Nemo kapitány · Első rész

XXI.

ISMÉT SZÁRAZFÖLDÖN

Bizony nagyon furcsa érzés fogott el, amikor ismét földet éreztem a lábam alatt. Ned Land lábával tapogatta a fövényt, mintha meg akart volna benne kapaszkodni. Pedig hát csak két hónapja, hogy - Nemo kapitány szavaival élve - „a Nautilus utasai” vagyunk. De valójában a Nautilus parancsnokának foglyai voltunk.

Pár perc alatt puskalövésnyi távolságra jutottunk a parttól. A talaj szinte teljesen koralleredetű volt, de a hegyi patakok kiszáradt medréből meredező gránittörmelékek arra mutattak, hogy a sziget még az ősidőkben keletkezett. Gyönyörű erdők takarták el szemünk elől a látóhatárt. Hatalmas fákat láttunk; egyesek kétszáz lábnyira nyúltak a magasba, törzsük között liánok füzére lengett, mint megannyi óriási függőágy, a könnyű szélben. Mimózák, fikuszok, kazuárfák, tikfák, hibiscusok,1 pandanusok, pálmafák tenyésztek a buja vadonban; a zöld lombozat alatt, a hatalmas törzsek tövében orchideák, hüvelyesek és páfrányok nőttek.

A kanadai ügyet sem vetett az új-guineai növényvilág e szép példányaira, s a gyönyörködés öröme helyett hasznot hajtó foglalatosságot talált a maga számára. Kókuszdiófákra bukkant, leverte a gyümölcsöt, feltörte kemény héjukat, s mi oly jóízűen ittuk a diók tejét, s oly élvezettel fogyasztottuk el a belét is, hogy az már egyenesen tiltakozásszámba ment a Nautilus konyhája ellen.

– Kitűnő! - mondta Ned Land.

– Finom! - felelte rá Conseil. - Gondolom, Nemo kapitány úrnak nem lesz ellene kifogása, ha egy rakomány kókuszdiót a hajóra szállítunk.

– Nem, nem hiszem - feleltem -, de aligha eszik majd belőle!

– Az már az ő baja - legyintett Conseil.

– Annál több jut nekünk! - helyeselt Ned Land.

– Egy szavam volna csak, Land mester - fordultam a szigonyoshoz, aki éppen egy másik kókuszdiófának esett neki. - A kókuszdió kitűnő, de mielőtt megtöltenénk vele a csónakot, okosabb volna körülnéznünk a szigeten, hátha találunk valami más hasznos terményt is.

Friss főzeléknek a Nautilus konyháján is nagyon megörülnének.

– Igaza van a tanár úrnak - felelte Conseil. - Azt javasolom, osszuk három részre a csónakot, egyikbe gyümölcsöt rakodunk, a másikba főzeléket s a harmadikba vadat. Ámbátor vadnak eddig még nyomát se láttam.

– Ami késik, nem múlik - felelte a kanadai.

– Hát akkor folytassuk utunkat a sziget belseje felé - mondtam. - De legyünk ám résen! A sziget ugyan lakatlannak látszik, de nem tudom, nem találkozunk-e olyan egyénekkel, akik hús dolgában kevésbé válogatósak, mint mi!

– Hohó! - kiáltotta Ned Land hatalmas fogait csattogtatva.

– Hagyd már abba, Ned! - tiltakozott Conseil.

– Istenuccse, kezdek rájönni, hogy az emberevőknek nincs is olyan rossz gusztusuk! - mondta a kanadai.

– Miket beszélsz! - méltatlankodott Conseil. - Mi vagy te? Emberevő? Akkor én a kabinban sem vagyok biztonságban melletted! Egy szép napon majd arra ébredek, hogy javában lakmározol belőlem.

– Nagyon szeretlek téged, öcsém, de ami azt illeti, csak végszükségben fanyalodnék a húsodra.

– Nem bízom benned! - mondta Conseil. - Gyerünk vadászni! Ha nem kapunk puskacsőre valami vadat, amivel a kannibál étvágyát lecsillapítjuk, a tanár úr maholnap arra ébredhet, hogy inasából csupán a csontok maradtak.

