A MÁGNESES SARK

Hatteras, amint ehhez a tengerszoroshoz közeledett, úgy érezte, hogy nyugtalansága megkétszereződik. Valóban arról volt szó, hogy az utazás sorsa most dől el. Idáig többet végzett, mint elődei, akik közül a legszerencsésebbnek, Mac Clintock-nak kerek tizenöt hónapjába került, míg a sarki tengereknek ezt a részét elérte. Ám ez kevés, mondhatni semmi, ha nem sikerül átkelnie a Bellot-tengerszoroson; s mivel nem fordulhat vissza, már úgy látta, hogy jövő évig itt kell rostokolnia. Nem is bízott hát senkiben, csak saját magában, ami a part gondos átvizsgálását illeti; rá is bukkant arra, amit keresett, s szombat délelőtt több órát töltött ott. A legénység tökéletesen tisztában volt a hajó helyzetével.

Mély csend honolt a fedélzeten. A gép lassabban dolgozott, s a Forward a parthoz a lehető legközelebb haladt. A parton megtorlódott a jég, amelyet itt még a legmelegebb nyár se képes felolvasztani. Jó szem kellett hozzá, hogy valaki e jégtorlaszok közepette észrevehesse a bejáratot.

Hatteras összehasonlította térképeivel a partvidéket. Minthogy a nap déltájban kisütött egy percre, Shandonnel és Wall-lal eléggé pontos helymeghatározást végezhetett, amelynek adatait amazok odakiáltották neki.

Fél napon át mindenki nyugtalan volt. De délután két óra tájt az előtörzsvitorla árbocáról hirtelen felhangzott a kapitány harsány hangja:

– Irány nyugat! Teljes gőz!

A kétárbocos azonnal teljesítette a parancsot. Orrát a megadott irányba fordította, csavarszárnyai tajtékosra korbácsolták a hullámokat, s a Forward teljes sebességgel siklott két görcsösen csapkodó jégáradat között.

Megvan az út! Hatteras lemászott a hátsó fedélzetre, s a révkalauz ismét felkúszott szolgálati helyére.

– Nos, kapitány, hát végre bejutottunk ebbe a híres szorosba - örvendezett a doktor.

– Bejutottunk - felelt halkan Hatteras -, de ez még nem minden. Ki is kell jutnunk belőle.

S e kijelentése után visszament a kabinjába.

– Igaza van - mondta magában a doktor -; úgy vagyunk itt, mint az egérfogóban, még a hajó manőverezésére sincs elég hely; és ha itt kellene telelnünk, ebben a szorosban!... Oda se neki! Nem mi lennénk az elsők, akik ilyen kalandba keveredtek. És ha mások kimásztak a csávából, majd mi is segítünk valahogy magunkon!

A doktor nem tévedett. Ugyanezen a helyen, abban a kis védett kikötőben, amelyet maga Mac Clintock nevezett el Kennedy-kikötőnek, telelt át a Fox 1858-ban. Most már fel is lehetett ismerni a magas gránithegyláncolatot és a két part meredek sziklafalait.

A Bellot-tengerszoros egy mérföld széles, tizenhét mérföld hosszú, áramlatának sebessége hat-hét csomó; mintegy ezerhatszáz láb magas hegyek közé van beékelve. A szoros North-Somersetet Boothia földjétől választja el, így hát érthető, hogy a hajóknak nem volt valami nagy mozgási szabadságuk. A Forward, ha óvatosan is, de mégiscsak előrehaladt. Ezeken a szűk térségeken gyakoriak a viharok, s most a kétárbocos sem menekült meg haragjuktól; az árbocsudárvitorlafát és a csúcsvitorlafát Hatteras parancsára leeresztették, az árbocokat kihúzták, de mindennek ellenére szörnyen kínlódott a hajó; a hullámhegyek felhőszakadásszerű esővel elegyest zuhogtak a fedélzetre, a kémény füstje hihetetlen gyorsasággal szállt kelet felé, a zajló jégtáblák közepette csak úgy vaktában törtetett a hajó, a légsúlymérő huszonkilenc hüvelykre esett, alig lehetett megállni a hajóhídon, így hát a legénység jó része az őrhelyén tartózkodott, hogy ne kelljen fölöslegesen szenvednie.

