Kokhan, két órai veszteglés. Éjjel van. Az utasok nagy része visszaszállingózott a kocsikba és elhelyezkedett éjszakára.

Én a perronon szivarozgatva sétálok fel s alá. A pályaudvar eléggé nagy. Vonatunk elé erősebb gépet csatolnak, mint azok voltak, a melyek Uzun-Adától idáig hoztak bennünket. Az előbbi gépekkel beérhettük mindaddig, mig csaknem teljesen vizszintes síkságokon haladtunk.

De most már a Pamir fensík hegyszorosai közé jutottunk. Itt magasabb és meredekebb emelkedésekre fogunk találni, a melyek nagyobb vontató erőt kivánnak.

Érdekkel nézem a mozdonyok járás-kelését. Mikor a mi mozdonyunkat a szerkocsival együtt lekapcsolták a podgyászos kocsi - a Kinko kocsija - a vonat legelején állt.

Eszembe jutott, hogy az én fiatal románomnak kedve kerekedhetnék lejönni a perronra. Ez nagy meggondolatlanság volna, mert észrevehetnék a rendőrügynökök, a kik fel s alá járnak és ugyancsak szemügyre vesznek mindenkit. Az én 11-es számom nem tehet okosabbat, mint ha a ládájában, vagy legalább a podgyászkocsiban marad. Inkább vásárolok neki valami élelmiszert és italokat és beviszem neki a vonat elindulása előtt, ha ugyan észrevétlenül megtehetem.

A pályaudvar étterme nyitva van és Popov nincs ott. Ha látná, hogy élelmiszereket vásárlok, gyanú ébredhetne benne, mert hiszen az étkező kocsi el van látva mindennel, a mire szükségünk lehet.

Nehány szelet hideg hús, egy darab kenyér és egy palaczk égettbor, ebből állt minden, a mit a pályaudvar éttermében vásárolhattam.

Maga a pályaház kissé homályos. A gyér lámpák csak gyönge világosságot árasztanak. Popov az egyik hivatalnokkal szolgálati teendőit végzi. Az új mozdony még nem is készül elfoglalni a helyét a vonat elején, ennélfogva a pillanatot kedvezőnek tartom. Szükségtelen bevárnom a vonat elindulását. Ha Kinkóval végzek, nyugodtan fogok alhatni egész éjjel, a mi, megvallom, nem lesz kellemetlen dolog.

Felmentem tehát a podgyászos kocsi tornáczára és miután meggyőződtem, hogy senki sem látott, beléptem az ajtón e szókkal:

– Én vagyok.

Valóban czélszerű volt Kinkót előre figyelmeztetni, azon esetre, ha netalán kijött volna a ládájából.

Hanem csöndesen ült a rejtekhelyén és én siettem is neki a legnagyobb óvatosságot tanácsolni. Az élelmiszereknek nagyon megörült, mert legalább kissé változatosabbá tették meglehetősen gyarló, egyszerű étlapját.

– Nem is tudom, hogyan köszönjem meg a szivességét, Bombarnac úr, - mondá.

– Ha nem tudja, Kinko barátom, - felelém, - hát hagyja abban a hálálkodást végképen. Ez sokkal egyszerűbb.

– Mennyi ideig maradunk Kokhanban?

– Két óráig.

– És mikor érkezünk a határra?

– Holnap, délután egy óra tájban.

– És Kasgárba?

– Tizenöt órával később, 19-ikéről 20-ikára forduló éjjel.

– Itt fenyeget a legnagyobb veszély, Bombarnac úr.

– Úgy van, Kinko, mert ha nem könnyű dolog orosz területre lépni, nem kevésbbé nehéz azt elhagyni is, mikor az ajtó előtt a khinaiak állnak őrt. Rendőreik mindent nagyon lelkiismeretesen meg fognak vizsgálni, mielőtt átbocsátanának bennünket. De ezt a szigort csak az utazók irányában alkalmazzák, nem pedig egyszersmind a podgyászokra is. Minthogy pedig ez a podgyászkocsi egyenesen az olyan málhák számára van fenntartva, a melyek egyenesen Pekingig szállíttatnak, ennélfogva, úgy hiszem, önnek nincs mitől tartania. Jó éjszakát. Óvatosságból nem akarom hosszúra nyújtani a látogatásomat.

