Nemo kapitány · Második rész

I.

AZ INDIAI-ÓCEÁN

![A második rész címlapja](vl056.jpg){szeles}{nelkul}

Itt kezdődik a tenger alatti utazás második része. Első része a koralltemetőben lejátszódott megrendítő jelenettel végződött, s ez mély nyomot hagyott a lelkemben. Most láttam csak, hogy Nemo kapitány egész élete valóban itt folyik le a végtelen tenger ölén, a feneketlen mélységben gondoskodott a sírjáról is. Ott az óceán szörnyű állatai nem zavarják meg a Nautilus lakóinak utolsó álmát, s a barátok, akiknek életét örökre egymáshoz kötözte a sors, egymás mellett nyugodhatnak holtukban is. „Ott lent emberek sem bántják őket” - mondta akkor a kapitány.

Mindig ez az engesztelhetetlen gyűlölet, s ez a sötét gyanakvás az emberek iránt!

Már nem érhetem be azzal a feltevéssel, amelyet Conseil teljesen megnyugtató magyarázatként elfogadott. A derék fiú a Nautilus parancsnokában most is a félreismert tudóst látja, aki világmegvetéssel viszonozza az emberek közönyét! Conseil a kapitányt ma is meg nem értett lángésznek tartja, aki belefáradt a csalódásokba, és a földről e megközelíthetetlen környezetbe menekült, ahol szabadon élhet hajlamainak. De, nézetem szerint, ez a feltevés Nemo kapitány egyéniségének csupán egyik oldalát magyarázza meg.

Az elmúlt éj titokzatos eseményei, bebörtönzésünk és elkábításunk, a kapitány óvatossága, az a heves mozdulat, ahogy kitépte kezemből a messzelátót, amikor a látóhatárt készültem kémlelni, emberének a titokzatos összeütközésnél történt sebesülése - mindez új megvilágításban tüntette fel számomra a dolgokat. Nem! Nemo kapitány nem éri be annyival, hogy messze elkerüli az embereket! Félelmes tengeralattjárója nemcsak arra jó neki, hogy kiélje szabadságvágyát, hanem talán valami szörnyű megtorlás céljaira is felhasználja hajóját!

E percben még semmit sem tudok bizonyosan, csak dereng bennem valami, s csupán annak a leírására szorítkozhatom, amit, hogy úgy mondjam, az események diktálnak.

Egyébként semmi sem köt bennünket Nemo kapitányhoz. Ő nagyon jól tudja, hogy a *Nautilus*ról megszöknünk lehetetlen. Még csak az adott szó sem köt bennünket börtönünkhöz. Semmilyen becsületbeli kötelezettséget nem vállaltunk. Foglyok vagyunk csak, közönséges rabok, akik a rabtartó színlelt udvariasságából vendégként szerepelhetnek a *Nautilus*on. Ned Land azonban nem adta fel a reményt, hogy visszaszerzi szabadságát. Biztos, hogy az első adandó alkalmat felhasználja, s menekül a hajóról. Magam is valószínűleg ezt teszem majd. Bár, az igazat megvallva, mégiscsak sajnálattal válnék meg a *Nautilus*tól, és vágyakozva gondolok majd vissza a csodás, titokzatos élményekre, amelyekben a kapitány nagylelkűsége folytán részem lehetett. Gyűlölnöm kell-e voltaképpen ezt az embert... vagy bámuljam-e őt? Áldozat-e ez az ember, avagy hóhér? S hogy őszinte legyek, mégiscsak szeretném, igen, mégiscsak szeretném, mielőtt örökre megválnék a kapitánytól, a föld körüli utat megjárni a tenger alatt - hiszen olyan nagyszerűen indult az utazásunk! Szeretném a föld tengereinek mélyén felhalmozott csodák teljességét megfigyelni, szeretném meglátni, amit ember szeme még nem látott, még ha életemmel fizetnék is olthatatlan tudásszomjamért! Mit is fedeztem én fel mostanáig? Semmit jóformán semmit, hiszen mindössze pár ezer mérföldet futottunk be a Csendes-óceán alatt!

Jól tudom, hogy a Nautilus most lakott tájak felé közeledik, s ha valami alkalom adódnék a menekülésre, lelketlenség volna tőlem, ha az ismeretlen iránt táplált szenvedélyes érdeklődésemnek feláldoznám társaimat. Követnem kellene őket, sőt, nekem kellene vállalnom a vezetést. De vajon adódik-e valaha is ilyen alkalom? Ellentmondó érzések viaskodnak bennem: a szabad cselekvőképességétől megfosztott ember áhítja az alkalmat, hogy menekülhessen a *Nautilus*ról - de a mindenre kíváncsi tudós retteg tőle.