Hatteras, Johnson és Shandon a hóförgeteg és eső ellenére a hátsó fedélzeten maradtak. Még azt is hozzá kell tenni, hogy a doktor - most is azt kérdezvén önmagától, hogy mi lenne a legkellemetlenebb tennivaló - haladéktalanul felment a hajóhídra. Mivel pedig itt még a saját hangját se hallhatta az ember, s látni is alig lehetett, hát megtartotta magának a gondolatait.

Hatteras tekintetével szinte átfúrta a ködfüggönyt, mert számítása szerint úgy este hat óra felé már a tengerszoros végén kellett lenniük; de minden kiút elzártnak látszott. Hatteras kénytelen volt hát megállni, s egy jéghegy mellett jó erősen lehorgonyozni. De a hajó egész éjjel gőz alatt maradt.

Az idő rettenetes volt. Minden percben attól lehetett tartani, hogy a Forward leszakad horgonyláncairól, vagy attól, hogy az őrjöngő nyugati szél elszakítja talapzatától a jéghegyet, s azzal együtt a hajó is tovasodródik. A tisztek szüntelenül résen voltak, s közben halálos aggodalmat álltak ki. A zuhogó hótömeg jéggel volt elegyes, mert az orkán felkapta az olvadó jégtáblák szilánkjait, s ezek hegyes nyilakként röpködtek a levegőben.

Különösképpen megenyhült az idő ezen a szörnyű éjszakán; a hőmérő +14°-ot mutatott, s a doktor, nagy meglepetésére, távoli, villámlással kísért mennydörgést vélt hallani. Ez megerősíteni látszott a bálnavadász Scoresby állítását, aki szerint a hatvanötödik délkörön túl hasonló tüneményt észleltek. 1821-ben Parry kapitány is tanúja volt ennek a meteorológiai furcsaságnak.

Hajnali öt óra felé meglepő gyorsasággal változott meg az idő. A hőmérséklet hirtelen fagypontra süllyedt, szelídebb lett a szél, s északira változott. Most már észre lehetett venni a tengerszoros nyugati bejáratát, de az teljesen el volt torlaszolva. Hatteras mohó pillantást vetett a partra, azt kérdezte önmagától, vajon valójában létezik-e ez az átjáró.

Ezalatt a kétárbocos felszedte horgonyait, s lassan úszott a jégáradatban, miközben a jégtáblák harsogva ropogtak a hajótest alatt. Ebben az évszakban a „pack” jégtömbök még hat-hét láb vastagságúak voltak, nagyon kellett hát vigyázni, nehogy jégszorítóba kerüljenek, mert ha ezt netán ki is állná a hajó, megtörténhet, hogy a jégtömeg felborítja.

Délben most először lehetett megcsodálni egy pompás sarki tüneményt: a két melléknap között ívelő szivárványt. A doktor előbb megbámulta, majd pontosan lemérte terjedelmét. A külső ív csak a vízszintes átmérő elejétől és végétől számított harmincfoknyi terjedelemben volt látható. A nap kettős képét élesen meg lehetett különböztetni, a világló íveken a színek belülről kifelé így sorakoztak: piros, sárga, zöld, halványkék s végül a fehér fényesség, melynek külső határai elmosódtak.

A doktor emlékezetébe idézte Thomas Youngnak e légköri jelenségekről alkotott ötletes elméletét. Ez a természettudós feltételezi, hogy jégprizmákból alakult felhő okozza a jelenséget. A jégprizmákra eső napsugarak hatvan- és nyolcvanfokos szög alatt törnek meg. Eszerint tehát derült égboltozaton nem képződhetnék szivárvány. A doktor nagyon szellemesnek találta ezt a magyarázatot.

