Barbicane elnök nemcsak fogadkozott, hogy eléri célját - most már a rendelkezésére álló tőke lehetővé tette számára, hogy el is érje, bármilyen akadály állna is útjába. Bizonyára nem mert volna a tőkepénzesekhez fordulni, ha nem biztos a sikerében.

Lám, a bátor emberi szellem végre hamarosan meghódítja az Északi-sarkot!

Beigazolódott, hogy Barbicane elnöknek és igazgatósági tanácsának módjában áll sikert aratni ott, ahol eddig annyian vallottak kudarcot. Ők azt viszik végbe, amit sem a Franklinok, sem a Kane-ek, sem a De Longok, sem a Naresek, sem a Greelyk nem tudtak megcselekedni. Ők át fogják lépni a szélesség 84°-át, birtokukba veszik a földgömbnek a legutóbbi árverésen szerzett roppant nagy darabját, s megtoldják az amerikai lobogó harmincnyolc csillagát az amerikai államszövetség által bekebelezett harminckilencedik állam csillagával.

– Szájhősök! - hajtogatták szüntelen az európai kiküldöttek és azoknak óvilági hívei.

S mégis, mi sem volt ennél igazabb. Lám, az Északi-sark meghódításának ezt a gyakorlati, ésszerű, elvitathatatlan módját, ezt a szinte gyerekesen egyszerűnek nevezhető eljárást J. T. Maston sugalmazta nekik. Ebből az agyból, melynek velejében forrton-forrtak az eszmék, ebből pattant ki a nagy földrajzi művelet terve és a sikeres megoldás módja.

Nem hangoztathatjuk eléggé, hogy a Gun Club titkára kitűnő matematikus volt. „Kiérdemesült”-nek nevezhetnők, ha ennek a szónak jelentése ellentétben nem lenne azzal, amit a közhasználat ért rajta. Számára játék volt a matematikai tudományok legbonyolultabb kérdéseinek megoldása. Ő csak nevetett azokon a nehézségeken, melyek a mennyiség tudományában, vagyis az algebrában meg a számok tudományában, vagyis az aritmetikában előfordulnak. Öröm volt nézni, ahogy a jelképekkel, az algebra szokott jeleivel bánt, akár nagyságot vagy mennyiséget képviselnek azok - mint az ábécé betűi, akár mennyiségek és azon műveletek közt alkalmazható kapcsolatot jelölnek, melyeknek alávetik őket, mint a páros vonalak és keresztek.

Á, azok az együtthatók, kitevők, gyökjelek és más, ebben a nyelvben használatos tényezők! Hogy repkedtek mindezek a jelek a fémhorga végén ficánkoló darab kréta alatt, mert fekete táblán szeretett dolgozni! S itten, ezen a kis tíz négyzetméternyi felületen - kevesebbel be sem érte volna J. T. Maston -, ezen adta át magát algebrai véralkata szenvedélyének. Egyáltalán nem apró számokat alkalmazott ő számításaiban, dehogyis! Megbokrosodott kéz rótta fantasztikus, óriási számok voltak azok. A kettes meg a hármas úgy kerekedett ki nála, mint a papírból hajtogatott madáralak; a hetes olyan formát öltött, mintha akasztófát rajzolt volna, csak éppen az akasztott ember hiányzott róla. A nyolcas úgy görbült, mint valami roppant szemüveg; a hatos és a kilences kacskaringós farkukkal cifrálkodtak.

Hát még azok a betűk, melyekkel a képleteit felállította! Az ábécé kezdőbetűi; az a, b, c, melyek az ismert vagy adott mennyiségeket jelezték; és az utolsók, az x, y, z, melyeket az ismeretlen vagy meghatározandó mennyiségek jelölésére használt. Milyen jellegzetesen erős vonások voltak azok, hajszálvonás nélkül, de különösen a z, mely villámlóan, zegzugosan csavarodott. S mily pompás szabásúak voltak az ógörög betűi, a (, a (, az (, melyekre egy Arkhimédész, egy Euklidész is büszke lehetett volna!¹