E napon, 1868. január 21-én a másodkapitány délben lemérte a napmagasságot. Felmentem a tetőre, szivarra gyújtottam, és néztem a mérést. Azt kell hinnem, hogy ez az ember nem ért franciául, mert több ízben is hangos megjegyzéseket tettem, s erre akaratlanul is felfigyelt volna, ha megérti. De egy arcizma sem rándult, s mindvégig néma maradt.

Amíg a másodkapitány a szögmérő segítségével megfigyeléseit folytatta, a Nautilus egyik matróza - az a tagbaszakadt férfi, aki a Crespo-szigetre való első tenger alatti kirándulásunkon elkísért bennünket - a fényszórófülke üvegeit kezdte tisztogatni. Most alaposan megnéztem a készüléket. A villanylámpa úgy van megszerkesztve, hogy fényét a körben elhelyezett lencsék, a világítótorony berendezéséhez hasonlóan, százszoros erősségre fokozzák, és sugarait a fényerő teljes kihasználásával mindenkor a kívánt területre veti. A fény itt légüres térben keletkezik, s ez biztosítja az egyenletes, rendkívül erős világítást. A légüres térben a grafitcsúcsok, amelyek között az ívfény keletkezik, kevéssé használódnak el; ez a megtakarítás pedig igen fontos, mert Nemo kapitány nehezen tudná a grafitot pótolni. Ilyen berendezés mellett azonban a szénpálca fogyása elenyészően csekély.

A Nautilus ismét előkészületeket tett a lemerüléshez; lementem hát a szalonba. Az ablakok fedőlemezei bezárultak, s a hajó egyenesen nyugatnak fordult.

Az Indiai-óceán hullámait szeltük most, ezt az ötszázötven millió hektár1 kiterjedésű vízterületet. Tükre oly átlátszó, hogy beleszédül, aki föléje hajol. A Nautilus általában 100- 120 méter mélységben haladt, így folyt ez öt napon át. Bárki más hosszúnak és egyhangúnak találta volna ezeket a napokat, de én oly szenvedélyesen megszerettem a tengert, hogy mindennapos sétáim a tetőn - ilyenkor fürödtem az óceán üdítő levegőjében -, a szalon ablakain át elém táruló változatos és mozgalmas kép szemlélése, az olvasgatás a könyvtárban, a naplóírás napjaimat betöltötte. Egy pillanatig sem unatkoztam.

Egészségünk kifogástalan volt. Kitűnően táplálkoztunk: a hajón felszolgált ételek pompásak voltak. Én a magam részéről nem is kívántam több változatosságot, de Ned Land, csupa ellentmondási kedvből, egyre azon ügyeskedett, hogy a magával hozott készletekből új ételekkel gazdagítsa az étlapot. Az egyenletes hőmérsékletben még csak náthától sem kellett tartanunk. Különben is, a „dendrophyllea” elnevezésű madreporából, amelyet Provence-ban „tengeri kapor” néven ismernek, volt a hajón némi készlet; e polip húsa ugyanis kitűnő szer köhögés ellen.

Pár napig rengeteg vízimadarat láttunk: úszómadarakat, halászmadarakat és dolmányos sirályokat. Le is lőttünk néhányat: ezeket a konyhán ügyesen elkészítették, s elég jóízű pecsenye került belőlük az asztalra. Gyönyörű albatroszokat is láttam; ezek a hatalmas madarak a világ minden tája felől, nagy távolságból jöttek, s a vízre leereszkedve pihenték ki a hosszú út fáradalmait. Hangjuk olyan fülsértő, mint a szamárordítás.

Tengeri madarak
Tengeri madarak In the Gallery →

A Nautilus hálói mindenféle tengeri teknőcöt fogtak ki; voltak köztük domborhátú álcserepes teknőcök is; teknőjük igen értékes. Ezek a kétéltűek órák hosszat is víz alatt tudnak maradni. Orrcsatornájuk külső nyílásán egy húsos szelep van, s ha a vízbe merülnek, elzárják ezt a szelepet. Némelyik a páncéljába behúzódva, biztos védettségben aludt még akkor is, amikor kifogták. A teknőc húsa általában nem sokat ér, de tojásai igen ízletesek.

