SIR JOHN FRANKLIN KATASZTRÓFÁJA

A *Forward*nak sikerült egyenest átszelnie a James Ross-tengerszorost, de nem minden baj nélkül; megint csak a fűrészhez meg a pokolgépekhez kellett folyamodni, a legénység végkimerülésig robotolt. Az időjárás szerencsére nagyon elviselhető volt, harminc fokkal több, mint amennyit James Ross talált itt ebben az évszakban. A hőmérő +2°-ot mutatott.

Szombaton az északsarki tenger egyik közepes szigetének, a Vilmos király-földnek északi végpontján elhagyták a Félix-fokot.

A legénységre ez fájdalmasan hatott; kíváncsi, de bánatos tekinteteket vetettek a tovavonuló partvidékre.

Mert íme, most itt voltak a Vilmos király-földnél, a modern idők legrettenetesebb drámájának színhelyén! Arra, nyugatra, alig néhány mérföldnyire innen, veszett oda örökre a két hajó, az Erebus meg a Terror.

A matrózok jól ismerték a Franklin admirális felkutatására végzett kísérleteket s azok eredményét is, de mit sem tudtak a katasztrófa lesújtó részletei felől. Most hát, amikor a doktor térképén kísérte a hajó útját, többen közülük, így Bell, Bolton, Simpson, odajöttek hozzá, s beszédbe elegyedtek vele. Csakhamar követték őket társaik is, különös kíváncsiság hajtotta őket. Ezalatt teljes sebességgel siklott a hajó, s a part öblei, hegyfokai, földnyelvei gigantikus panorámaként vonultak el szemük előtt.

Hatteras gyors léptekkel rótta a hátsó fedélzetet. A doktor, amint ott ült a fedélzeten, egyszerre csak azt látta, hogy jóformán az egész legénység körülötte kuporog. Megértette, milyen érdekes ez az ő helyzetükben, s hogy ilyen körülmények között mekkora hatása lehet a történtek elbeszélésének, így folytatta hát a Johnsonnal kezdett beszélgetést:

– Önök is tudják, barátaim, hogyan kezdte Franklin. Matrózinasként, miként Cook meg Nelson. Nagy tengeri expedíciókban telt el az ifjúsága, majd 1845-ben elhatározta, hogy az Északnyugati átjáró keresésére indul. Parancsnoka lett az Erebus*nak és a *Terror*nak, amelyen 1840-ben Ross tette meg sarkvidéki útját. Franklin az *Erebus*on indult útnak, hetvenfőnyi legénységgel, tisztekkel és matrózokkal. A *Terror legénysége hatvannyolc főből állt. Az öblökben, a hegyfokokon, a szorosokban, a földnyelveken, a partvidék szigetein mindenütt olvashatják nevét e szerencsétleneknek, akik közül egy se látta viszont hazáját! Együttvéve százharmincnyolc ember! Tudjuk, hogy Franklin utolsó leveleit 1845. július 12-én Disko szigetén keltezte. „Remélem - írta -, hogy ez éjjel felszedem horgonyaimat, s elindulok a Lancaster-szoros felé.” Mi is történt vele, miután elhagyta Disko szigetét? A Prince de Galles és az Entreprise nevű bálnavadászhajók kapitányai látták utoljára a két hajót a Melville-öbölben, s attól a naptól fogva mit sem hallani felőlük. Mégis követhetjük Franklint nyugat felé vezető útján. Benyomul a Lancaster- és a Barrow-szorosba, s Beechey szigetére érkezik, ahol 1845-1846 telét tölti.

– De honnan tudódtak ki ezek a részletek? - kérdezte Bell, a hajóács.

– Az Austin-expedíció 1850-ben három sírt talált a szigeten. Franklin három matróza aludta örök álmát e sírokban; majd később egy okmány is elmondta; Hobson, a Fox hadnagya akadt rá, s ez az okmány 1848. április 25-én kelt. Így hát tudjuk, hogy áttelelésük után az Erebus meg a Terror felmentek a Wellington-szoroson, a 77. délkörig, de ahelyett, hogy továbbhaladtak volna északnak, ahol kétségkívül járhatatlan volt az út, visszafelé, délnek tartottak.

– S ez volt a vesztük! - szólt közbe egy komoly hang. - Mert északon életben maradhattak volna.

Mindenki hátrafordult. Hatteras volt. A hátsó fedélzet korlátján könyökölt, s onnan vetette oda legénységének ezt a megjegyzést.

– Franklin szándéka kétségtelenül az volt - folytatta a doktor -, hogy eljusson Amerika partjaihoz. De viharok vették üldözőbe ezen a gyászos úton, és 1846. szeptember 12-én a két hajó, innen néhány mérföldnyire, a Félix-foktól északnyugatra jég közé került; aztán még tovább sodródtak észak-északnyugatnak, a Victory-földnyelvig, látják, addig - mondta a doktor, s a tenger egy pontjára mutatott. - De a hajókat csak 1848. április 22-én hagyták ott - tette hozzá. - Mi történhetett hát ez alatt a tizenkilenc hónap alatt? Mit csináltak ezek a szerencsétlenek? Minden bizonnyal kutatgattak a közeli területeken, mindent megtettek, hogy megmeneküljenek, mert az admirális erélyes ember volt, és ha neki nem sikerült...