– Jó éjt, Bombarnac úr, jó éjt.

Kimentem a podgyászkocsiból, visszatértem a kocsimba, lefeküdtem és lelkemre mondom, még csak a jeladást se hallottam, a melyre a vonat tovább indúlt.

Az egyetlen fontosabb állomás, a hol a vonat napkelte előtt rövid időre megállapodott, Marghelán volt.

Marghelán, a hatvanezer lakosú meglehetősen nagy város tulajdonképen a Ferganah valódi fővárosa. Ez onnét van, hogy Kokhán egészségi szempontból nem a legjobb hírnévnek örvend. A város természetesen két részből áll: az orosz és a turkmén negyedből. Emennek nincsenek semmiféle régi, vagy érdekes épületei; az olvasó tehát meg fogja bocsátani, hogy az alvásomat nem szakítottam félbe a miatt, hogy ezt az érdektelen várost megtekintésre méltassam.

A Sakhimardán-völgyben ismét hosszú síkságra jutottunk, a melyen a vonat rendes sebességgel haladhatott.

Hajnali három órakor háromnegyed órai pihenőt tartottunk Ochban.

Itt ismét elmulasztottam reporteri kötelességemet és semmit se láttam. Mentségemül szolgáljon, hogy nincs is semmi látnivaló.

Ezen az állomáson túl a vasút eléri a határt, a mely az orosz Turkesztánt a Pamir fensíktól és a kara-kirgizek terjedelmes országától elválasztja.

Közép-Ázsiának e részét folytonos vonaglásban tartják a föld gyomrában működő vulkáni erők. Az éjszaki Turkesztánt gyakran látogatják erős földrengések. Az 1887-iki a legerősebbek egyike volt. Taskendben és Szamarkandban még láttam e borzasztó természeti rombolás nyomait. Nagyon szabályosan lehet észlelni a gyakori, bár nem erősen érezhető ingásokat, és ez a vulkáni működés csaknem folyvást nyilatkozik azon az egész hosszú vonalon, a melyen petroleum- és naphta-telepek vannak a földben a Kaspi-tengertől a Pamir fensíkig.

Ez a régió egyike Közép-Ázsia legérdekesebb részeinek azok közül, a melyeket európai útazó meglátogathat. Noltitz őrnagy ugyan soha se jutott messzebb Ochnál; hanem ismeri az egész területet, mert tanulmányozta a legújabb földabroszokon és útazási művekből. Ezek közül csak Capus és Bonvalot műveit említem, és boldognak érzem magamat, hogy e két franczia nevet Francziaország határaitól ily messze is üdvözölhetem. Az őrnagy természetesen igen örül, hogy e vidéket a saját szemeivel is megláthatja és már reggeli hat órakor mind a ketten a kocsi tornáczán állunk, kezünkben tartván távcsövünket és vasúti menetrendünket.

A Pamirt vagy a Bam-i-Duniaht, köznyelven a «Világ tetejé»-nek nevezik. Innen sugárzanak ki a Tian-San, a Kuen-Luen, a Karakorum, a Himalája és a Hindukus hatalmas hegylánczai. A muszka szívósság legyőzte ezt a négyszáz kilométer szélességű hegyrendszert, mely annyi évszázadig áthághatatlan torlasznak látszott. A szláv faj és a sárga faj érintkezésbe lépett egymással.

Bocsásson meg az olvasó, ha e tárgyról némileg tudományos színezettel fogok írni; egyébiránt nem is én beszélek ezúttal, hanem Noltitz őrnagy.