Nem győztük bámulni a nyitott ablakon át a halakat s örültünk, ha alkalmunk volt ellesni vízi életük titkait. Láttam egypár olyan fajtát is, amely eddig még nem került a szemem elé.

Ezek közül elsősorban említem meg a kagyló formájú halat; ez a Vörös-tengerben, az Indiai-óceánban s az Atlanti-óceánnak azon a részén honos, amely Amerika egyenlítői partjait mossa. Ezeket a halakat a teknőchöz és a tengeri sünhöz hasonlóan páncél fedi, mégpedig sem mész-, sem kőpáncél, hanem valódi csontképződmény, amely egyeseknél háromszögletes, másoknál négyszögletes alakú. A háromszögletes páncélúak közül láttam öt centiméter hosszú halakat, ezeknek kitűnő az íze; ajánlatos volna őket édesvízben is meghonosítani, aminek nincsen semmi akadálya, mert egyes tengeri halak könnyen hozzászoknak az édesvízhez.

Conseil mester naponta feljegyezte érdekes megfigyeléseinket; valóban, a legszebb, legérdekesebb halakat láttuk, de puszta felsorolásukhoz is hosszú oldalakra volna szükségem.

Január 21-től 23-ig a Nautilus naponta ötszázharminc mérföldet tett meg, tehát óránként huszonkét mérföld sebességgel haladt. Mégis felismertük a hajó közelében úszó, különféle fajtájú halakat: a villanyfény csalta őket oda. De nem sokáig tudtak kísérni bennünket; a legtöbb hamar elmaradt a gyors hajó mögött, csak egyeseknek sikerült ideig-óráig a Nautilus mellett maradniok.

24-én reggel a déli szélesség 12° 5’-e s a hosszúság 94° 33’-e alatt megpillantottuk Keeling szigetét. Ezen a pompás, zöldellő kókuszpálmákkal borított, madrepora-eredetű kiemelkedésen Darwin2 és Fitz Roy kapitány szállt egykor partra. A Nautilus csekély távolságban hajózott el a lakatlan sziget sziklapartjai előtt. A fenékhálók gazdag zsákmányt takarítottak be: polipokat, tüskésbőrűeket és a puhányok ágazatához tartozó érdekes páncélosokat.

Nemo kapitány gyűjteményébe néhány érdekes példány került; én egy pettyezett virágállatot is csatoltam a ritkaságokhoz: ez az élősdi polip többnyire kagylóra tapad.

A Keeling-sziget csakhamar eltűnt a látóhatáron, és most északnyugatra haladtunk, az Indiai-félsziget csúcsa felé.

– Civilizált országok felé megyünk - mondta nekem Ned Land ezen a napon. - Ez már inkább kedvem szerint lesz, mint az új-guineai szigetek, ahol több vademberrel találkoztam, mint vaddal! India földjén utak vannak, tanár úr, és vasutak, angol, francia meg indus városok. Öt mérföldet sem kell mennünk, és már honfitársakkal találkozunk. Nos, mit gondol? Azt hiszem, itt az idő, hogy szépen faképnél hagyjuk a kapitányt!

– Nem, Ned, nem, nem - feleltem igen határozottan. - Ússzunk csak egyelőre az árral, mint azt maguk, tengerészek mondják. A Nautilus lakott földrészek felé közeledik. Visszatér Európába, hát csak vigyen el előbb oda bennünket. Ha majd a hazai tengerekre érkezünk, meglátjuk, mit tanácsol a józan ész. Különben sem hiszem, hogy Nemo kapitány engedélyt adjon vadászgatni Malabaar vagy Coromandel partján, mint ahogy azt Új-Guinea partjain megtehettük.

– No és aztán? Hát akkor majd engedély nélkül megyünk, tanár úr.

Nem feleltem a kanadainak. Nem akartam vele vitába szállni. Eltökélt szándékom volt, hogy mindvégig kitartok a hajón, ha már a véletlen sors idevetett, s a végső percig kihasználom e páratlan utazási lehetőséget.

