HATTERAS KAPITÁNY

A gőzgép sebesen vitte tovább a *Forward*ot a jégmezők és jéghegyek birodalmában. Johnson maga vette kézbe a kormánykereket. Shandon hószemüvegén át vizsgálgatta a látóhatárt. De öröme nem sokáig tartott, mert csakhamar észrevette, hogy a szabad csatorna végét hegyek veszik körül.

Ennek ellenére, ahelyett, hogy a vesződséges visszafordulás mellett döntött volna, jobbnak vélte, ha folytatja az utat.

A kutya jókora távolságban, a jégmezőn futva, követte a hajót. Ám valahányszor elmaradt a hajótól, furcsa fütty hívta közelebb a kutyát.

Mikor először hallották ezt a füttyszót, a matrózok körülnéztek. Egyedül tartózkodtak a hajóhídon, titkos tanácskozásra gyűltek egybe. Sehol idegen vagy ismeretlen ember, s mégis többször egymás után felhangzott a füttyjel.

Elsőnek Clifton rémült meg tőle.

– Halljátok? És látjátok, mekkorákat ugrik ez az állat, amikor a füttyszót meghallja?

– Ez hihetetlen! - felelt Gripper.

– Elég volt! Én nem megyek tovább! - kiáltott fel Pen.

– Pennek igaza van - helyeselt Brunton. - Ez istenkísértés!

– Sőt ördögkísértés! - tódította Clifton. - Én egy tapodtat sem megyek tovább, inkább vesszen oda a pénzem.

– Innen sose térünk vissza - mormogta csüggedten Bolton.

A legénységen végképp erőt vett a levertség.

– Egy lépést se tovább! - kiáltott fel Wolsten. - Remélem, ti is így gondoljátok.

– Így! Így hát! - kiabáltak a matrózok.

– Akkor hát gyerünk a parancsnokhoz. Én vállalom, hogy megmondom neki - ajánlkozott Bolton.

A matrózok zárt csoportban indultak a hátsó fedélzet felé. A Forward most egy terjedelmes, mintegy nyolcszáz láb átmérőjű katlanba nyomult befelé. A teljesen zárt katlannak csak az az egy nyílása volt, amelyen át a hajó bejutott.

Shandon tisztában volt vele, hogy egérfogóba került. De mit lehet tenni? Hogy lehet innen visszafordulni? Érezte a felelősséget, s keze görcsösen szorongatta a távcsövet.

A doktor szótlanul, karba font kézzel állt ott. Komoran meredt a jégfalakra, melyeknek átlagos magassága még a háromszáz lábat is meghaladta. Sűrű köd kupolája borult a katlan fölé.

Most ért oda hozzájuk Bolton, s megindult hangon fordult a parancsnokhoz.

– Parancsnok úr, nem mehetünk tovább.

– Mit mond? - támadt rá Shandon. Megtépázott tekintélye miatt arcába szökött a vér.

– Azt mondom, parancsnok úr, mindnyájunk nevében - felelt Bolton -, hogy már untig eleget tettünk a láthatatlan kapitányért, ezért elhatároztuk, hogy nem megyünk tovább.

– Elhatározták?!... - kiáltott fel Shandon. - S maga beszél így, Bolton? Vigyázzon!

– A maga fenyegetésétül mink nem gyulladunk be - vágta oda neki durván Pen. - Nem megyünk tovább!

Shandon közelebb lépett a lázadó matrózokhoz, miközben a főmatróz halkan odaszólt neki:

– Parancsnok úr, ha ki akarunk jutni innen, egy percnyi vesztegetni való időnk sincs. Nézze amott azt a jéghegyet, épp a kijárat felé közeledik. Ha elállja, foglyok vagyunk.

Shandon újra szemügyre vette a helyzetet. Majd a lázadókhoz fordult:

– Ezért a viselkedésért majd később számolunk! Egyelőre: visszafordítani a hajót!

A matrózok helyükre siettek. A Forward gyorsan változtatott irányt; a kazánokat teletömték szénnel, a hajónak gyorsabban kellett haladnia az úszó jéghegynél. Valóságos versenyfutás kezdődött a kétárbocos és a jéghegy közt; a hajó délnek fordult, hogy elhaladhasson a jéghegy mellett; a jéghegy északnak sodródott, hogy elzárja a kijáratot.