Így incselkedtünk egymással, s közben a sötét lombsátor alatt mind mélyebbre hatoltunk az erdőbe, s két óra hosszat keresztül-kasul barangoltunk benne.

Növényi táplálékot kerestünk, és a szerencsés véletlen folytán a forró égöv egyik leghasznosabb termékére bukkantunk, mégpedig olyan értékes táplálékra, amely teljességgel hiányzott a hajó készleteiből.

A Geboroar-szigeten dúsan tenyésző kenyérfáról beszélek; főleg azt a változatát találtam meg itt, amelynek nincsenek magvai.

Ez a fa abban különbözik a többitől, hogy sudáregyenes törzse negyven láb magasságot ér el. A természetrajztudós rögtön felismeri, hogy kecses formájú, kerek koronája, nagy, több karéjú levele az „artocarpus” jellegzetességeit mutatja, melyet oly szerencsésen honosítottak meg a Maszkaréna-szigetcsoporton.2 Sűrű lombja közül rücskös héjú, gömb alakú, deciméter nagyságú gyümölcsök kandikáltak ki. E hasznos növénnyel a természet azokat a tájakat ajándékozza meg, ahol nem terem búza; a kenyérfa minden megmunkálás nélkül az év nyolc hónapján át adja gyümölcsét.

Ned Land jól ismerte ezt a gyümölcsöt. Tengeri útjai során nemegyszer evett már belőle, s azt is tudta, hogy az ehető részt hogyan készítik el. Szeme mohón tapadt a kenyérfára, nem türtőztethette tovább magát.

– Tanár úr - szólt hozzám -, úgy éljek én, de bizony megkóstolom ezt a magasan lógó kenyeret!

– Hát csak rajta, mester, kóstolja meg. Bátran kísérletezhet, hiszen azért vagyunk itt. Lásson csak neki.

– Mindjárt megsütöm - felelte a kanadai.

Száraz gallyakat kotort össze, és lencséje segítségével meggyújtotta a rőzsét. Percek alatt vidáman ropogott a tűz. Conseiljel ezalatt kiválogattuk az artocarpus legszebb gyümölcseit. Csak egy részük volt teljesen érett; a vastag héj sokszor fehér, kissé rostos pépes húst takart. De a legtöbb gyümölcsnek sárgás, kocsonyás volt a húsa, szinte kínálta magát a szüretelésre.

Mag nem volt a gyümölcsben. Conseil egy tucatot vitt oda a kanadainak.

Ned mester vastag szeletekre vágta és a parázson sütögette, s folyton azt ismételte:

– Meglátja, tanár úr, milyen jó ez a kenyér!

– Már csak azért is jó lesz, mert régóta nem volt egy falat kenyér sem a szánkban! - vélte Conseil.

– Nem is kenyér ez, hanem a legfinomabb sütemény - mondta a kanadai. - Nem evett még ilyet, tanár úr?

– Nem, soha.

– Hát akkor örüljön már előre, hogy mindjárt megkínálom valami nagyon finom, zamatos dologgal. Ha nem kér újra belőle, hát ne legyek a szigonyosok királya!

A gyümölcs héja pár perc alatt teljesen megszenesedett a parázson. Tésztás belseje olyan puha volt, mint a kenyérbél, íze az articsókáéra emlékeztetett.

Bevallom, a kenyér kitűnő volt, s jó étvággyal ettem belőle.

– Milyen kár, hogy frissen nem áll el - mondtam. - Szükségtelennek tartom, hogy ebből a gyümölcsből készletet vigyünk a hajóra.

– Viszünk bizony, tanár úr! - kiáltotta Ned Land. - Magából a természetrajztudós beszél, de a pékmesterséghez én értek. Conseil, szüreteld le ezt a fát, majd amikor visszafelé megyünk, visszük a gyümölcsöt.

– Hogyan akarja tartósítani?

– A gyümölcsből tésztát készítek, az megerjed, s akkor akármilyen hosszú ideig eláll, nem romlik meg. Fogyasztás előtt pedig megsüttetem a hajókonyhán. Kissé savanykás az íze, de fejemet adom rá, hogy azért ízlik magának.

