete három angol mértföld. A Kizil-Szu vagyis «vörös folyó», a mely azonban inkább sárga, a mint egy igazi khinai folyóhoz illik, két ágával átkarolja a várost. A folyó partjait két híd köti össze. Ha az ember érdekesebb romokat akar látni, el kell mennie a földsánczon túl egy kis távolságra a régi erődítvények maradványaihoz, melyek ötszáz, illetőleg kétezer évesek, a különböző régészek különböző fogalmai szerint. Annyi azonban bizonyos, hogy Kasgárnak is ki kellett állania Tamerlan borzasztó ostromát és meg kell vallanunk, hogy e rettenetes sánta ember hőstettei nélkül Közép-Ázsia történelme a képzelhető legérdektelenebbek közé tartoznék.

Igaz, hogy Tamerlan után még több kegyetlen szultán is következett, hogy többet ne említsünk, azon Uli-Khán-Tulla is, a ki 1857-ben Schlagintweitot, az ázsiai szárazföld legtudományosabb és legmerészebb kutatóinak egyikét, megölette. A szerencsétlen tudós emlékoszlopán két bronz lap van, a melyek közül az egyik a párisi, a másik a szentpétervári földrajzi társulat ajándéka.

Kasgár fontos kereskedelmi hely. A forgalom csaknem egészen az oroszok kezében van. Khotáni selyemszövetek, pamut, nemez, gyapotszőnyegek, posztókelmék a fő árúczikkek, melyeket a vidékről szállítanak az itteni piaczra, sőt a határon túlra is, Taskend és Kulzsa közt, a keleti Turkesztán éjszaki részeire.

Azok után, a miket az őrnagytól hallottam, Sir Francis Trevellyannak épen itt lett volna különösebb alkalma boszankodását nyilvánítani. 1873- és 1874-ben egy angol követség járt Chapman és Gordon vezetése alatt e vidéken. A követség Kasmirból indúlt el s Kothánon és Jarkandon keresztül érkezett Kasgárba. Akkoriban az angolok remélhették, hogy a kereskedelmi összeköttetések nekik fognak hasznukra válni. De az orosz vasútak a helyett, hogy az indiai vonalakhoz csatlakoztak volna, a khinaiakhoz csatlakoztak, és ennek az lett a következése, hogy az angol befolyás kénytelen volt visszavonúlni a muszka elől.

Kasgár lakossága turkomán eredetű, de nagy mértékben összevegyült a khinaiakkal, a kik készségesen elszegődnek cselédeknek, munkásoknak és teherhordóknak. Noltitz őrnagy és én, kevésbbé levén szerencsések Chapmannál és Gordonnál, nem láthattuk Kasgária fővárosát akkor, mikor az emir hadseregei népesítették meg a zajos útczákat. Nincsenek itt többé lovas dsigitek, se gyalogos sarbázok. Eltünt a khinai módon felfegyverzett és fegyelmezett taifursik pompás csapata, eltüntek a fényes dzsidások, a kalmuk ijászok öt lábnyi hosszú íjaikkal, el a «tigrisek» festett paizsaikkal és kanóczos puskáikkal. Eltüntek valamennyien a kasgári hadsereg festői külsejű harczosai - és velük együtt az emir is.

Kilencz órakor visszatértünk Jangi-Sárba. És itt, a fellegvárral szomszédos útczák egyikének végén kit pillantunk meg?... Caterna urat és feleségét, szörnyű bámulatba merűlve egy zenélő dervis-csapat előtt.

A ki dervist mond, koldúst mond, és a ki koldúst mond, felidézi lelki szemeink előtt a rondaság és a semmittevés legtökéletesebb typusát. S milyen furcsák a taglejtéseik, milyen sajátságos és rendkivüli mozdulatokkal pengetik a hosszú nyakú gitárt, mennyire csavargatják a derekukat a tánczaikban, melyekkel a lehető legprofánabb legendák és költemények énekét kisérik! Szinészünkben felébredt a régi ösztön. Nem birt a helyén maradni, nem birt ellent állani a kisértésnek.

Tökéletes szabatossággal utánozta a taglejtéseket, a mozdulatokat, a testhajlongásokat és már szinte vártam, hogy most mindjárt be fog ugrani a tánczoló dervisek közé.

– Lássa, Klaudius úr, - mondá, - épen nem nehéz e derék emberek tánczát utánozni!... Irjon egy turkesztáni operettet, adjon nekem benne egy dervis-szerepet és meg fogja látni, hogy egészen beletalálom magamat a dervisek bőrébe.

– E felől nem kételkedem, kedves Caterna úr, - viszonzám; - de mielőtt általában ezt a bőrt felöltené, jőjjön a vasúti étterembe és búcsúzzék el a turkomán konyhától, mert nem sokára már a khinai konyhával kell majd beérnünk.