Az északsarki tengereken otthonos matrózok általában bőséges havazás előjelének tekintik ezt a tüneményt. Ha ez a megfigyelés helyesnek bizonyulna, a Forward még sokkal nehezebb helyzetbe kerül. Hatteras úgy döntött hát, hogy tovább halad, előre. Ezen a napon és az ezt követő éjszakán percnyi pihenőt se engedélyezett magának, folyvást csak a látóhatárt távcsövezte, a kötélhágcsót mászta, s minden alkalmat megragadott, csakhogy közelebb jusson a tengerszoros kijáratához.

De reggel meg kellett torpannia az áthatolhatatlan jégmező előtt. A doktor odament hozzá, a hátsó fedélzetre. Hatteras egészen hátra ment vele, a hajó farára, itt nyugodtan beszélgethettek, nem kellett attól tartaniuk, hogy valaki kihallgatja őket.

– Megrekedtünk - mondta Hatteras. - Lehetetlen továbbmennünk.

– Lehetetlen? - hökkent meg a doktor.

– Lehetetlen! A Forward egész lőporkészletével se tudnánk akár csak egy negyed mérföldet is előrejutni!

– Hát akkor mit csinálunk? - kérdezte a doktor.

– Mit tudom én? Átkozott legyen ez a gyászos esztendő, amely ilyen kedvezőtlen kilátásokat hoz.

– Oda se neki, kapitány. Ha itt kell telelnünk, hát akkor itt telelünk! Ez is van olyan jó hely, mint akármelyik másik!

– Kétségtelenül - felelt Hatteras halkan. - De nem kellene itt áttelelnünk, különösen júniusban nem. A telelés csupa testi és lelki veszedelem. A legénységet egykettőre elcsüggeszti a szenvedésekkel teli kényszerpihenő. Én magam is úgy számítottam, hogy majd csak a Sarkhoz közel eső északi szélesség alatt állok meg.

– Csakhogy a sors úgy akarta, hogy a Smith-csatorna zárva legyen.

– Ugyanaz a csatorna, amely más számára nyitva volt! - kiáltotta Hatteras! - Például annak az amerikainak, annak a...

– Ugyan, Hatteras - szakította félbe szándékosan a doktor -, most még csak június 5-e van, ne essünk hát kétségbe. Bármelyik percben megnyílhatik előttünk az út. Hiszen ön is tudja, a jégnek megvan az a sajátsága, hogy még csendes időben is tömbökre töredezik, mintha csak valami taszítóerő működnék a jégtáblákat képező különböző jégtömegek között. Az is megeshet hát, hogy egyik óráról a másikra szabaddá válik előttünk a tenger.

– Nos, ha így lesz, akkor nekivágunk! Nagyon is lehetséges, hogy ha túljutottunk a Bellot-szoroson, könnyen visszahajózhatunk északra a Peel-szoroson át vagy a Mac Clintock-csatornában, és akkor...

– Kapitány - szólt most közbe James Wall -, félő, hogy kormányszerkezetünket elviszi a jég.

– Ha elviszi, hadd vigye - felelt Hatteras. - Nem egyezem bele abba, hogy leszereljük. Én éjjel-nappal mindig készenlétben akarok lenni. Ügyeljen rá, Wall úr, hogy a lehetőséghez képest védelmezzék, távolítsák el a jeget a közeléből, de a kormányszerkezetnek a helyén kell maradnia. Megértette?

– Mégis... - próbálkozott Wall.

– Nem vagyok kíváncsi a megjegyzéseire, Wall úr - szólt rá szigorúan Hatteras -, menjen a dolgára!

Wall visszatért szolgálati helyére.

– A mindenit! - kiáltott dühösen hadonászva Hatteras. - Öt évet adnék az életemből, ha északon lehetnék! Ennél veszélyesebb átjárót nem ismerek. És hogy még tetézve legyenek a nehézségek, ezen a mágneses sarkhoz közel eső tájon alszik az iránytű, lustálkodik vagy megbolondul a mutatója, s minduntalan változtatja irányát!