Tiszta, folt nélküli, krétával írt jelei egyszerűen csodálatosak voltak. A + kézzelfoghatóan ábrázolta, hogy ez a jel két mennyiség összegét jelzi. A -, ha alázatosabb volt is, még mindig jól festett. A x úgy ágaskodott, mint Szent András keresztje. Az = hajszálpontosan egyenlő vonásával azt jelezte, hogy J. T. Maston olyan ország fia, ahol az egyenlőség nem puszta forma, legalábbis a fehér fajnál. A , a

rendkívüli arányukkal ugyanaz a felséges kivitel! A (, mely egy számnak vagy egy mennyiségnek gyökét jelenti, mindennek teteje volt számára, és amikor hosszú vonallal egészítette ki, ilyenformán:

úgy tetszett, hogy ez a mutató kar, szinte a fekete tábla szélén túl törve, mintha azzal fenyegetné az egész világot, hogy alárendeli megkergült egyenleteinek.

De azt ne higgye valaki, hogy J. T. Maston számtani ismeretei az elemi algebra szemhatáráig terjedtek! Éppenséggel nem! Sem a differenciál-, sem az integrál-, sem a variációszámítás nem volt számára idegen, s biztos kézzel vonta meg a kiegészítés jelét, ezt a maga egyszerűségében is oly ijesztő betűt:

(

végtelenül kicsi elemek végtelenségének sommáját.

Ugyanígy festett a ( jel, mely véges elemek véges számának összegét képviseli, a (, mellyel a matematikusok a végtelent jelzik, és mind az a titokzatos jelkép, melyet a közönséges halandóknak érthetetlen nyelv használ.

Egy szó, mint száz, ez a csodálatos ember képes lett volna felemelkedni a felső matematikai tudományok legmagasabb csúcsára is!

Íme, ez volt J. T. Maston. Kollégái azért bíztak meg benne rendületlenül, midőn magára vállalta, hogy megold minden zavaros tételt, melyet ezek az elbizakodott elmék kiagyaltak. Ez bírta rá a Gun Clubot, hogy rábízza egy, a Földről a Holdba irányítandó lövedék problémáját. S végül, Evangelina Scorbitt asszony, J. T. Maston dicsőségétől megittasodva, ezért tanúsított iránta szerelemmel határos csodálatot.

Egyébként ebben az esetben - vagyis az Északi-sark meghódításával együtt járó probléma megoldásában - J. T. Mastonnak egyáltalán nem kellett az elemzés legfelsőbb régióiba emelkednie. Hogy a sarkvidék új engedményeit a területek kiaknázásában elősegítse, ahhoz a Gun Club titkárának csak egy mechanikai probléma megoldását kellett vállalnia. Kétségtelen bonyolult probléma, mely elmés képleteket követelhet, talán újakat is, de ő ebben is meg fogja állni a helyét.

J. T. Maston tehát rászolgált a bizalomra, bár a legcsekélyebb hiba folytán milliók veszhetnek kárba. Attól fogva, mikor még gyerekfővel gyakorolta magát a számtan első fogalmaiban, soha, de soha nem követett el hibát - a mikron² ezredrészét sem, ha egy hosszúság mértékét akarta kiszámítani. Ha csak egy tizedes huszadrészével is tévedett volna, habozás nélkül golyót röpít guttapercha koponyájába.

Ki kellett térnünk J. T. Mastonnak erre a figyelemre méltó képességére. Nos, megtörtént. Most már csak az van hátra, hogy munka közben mutassuk be őt, s ezért okvetlenül vissza kell mennünk néhány héttel.

Körülbelül egy hónappal az Ó- és Újvilág lakosaihoz intézett nyilatkozat közzététele előtt vállalta magára J. T. Maston, hogy számot vet annak a tervezetnek elemeivel, melynek eredményeivel már előre elkápráztatta társait.

J. T. Maston régóta a Franklin-street 179. sz. alatt lakott, Baltimore egyik legcsendesebb utcájában, távol az üzletnegyedtől, amellyel semmi, de semmi közössége nem volt, távol a számára elviselhetetlen tömegzajtól.