E felhivás annál szivesebb fogadtatásban részesült, mivel az őrnagy megjegyezte, hogy a kasgári szakácsok általában és méltán igen jó hirnévnek örvendenek.

Caterna úr és neje, az őrnagy, az ifjú Pan-Sao és a saját csekélységem valóban meg voltunk lepetve és elragadtatva a felszolgált ételeknek nemcsak mennyiségétől, hanem a minőségétől is. A czukros sütemények szeszélyes sorban váltakoztak a pecsenyékkel és kirántott húsneműekkel. A szinész és neje kijelentették, hogy soha se fognak elfeledni, - a mint hogy a khodsendi hires őszi baraczkokat se feledik el, - két ételt, melynek emlékét az angol követség is meg kívánta őrizni, mivel a készítésük módját feljegyezte útleirásában. Az egyik czukorral behintett és zsírban pirított sertéslábakból állt, a másik pedig édes mártásban feltálalt kirántott juhveséből, hasonlóképen zsírban kirántott almaszeletekkel vegyítve.

Caterna úr amazt kétszer, emezt ellenben háromszor megismételte.

– Csupán előrelátásból teszem, - mondá. - Ki tudja mivel fog bennünket gyönyörködtetni az étkező kocsi konyhája a khinai vasutakon? Ne bizzunk teljesen a czápa-kopoltyúkban, melyek kissé kemények lehetnek, a fecskefészekben, a melyek talán nem a legfrissebbek lesznek.

Pontban tíz órakor egy gong-ütés jelezte a rendőri formaságok megkezdését. Felkeltünk az asztaltól, miután még egy pohár sao-szingi bort kiürítettünk és a legközelebbi perczben mindnyájan egybegyültünk a váróteremben.

Valamennyi számom jelen volt, - természetesen Kinko kivételével, a ki bizonyára nagy mértékben élvezte volna a reggelinket, ha módjában áll vala, hogy az étteremben megjelenjék. Ott volt Tio-King orvos, a Cornaróját tartván a hóna alatt; ott voltak Ephrinell Fulk és Bluett Horáczia kisasszony, összevegyítvén a hajfürteiket és a fogaikat, - természetesen csak átvitt és képletes értelemben; a mozdulatlan és néma, a hozzáférhetetlen és zsémbes Sir Francis Trevellyan, a ki az ajtóküszöbön rágicsálta a szivarját; Faruszkiar úr Ghangir kiséretében, ezenkivül több orosz, turkomán és khinai utazó. Mindössze hatvanan, vagy nyolczvanan lehettünk. Mindegyikünk kénytelen lesz elsétálni egy asztal előtt, a melynél két khinai úri ember ül, hivatalos egyenruhában: egy hivatalnok, a ki folyékonyan beszél oroszúl és egy tolmács, a ki a német, franczia és angol nyelvet érti.

A hivatalnok egy meztelen koponyájú, sűrű bajuszú, mintegy ötven éves ember, a kinek a czopfja hosszan lelóg a hátán és az orrát csiptető szemüveg diszíti. Ruhája tarka virágokkal ékeskedik. A teste nemcsak izmos, hanem határozottan kövér is, a mint Khinában a magasabb rangú hivatalnokoktól megkövetelik. Az arcza pedig teljességgel nem vonzó. De utóvégre is csak az okirataink átnézésével van dolga és mivel a mieink rendben vannak, ennélfogva meglehetősen közönyös, akár mogorva, akár nem az illető hivatalnok ábrázata.

– Milyen furcsa arcza van! - mondá Caternáné.

– Egyszerűen khinai arcza van, - felelé a férje, - és őszintén szólva ezt nem is lehet rosz néven venni tőle.

Én a legelsők közt mutatom be neki az útlevelemet, a mely el van látva a tifliszi konzul és az uzun-adai orosz hatóságok láttamozásával. A hivatalnok figyelmesen megvizsgálja. A mandarin hatóságok eljárási modora mellett az embernek mindig résen kell állnia. Mindazonáltal az útlevél átvizsgálása során semmiféle nehézség se merül fel és a zöld sárkányos billog feljogosít utazásom folytatására.

Hasonló eredménynyel mutatta be okiratait a szinész és neje is. Azonban Caterna úr valóban megérdemelte, hogy megbámúljam, mialatt az útleveleit átvizsgálták. Ugy állt ott, mint egy vádlott, a ki mindenképen iparkodik szánalmat ébreszteni a fenyítő törvényszék itélő biráiban; laposakat pislogatott, ajkai körül halvány mosoly játszadozott, kegyelemért, vagy legalább is elnézésért látszott könyörögni, pedig a legakadékosabb khinai se találhatott volna okirataiban legkisebb kifogás alá esőt se.

– Egészen rendben van, - mondá a tolmács.