– No hát, mester, úgy látom, semmi sem hiányzik már a kenyérhez...

– Dehogyisnem, tanár úr - felelte a kanadai. - Egy kis gyümölcs meg főzelék is kellene hozzá.

– Hát akkor keressünk gyümölcsöt meg főzeléket.

Leszüreteltük a fát, s útnak indultunk, hogy ebédünket egyéb „földi” táplálékkal is kiegészítsük.

A keresgélés eredménnyel járt, mert mire dél lett, nagy rakás banánt szedtünk. Ez a pompás forró égövi gyümölcs egész éven át érik; a malájok „pisang”-nak nevezik, és nyersen fogyasztják. A banánon kívül a mangófák zamatos gyümölcsét is szedtük, de még elképesztő nagyságú ananászokat is szüreteltünk. A gyűjtögetés sok időnkbe került, bár igazán nem bántuk meg a fáradságot.

Conseil közben egyre szemmel tartotta Nedet. A szigonyos előttünk járt, s útközben, az erdőben, keze ki-kinyúlt egy-egy ízletes gyümölcsért, úgyhogy készlete gyorsan szaporodott.

– Nos, öregem, elláttad-e már magadat mindennel? - kérdezte tőle Conseil.

– Hm! - mormogta Ned.

– Mi az? Nem vagy talán megelégedve?

– Zöldségfélénk meg gyümölcsünk van, de ez még nem ebéd. Ez csak a csemege, a befejezés. Hol marad a leves? És hol a hús?

– Valóban - mondottam -, Ned mester bordaszeletet ígért nekünk, de úgy látom, az még valahol a holdban van.

– Tanár úr - felelte a kanadai -, még nincs vége a vadászatnak, sőt, még el sem kezdődött. Türelem! Majd csak szembetalálkozunk valami tollas vagy bundás jószággal, ha itt nem, hát valahol másutt...

– És ha nem ma, hát holnap - tette hozzá Conseil. - Ne távolodjunk el túlságosan a parttól. Én azt javasolom, hogy menjünk vissza a csónakhoz.

– Máris? - kiáltott fel Ned csalódottan.

– Sötétedés előtt vissza kell térnünk a hajóra.

– Hány óra lehet? - kérdezte a kanadai.

– Két óra biztosan elmúlt - felelte Conseil.

– Milyen gyorsan fut el az idő a szárazföldön! - sóhajtott fel mélabúsan Land mester.

– Indulás! - adta ki Conseil a jelszót.

Elindultunk tehát az erdőn át, vissza a parthoz. Útközben is gyarapítottuk készletünket; pálmarügyeket szedtünk a fák tetejéről, azután apró babot, amelyet rögtön felismertem: ez a malájok „abrusz”-a. A legfinomabb batátából3 is vittünk.

Jól megrakodva értünk vissza a csónakhoz. De Ned Land még mindig elégedetlenkedett. Végül mégis mellé szegődött a szerencse. Csónakba szállás előtt huszonöt-harminc méter magas fákat pillantott meg, melyek a pálmák fajtájához tartoznak, s éppoly értékesek, mint az artocarpus: ez a növény méltán számít a Malájföld leghasznosabb termékei közé.

Szágófák voltak, amelyek vadon nőnek, s mint az eperfa: hajtásról és magról szaporodnak.

Ned Land tudta, mit tegyen a fákkal. Fejszét ragadott, s néhány erőteljes csapással hamarosan kidöntött két-három szágófát: a fehér porral hintett pálmalevelek azt mutatták, hogy érettek.

A természetrajztudós érdeklődésével figyeltem a kanadai munkáját, s közben eszembe se jutott, hogy éhes vagyok. Land mester először is lehántott a törzsekről egy hüvelyknyi vastagságú kérget; alatta a hosszú, csomós rostok között valami ragadós, lisztszerű anyag volt. Ez a liszt a szágó, ehető növényi anyag, s a malájföldi népesség fő táplálékául szolgál.