Szerény lakása volt itt, melyet „Röppálya-lak” néven ismertek, nem lévén egyéb vagyona, mint tüzértiszti nyugdíja meg ami fizetést mint a Gun Club titkára húzott. Magányosan lakott, egy néger inas szolgálta ki, Fire-Fire - Tűz-Tűz - nevű, ami igazán méltó becenév egy tüzér inasának. Ez a néger nem szolga volt, hanem szolgálattevő vagy főszolgálattevő, s úgy szolgálta ki az urát, ahogy az szolgálta volna ki az ágyúját.

J. T. Maston meggyőződéses agglegény volt, a nőtlenséget tartotta az egyetlen elfogadható életmódnak. Ismerte a szláv közmondást: „Egy asszony egyetlen hajszállal jobban húz, mint négy igás ökör” - s bizalmatlan volt a női nem iránt.

De ha magányosan lakott is a „Röppálya-lak”-ban, ezt ő a maga jószántából cselekedte. Tudjuk, hogy csak egy mozdulatába kerül, s magánya páros magánnyá válik, s szegény emberből milliomos lesz. Nem kételkedett benne, hogy Evangelina Scorbitt asszony boldog lett volna, ha... Azonban, legalább mindeddig J. T. Maston nem lett volna boldog, ha... Annyi bizonyosnak látszott, hogy ez a két annyira egymásnak való lény - a gyöngéd szívű özvegynek legalábbis ez volt a nézete - soha nem éri meg ezt az átalakulást.

Nagyon egyszerű volt ez a magános lak. Földszint, verandával, fölötte egy emelet - ennyiből állt az egész. Lent kis szalon, kicsiny ebédlő, azonkívül konyha és cselédszoba, a kerti szárnyépületben. Fent utcára néző hálószoba, kertre nyíló dolgozószoba, hova nem hatolt be semmi külső zaj. Egy tudósnak és bölcsnek buen retirója,³ melynek falai közt annyi számtani feladatot oldottak meg, s melyet egy Newton, egy Laplace vagy Cauchy⁴ is megirigyelt volna.

Mennyire más volt ez, mint Evangelina Scorbitt asszonynak, a New Park gazdag negyedében épült palotája, erkélyes homlokzatával, a gótikus, egyben reneszánsz angolszász építészet szobrászötleteivel, pazarul berendezett szalonjaival, fölséges halljával, képcsarnokaival, melyekben francia mesterek foglalták el a fő helyet; kettős feljáratával, nagyszámú személyzetével, istállóival és kocsiszíneivel, gyepes kertjeivel, nagy fáival, szökőkútjaival s magasan az épületek fölé emelkedő tornyával, melynek tetején a Scorbittok kék-arany lobogóját lengette a szellő!

Három mérföld, bizony, legalább három mérföld választotta el a New Park-i palotát a „Röppálya-lak”-tól. Azonban egy különleges sürgönydrót kötötte össze a két lakást, s a „Halló, halló!” hívó szóra, mely a kis lakot a palotával összekötötte, megindult a társalgás. Azon persze nincs semmi meglepő, hogy Evangelina Scorbitt asszony gyakrabban hívta membrános készülékéhez J. T. Mastont, mint J. T. Maston Evangelina Scorbitt asszonyt a magáéhoz. Ilyenkor a számok búvára nem minden bosszúság nélkül hagyta félbe a munkát, a barátságos „Jó napot!” köszöntést dünnyögve viszonozta - hangjának nem éppen udvarias zengését remélhetőleg szelídebbre tompította a villanyáram -, aztán újra bonyolult feladványaiba temetkezett.

Október 3-án, egy utolsó, hosszas tanácskozás után vált el J. T. Maston a kollégáitól, hogy munkához lásson. A legfontosabb feladatra vállalkozott, mivel arról volt szó, hogy kiszámítsa, miféle technikai eljárással lehetne hozzáférkőzni az Északi-sarkhoz, s hogyan lehetne kiaknázni a jég között rejlő szénréteget.

