AZ ÖRDÖG HÜVELYKUJJA

A parancsnok távolléte alatt a legénység mindenféleképpen megpróbálta felszabadítani a hajót a jégtáblák nyomása alól. Pen, Clifton, Bolton, Gripper és Simpson végezték ezt a nehéz munkát; még a fűtőnek és a két gépésznek is társaik segítésére kellett jönniük; mihelyt ugyanis a gép mellett nem volt szükség jelenlétükre, ismét matrózok lettek, s mint ilyeneket, minden fedélzeti munkára felhasználhatták őket.

De ez nem ment jó adag bosszankodás nélkül.

– Hát én bizony megmondom, hogy nekem elegem van ebből - jelentette ki Pen -, és ha három napon belül nem indul meg a jég, esküszöm az élő Istenre, hogy akkor én karba teszem a kezem!

– Ahelyett, hogy karba tennéd a kezed, inkább arra használnád, hogy visszakerüljünk innen! Vagy tán azt hiszed, hogy nekünk kedvünk van jövő évig itt telelni?

– Hát ez aztán igazán keserves telelés lenne - szólt hozzá Plower is -, mert a hajó minden oldala szabadon áll.

– És még csak azt sem tudjuk, hogy jövő tavasszal járhatóbb lesz-e a tenger, mint ma - tette hozzá Brunton.

– Nem jövő tavaszról van szó - türelmetlenkedett Pen. - Most csütörtök van. Ha vasárnap reggelig az út nem szabad előttünk, akkor visszamegyünk délre.

– Ez már beszéd! - helyeselt Clifton.

– Helyeslitek? - kérdezte Pen.

– Helyeseljük! - felelték a cimborái.

– Igaz is - vette fel a szót Warren -, mert ha már kézi erővel kell vontatnunk a hajót, akkor én amondó vagyok, hogy vontassuk visszafelé.

– Majd meglátjuk vasárnap - szólt Wolsten.

– Én csak a parancsot várom, s máris alágyújtok a kazánjaimnak! - tódította Brunton.

– Csak hagyd! Majd alágyújtunk mink magunk!... - morgott Clifton.

– Ha valamelyik tisztnek öröme telik abban, hogy itt telel, csak tessék. Nyugodtan itt maradhat. Senki sem gátolja meg benne, hogy jégkunyhót vájjon magának, s abban tengődjék, eszkimó módjára.

– Nem erről van szó, Pen - vágott vissza Brunton. - Nem hagyunk mi itt senkit, értsétek meg. Egyébként én úgy gondolom, hogy nem lesz nehéz a parancsnokot rábírni. Úgy látom, már ő is elég nyugtalan, és ha ügyesen adjuk be neki a dolgot...

– Ez majd elválik - folytatta Flower -; Richard Shandon kemény ember, s olykor csökönyös. Csínján kell bánni vele.

– Ha elgondolom, hogy egy hónap múlva viszontláthatjuk Liverpoolt! - vette fel a beszéd fonalát Bolton, s mély vágyakozással felsóhajtott. - Délnek hajózva hamarosan átjuthatunk a jégen. Június elején nyitva a Davis-szoros, s mi szépen belesodródunk az Atlanti-óceánba!

– Nem is számítva azt - tette hozzá a józan Clifton -, hogy ha visszavisszük magunkkal a parancsnokot, mintegy az ő felelősségére jöttünk vissza, s így jár nekünk a kikötött fizetés és jutalom is. Ám ha egyedül jövünk vissza, akkor már nem biztos az ügy.

– Jól okoskodol - mondta elismerően Plower. - Ez a pokolbéli Clifton úgy fejezi ki magát, mint valami könyvelő! Hát igen, ügyeljünk arra, hogy valahogy össze ne akasszuk a lőcsöt azokkal az urakkal, ott az admiralitáson, így biztosabb a dolog. És nehogy itt hagyjunk bárkit is...

– De ha a tisztek majd nem akarnak velünk jönni? - folytatta Pen, mert a végsőkig akarta lázítani társait.

Amazok zavarba is jöttek az egyenest nekik szegzett kérdéstől.

– Ezt majd meglátjuk, ha itt az ideje - válaszolt Bolton.

– Egyébként elég, ha Richard Shandont megnyerjük ügyünknek, s azt hiszem, ez nem lesz nehéz.

– De mégis van itt valaki, akit itt hagyok, még ha fél karomba kerül is! - fogadkozott Pen, s kacskaringósat káromkodott hozzá.

– Persze. A kutya - mondta Plower.

– Igenis, a kutya! Annak én rövidesen ellátom a baját!