Szágóliszt készítése
Szágóliszt készítése In the Gallery →

Ned Land most csak a törzseket darabolta fel, mintha tüzelőfát hasítana. A későbbi munka az lesz, hogy kivonja a lisztet, áttöri egy darab vásznon, ezzel kiválasztja a rostos szalagokat, majd a napon elpárologtatja a nedvtartalmat, és az így nyert anyagot formákba öntve keményre szárítja.

Délután öt óra tájt kincsekkel megrakodva elhagytuk a partot, s félórával később már a *Nautilus*hoz értünk. Senki sem jött elő fogadásunkra; mintha az óriási vashenger teljesen kihalt volna. Behordtuk az élelmiszerkészletet, azután lementem a szobámba. Asztalomon fel volt tálalva a vacsora. Ettem, lefeküdtem, s mindjárt el is aludtam.

Másnap, január 6-án, semmi újság a hajón. Bentről egy árva hang sem hallatszik, az életnek semmi jele. A csónak ott maradt a hajó mellett, ahol tegnap hagytuk. Elhatároztuk, hogy visszatérünk még egyszer a szigetre. Ned Land váltig reménykedett, hogy ezúttal nem hagyja cserben őt a vadászszerencse. S most az erdőség egy másik részébe tervezte a kirándulást.

Napkeltekor már úton voltunk. A part felé futó hullámok felkapták csónakunkat, s pár perc alatt a szigetre repítettek.

Kiszálltunk, s mivel azt gondoltuk, legjobb, ha a kanadai szimatára bízzuk magunkat, követtük Ned Landet, aki akkorákat lépkedett hosszú lábával, hogy alig győztünk vele lépést tartani.

Ned Land nyugat felé indult el a parton; hegyi patakok medrén gázoltunk át, majd felkapaszkodtunk egy gyönyörű, erdővel övezett fennsíkra. Jégmadarak őgyelegtek a vízfolyások mellett, de nem hagyták magukat megközelíteni. Ez az óvatosság arra mutatott, hogy tudják, mihez tartsák magukat a magunkfajta kétlábúakat illetően, s ebből arra következtettem, hogy még ha lakatlan volna is a sziget, akkor is járnak errefelé emberek.

Buján zöldellő réten haladtunk át, s egy kis erdő szélére értünk. Madarak röpködtek, cserregtek körülöttünk mindenfelé a fák között.

– Ezek csak madarak - mondta Conseil.

– Sütnivaló is lesz köztük! - felelte a szigonyos.

– Nem hinném, Ned - vitatkozott vele Conseil. - Én itt csak közönséges papagájokat látok.

– Édes öcsém - felelte Ned nagy komolyan -, jobb ma egy papagáj, mint holnap egy túzok.

– Hadd tegyem hozzá: a papagáj nem is olyan megvetendő pecsenye, ha ízletesen készítik el.

Az erdő sűrű lombja alatt, ágról ágra szállva, temérdek papagáj röpködött - csak a kellő nevelés hiányzott, hogy emberi nyelven beszéljenek. Ez idő szerint még csak tarkaszínű törpepapagájok társaságában rikácsoltak. A komoly képű kakaduk úgy néztek maguk elé, mintha valami bölcseleti kérdésen elmélkednének; rikító vörös lórik lebbentek el előttünk, mint a szellőtől felkapott virágszirom, s még ezernyi másféle madár repdesett hangos szárnycsattogással. Csakhogy e bűbájos madarak általában nem ehetők.

A tarka madárseregből csupán egyetlen madár hiányzott, amely csakis ezen a földrészen otthonos; az Aurou-szigetek, valamint Új-Guinea határán túl sehol sem található. De a jószerencse csakhamar azzal örvendeztetett meg, hogy közelről gyönyörködhettem benne.

Ritkás, sarjadó erdőn haladtunk át, majd bokrokkal benőtt síkságra értünk. Egyszerre csak pompázatosan szép madarak repültek el előttünk. Hosszú tollaik sajátos elhelyezése folytán csakis szél ellen szállhatnak. Szemem alig tudott betelni az elbűvölő látvánnyal, amint a sok selymes színű, csillogó madár lágyan, kecsesen átúszott a légen. Rögtön rájuk ismertem.