Az árjai népek útazói valamennyien fáradoztak a Pamir fensík megismerésén és megismertetésén. A nélkül, hogy visszamennénk a XIII. századbeli Marco Poloig, kiket látunk itt? Az angolok közül Forsythot, Douglast, Bidduephet, Younghusbandet és a híres Gordont, a ki a felső Nilus környékén halt meg; az oroszok közül Fedsenkót, Skobelevet, Przsevalszkijt, Grombcsevszkijt, Pevczov tábornokot, Galitzin herczeget, a Grum-Grzsimailo testvéreket; a francziák közűl Auvergnet, Bonvalot-t, Capust, Papint, Breteuilt, Blancot, Ridgwayt, O’Connort, Dutreuil de Rhinst, Martin Józsefet, Grenardot, Blanc Edét; a svédek közül Swen-Hedin doctort. E fölfedező útazások következtében az ember szinte azt hihetné, hogy valamely Sántaördög¹ varázskézzel föllebbentette ezt a «világ tetejét» és megmutatta annak a titkait. Most már tudjuk, hogy a Pamir a völgyek kifürkészhetetlen szövevényéből áll és hogy e völgyek középmagassága meghaladja a háromezer métert; tudjuk, hogy itt emelkednek a huszonkétezer lábnyi Gurumdi és Kauffmann bérczek és a huszonhétezer láb magas Tagarma hegycsúcs: tudjuk, hogy innét folyik az Oxus vagy Amu-Daria nyugat, a Tarim pedig kelet felé, ismerjük végre az egész roppant hegység földtani szerkezetét.

A Grand-Transzaziatik építőinek rendkívüli nehézségeket kellett legyőzniük, míg e fensíkon áthatolhattak. Az emberi lángész harczra kelt a természet ellen és ő lett a győztes.

E hegyszorosok közt az áthidalások, a hidak, töltések, átvágások és alagútak hosszú sorából áll a vasútvonal. Egymást érik a hirtelen kanyarulatok és az emelkedések, a melyek nem csak hatalmas mozdonyokat, hanem itt-ott egyéb álló gépezeteket is tesznek szükségesekké, hogy felhúzzák a vonatokat vaskötelek segélyével. Szóval herkulesi munkát kellett itt végezni, sokkal nehezebbet annál, a melyet az amerikai mérnökök végeztek a Sierra-Nevada és a Rocky-Mountains szorosaiban.

E vidékek sivár képe nagyon megragadja a képzeletet. Mennél magasabbra kapaszkodik a vonat a pálya emelkedése szerint, annál inkább fokozódik ez a hatás. Nincs itt többé város, se falu, csupán egyes elszórt kunyhók vannak, melyekben a pamiriak magános életet folytatnak a családjukkal, lovaik, teheneik, apró juhaik és nagyon sűrű szőrű kecskéik társaságában. Ezen állatok vedlése természetes következménye ez égaljnak. Téli hálóköntösüket a nyári fehér gyapjúval cserélik fel. Ez történik ott az ebekkel is, a melyeknek szőre a meleg évszakban világosabb színt ölt.

A hegyszoros mentén néha keresztül lehet látni egyes széles hasadékokon a hegylánczok mögött elterülő fensíkra. Itt-ott csoportosan állnak a gyalogfenyők és a fűzek, a Pamir legközönségesebb fái, a hullámos síkokon ellenben megterem a tamarix, a carex, az artemisia, egy nádfaj, a mely nagyon bőven tenyészik a sós vízzel telt mélyedésekben, végre a labiáták (ajkvirágok) egyik törpe fajtája, a melyet a kirgizek «terskenne»-nek hínak.

Az őrnagy több állatot is említ, a melyek arra mutatnak, hogy a Pamir hegyeinek igen változatos az állatviláguk. Sőt folyvást őrizni kell a vasuti kocsik tornáczait is, mert könnyen felugrálhatnának rájuk olyan vadak is, a melyeknek nincs se első, se második osztályú jegyük, - egyebek közt párduczok és medvék. A vonat utasai egész nap a kocsik elő- vagy hátulsó tornáczán tartózkodtak. Milyen lárma támadt, valahányszor egy-egy maczkó vagy párducz futott, vagy szökdelt a pálya mellett, méltó gyanút gerjeszthető szándékkal. Több revolverlövés dördült el, talán szükségtelenül; de hát az ilyesmi megnyugtatja és egyúttal mulattatja is az utazókat. Délután szemtanui voltunk egy gyönyörű lövésnek, a mely egy pompás párduczot terített le épen abban a pillanatban, mikor egy szökéssel fel akart ugrani a harmadik kocsi tornáczára.