A Keeling-sziget után általában lassabban haladtunk. A hajó szeszélyes útja során nagy mélységekbe ragadott bennünket. Többször is sor került a magassági kormány használatára, amelyet ilyenkor a hajó belsejében levő emeltyűk ferde szögbe állítottak a vízvonalhoz. Néha két-három kilométer mélységbe is leszálltunk anélkül, hogy az Indiai-óceán mélységét megállapítottuk volna, ahol a tizenháromezer méterre lehatoló mélységmérők sem érik el a tengerfenéket. A mély vízrétegekben a hőmérő változatlanul fagypont feletti négy fokot mutatott. Annyit figyeltem csak meg, hogy a víz a sekélyebb helyeken mindig hidegebb volt, mint a nyílt tengeren.

Január 25-én az óceán pusztaságában semmi sem mutatkozott, s így a Nautilus az egész napot a felszínen töltötte. Magasan szökött fel körülötte a víz, amint a hatalmas csavar a hullámokat csapkodta. Ki ne nézte volna most valamilyen óriási cetnek a távolból? A nap nagy részét a tetőn töltöttem. Néztem a tengert. Semmi sem tűnt fel a látóhatáron, csak délután négy óra felé pillantottam meg egy hosszú testű gőzöst, amely a *Nautilus*szal párhuzamosan haladt nyugat felé. Egy pillanatra feltűntek az árbocok, de a gőzös nem vette észre a vízből alig kiemelkedő *Nautilus*t. Úgy gondolom, ez a gőzhajó a György-fok3 és Melbourne érintésével Ceylon szigete és Sidney között közlekedik.

Délután öt órakor, a nappalt és az éjszakát összekötő rövid trópusi alkony előtt, Conseiljel együtt csodálatos látványban gyönyörködhettem.

Van ugyanis egy bájos kis állat, a régiek azt tartották, hogy a vele való találkozás szerencsét hoz. Arisztotelész, Athenaiosz, Plinius és Oppianos4 tanulmányozták a sajátságait, és elmondtak róla mindent, amit a görög és itáliai tudósok költői tudománya elmondhatott. *Nautilus*nak és *pompilius*nak nevezték el a kis állatot. De a modern tudomány nem szentesítette a régi elnevezést: a puhány ma „argonauta” néven ismeretes.

S íme, egy egész csapat argonauta úszott most felénk! Százan meg százan! A kecses puhányok mozgatótömlőjük segítségével hátrafelé úsznak, s tömlőjükből lövellik ki a beszívott vizet. Nyolc csápjuk közül hat hosszú, keskeny csáp a vízen lebeg, két kerek, tenyér alakú csáp pedig, mint valami könnyű kis vitorla feszül a levegőben a szélnek. Tisztán láttam csiga formájú, recés kagylójukat, melyet Cuvier5 igen találóan kecses vonalú naszádhoz hasonlított. Valóban, olyanok, mint a hajó. Viszik az állatot, amely azonban nem tapad hozzá a váladékból épült héjához.

– Az argonauta nincs összenőve a kagylójával, de sosem válik meg tőle - mondtam Conseilnek.

Argonauták a vízfelszínen
Argonauták a vízfelszínen In the Gallery →

– Akárcsak Nemo kapitány - felelte Conseil találóan. - Helyesebb lett volna, ha *Argonautá*nak nevezi el a hajóját.

A Nautilus vagy egy óra hosszat úszott a tömérdek puhány között. Aztán, nem tudom, miért, az argonauták szörnyen megijedtek. Mintegy jelre, egyszerre bevonták a vitorlákat, a csápok összehúzódtak, testük összezsugorodott, s a kagylók felfelé fordultak; ezzel megváltozott a súlypontjuk, s az egész kis flotta a víz alá merült. Pillanatok műve volt az egész - nincs az a hajóraj, amely egységesebben tudna végrehajtani egy hadmozdulatot.

Hirtelen leszállt az éj, s a könnyű szélben a hosszú hullámok lágyan ringatták a *Nautilus*t.

Másnap, január 26-án, a nyolcvankettedik délkörön átszeltük az egyenlítőt, s ismét az északi féltekére kerültünk.

Ezen a napon egy félelmetes cápacsapat kísérte hajónkat. Csak úgy hemzsegnek itt ezek a rettenetes, igen veszélyes állatok. Förtelmes szájukban kilenc sorban nőnek a fogak. Az óriási állatok dühödt erővel ütődtek neki többször is a szalon ablakának. Ned Landdel ilyenkor nem lehetett bírni. Mindenáron fel akart menni a felszínre, hogy megszigonyozza az öt méter hosszú szörnyeket. Erre azonban nem került sor, mert a Nautilus fokozta sebességét, s hamarosan maga mögött hagyta a leggyorsabban úszó cápát is.