– Paradicsommadár! - kiáltottam fel.

Paradicsommadarak
Paradicsommadarak In the Gallery →

– A verebek rendjébe, a vastagcsőrűek családjába tartozik - vágott rá Conseil.

– És netalán a foglyok csoportjába? - érdeklődött Ned Land.

– Nem hinném, kedves mester. De azért bízom az ügyességében: szerezzen nekem egy ilyen bűbájos forró égövi madarat.

– Megpróbálhatom, tanár úr, ámbár a szigonnyal jobban bánok, mint a puskával.

A malájok rengeteg paradicsommadarat adnak el a kínaiaknak, és különféleképpen fogdossák össze őket, de az ő módszereik a mi számunkra nem jöhettek számításba. A bennszülöttek hálókat helyeznek el a magas fák ormára, ahol a paradicsommadár legszívesebben fészkel, vagy pedig lépre csalják, s a lép erősen ragadós anyaga megfogja őket. Még a forrásokat is megmérgezik, ahová inni jár. Mi csak röptében találhatjuk el a madarat, s ez nem sok sikerrel kecsegtetett. S valóban, lőszerünk egy részét elvesztegettük.

Délelőtt tizenegy órára már felkapaszkodtunk a sziget belsejében vonuló hegység első peremére, de még egyetlen vadat sem lőttünk. Időközben rettenetesen megéheztünk. Arra számítottunk ugyanis, hogy a vadászzsákmányból készítünk ebédet - de bizony elszámítottuk magunkat. Ezer szerencse, hogy Conseil végül mégis egy lövéssel két madarat talált el - amin ő csodálkozott a legjobban -, s így megvolt a reggelink. Egy fehér galambot és egy örvös galambot ejtett. Gyorsan megkopasztottuk őket, nyársra tűztük s a lobogó rőzseláng fölött megsütöttük.

Miközben a madarak a tűz fölött pirultak, Ned az artocarpus gyümölcsét készítette el. Azután a két szárnyast kitűnő étvággyal elfogyasztottuk, még csont is alig maradt belőlük. Húsukat illatossá tette a szerecsendió, amivel a begyüket teletömik; pecsenyéjük csakugyan igen finom volt.

– Szarvasgombával etetett jércéknek lehet ilyen ízük - ábrándozott Conseil.

– Van még valami kívánsága, Ned? - kérdeztem a kanadaitól.

– Négylábú vadra áhítozom, tanár úr - felelte Ned mester. - Ez a kis galamb volt az előétel, csak arra jó, hogy az ember ínyét csiklandozza. Addig nincs nyugtom, míg olyan állatot nem ejtek, amiből bordaszeletet süthetek!

– Énnekem sincs addig nyugtom, míg hozzá nem jutok egy paradicsommadárhoz.

– Hát akkor folytassuk a vadászatot, de forduljunk vissza megint a tenger felé - mondta Conseil. - Itt már a meredek hegyoldal következik, gondolom, jobb lesz, ha az erdők felé húzódunk.

Okos tanács volt, és meg is fogadtuk. Egy órai gyaloglás után valóságos szágófa-erdőbe jutottunk. Kígyók siklottak el lábunk előtt, de egyik sem volt mérges fajta. Paradicsommadarak rebbentek fel közeledtünkre; már nem is reméltem, hogy szert tehessek egyre, amikor Conseil, aki legelöl járt, egyszerre csak lehajolt - és diadalordítás tört ki torkán. Egy gyönyörű paradicsommadárral jött vissza hozzám.

– Óh! Éljen! Éljen, Conseil! - kiáltottam.

– A tanár úr nagyon szíves - mondta erre a fiú.

– Sose szerénykedj, édes fiam. Ez mesteri fogás volt. Elevenen, puszta kézzel megfogni egy ilyen pompás madarat! Remekül csináltad!

– Nézze csak meg közelebbről a tanár úr, és láthatja, hogy nem volt nekem ebben különös érdemem.