– Fűteni! Mindent bele! Teljes gőz! - ordított Shandon. - Hallja, Brunton?!

A Forward úgy siklott a szétszórt jégtáblák közt, mint egy fürge vízimadár, orrával csak úgy szelte a hullámokat; a csavar szinte hajszolta a minden ízében remegő hajótestet, és a feszültségmérő azt mutatta, hogy csodálatos nyomással dolgozik a gőz; a kazán siketítő füttyel könnyített magán.

– Szelepeket elzárni! - kiáltotta Shandon.

A mérnök, bár tudta, hogy ettől levegőbe röpülhet a hajó, teljesítette a parancsot.

De mindez a kétségbeesett erőfeszítés hiábavalónak látszott; a jéghegy a tenger alatti áramlat sodrában gyorsan úszott a kijárat felé. A kétárbocos még vagy kétkötélnyi távolságra volt a kijárattól, amikor a jéghegy úgy fordult bele a szabad közbe, mint egy ék, odaszorult a többihez, s teljesen elzárta a kijáratot.

– Végünk van! - kiáltott fel meggondolatlanul Shandon, mert nem bírt uralkodni magán.

– Végünk van! - visszhangozta a legénység.

– Meneküljön, aki tud! - kiáltozták egyesek.

– Vízre a mentőcsónakokat! - ordítozták a többiek.

– Az éléskamrába! - harsogta Pen s a banda néhány tagja. - Ha már meg kell fulladnunk, hát akkor legalább ginbe fulladjunk bele!

A pánik tetőpontjára hágott a fékevesztett legénység soraiban. Shandon úgy érezte, hogy elsöpörték. Parancsokat akart osztogatni, de nem találta a szavakat. A doktor idegesen sétált a fedélzeten. Johnson rendületlen nyugalommal fonta össze mellén a karját, és hallgatott. Most hirtelen erélyes, parancsoló hang csattant fel:

– Mindenki a helyére!

Johnson remegve engedelmeskedett, s maga sem tudván, miért, gyorsan fordított egyet a kormánykeréken.

Éppen ideje volt. A teljes sebességgel rohanó hajó már azon a ponton volt, hogy szétzúzódik jégbörtöne falain.

De miközben Johnson ösztönszerűen engedelmeskedett, Shandon, Clawbonny és az egész legénység, még Warren fűtő is, aki otthagyta kazánjait, sőt a konyha tűzhelye mellől kirohant néger Strong is, mind-mind összeszaladt a hajóhídon, s valamennyi látta azt az embert, aki kijött abból a bizonyos kabinból, amelyhez egyedül neki volt kulcsa... És ez az ember - Garry volt, a matróz.

– Uram! - kiáltott fel sápadtan Shandon - Garry..., maga..., ön... Milyen jogon parancsolgat itt?!

– Duk! - hallatta most Garry ismét azt a füttyöt, amely annyira meglepte volt a legénységet.

A kutya valódi neve hallatára egyetlen ugrással a hátsó fedélzeten termett, s nyugodtan lefeküdt gazdája lába elé.

A legénység meg se mukkant. Ez a kulcs, amely csakis a Forward kapitányának lehetett birtokában, és ez a kutya, amelyet ő küldött volt ide, mintegy igazolta személyazonosságát. De annak a harsány parancsnak a hangját sem lehetett félreérteni, s mindez oly nagy hatással volt a matrózokra, hogy elég is volt Garry tekintélyének megteremtésére. Egyébként Garryra rá se lehetett ismerni. Leborotválta az arcát bekeretező széles barkóját, így még közömbösebb, erélyesebb, parancsolóbb lett az arca. A kabinjában jó előre elhelyezett egyenruháját vette fel, s kitűzte valamennyi parancsnoki jelvényét.

S a Forward legénysége, a pálfordulás természetességével, szinte megbabonázva, egy emberként ordította:

– Hurrá! Háromszoros hurrá a kapitánynak!