– Köszönöm, herczegem! - felelé Caterna úr a párisi utczagyerekek hanglejtésével.

A mi Ephrinell Fulkot és Bluett Horáczia kisasszonyt illeti, ezek oly simán átsiklottak, mint egy levél a postán. Kinek a papirjai volnának rendben, ha egy amerikai utazó ügynöké és egy angol ügynök-kisasszonyé nem? Samu bácsi és John Bull e tekintetben teljesen hasonlitanak egymáshoz.

Több orosz és khinai utas is minden kifogás nélkül túlesik a vizsgálaton. Ugy az első, mint a második osztályúak kielégítették azon követeléseket, a melyeket a khinai közigazgatás támasztott irányukban; a derék khinaiak egyébiránt minden láttamozásért meglehetősen magas illetéket szednek rubelekben, taelekben, vagy szapékekben.

Ezen utasok közt egy amerikai clergymant (papot) pillantok meg, a ki szintén Pekingbe utazik. A körülbelül ötven éves tisztelendő Morse Nathaniel Bostonból, egyike azon becsületes bibliás házalóknak, azon yankee misszionáriusoknak, a kik a legügyesebb üzletemberek közé tartoznak. Lehetséges, hogy nem is fogok vele érintkezésbe lépni, de minden eshetőségre való tekintettel a 13-dik számot adom neki.

Az ifjú Pan-Sao és Tio-King orvos iratainak átvizsgálása legcsekélyebb észrevételre se szolgáltatott alkalmat. A két khinai a legszeretetreméltóbb nyájassággal «tizezer jónapot» kivánt a mennyei birodalmi közigazgatás hivatalos közegének.

Mikor a sor Noltitz őrnagyra került, egy kis izgalom támadt. Sir Francis Trevellyan, a ki vele egyidejüleg lépett az asztalhoz, legkevésbbé se látszott hajlandónak átengedni a helyét. Mindazáltal az egész dolog éles és kihívó pillantások váltására szorítkozott. A gentleman még csak annyi fáradságot se vett magának, hogy a száját felnyitotta volna. Meg volna tehát csakugyan irva a sors könyvében, hogy még a hangja csöngését se fogom meghallani?... Az orosz és az angol, mindketten láttamozva kapták vissza útleveleiket és ezzel az ügy be van fejezve.

Ekkor Faruszkiar úr és Ghangir kerültek a szemüveges khinai elé, a ki meglehetős figyelmesen tekintett rájuk. Noltitz őrnagy és én kiváncsian néztük a mongolt. Vajon szerencsésen túlesik-e a vizsgálaton? Talán meg fogjuk tudni, mit tartsunk róla...

De milyen nagy volt a meglepetésünk, sőt csodálkozásunk a most következett jelenet láttára!

Alig hogy a khinai hivatalnok egy pillantást vetett azon okiratokra, a melyeket Ghangir nyujtott át neki, rögtön fölkelt, mélyen meghajtotta magát Faruszkiar úr előtt és így szólt:

– Kegyeskedjék a Grand-Transzaziatik igazgató-tanácsosa elfogadni tízezerszeres tiszteletem kifejezését!

Faruszkiar úr tehát igazgató-tanácsos! Ez mindent megmagyaráz! Orosz Turkesztánban, a külföldön utazó nagy urak szokása szerint, ovakodott magát megismertetni, de most a khinai vasuton czélszerűnek látja valódi rangjában föllépni és elfogadni mindazon kitüntetéseket, melyek őt megilletik.

És én bátorkodtam őt, - igaz, hogy csak tréfából, - Ki-Csang rablóvezérrel azonosítani! És Noltitz őrnagy egyebet se tett, mint hogy gyanusitotta! Mindig azt ohajtottam, hogy valamely «kiváló egyéniség» kerüljön a vonatunkra. Nos, hát ez az ohajtásom beteljesült; a «kiváló egyéniség» itt van, meg fogok vele ismerkedni, ápolni és dédelgetni fogom, mint valami ritka növényt és mivel oroszul beszél, kikérdezgetem a szive legvégső rejtekéig! Annyira magamon kivül voltam, hogy csak a vállamat vonogattam, mikor az őrnagy halk hangon így szólt:

– Utóvégre is ez az ember talán egyike azon rablóvezéreknek, a kikkel a Transzaziatik társulata szerződésre lépett, hogy a közbenjárásukat biztosítsa magának.

– Ej, őrnagy úr, ez még tréfának is sok!

Az útasok útleveleinek átvizsgálása a végéhez közeleg és az ajtókat már készülnek kinyitni, mikor Weisschnitzerdörfer báró megjelenik, elfogultan, zavartan, nyugtalanul, rémülten, és heves, lázas taglejtésekkel... Vajon miért izeg-mozog, miért hajol le és kel fel minduntalan, miért néz folyvást köröskörül, mint a ki valamely értékes tárgyat elvesztett?