J. T. Maston úgy gondolta, elegendő lesz egy hét, hogy befejezze titokzatos, valóban bonyolult és kényes műveleteit, amelyekhez különböző, a géptannal, a háromdimenziós analitikai geometriával, a poláris geometriával és trigonometriával összefüggő egyenletek megoldása szükséges.

Nehogy közben valami zavarja, abban állapodtak meg, hogy a Gun Club titkárát visszavonultságában nem látogatja, nem háborgatja senki. Ez nagyon fájdalmas volt Evangelina Scorbitt asszonynak, de bele kellett törődnie. Így hát egy délután Barbicane elnökkel, Nicholl kapitánnyal s kollégáikkal, a mozgékony Bilsbyvel, Blomsberry ezredessel, a féllábú Tom Hunterrel egyidejűleg eljött ő is, hogy még egyszer meglátogassa J. T. Mastont.

– Sikerülni fog önnek, kedves Maston! - mondotta elváláskor.

– S ami fő, nehogy valami hibát kövessen el! - tette hozzá Barbicane elnök mosolyogva.

– Hibát!... ő?!... - kiáltott fel Evangelina Scorbitt asszony.

- Csak amennyire a jó Isten nem tévedett a mechanikai törvények kombinálásában - válaszolt szerényen a Gun Club titkára.

Aztán kézfogással, a hölgy részéről sóhajtgatással, szerencsekívánatokkal, szívére kötve, hogy agyon ne csigázná magát, ki-ki elbúcsúzott a számok búvárától. A „Röppálya-lak” kapuja bezárult, s Fire-Fire-nak meghagyták, hogy senkit be ne eresszen, ha maga az Egyesült Államok elnöke lenne is az.

Visszavonultságának első két napján J. T. Maston csak elméletileg foglalkozott a maga elé tűzött kérdéssel, anélkül hogy krétához nyúlt volna. Újból elolvasott néhány művet, melyek az elemekre vonatkoznak, a Földre, annak tömegére, sűrűségére, térfogatára, alkatára, tengely körüli forgására, pályája hosszában kifejtett haladó mozgására, egyszóval, a számításokhoz szükséges alapelemekre.

Íme, a legfontosabb adottságok - jó, ha az olvasó ismeri őket:

A Föld alakja forgási ellipszoid, melynek leghosszabb sugara 6 377 398 méter vagy kerek számban 1594 négy kilométeres mérföld, a legrövidebb sugara 6 356 080 méter vagy 1589 mérföld. A két sugár közt tehát, mivel földgolyónk a sarkokon be van horpadva, 21 316 méter, azaz körülbelül öt mérföld az eltérés.

A Föld kerülete az Egyenlítő mentén 40 000 kilométer, azaz 10 000 négy kilométeres mérföld.

A Föld felülete, átlagban számítva, 510 millió négyzetkilométer.

A Föld térfogata körülbelül 1000 milliárd köbkilométer, vagyis 1000 milliárd olyan kocka, amelynek mindegyike 1000 méter hosszú, ugyanilyen széles és ugyanilyen magas.

A Föld sűrűsége csaknem ötszöröse a vízének, vagyis valamivel több a baritföldpát sűrűségénél, csaknem olyan, mint a jódé - vagyis egy köbméter föld átlagsúlya 5480 kilogramm, föltéve, ha a földkéreg darabjait a felszínre hozva mérik le. Ez az a szám, melyet Cavendish vezetett le Mitchell mérlege segítségével, vagy Bailly helyesbítése szerint 5670 kilogramm. Wilsing, Cornu, Baille stb. azóta is hivatkoznak erre a megállapításra.

A Föld nap körüli forgásának - a napévnek - időtartama 365 és egynegyed nap vagy pontosabban 365 nap, 6 óra, 9 perc, 10 egész 37 század másodperc, ami azt jelenti, hogy a Föld 30 400 méter, vagyis 7,6 mérföld sebességgel halad pályáján.

A Föld tengely körüli forgása az Egyenlítő mentén másodpercenként 463 méter, vagyis óránként 1668 km, azaz 417 mérföld.