– ...akkor talán elárulta a legénysége - szólt közbe tompán Hatteras.

A matrózok nem mertek feltekinteni. Nekik szóltak ezek a súlyos szavak.

– Egyszóval az a fatális okmány még azt is közölte velünk, hogy sir John Franklin 1847. június 11-énél nem bírta tovább. Áldott legyen emlékezete! - mondta a doktor, s levette kalapját.

A matrózok csendben követték példáját.

– Mi lett tíz hónap alatt, parancsnok nélkül, ezekből a nyomorultakból? Hajóikon maradtak, és 1848 áprilisában szánták el magukat arra, hogy elhagyják a hajókat. Ekkor a százharmincnyolc emberből már csak százöt élt. Harminchárom meghalt! Crozier és Fritz-James, a két hajó kapitányai ekkor jelzőoszlopokat emeltek a Victory-földnyelven, és abban helyezték el utolsó okmányukat. Íme, barátaim, most haladunk el ez előtt a földnyelv előtt! Még láthatják a jelzőoszlop maradványait, úgyszólván pontosan annak a helynek végső pontján állították fel, amelyet John Ross 1831-ben elért. Íme, itt a Franklin-szoros, íme, a Franklin-földnyelv! Íme, a Vescont-földnyelv! S itt az Erebus-öböl, ahol az egyik hajó roncsaiból eszkábált s az egyik szánra rakott dereglyét megtalálták! Itt akadtak rá az ezüstkanalakra, a töltényekre, csokoládéra, teára, szentkönyvekre! Mert a katasztrófát túlélt százöt ember Crozier kapitány vezetése alatt útnak indult Great Fish-River felé. Vajon meddig jutottak el? Sikerült elérniük a Hudson-öblöt? Életben maradt valaki közülük? Vajon mi történhetett velük ez utolsó útrakelésük óta?

– Majd én mindjárt megmondom maguknak, mi lett belőlük! - vetette oda keményen Hatteras. - Igaz, megkísérelték, hogy elérjék a Hudson-öblöt, s több csoportra oszlottak! Igaz, hogy a déli utat választották! De az is igaz, hogy 1854-ben dr. Rae elmondta egy levelében, hogy 1850-ben a Vilmos király-földön az eszkimók találkoztak egy negyven emberből álló csapattal; a sovány, nyúzott képű férfiak borjúfókára vadászgattak, vánszorogva haladtak, s a kínoktól halálosan kimerülve, egy hajót vonszoltak maguk után. S később harminc holttestet találtak a szárazföldön s ötöt egy szomszédos szigeten. Olyikat félig elkaparták volt, mások temetetlenül hevertek szerteszét, ismét mások a felborult hajó alatt, néhányan egy sátor romjai alatt, itt egy tiszt, távcsöve a vállán, töltött fegyvere mellette, távolabb a bogrács, szörnyűséges lakoma maradványaival! Amikor az admiralitás meghallotta ezeket a híreket, megkérte a Hudson-Öböl Társulatot, hogy küldje ki legügyesebb tisztviselőit az esemény színhelyére. Ezek a Back folyón leereszkedtek a torkolatig. Végigjárták a Montréal- s Maconochie-szigeteket, valamint az Ogl-földnyelvet. Semmi! Ezek a szerencsétlenek valamennyien a nyomorúságtól pusztultak el, a szenvedésektől váltotta meg őket a halál, az éhség végzett velük, miközben az emberevés borzalmas segítségére fanyalodtak, hogy meghosszabbítsák létüket! Íme, ez lett belőlük ezen a megcsonkított tetemeikkel borított déli úton! Nos hát van még kedvük az ő nyomdokaikba lépni?

Hatteras felindult hangja, szenvedélyes taglejtései, lángoló arca leírhatatlan hatást váltott ki. E gyászos föld láttán s az elmondottakon végképp felizgult legénység egy emberként kiáltotta:

– Északra! Északra!

– Nos hát akkor fel, északra! Ott élet s dicsőség vár ránk! Északra! Az ég is velünk van! Fordul a szél! Szabad a kijárat! Fordulj, hajó!

A matrózok szolgálati helyükre ugrottak, a jégár lassacskán oszlani kezdett; a Forward egykettőre lábra kapott, s teljes gőzzel vágott neki a Mac Clintock-csatornának.

Hatterasnak igaza volt, mikor szabadabb tengerre számított. Felfelé indult azon az úton, amelyet Franklin útjának vélt; a Prince de Galles-föld nyugati partja mentén haladt, amely akkoriban már eléggé fel volt derítve, míg a szemben levő part még ismeretlen volt. Nyilvánvaló, hogy a jég megindulását déli irányba a nyugati szorosok idézték elő, mert ez a tengerszoros teljesen jégmentesnek látszott. Így hát a Forward pótolhatta az elvesztett időt, s olyan jól etették szénnel, hogy június 14-én elhagyta az Osborne-öblöt és az 1851. évi expedíciók által elért legvégső pontokat is. Volt ugyan még jégtábla szép számmal a tengerszorosban, de már nem kellett attól tartani, hogy nem lesz víz a Forward hajótőkéje alatt.