– Antul jobb - örvendezett Clifton, ismét hangoztatván kedvenc elméletét: „Ez a kutya az oka minden bajunknak!”

– Ennek a kutyának köszönhetjük balsorsunkat - jelentette ki Plower.

– Ez hozott minket ide, ezekre az átkozott jégmezőkre - felelt Gripper.

– Ez a dög rakta az utunkba azt a rengeteg jeget, amennyit még itt ebben az évszakban soha senki nem látott - szitkozódott Wolsten is.

– A kutya az oka a szemfájásomnak is - mondta Brunton.

– Miatta nem ihatunk gint meg brandyt - sopánkodott Pen.

– Mindennek a kutya az oka! - kiáltozta az élénk fantáziájú társaság.

– És még ráadásul ő a kapitány! - jutott eszébe Cliftonnek.

– Nahát akkor, te bajkeverő kapitány - kiáltotta Pen, akinek minden szavával nőttön-nőtt esztelen dühe -, te kutyakapitány, te ide akartál jönni, hát itt is maradsz!

– De hogyan fogjuk meg? - mondta Plower.

– Ugyan! Itt a jó alkalom! - felelte Clifton. - A parancsnok nincs a hajón, a hadnagy a kabinjában alszik; és a köd is elég sűrű ahhoz, hogy Johnson ne kaphasson rajta bennünket...

– De a kutya! - kiáltott fel Pen.

– Kapitány most éppen alszik a szénkamra mögött - felelt Clifton. - S ha valaki akarná...

– Én vállalom! - szólt dühösen Pen.

– Ügyelj a bőrödre, Pen! Olyan foga van annak a dögnek, hogy a vasat is kettéharapja!

– Ha megmoccan, felhasítom a gyomrát! - felelt Pen, és marokra szorította kését.

S már szaladt is a fedélzetre, nyomában Warren, hogy segítségére legyen a vállalkozásban.

Nemsokára mindketten visszajöttek, karjukban cipelve az állatot. A kutya száját és lábait jó erősen összekötözték. Álmában lepték meg, úgyhogy a szerencsétlen állat nem tudott megszökni.

– Éljen Pen! - kurjantott Plower.

– És most mit akarsz csinálni vele? - kérdezte Clifton.

– Vízbe fojtom. Onnan jöjjön aztán vissza!... - felelt visszataszítóan önelégült vigyorgással Pen.

A hajótól vagy kétszáz lépésnyire volt egy fókalyuk; a kétéltű állat a fogával rágja a jégbe, mindig alulról felfelé, ezt a kör alakú lyukat. Ezen a lyukon bújik ki lélegzeni a vízből a jégfelületre a fóka. De arra is ügyelnie kell, hogy a lyuk a felső nyílásánál el ne záródjék, mert a fóka állkapcsa úgy áll, hogy felülről lefelé nem képes újra kirágni a lyukat, s így veszély esetén ki lenne szolgáltatva ellenségeinek.

Pen és Warren e felé a nyílás felé tartottak, és kétségbeesett védekezése ellenére könyörtelenül beledobták az állatot a tengerbe, majd hatalmas jégtömböt gördítve a lyuk szájára, lehetetlenné tették, hogy vízi börtönének jégfalai mögül valaha is napvilágra kerülhessen.

– Jó utat, Kapitány! - kiáltotta utána a lelketlen matróz.

Nemsokára ezután Pen és Warren visszatért a hajóra. Johnson mit se látott a kivégzésből.

Mind sűrűbb köd s tomboló hóförgeteg vette körül a hajót.

Egy óra múlva Richard Shandon, a doktor és Garry visszatért a hajóra.

Shandon északkeleti irányban átjárót fedezett fel, s elhatározta, hogy kihasználja ezt a lehetőséget. Ennek megfelelően adta hát ki parancsait. A legénység meglehetős buzgalommal engedelmeskedett. Meg akarták értetni Shandonnel, hogy lehetetlen előbbre jutni; és különben is már csak három napig kellett engedelmeskedniük.

Az éj egy részét s a következő napot szorgalmas munkával, a jég fűrészelésével és a hajó vontatásával töltötték. A Forward közel két mérföldet haladt észak felé. 18-án a szárazföld látótávolába kerültek, mindössze öt-hat kötélnyi távolságra attól a különös formájú hegycsúcstól, amely az Ördög Hüvelykujja nevet viseli.

Ugyanezen a helyen a Prince Albert 1851-ben, Kane kapitány Advance nevű hajója pedig 1853-ban több hetet töltött a jég fogságában.