J. T. Maston a következő hosszúság-, erő-, idő- és szögmértékegységeket használta számításaiban: a métert, a kilogrammot, a másodpercet és a középponti szöget, mely bármilyen adott körben a földsugárral egyenlő ívet fog be.

Október 5-én délután öt óra tájban - illő pontos időt adnunk, mikor ilyen emlékezetes műveletről van szó - J. T. Maston érett megfontolás után hozzáfogott az írásbeli munkához. Mindenekelőtt alapjában vizsgálta problémáját, vagyis abból a számból kiindulva, mely egyenlő a Föld kerületével a leghosszabb szélességi kör, az Egyenlítő mentén.

A fekete tábla a szoba egyik sarkában állt, fényes tölgyfa kecskelábakon. Az egyik, kertre nyíló ablak jól megvilágította. A tábla aljához szerelt kis deszkán egymás mellett apró krétadarabok hevertek. A matematikus keze ügyében, balján a törlőszivacs, jobb kezével, jobban mondva fémkampójával ábrákat, képleteket és számokat ró a táblára.

J. T. Maston előbb igen pontos kört rajzolt, mely a földgolyót szemléltette. A Föld görbületét azzal érzékeltette, hogy az Egyenlítőt a gömbfelület elülső részén folyamatos vonallal jelölte, míg az eltakart részen pontozott vonallal tüntette fel, hogy így a gömbalak jól kitessék. A tengelyt az N és S betűkkel jelölt két sarkponton át az Egyenlítő síkjára merőlegesen húzott vonal jelezte.

Majd a tábla jobb sarkába a következő, méterekben a Föld kerületét jelentő számot írta fel:

40 000 000

Ezek után J. T. Maston akkurátusan hozzáfogott végtelen számításaihoz.

Annyira belemelegedett a munkába, hogy nem vette észre, mennyire megváltozott délután az időjárás. Olyan égiháború készült, mely még a legedzettebb szervezetet is megviseli. Ólomszürke, fehéres pelyhekhez hasonlatos, halványszürke háttérben felhalmozódott fellegek feküdték meg a várost. Távoli mennydörgések morgása kélt a Föld és az űr közti visszhangos mélységben. Már egy-két villám ostora vágott végig a roppant elektromos feszültséggel telt légkörön.

J. T. Maston egyre jobban magába merülve, nem látott semmit, nem hallott semmit.

Hirtelen csengő sietős berregése zavarta meg a dolgozószoba csendjét.

– Terringettét! Ha az alkalmatlankodók nem jönnek a kapun keresztül, hát telefonon jönnek!... Pompás találmány azok számára, akik nyugton akarnak maradni!... Hát én majd teszek róla: kikapcsolom az áramot arra az időre, amíg dolgozom!

S a membrános készülékhez lépve, megkérdezte:

– Mi dolguk velem?

– Csak egy-két szót szeretnék váltani... - felelte egy női hang.

– S ki beszél?

– Hát nem ismer meg, kedves Maston úr? Én vagyok... Scorbittné.

– Scorbittné asszony!... Hát már egy pillanatra se hagy békén!

Hanem ezeket az utolsó szavakat, amelyek a szeretetreméltó özvegynek sem lehettek éppen kellemes csengésűek, óvatosan, csak tisztes távolból mormogta J. T. Maston, nehogy a membrán felfogja őket. Aztán belátva, hogy mégiscsak válaszolnia kell néhány udvarias szóval, így folytatta:

– Ah, ön az, Scorbittné asszony!

– Én, kedves Maston úr!

– S mit parancsol, Scorbittné asszony?

– Csak arra akartam figyelmeztetni, hogy vad zivatar van kitörőben a város felett!

– Sajnos, nem akadályozhatom meg...

– Hát azt nem; de azt akartam megkérdezni, vajon gondolt-e rá, hogy becsukja az ablakokat...