– Ez neked szólt, Margit! - kiáltá Caterna úr.

És vajjon kifejezhette volna-e jobban a bámulatát, mint e három szó idézése által, a melyeket Buridán intéz a dauphin nejéhez a «Neslei torony»-ban.²

E szép lövést Faruszkiarnak köszönhettük.

– Mily biztos kéz és mily biztos szem! - mondám az őrnagynak, a ki nem szünt meg gyanús szemekkel tekinteni a harczias külsejű mongolra.

A pamiri felföld egyéb állatai közül farkasokat, rókákat is láttunk és csapatostúl azokat a magas termetű és kerekdeden hátrahajló görcsös szarvú vadjuhokat, melyeknek neve a bennszülöttek nyelvén «arkar». Fenn, a magas rónákban keselyűk és kányák keringenek, a fehér füstgomoly közepette pedig, a mely a mozdonyunk mögött el-elmaradozott, csapatostúl röpködtek a varjúk, vadgalambok és gerliczék.

A nap minden nevezetesebb esemény nélkül múlt el. Este hat órakor átkeltünk a határon, miután Uzun-Adától fogva összesen kétezer háromszáz kilométernyi útat tettünk meg négy nap alatt. Még kétszázötven kilométernyi út után Kasgarba fogunk érkezni. Noha már voltaképen a khinai Turkesztán területén vagyunk, csak Kasgarban fogunk a khinai hatóságok illetősége alá kerülni.

Az ebéd este kilencz órakor végződött és mindenki ágyába tért azzal a reménynyel, sőt, mondhatnám, meggyőződéssel, hogy ez az éjszaka ép oly nyugalmas lesz, mint az előbbi volt.

Nem úgy történt.

Az első éjjeli órákban a vonat nagy sebességgel haladt lefelé a Pamir fensík lejtőin. Aztán a rendes sebességgel robogott végig egy hosszú lapályon.

Körülbelül éjfél utáni egy óra lehetett, mikor hirtelen felébredtem.

Ugyanakkor Noltitz őrnagy, utitársaink többségével együtt szintén felriadt álmából.

A vonat mögött lármás kiáltások hallatszottak.

Vajon mi történhetett?

Az utasokon rögtön nagy nyugtalanság vett erőt, az a kábító és megfontolatlan nyugtalanság, a melyet a vasutakon minden váratlanúl közbejött esemény elő szokott idézni.

– Mi történt?... Mi baj?...

E szók hangzanak minden oldalról és különféle nyelveken.

Az én első gondolatom az volt, hogy megtámadtak bennünket. Ki-Csangra, a hirhedt mongol rablóvezérre gondolok, a kinek a szereplésére talán nagyon meggondolatlanúl vágyakoztam - tárczaczikkeim érdekében.

A legközelebbi pillanatban a vonat sebességének észrevehető csökkenése értésünkre adta, hogy meg fogunk állni.

Popov végig menvén a kocsinkon, megkérdeztem tőle, hogy mi történt.

– Egy baleset, - felelé Popov.

– Komoly baleset?

– Nem, egy összekötő láncz elszakadt és a két hátulsó kocsi elmaradt a vonattól.

Mihelyt a vonatunk megállt, tiz-tizenkét utas azonnal leszállt a kocsikból a töltésre, - köztük én is.

Egy lámpa világánál könnyen meg lehetett állapítani, hogy a láncz elszakadása nem tulajdonítható szándékos rosszakaratnak. De azért nem kevésbbé igaz, hogy a vonat két hátulsó vaggonja, a gyászkocsi és a másik podgyászkocsi, a melyben a podgyász-felügyelő utazott, elmaradt tőlünk. Egyelőre senki se tudja, mikor és mily távolságban történt a baleset.