Az Ördög Hüvelykujjának bizarr alakja, a környék puszta kietlensége, a hatalmas, olykor háromszáz lábnál is magasabb jéghegyek zűrzavara, a jégtábláknak visszhang sokszorozta, baljós ropogása, mindez hozzájárul a Forward vigasztalan helyzetéhez. Shandon tisztában volt azzal, hogy ki kell szabadítania innen a hajót, s messzebbre kell jutnia vele. Úgy vélte, hogy huszonnégy óra alatt megszabadulhat ezektől a mintegy két mérföld hosszú, gyászos partoktól. De mindazonáltal Shandon úgy érezte, hogy a rémület lesz úrrá rajta, és ez a gonosz helyzet, amelybe került, szinte megbénította akaratát. Azzal, hogy az utasításoknak engedelmeskedve előretört, túlságosan veszedelmes helyzetbe sodorta a hajót. Az emberek már végképp kimerültek a szüntelen vontatástól. Több mint három óra kellett ahhoz, hogy húsz láb hosszú csatornát vágjanak ebben az átlagosan négy-öt láb vastagságú jégben.

Most már az a veszély fenyegetett, hogy a legénység egészségi állapota végképp leromlik. Shandont meglepte, hogy mily csendesek s mily szokatlanul önfeláldozók most ezek az emberek; de attól tartott, hogy ez csak amolyan vihar előtti csend.

El lehet hát képzelni kínos meglepetését, csalódását, sőt kétségbeesését, mikor rájött, hogy a jégmező észrevehetetlen mozgása miatt a Forward a 18-ról 19-re virradó éjszakán visszakerült oda, ahonnan annyi küszködés árán továbbjutott. Szombat reggel ismét csak szemben találta magát az Ördög Hüvelykujjával, az ördögnek még mindig fenyegető hüvelykujjával, s méghozzá az előzőnél is kritikusabb helyzetben. A jéghegyek megsokasodtak, s fantomokként suhantak a sűrű ködön át.

Shandon lelkileg teljesen összeomlott. Be kellett vallani, hogy ennek a rettenthetetlen embernek szívébe beköltözött a félelem, s a rémület lett úrrá a legénységen is. Shandon hallott a kutya eltűnéséről, de nem merte megbüntetni a bűnösöket, mert attól félt, hogy ezzel lázadást idéz elő.

Az idő rettenetes volt ezen a napon. A vadul őrjöngő hóförgeteg áthatolhatatlan fehér fátyolba burkolta a kétárbocost; olykor az üvöltő orkán szétszaggatta a ködlepelt, s a rémült szemek a szárazföldön kísértetként égnek feszülő ördögi hüvelykujjra meredtek.

Az óriási jégtábla mellett horgonyzó Forward tehetetlen volt, már nem is próbált mozdulni. A sötétség is nőttön-nőtt, és a kormányos még az előfedélzeten szolgálatot teljesítő tisztet, James Wallt se látta.

Shandon nyugtalanul kabinjába vonult, a doktor úti jegyzeteit rendezgette, a legénység egyik fele a hajóhídon maradt, a másik meg a közös helyiségben időzött.

Most az orkán megkettőzte dühöngő erejét; az Ördög Hüvelykujja mintha óriásivá növekedve meredne elő a szertefoszlott ködlepel mögül.

– Atyaisten! - kiáltott fel Simpson, s rémülten hőkölt hátra.

– Na, mi a baj? - szólt Foker.

De máris minden oldalról hangzott a kiáltozás:

– Szétmorzsol bennünket!

– Végünk van!

– Wall úr! Wall úr!

– Elvesztünk!

– Parancsnok úr! Parancsnok úr!

A szolgálatban levő egész legénység egyszerre jajveszékelt, Wall a hátsó fedélzet felé rohant, Shandon, nyomában a doktorral, a hajóhídra szaladt, és széttekintett.

Az oszladozó ködben úgy látszott, mintha az Ördög Hüvelykujja hirtelen nekimenne a hajónak, fantasztikusan megnőtt, egy második, fordított kúp alakú csúcs, a hegyén pörögve; ingadozó, düledező, rettentő tömege szétmorzsolással fenyegette a hajót. Szörnyűséges látvány volt. Mindnyájan ösztönszerűen hátráltak, néhány matróz leugrott a hajóról, s a jégre vetette magát.

– Senki ne mozduljon! - ordította sztentori hangon a parancsnok. - Mindenki maradjon a helyén!

– Ugyan, barátaim, ne féljenek, nincs veszély! - próbált lelket önteni beléjük a doktor. - Nézze, parancsnok! Hát nem látja, Wall úr? Hisz ez csak délibáb, semmi más!