– Shandon - szólt oda másodtisztjének a kapitány -, sorakoztassa a legénységet, szemlét akarok tartani.

Shandon engedelmeskedett, s megváltozott hangon adta ki parancsait. A kapitány ellépett felsorakozott tisztjeinek és matrózainak sorfala előtt, mindegyiknek megmondta a magáét, s mindegyikkel úgy bánt, ahogyan azt múltbeli magatartásával megérdemelte.

Mikor végzett a szemlével, visszatért a hátsó fedélzetre, s nyugodt hangon ezeket mondta:

– Tisztek, matrózok! Én is angol vagyok, mint ti valamennyien. S nekem is az a jelszavam, ami Nelson admirálisnak volt: „England expects every man to do his duty.” Anglia elvárja, hogy mindenki megtegye kötelességét.

Mint angol, nem akarom, mint angolok, nem akarjuk, hogy nálunk bátrabbak jussanak el oda, ahová mi nem jutottunk el. Én, az angol, nem tűrhetem, ti, angolok, nem tűrhetitek, hogy másnak jusson az a dicsőség, hogy mindenkinél északabbra jutottak. Ha valaha is ember lába érinti az Északi-sarkot, akkor annak a lábnak angol ember lábának kell lennie! Nézzétek, ez a mi hazánk lobogója. Felszereltem ezt a hajót, egész vagyonomat rááldoztam erre a vállalkozásra, és rááldozom életemet és a ti életeteket is, de ennek a zászlónak ott kell lobognia a Föld északi sarkán! Bízzatok bennem. A mai naptól kezdve minden egyes fokért, amit észak felé haladunk, ezer fontot biztosítok számotokra. Márpedig kilencven fok van, és mi most még csak a hetvenkettedik fok alatt vagyunk. Számoljatok! A nevem felel érte, hogy betartom szavamat. Az én nevem azt jelenti, hogy „erély” és „hazafiasság”. Én vagyok Hatteras kapitány!

– Hatteras kapitány! - kiáltott fel Shandon.

S ez a név, amelyet oly jól ismert az angol matróznép, most megilletődött mormogással járt szájról szájra a legénység között.

– Most pedig - folytatta Hatteras kapitány - horgonyozzuk le a hajót a jégen, oltsuk ki a tüzet a kazánok alatt, s mindegyikőtök térjen vissza szokott munkájához. Shandon, önnel még meg kell beszélnem, mi a teendő a hajón. A doktorral, Wallal és a főmatrózzal együtt jöjjön a kabinomba. Johnson! Oszolj!

A higgadt, hidegvérű Hatteras nyugodtan elhagyta a hátsó fedélzetet, míg Shandon a hajó lehorgonyozásának munkáját irányította.

Ki is volt hát ez a Hatteras, és miért tett már a puszta neve is ilyen mély benyomást a legénységre?

John Hatteras egyetlen fia volt egy 1852-ben elhalt hatszoros milliomos londoni serfőzőnek. Az ifjú Hatteras, a reá váró sokmilliós örökség ellenére a tengerészpályát választotta. Nem azért, mintha a kereskedelem iránt érzett volna hivatottságot, hanem azért, mert a földrajzi felfedezések ösztönösen érdekelték; mindig arról álmodozott, hogy elsőnek lépjen olyan területre, amelyet még ember lába nem érintett.

Már húszéves korában olyan erőteljes legény volt, mint a sovány, de vérmes emberek általában. Erélyes, mértani szabályosságú arcvonásai, széles, egyenes homloka, szép, de hideg tekintetű szeme, szófukar szájat formáló keskeny ajkai, középmagas, de keménykötésű, acélizmú termete olyan vérmérséklettel párosult, amely átsegítette minden megpróbáltatáson. Aki látta, vakmerőnek érezte, aki szavát hallotta, hidegnek és mégis szenvedélyesnek. Az a jellem volt, amely sohase hátrál meg, és éppoly meggyőződéssel kész kockára tenni a más életét, akár a magáét. Kétszer is meg kellett hát gondolnia magát annak, aki követni akarta vállalkozásaiban.