– Hogyhogy, fiam?

– Mert a madár tökrészeg.

– Részeg?

– Igenis, kérem, berúgott a szerecsendiótól. Azt lakmározta most is a fa tövében, ahol elfogtam. Látod, barátom, így jár, aki mértéktelen! - fordult Nedhez.

– Mennydörgős ménkűt! - kiáltott fel a kanadai. - Hát mennyi pálinkát ittam én két hónap alatt? Ezt veted a szememre?

Közben én a furcsa madarat vizsgáltam, Conseilnek igaza volt. A paradicsommadárnak fejébe szállt a mámorító nedv, egészen magatehetetlen lett. Nem bírt repülni. Járni is alig tudott. Én ezzel persze vajmi keveset törődtem - majd kialussza a mámorát.

Madaram az Új-Guineán és a szomszédos szigeteken előforduló nyolc fajta közül a legszebbikhez tartozott. „Nagy smaragd” paradicsommadár volt, a legritkább fajta. Harminc centiméter hosszú, feje aránylag kicsiny, a csőr közelében ülő szeme is apró. Tollainak azonban csodálatosan szép volt a színösszetétele. Csőre sárga, lába, karma barna, a mogyorószínű szárny széle bíborpiros, feje és nyaka hátul halványsárga, elöl smaragdzöld, hasa és melle gesztenyebarna. Farka fölött kétoldalt, két karéjban hosszú, pelyhes, igen könnyű s igen finom tollzuhatag omlik le, s egészen különös jelleget ad a csodaszép madárnak: a bennszülöttek költői néven „napmadár”-nak nevezik.

Minden vágyam az volt, bárha hazavihetném Párizsba ezt a felségesen szép példányt: odaajándékozhatnám a Jardin des Plantes-nak, minthogy ott egyetlen eleven paradicsommadár sincs.

– Nagyon ritka ez a madár? - kérdezte a kanadai, az olyan vadász hangján, aki a vadászzsákmányt művészi szempontból nem sokra becsüli.

– Bizony, nagyon ritka, kedves pajtás, különösen elevenen. De amúgy is, megölve is, fontos kereskedelmi cikk. Annyira becses, hogy a bennszülöttek kieszelték, hogyan lehet paradicsommadarat gyártani. S gyártják is, akárcsak minálunk a hamis gyöngyöt meg a gyémántot.

– Ugyan! - kiáltott fel Conseil. - A paradicsommadarat is hamisítják?

– Bizony hamisítják.

– Tudja tartár úr, hogyan csinálják ezt a bennszülöttek?

– El is mondhatom. A paradicsommadár a keleti monszunszelek idején elhullatja a fark körüli pompás tollait, az úgynevezett szárnyalatti tollakat. Mármost a hamisítók összegyűjtik ezeket a tollakat, és ügyesen ráillesztik valami nyomorult kis tollafosztott papagájra. A varratokat befestik, a madarat kifényezik, s ezt a furcsa ipari terméket elküldik aztán az európai múzeumoknak meg a gyűjtőknek.

– Remek ötlet - jegyezte meg Ned Land. - Ha a madár nem is igazi, de a tollai legalább valódiak; különben úgysem eszik meg. Tehát nem látom be, hogy valami nagy csalás történt volna.

Az én óhajaim tehát teljesültek, de a kanadai korántsem volt elégedett. Két óra tájban Ned Land szerencsére leterített egy pompás fiatal vaddisznót, amelyet a bennszülöttek „bariutang”–nak neveznek. Éppen ideje volt már, hogy igazi négylábú húsához jussunk, így hát nagyon megörültünk a malacnak. Ned Land büszke volt a találatra: a vaddisznó abban a pillanatban, hogy az elektromos golyó érte, holtan rogyott össze.

Ned Land vadászata
Ned Land vadászata In the Gallery →

A kanadai megnyúzta, ügyesen kizsigerezte, s hat bordaszeletet kanyarított belőle, a húst roston akartuk megsütni vacsorára. Aztán folytattuk megint a vadászatot, s ezúttal nemcsak Nedre, de Conseilre is mosolygott a szerencse.