– Magam is bevallom, hogy ez bizony veszedelmes út - felelt a doktor -, de azok, akik vállalták, el voltak készülve ezekre a veszélyekre, hát meglepetésről szó sincs.

– Jaj, doktorkám, de az én legénységem már nem az, aki volt. S a tisztjeim? Nos, épp az imént láthatta, hogy azok már a feleselésnél tartanak! Azok a pénzbeli juttatások, amelyeket én a matrózoknak felajánlottam, csak arra voltak jók, hogy beszegődjenek, de az ajánlatnak megvan az a rossz oldala, hogy az indulás után még inkább vágyakoznak vissza a matrózok! Doktor, engem senki sem támogat vállalkozásomban, és ha pórul járok, akkor ennek oka nem ez vagy az a matróz lesz - akit egyébként még eszére is téríthetek -, hanem egyes tisztjeim rosszakarata. De fogadom, hogy drágán fizetik meg!

– Ön túloz, Hatteras.

– Én egyáltalán nem túlozok! Azt hiszi, a legénység azért haragszik, mert akadályok tornyosulnak az utamba? Éppen ellenkezőleg! Ezek azt hiszik, hogy az akadályok majd tervem feladására késztetnek! Így hát most nem is morognak, s amíg csak a Forward orra dél felé néz, nem is fognak morogni. A bolondok! Azt képzelik, hogy Anglia felé közelednek! De mihelyt sikerül északnak fordulnom, majd meglátja, micsoda változás lesz itt! De esküszöm, nincs olyan élőlény, aki engem útirányomtól eltéríthetne! Majd csak akad olyan átjáró vagy nyílás, amelyen átcsúsztathatom a hajómat, még ha a rézburkolatát ott is kell hagynom; s akkor végül is én maradtam felül.

A kapitány vágya bizonyos mértékben teljesült. Amit a doktor előre látott, bekövetkezett: estefelé hirtelen változás állt be, valami áramlat vagy hőmérséklet hatására a jégmezők kezdtek szétválni. A Forward vitézül nekiindult, acél orrtőkéje csak úgy tördelte az úszó jégtáblákat; egész éjjel haladt, s kedden reggel hat óra tájt kijutott a Bellot-tengerszorosból.

Mily keserves csalódást érzett Hatteras, mikor azt látta, hogy az út észak felé teljesen el van zárva! De volt annyi lelkiereje, hogy elrejtse kétségbeesését, úgy tett, mintha az egyedüli szabad út az lenne éppen, amelyet ő mint egyetlent tart megfelelőnek, s a Franklin-szoroson haladt lefelé a *Forward*dal. Mivel nem mehetett fel a Peel-tengerszorosba, úgy határozott, hogy megkerüli a Prince de Galles-földet, s úgy jut a Mac Clintock-csatornába. De érezte, hogy Shandon és Wall átlátnak rajta, s tudják, hogy - ha már így csalódott reményeiben - mihez tartsák magukat.

Június 6-a nem hozott említésre méltó eseményt. Az eget hófelhők borították, és a szivárvány időjóslata beteljesedett.

Harminchat óra hosszat követte a Forward a Boothia-part kanyarulatait anélkül, hogy sikerült volna közelebb kerülnie a Prince de Galles-földhöz. Hatteras teljes gőzt parancsolt, mit sem törődött a szén tékozlásával, mert arra számított, hogy majd a Beechey-szigeten kiegészítheti szénkészleteit. Csütörtökön megérkezett a Franklin-tengerszoros végpontjához, s ott is elzárva találta az északnak vezető utat.

Ez valóban kétségbeejtő volt. Most már vissza se fordulhatott, a jég előrehajtotta, s látta, hogy mögötte szüntelenül lezáródik az út; mintha sohasem is lett volna szabad tenger ott, ahol ő egy órával azelőtt elhaladt.