No, ekkor kellett hallani a perzsa őrök jajveszéklését, a kik Yen-Lu mandarin holttestét kisérték és felelősek voltak érte. Sem az utasok, a kik velük együtt az egyik másodosztályu kocsiban háltak, sem ők maguk nem vették észre a láncz elszakadását és a két kocsi elmaradását. Mikor lármát ütöttek, talán már egy vagy két óra is elmúlt a baleset megtörténte óta.

Egyébiránt mindenki előtt világos volt, mit kell tenni: ellengőzzel visszatolatni a vonatot a hátra maradt kocsikig.

Valóban, ennél semmi se lehetett egyszerűbb. De, a mi engem rendkivül meglepett, az Faruszkiar úrnak ez alkalommal tanusított magaviselete volt. Ő sürgette leginkább és leghatározottabban, hogy minden idővesztegetés nélkül cselekedni kell. Sürgette Popovot, sürgette a gépészt, sürgette a fűtőt, és most hallottam legelőször, hogy igen érthetően beszélt oroszul.

Különben nem is volt miért vitatkozni. Mindnyájan egyetértettünk abban, hogy vissza kell mennünk a mandarin kocsija és a podgyászos kocsi felkeresésére.

Csupán a német báró tiltakozott az újabb késedelem ellen... Időt és talán hosszú időt vesztegetni egy halott mandarin miatt!

Senki se hederített rá.

A mi pedig Sir Francis Trevellyant illeti, ő csak a vállait vonogatta és azt látszott mondani:

– Milyen forgalmi igazgatás!... milyen felügyelet!... milyen anyag!... Ilyesmi nem történhetnék az angol-indiai vonalakon.

A Faruszkiar uraság sajátszerű fellépése Noltitz őrnagyot nem kevésbbé lepte meg, mint engem. Ez a rendszerint oly nyugodt, oly hidegvérű mongol, a kinek hideg tekintete mozdulatlan szempillái alatt mindenkinek feltünt, most föl és alá szaladgál, mondhatnám, bizonyos dühöngő nyugtalansággal, a melyet legyőzni képtelennek látszik. Az úti társa nem kevésbbé türelmetlen. Pedig hát mit érdekelheti őket az, hogy a két kocsi elmaradt? Hiszen még csak málháik sincsenek a podgyászkocsiban! Vagy talán a boldogúlt Yen-Lu mandarin iránt viseltetnek rendkivüli tisztelettel?... Ezért vizsgálták volna oly makacsúl a dusáki állomáson a kocsit, melyben az elhunyt holtteste volt?... Jól látom, hogy az őrnagy igen gyanúsnak tartja a magukviseletét.

A vonat kezd hátra felé indúlni, mihelyt a helyeinket újra elfoglaltuk. A német báró megkoczkáztat nehány lármás szót; de Faruszkiar uraság oly szilaj pillantást vet rá, hogy Weisschnitzerdörfer úr nem vágyik a másodikra és dörmögve visszahuzódik a szögletébe.

Keleten hajnalodni kezdett, mikor a két kocsit egy kilométernyi távolságban jelezték. A vonat mindössze egy órai hátrálás után csöndesen oda simúlt hozzájuk.

Faruszkiar ur és Ghangir szemtanúi akartak lenni a két kocsi visszacsatoltatásának, a mi a legnagyobb pontossággal és biztossággal ment véghez. Noltitz őrnagy velem együtt észrevette, hogy mind a ketten nehány szót váltottak a többi három mongollal, a min utóvégre se lehetett csodálkozni, hiszen földiek voltak.

Aztán mindenki ismét felszállt a kocsiba és a gépész hatalmas gőzerőt fejlesztett, hogy az elvesztett idő egy részét pótolhassa.

Mindamellett a vonat meglehetős késéssel érkezett Kasgarba és reggeli ötödfél óra volt, mikor a khinai Turkesztán fővárosába megérkezett.