Január 27-én, a hatalmas Bengáli-öbölben, a nyílt tengeren - mily irtózatos látvány! - holttestek úsztak a víz színén. Az indiai városok halottai voltak ezek, s a Gangesz vize sodorta ki őket a nyílt tengerre; a keselyűk, amelyek Indiában egyedül végzik a halottak eltakarítását, még nem falták fel teljesen a tetemeket - de volt elég cápa, hogy förtelmes munkájukban segédkezzen.

A Gangesz áldozatai
A Gangesz áldozatai In the Gallery →

Este hét óra felé a Nautilus, félig a víz alá merülve, valóságos tejtengerben úszott. Ameddig csak a szem ellátott, mintha tejjé vált volna az óceán. A holdfény hatása volt ez? De nem, az alig kétnapos újhold még nem jött fel az égre. A csillagfényes égbolt feketének tűnt a tejfehér víz fölött.

Conseil alig hitt a szemének, s megkérdezett engem, mi lehet a magyarázata e különös tüneménynek. Szerencsére meg tudtam adni a felvilágosítást.

– Ezt a jelenséget tejtengernek nevezik - mondtam. - Óriási kiterjedésű, fehér vízfelület; gyakran látni az Amboina-sziget partjain és a Molukki-tengeren.6

– Meg tudná-e nekem mondani a tanár úr, hogy mi idézi elő ezt a jelenséget? - kérdezte Conseil. - Úgy gondolom, a tenger nem változott tejjé?

– Nem, fiam, a tenger fehér színe milliárdnyi ázalékállatka jelenlététől ered. Ezek a kocsonyás, színtelen, apró világítóállatok hajszálnyi vastagságúak, hosszuk a milliméter egyötöd részét sem éri el. Az állatkák néha mérföldekre terjedő darabon tapadnak egymáshoz.

– Mérföldekre terjedően? - kiáltott fel Conseil meglepetten.

– Úgy van, fiam, s meg se próbáld kiszámítani, hogy hány ilyen ázalag van a tejtengerben! Számukat még csak hozzávetőlegesen sem lehet felbecsülni: ha nem csal az emlékezetem, megtörtént már, hogy a hajósok több mint negyven mérföldnyi utat tettek meg a tejtengerben.

Nem tudom, megfogadta-e Conseil a tanácsomat, csak annyit láttam, hogy a derék fiú mély gondolatokba merül: bizonyára azt számolgatta, hogy a milliméter egyötöd része hányszor van meg a negyven mérföldben... Én pedig tovább figyeltem ezt a rendkívül érdekes jelenséget. A Nautilus még órák hosszat szelte a fehér hullámokat, s észrevettem, hogy olyan nesztelenül siklik a szappanos vízben, mintha azt a zavaros tajtékot vágná át, amely olykor az öblök áramlatai s ellenáramlatai találkozásánál keletkezik.

Éjféltájt a tenger egyszerre csak visszanyerte természetes színét, de mögöttünk, egész a látóhatár széléig, az ég még soká tükrözte a fehér hullámokat, mintha északi fény derengene a távolban.

Notes

  1. 1 hektár 10000 m2 ↩
  2. Nagy angol természettudós (1809-1882). Művei főként az ember származására vonatkozóak, korszakalkotók ↩
  3. Hegyfok Ausztrália délnyugati partvidékén ↩
  4. Arisztotelész (i. e. 378-322) és Athenaiosz (i. sz. II. század) görög filozófusok; Plinius római természettudós (i. sz. 23-79), Oppianos görög tankölteményíró (i. sz. II. század) ↩
  5. Francia természettudós (1769-1832) ↩
  6. Az Amboina-sziget a Celebes és Új-Guinea között fekvő Molukki-szigetek egyike. Molukki-tengernek hívják az óceánnak Celebes és a Molukki-szigetek közötti területét ↩

Were you paying attention?

  1. Milyen különös látványban úszik a Nautilus egy este?

  2. Milyen puhányok csapata úszik a hajó felé?

  3. Ki méri le január 21-én délben a napmagasságot?

  4. Milyen szörnyű látvány fogadja őket január 27-én a Bengáli-öbölben?

Who is your favourite character?

Twenty Thousand Leagues Under the Seas – from the main characters

Telegram

Origin office: the World Wide Web · Destination: aboard the Nautilus

0 words · charge: 0 kreuzers (periods become STOP)