John Hatteras azt tartotta, hogy „mi angolok büszke nép vagyunk”. És ő adta egyszer az alábbi gőgös választ egy franciának.

A francia valami olyat mondott, amit udvariasnak s egyben szeretetre méltónak is tartott:

– Ha nem volnék francia, angol szeretnék lenni.

– Ha én nem volnék angol, angol szeretnék lenni - válaszolta Hatteras.

Válaszából meg lehet ítélni őt magát.

Hatteras kapitány mindenáron honfitársainak kizárólagos jogává szerette volna tenni a földrajzi felfedezéseket, de kétségbeesve kellett tapasztalnia, hogy bizony az angolok évszázadokon át nem sokat tettek a felfedezések terén.

Amerikát a génuai Christophoro Colombo, Indiát a portugál Vasco da Gama, Kínát a portugál Fernand d’Andrada, a Tűzföldet a portugál Magellán, Kanadát a francia Jacques Cartier, a Szunda-szigeteket, Labradort, Brazíliát, a Jóreménység-fokot, az Azori-szigeteket, Madeirát, Új-Földet, Új-Guineát, Kongót, Mexikót, a Fehér-fokot, Grönlandot, Izlandot, a Déli-tengert, Kaliforniát, Japánt, Kambodzsát, Perut, Kamcsatkát, a Philippi-szigeteket, a Spitzbergákat, a Horn-fokot, a Bering-tengerszorost, Tasmániát, Új-Zélandot, Új-Bretagne-t, Új-Hollandiát, Louisiane-át, Jean Mayern szigetét izlandiak, skandinávok, oroszok, portugálok, dánok, spanyolok, génuaiak, hollandok fedezték fel; tehát egyetlen angol sem szerepel köztük, s Hatterasnak kétségbeesve kellett látnia, hogy az övéi kizárták magukat azoknak a hajósoknak dicső csapatából, akik a XV. és XVI. század nagy felfedezői voltak.

Hatteras csak akkor vigasztalódott meg kissé, amikor a modern idők felfedezéseire tekintett vissza. Sturt, Donnal Stuart, Burke, Wills, King és Gray révén Ausztráliában, Palliser által Amerikában, Cyril Graham, Wadington Cummingham felfedezéseivel Indiában, Burton, Speke, Grant és Livingston expedícióival Afrikában kárpótolták magukat az angolok.

De mindez nem volt elég Hatterasnak. A fentebb felsorolt bátor utazók inkább tökéletesítők voltak, mintsem feltalálók. Valami különbet kellett találnia, így hát John olyan földet keresett, amelynek felfedezése az ő dicsősége legyen.

Így jött rá aztán, hogy ha az angolok nincsenek is többségben a régi felfedezések terén, és ha Cookig kell is visszamenni - aki 1774-ben Új-Kaledóniát és 1778-ban a Sandwich-szigeteket fedezte fel, s ott is veszett -, mégiscsak akad egy olyan zuga a mi sártekénknek, ahol az angolok ugyancsak felkötötték a nadrágot!

Ezek a területek az Amerikától északra fekvő szárazföldek és északsarki tengerek voltak.

A sarki felfedezések táblázata pontosan ezt a képet mutatja:

Új-Zemble-t felfedezte Willoughby 1553-ban Weigatz szigetét Barrough 1556-ban Grönland nyugati partját Davis 1585-ben A Davis-szorost Davis 1587-ben A Spitzbergákat Willoughby 1596-ban A Hudson-tengeröblöt Hudson 1610-ben A Baffin-tengeröblöt Baffin 1616-ban

Bár már megvolt Észak-Amerika partjainak térképe, s az északnyugati átjárót is csaknem felfedezték, de ez még mind nem volt elég. Valami ennél is különbet kellett cselekedni, és ezt a derekabb valamit John Hatteras saját költségére felszerelt két hajójával kétszer is megkísérelte. Ő magát az Északi-sarkot akarta elérni, s így a legfényesebb kísérlettel koronázni az angol felfedezések sorozatát. Elérni az Északi-sarkot! Ez volt Hatteras kapitány életcélja.