Így nemcsak hogy nem nyerhetett tért észak felé a Forward, de meg sem állhatott, egy percre sem, mert ha megáll, a jég fogságába esik. Úgy kellett hát menekülni a jég elől, mint ahogyan a vihar elől menekszik a hajó. Június 8-án, pénteken a James Ross-tengerszoros bejáratánál Boothia partjainak közelébe vetődtek. Ezt el kellett kerülni, mert innen csak nyugat felé nyílik kijárat, s az egyenest az amerikai szárazföldnek vezet.

Délben megállapították földrajzi fekvésüket: északi szélesség 70° 5’ 17” és nyugati hosszúság 96° 46’ 45”. Mikor a doktorral közölték ezeket a számadatokat, egyeztette azokat térképével, s látta, hogy végre a mágneses sarkra érkeztek, ugyanarra a helyre, ahol James Ross, sir John unokaöccse ezt a különös jelenséget megállapította.

A part alacsony volt, a tengertől egymérföldnyire alig hatvan láb magas.

Minthogy a Forward kazánja tisztításra szorult, a kapitány egy jégmező mellett horgonyt vettetett, s megengedte a doktornak, hogy a főmatróz társaságában partra szálljon. Hatterast magát tervén kívül semmi sem érdekelte, bezárkózott kabinjába, s szemével az Északi-sark térképét falta.

A doktor társával könnyen partot ért. A kísérleteihez szükséges iránytűt is magával hozta; James Ross munkálatait akarta ellenőrizni. Hamarosan megtalálta azt a mészkőből épített dombocskát, amit Ross emelt, s odaszaladt. Egy nyíláson át észrevette a kőemelvény belsejében azt az ónkazettát, amelybe James Ross felfedezésének jegyzőkönyvét elhelyezte. Úgy látszott, hogy teremtett lélek nem járt e harminc év alatt ezen az Istentől elhagyott parton.

A lehető legérzékenyebben felfüggesztett mágnestű a delejes erő hatására itt nyomban csaknem függőleges helyzetbe billent. A vonzásközpont tehát igen közel lehetett ide, ha nem közvetlenül a tű alatt.

A doktor gondosan végezte el kísérleteit.

De ha James Ross, készülékeinek tökéletlensége folytán azt állapította meg, hogy az ő mágnestűje csupán 89° 59’-nyire kerül függőleges helyzetbe, ez csakis annak volt köszönhető, hogy az igazi mágneses sark a valóságban ettől a helytől egy ’-nyire (földrajzi percnyire) van. Dr. Clawbonny több szerencsével járt, mert onnan némi távolságra továbbhaladva, nagy megelégedéssel állapította meg, hogy az ő tűje 90°-ra lendül. Nagyot toppantott azon a helyen, és felkiáltott:

– Íme, egészen pontosan itt van a Föld mágneses sarka!

– Igazán itt van?

– Pontosan itt, barátocskám.

– Akkor hát el kell vetni a találgatásokat holmi mágneses hegyekről vagy mágneses tömegekről.

– Úgy bizony, derék Johnsonom - felelte nevetve a doktor -, ilyesmiről csak a hiszékeny emberek képzelődnek. Amint ön is láthatja, nyoma sincs itt olyan hegynek, amely képes lenne magához vonzani a hajókat, vagy horgonyonként, szegenként letépni vasalkatrészeiket, és még az ön szöges cipői is éppoly szabadon mozoghatnak itt, mint bármely más pontján a földgolyóbisnak.

– Hát akkor hogyan magyarázható...

– Nem magyarázzuk, Johnson. Még nem vagyunk eléggé tudósok ehhez. De az biztos, matematikailag kétségtelen, hogy a mágneses sark itt van, pontosan ezen a helyen!

– Hej, Clawbonny úr, de boldog is lenne a kapitányunk, ha már ugyanezt mondhatná az Északi-sarkról!

– Majd mondja ott is, Johnson, ott is mondja majd egyszer.

– Adja isten! - felelte Johnson.

A doktor és társa jelzőoszlopot emelt pontosan azon a helyen, ahol kísérletük végbement, s mivel jelet kaptak a visszafordulásra, este öt órakor visszatértek a hajóra.