– Igaza van, Clawbonny úr - felelt Johnson mester -, ezek a tudatlan fickók a saját árnyékuktól is megijednek.

A doktor megnyugtató szavai után a matrózok java része ismét odaóvakodott a hajóhoz, és rémületük ámulattá változott, míg a néhány perc múlva eltűnő csodálatos tüneményt bámulták.

– Ezt délibábnak hívják! - nyögte ki Clifton. - Hát én erre csak azt mondom, hogy ebben valahogy az ördög keze van! Ha én mondom, elhihetik.

– Ez biztos - erősítgette Gripper is.

De most szétoszlott a köd, s anélkül, hogy előbb még csak sejtelme is lett volna róla, a parancsnok szeme elé, a hajó és a part között, mérhetetlen, szabad kiút tárult. Shandon elhatározta, hogy haladéktalanul kihasználja ezt a váratlan szerencsét. A szabaddá vált vízi út két partjára rendelte embereit, megfeszültek a vontatókötelek, s északi irányba vontatni kezdték a hajót.

Hosszú órákon át, ha hallgatagon is, de büszkén végezték a matrózok ezt a munkát. Shandon befűttette a kazánokat, hogy hasznára fordítsa az ily szerencsésen felfedezett csatornát.

– Ez valóban gondviselésszerű véletlen - fordult Johnsonhoz. - És ha csupán néhány mérföldnyit is jutunk előre, talán végére érünk szenvedéseinknek! Brunton úr! Szítsa a tüzet! S mihelyt elegendő a feszültség, tudassa velem. Egyelőre már az is valami, hogy embereinknek megjött a bátorságuk. Hogyha sietős nekik eltávozni az Ördög Hüvelykujja közeléből, hát akkor használjuk ki ezt a készségüket.

Hirtelen megtorpant a hajó.

– Mi a baj? - kérdezte Shandon. - Talán csak nem szakadt el a vontatókötél?

– Dehogyis, parancsnok úr! - felelt Wall, áthajolva a hajó peremén. - Hé! Hisz ott visszafordulnak az embereink! Kapaszkodnak felfelé a hajóra! Rettenetesen megrémülhettek valamitől!

– Hát ez mi? - kiáltotta Shandon, és a hajó elejére rohant.

– Vissza! Vissza a hajóra! - ordítozták a matrózok, s csupa rémület volt a hangjuk.

Shandon észak felé tekintett, s önkéntelenül is megborzongott.

A hajótól alig egykötélnyi távolságra különös, ijesztő mozgású állat ugrándozott, gőzölgő nyelve kilógott borzasztó pofájából; az állat több mint húsz láb magasnak látszott, szőrzete égnek meredt; a matrózokat vette űzőbe, útjukat állta; csapkodó, tíz láb hosszú rettentő farka valóságos fergeteget vert a hóban. E szörnyeteg láttára a legbátrabb emberben is jéggé fagyott a vér.

– Medve! - kiáltott az egyik matróz.

– Ez a gévaudani szörny!

– A végítélet oroszlánjai!

Shandon berohant a kabinjába, s kézbe kapta mindig töltött fegyverét; a doktor is puskát ragadott, s készenlétben állt, hogy rálőjön a bestiára, amely, testi arányait tekintve, az özönvíz előtti négylábú őslényekre emlékeztetett.

Az állat óriási ugrásokkal közeledett. Shandon és a doktor egyszerre lőttek; fegyverük dördülése megkavarta a légkört, s váratlan hatással járt. A doktor összehúzott szemmel figyelt, s akarata ellenére felkacagott.

– A sugártörés!

– A sugártörés! - kiáltotta Shandon is.

De most a legénység borzalmas ordítása nyomta el szavukat.

– A kutya! - üvöltötte Clifton.

– A kutya-kapitány! - visszhangozták rémülten a cimborái.

– Ő az! Mindig csak ő! - jajgatott Pen.

S valóban a kutya volt. Sikerült eltépnie kötelékeit, s a jégmező egy másik résén előbukkannia. S amint napvilágra került, a sugártörés - az itteni földrajzi szélesség alatt mindennapos tünemény - nagyította ily szörnyűségesen a méreteit. A puskadörrenések kavarta levegőben aztán szertefoszlott a kutya délibábszerű képe. Ám a matrózok nemigen voltak hajlandók elfogadni a dolognak ezt az egyszerű természettani magyarázatát, s mindenfelől zúgolódás hallatszott. Ez az Ördög Hüvelykujjánál történt kalandos esemény, valamint az, hogy a kutya ily fantasztikus körülmények közt tért vissza, végképp aláásta idegállapotukat, s minduntalan felhangzott a gyanakvó morgolódás.