A déli tengereken tett szép utazások után Hatteras először 1846-ban kísérelte meg, hogy a Baffin-tengeren át északra hatoljon, de nem bírt továbbjutni az északi szélesség hetvennegyedik fokánál. A Halifax nevű naszád fedélzetén matrózai oly borzalmas szenvedéseket álltak ki, s John Hatteras oly messzire ment kalandor-vakmerőségében, hogy attól fogva nemigen akadt matróz, aki ilyen kapitány szolgálatában hasonló expedícióban részt akart volna venni.

Mindennek ellenére 1850-ben mégiscsak sikerült Hatterasnak a Farewell nevű kétárbocos vitorlásra vagy húsz, mindenre elszánt - de csupán a vakmerőségért járó fizetség ellenében elszánt - embert szegődtetni. Ekkor történt az, hogy dr. Clawbonny levélbeli összeköttetésbe lépett az előtte addig ismeretlen John Hatterasszal, s arra kérte, hogy részt vehessen expedíciójában. De a hajóorvosi állás már akkor be volt töltve, s ez volt a szerencséje a mi doktorunknak.

A Farewell ugyanazt az utat követve, amelyen 1817-ben Aberdeen Neptune-ja haladt - a Spitzbergáktól északra az északi szélesség hetvenhatodik fokáig jutott. Itt kellett áttelelniük. De a szörnyű hidegben oly rettenetesen szenvedtek, hogy a legénység egyetlen tagja se látta viszont Angliát. Egyedül Hatteras maradt életben, ő is csak úgy, hogy kétszáz mérföldnyi utat kutyagolt a jégmezőkön, s végül is egy dán bálnavadászhajón került haza.

Ennek az egyetlen embernek visszatérése óriási szenzáció volt. Ki merészelte volna ezek után követni Hatterast eszeveszett kalandjaiban? De ő mégsem esett kétségbe, s újra kezdte az egészet. Apja, a serfőző meghalt, s Hatteras nábobi vagyonhoz jutott.

Ezenközben azonban olyan földrajzi esemény történt, amely a legsúlyosabb csapást mérte John Hatterasra.

Egy nagykereskedő, Grinnel, 1853-ban felszerelte az Advance nevű kétárbocost, s annak kapitányát, Kane-t, tizenhét főnyi legénységgel sir John Franklin felkutatására küldte. A hajó a Baffin-tengeren és a Smith-tengerszoroson át az északi szélesség nyolcvankettedik fokáig jutott, vagyis közelebb az Északi-sarkhoz, mint bármely elődje!

Márpedig ez a hajó amerikai volt, Grinnel amerikai állampolgár, s amerikai Kane is!

Könnyen érthető tehát, hogy az angolok jenkimegvetése Hatteras szívében jenkigyűlöletté fajult. Elhatározta, hogy ha törik-szakad, de ő lefőzi bátor ellenfelét, s eléri magát az Északi-sarkot.

Két év óta inkognitóban élt Liverpoolban. Matróznak adta ki magát. Richard Shandonben felismerte azt az embert, akire szüksége van. Névtelen levélben tette meg neki ajánlatát, éppúgy, mint dr. Clawbonnynak. A *Forward*ot felépítették, felszerelték, s legénységgel látták el. Hatteras óvakodott attól, hogy elárulja nevét, mert ha elárulja, egyetlen embert sem talált volna, aki vele tart. Elhatározta hát, hogy csakis a végső szükség percében veszi majd át a hajó parancsnokságát, s ez esetben is csak akkor, ha már a hajó jó messzire jutott észak felé ahhoz, hogy a legénység ne fordíthassa vissza.

Ezenkívül, amint láttuk, annyi pénzt ajánlhatott fel embereinek, hogy mind elment volna vele akár a világ végére is.

És ahova Hatteras el akart jutni, az valóban a világ vége volt.

Mikor aztán a helyzet kritikussá vált, John Hatteras habozás nélkül felfedte kilétét.

Hű kutyája, Duk, „aki” annyi tengeri útján volt hűséges kísérője, elsőnek ismerte fel gazdáját, és a derék legények örömére s a gyávák bánatára, annak rendje és módja szerint megállapították, hogy a Forward kapitánya John Hatteras.