Alig fejezte be Evangelina Scorbitt a mondanivalóját, midőn rettenetes mennydörgés reszkettette meg a levegőt. Azt hihette volna az ember, hogy egy végtelen kiterjedésű selyemkárpit hasadozott szét. A villám a „Röppálya-lak” tőszomszédságában csapott le, és az áram a telefonhuzalon keresztül a villamosság teljes brutalitásával járta át a számok búvárának dolgozószobáját.

J. T. Maston a készülék lemeze fölé hajolva, a legtakarékosabb galvanikus pofont kapta, ami csak valaha egy tudós arcát illethette. Aztán a fémhorgán keresztül futó szikrától úgy esett össze, mint valami kártyavár. Ugyanakkor meglökte a fekete táblát, s az a szoba sarkába zuhant. A villám az egyik ablaktábla láthatatlan nyílásán át, a vízvezetékcsövön futott le a talajba.

J. T. Maston mindössze elszédült. Felkelt, megdörzsölte testének különböző részeit, s meggyőződött róla, hogy nem sebesült meg. Aztán továbbra is kellő hidegvérrel, ahogy az már egy volt Columbiad-pattantyúshoz illik, újra rendbe hozta dolgozószobáját, felállította a kecskelábú asztalt, a táblát visszatette helyére, összegyűjtötte a szőnyegen széthullott krétavégeket, s folytatta oly hirtelen megszakított munkáját.

De ekkor észrevette, hogy a táblán a zuhanás következtében a jobb felől felírt számítás, mely meghatározta a Föld kerületét az Egyenlítőnél, részben elmosódott. Éppen ki akarta egészíteni, midőn lázas csilingeléssel újból megszólalt a csengő.

– Hát már megint! - kiáltott fel J. T. Maston, s odaült a készülékhez.

– Ki az? - kérdezte.

– Scorbittné.

– S mit parancsol, Scorbittné asszony?

– Mondja, kérem, ez a szörnyű ménkő nem csapott be a „Röppálya-lak”-ba?

– Azt kell hinnem, hogy igen.

– Teremtő Isten!... Az a villám!...

– Legyen nyugodt, Scorbittné asszony!

– Nem történt semmi baja, kedves Maston úr?

– Semmi.

– S csakugyan nem hatott önre...

– Énrám csak az ön irántam tanúsított barátsága hatott - vágott közbe J. T. Maston, gondolva, hogy tartozik neki ennyi udvariassággal.

– Akkor jó éjszakát, kedves Maston!

– Jó éjszakát, kedves Scorbittné asszony!

S visszatérve helyére, még hozzátette:

– Az ördög vinné el ezt a remek asszonyt! Ha nem hívott volna olyan alkalmatlan időben a telefonhoz, nem kockáztattam volna, hogy belém csapjon a mennydörgős ménkű!

De most már aztán igazán elmúlt... J. T. Mastont nem fogják többé zavarni a munkájában. Egyébként, hogy még jobban biztosítsa a műveleteihez szükséges nyugalmat, kikapcsolván a villanyáramot, elnémította a készüléket.

Alapul véve az imént kiegészített számítás eredményét, különböző képleteket vezetett le belőle, végezetül egy utolsót, melyet balra írt fel a táblára, miután letörölt minden számot, melyből a levezetést végezte.

Akkor aztán beletemetkezett egy végtelen sor algebrai képletbe...

Egy héttel később, október 11-én készen volt a nagyszerű mechanikai számítás, s a Gun Club titkára diadalmasan vitte el kollégáinak a megoldott problémát, amit már érthető türelmetlenséggel vártak azok.

Most már matematikailag eldőlt, milyen gyakorlati módon lehet az Északi-sarkra eljutni, hogy kőszénlelőhelyeit kiaknázhassák. North Polar Practical Association néven társulatot alakítottak, melynek a washingtoni kormány kihasználási engedélyt adott a sarki területekre, amennyiben az árverésen neki ítélnék oda e tájak birtoklását. Már tudjuk, hogy az árverés az Amerikai Egyesült Államok javára dőlt el, s hogy az újdonsült társulat részvényjegyzés végett felhívást intézett az Ó- és Újvilág tőkéseihez.