– Kérem az okiratait! - mondá a tolmács német nyelven.

– Épen azokat keresem, - felelé a báró... épen azokat keresem... de nem találom... A tárczámban voltak, és...

Ezzel végig motozza a nadrágja, mellénye, kabátja, köpenye zsebeit - legalább is husz zsebet és nem talál semmit.

– Siessünk... siessünk! - ismétli a tolmács. - A vonat nem várhat.

– Tiltakozom, hogy nélkülem elinduljon! - kiált a báró. - Hogyan veszhettek volna el az okirataim?... Alkalmasint kiejtettem a tárczámból... Majd visszahozza valaki...

E pillanatban egy gong-ütés felriasztja a pályaház visszhangját. A vonat öt percz mulva elindul. A szerencsétlen német elkezd lármázni:

– Várjanak!... Várjanak! Donnerwetter! talán csak lehet néhány perczig várni egy úri ember kedvéért, a ki harminczkilencz nap alatt körülutazza a világot!...

– A Grand-Transzaziatik nem vár! - felelé a tolmács határozott hangon.

Noltitz őrnagy és én, a nélkül, hogy a német báró bajával tovább törődtünk volna, kimentünk a perronra, mialatt Weisschnitzerdörfer úr folyvást keresgélt a zsebeiben az érzéketlen khinai hatósági képviselők színe előtt.

Végig megyek a vonatunk mellett és úgy tapasztalom, hogy az összeállítását megváltoztatták, nyilván azért, mert az utasok száma Peking és Kasgár közt csekélyebb lesz. A vonat tizenkét kocsi helyett már csak tizből áll és pedig a következő sorrendben: mozdony és szerkocsi, podgyászkocsi, két első osztályu kocsi, étkező kocsi, két másod osztályu kocsi, az elhunyt mandarin kocsija, podgyászkocsi. Az orosz mozdonyokat, a melyek Uzun-Adától idáig vontattak bennünket, felcserélik khinai mozdonyokkal, a melyeket nem naphtával fűtenek, hanem szénnel. A khinai Turkesztánban nagy széntelepek és a vonal főállomásain szénraktárak vannak. A legelső dolgom az, hogy az első podgyászkocsihoz siessek. A vámőrök ép most tartanak benne szemlét és én remegek Kinkóért.

Annyi bizonyos egyébiránt, hogy a csalást nem fedezték föl, mert a dolog nagy lármát ütött volna. Csak legalább a Kinko ládáját ne bántsák. Vajon nem tették-e más helyre? Nem fordították-e föl? Kinko ez esetben nem jöhetne ki többé belőle és ez igen nagy kellemetlenségére lehetne.

E pillanatban a khinai vámőrök kijönnek a kocsiból, s ajtaját becsukják maguk mögött. A fődolog az, hogy Kinkót rajta nem kapták. Mihelyt lehetséges lesz, azonnal belopódzom a podgyászkocsiba és meg fogok győződni a láda állapotáról.

Mielőtt a kocsinkba felszállnánk, Noltitz őrnagy felszólított, hogy menjek el vele a vonat végére.

A jelenet, a melynek ekkor szemtanui voltunk, nem volt érdektelen: Yen-Lu mandarin holttestét a perzsa őrök átadták azon zöld lobogós khinai csapatok egyikének, a melyek a Mennyei Birodalomban a csendőrségi szolgálatot teljesítik. Az üdvözűlt husz khinai katona felügyelete alá kerül, a kik a gyászkocsit megelőző másod osztályu kocsiban fognak utazni. E katonák egy tiszt parancsa alatt állnak s revolverekkel és puskákkal vannak felfegyverkezve.

– Kétségtelen, - mondám Noltitz őrnagynak, - hogy ez a Yen-Lu mandarin nagyon fontos egyéniség volt, mivel az Ég Fia diszőrséget küld a tiszteletére...

– Vagy a megvédelmezésére, - viszonzá az őrnagy.

Faruszkiar úr és Ghangir szintén jelen voltak az átadásnál, a min azonban teljességgel nem lehetett csodálkozni. Nem volt-e kötelessége az igazgató-tanácsosnak őrködni a Grand Transzaziatik ügynökeire bízott magasrangu halott tetemei felett?

Az utolsó gong-ütések elhangzottak. Mindenki a kocsijába siet.

Hát a német báróból mi lett?...

Végre itt van ő is. Kirohan a pályaudvar tornáczára. Megtalálta az okiratait, a tizenkilenczedik zsebe fenekén. Láttamozták is az útlevelét... még éppen elég jókor.

– Tessék beszállni a Pekingbe utazó uraságoknak! - kiáltá Popov érczes hangon.

A vonat megmozdul... elindul... tova robog.