A két jó barát a bozótban egy kenguru-falkát vert fel; a könnyűlábú állatok hosszú szökdeléssel iramodtak el előlünk. Ámde a villamos lövedék gyorsabb volt: futtukban érte utol őket.

– Tyű, tanár úr! - kiáltott fel Ned, a vadászszenvedélytől megmámorosodva - micsoda pompás vad ez! Különösen párolva! Milyen remek zsákmánnyal térünk vissza a hajóra! Ez már a második! Most a harmadik! Ötöt lőttem le! S ha elgondolom, hogy a sok finom húst mind magunk fogjuk befalni, mert azok az ostobák ott a hajón biztos meg se kóstolják!

Azt hiszem, ha Ned mester virágos jókedvében nem beszélt volna annyit, az egész falkát lemészárolta volna! De így csak egy tucatot ejtett el az érdekes erszényesekből, amelyek - mint Conseil mondta - a méhlepény nélküli emlősök első rendjéhez, a „kenguru-nyulak” fajtájához tartoznak.

E kisebb formájú állatok többnyire fák odvában élnek és igen gyors lábúak. Nem valami kövérek, de a húsuk nagyon ízletes.

Vadászatunk eredményével nagyon meg voltunk elégedve. Ned jókedvében meg is fogadta, hogy másnap ismét visszatér ide, a bűvös szigetre, s kiirtja innen az összes ehető négylábúakat. De ez egyszer ő tervezett és más végzett.

Este hat órakor értünk vissza a tengerpartra. Csónakunkat régi helyén találtuk. Két mérföldnyi távolságból a Nautilus habokból kiemelkedő, hosszú zátonynak látszott.

Ned mester nyomban hozzálátott a nagy mű, a vacsora elkészítéséhez. Meg kell adni, mint szakács, remekül megállta a helyét. A parázson piruló „bariutang”-szeletek ínycsiklandó illata csakhamar az egész levegőt betöltötte!...

Most veszem csak észre, hogy lassanként én is a kanadai nyomdokaiba lépek. Önkívületbe esem a friss, roston sült vaddisznóhús előtt! Bocsássa meg e gyöngémet a kedves olvasó, miként én is megbocsátottam Land mesternek - mégpedig azonos okból!

Lakoma a szigeten
Lakoma a szigeten In the Gallery →

A vacsora valóban pompás volt. Két örvösgalamb egészítette ki az ünnepi lakomát. Szágótészta, artocarpus-kenyér, néhány mangógyümölcs, fél tucat ananász s a kókuszdiótejből erjesztett ital vidám kedvre hangolt bennünket. Sőt, azt hiszem, hogy derék társaim be is csíptek egy kicsit az italtól.

– No, és mi lenne, ha ma este nem is térnénk vissza a *Nautilus*ra? - mondta Conseil.

– No, és ha végleg kereket oldanánk? - toldotta meg Ned.

Ahogy ezt kimondta, kő esett a lábunk elé - csattanós válasz gyanánt a szigonyos elképzeléseire.

Notes

  1. Tikfa: hatalmas növésű trópusi fa. Nagy keménysége különösen hajóépítésre teszi alkalmassá. Hibiscus: mályvaféle trópusi növény. Levelét eszik, magvából olajat sajtolnak, rostjából fonalat, szövetet készítenek ↩
  2. Az Indiai-óceánon, Madagaszkártól kb. 1000 km-re keletre. Ide tartozik a Mauritius-sziget is ↩
  3. Magas cukortartalmú, forró égövi gumós eleségnövény ↩

Were you paying attention?

  1. Milyen madarat szeretne Conseil mindenáron?

  2. Milyen vadat ejt el Ned Land a szigeten?

  3. Hogyan fordítja ki Ned a közmondást?

  4. Mihez hasonlítja Conseil a sült madár ízét?

Who is your favourite character?

Twenty Thousand Leagues Under the Seas – from the main characters

Telegram

Origin office: the World Wide Web · Destination: aboard the Nautilus

0 words · charge: 0 kreuzers (periods become STOP)