Jona romjai.

A kitüzött napon tehát, miss Campbell, Melvill-testvérek és a fiatal urak mindjárt a reggeli után útnak indultak. Szép őszi idő volt, az ég egy kissé borus ugyan, de a csak kevéssé sürű felhők közt támadt résen gyakran átragyogott egy fényes sugár, a mikor is a romok, melyek a sziget e részét betetézik, a Jona hullámos talaján szétszórtan épült házacskák és a könnyed szellő által gyöngéden megsimogatott tengernek komor képe kissé felderült és a napsugarak hatása alatt megifjodott.

Ma nem volt tulajdonképeni látogatási nap. A tegnapi gőzösről kiszállt ugyan vagy ötven vendég és ugyanannyi jön valószinüleg holnap is, de ma nyilván kizárólag az uj lakóké Jona szigete. A romoknak tehát teljesen elhagyatottaknak kell lenniök, a mikor a kis társaság odaér.

Az úton elég vidám volt a hangulat. Sam és Sib testvér jó kedve elragadt a többiekre is. Csevegtek, ide-oda jártak és alacsony falak, düledező kövek közt lépdeltek a keskeny, kavicsos ösvényeken.

Kivánat szerint ment tehát minden, a mig legelőször Mac Lean kis keresztdombja előtt megálltak. Ez a szép, tizennégy láb magas, piros gránitból készült monolith, mely az ugynevezett Main-Street felett kinyulik, egyetlen maradványa a háromszázhatvan keresztemléknek, melyek a reformáczió idejéig, a tizenhatodik század közepe tájáig, e szigetet elboritották.

Sinclair Olivér természetesen vázlatot akart késziteni ez emlékkőről, mely, mint magában véve is szép mű, e kopár és csak nedvzöld fűvel kárpitozott síkon kiváló hatást keltett.

Miss Campbell, Melvill-testvérek és az ifju festő tehát körülbelül ötven lépésnyi távolban telepedtek le a keresztdombtól, hogy azt kényelmesen áttekinthessék. Sinclair Olivér egy kis falkiszögellésre ült és a tér előrészét kezdte röpke vonásokkal rajzolni, melyen Mac-Lean keresztje állt.

Pár percz mulva mindnyájan egy emberi alakot véltek látni, a ki a keresztdomb első lépcsőin mászott fel.

– No lám, mondá Sinclair Olivér, mi dolga lehet ott annak a tolakodónak? Legalább szerzetes-gunyában tünt volna fel, nem hatna zavarólag és a régi kereszt lábánál, odaillő staffage gyanánt használtam volna fel.

– Bizonyára valami kiváncsi, de a ki azért meg fogja neheziteni az ön munkáját, vélekedett miss Campbell.

– Csak nem Ursiclos Aristobulus lesz, a ki bennünket nemcsak utólért, de el is hagyott volna? mondá Sam testvér.

– Igen, valóban, ő az! szólt Sib testvér.

És csakugyan, Ursiclos Aristobulus ott nyargalt a keresztdomb egy keskenyebb gerinczén, melyet kalapácscsal ütögetett.

Miss Campbellt bosszantotta a kegyeletnek e durva módon történt lábbal taposása és hozzá sietett.

– Mit mivel ön itt, uram? kérdé tőle.

– A mint látja, miss Campbell, felelt Ursiclos Aristobulus, ebből a gránitból igyekszem egy darabot kirepeszteni.

– De mirevaló ez a mánia? Azt hittem, hogy a képostromlók ideje már lejárt.

– Nem vagyok én képostromló, védekezett Ursiclos Aristobulus, de geologus és mint ilyen, kiváncsi arra, hogy e kőzet természetét megállapitsam.

Erőteljes kalapácsütés fejezte be az emlék megszentségtelenitését, az alapzat egy köve dübörögve hullt a földre.

Ursiclos Aristobulus felemelte és szemüvegének erejét még egy vastag nagyitó lencsével is fokozván, odaközelitette szemei elé.

– Igen, igen, tényleg ugy van, a hogy gondoltam, mondá nagy megelégedéssel. Piros gránit, igen sürü és nagy ellenállásra képes maggal, mely az Apácza-sziget bányáiból kerülhetett ki és teljesen hasonló ahhoz a fajtához, melyet a tizenkettedik század épitészei a jonai székesegyház épitésénél használtak.

Ursiclos Aristobulus persze az ilyen pompás alkalmat nem akarta elmulasztani és nagyszabásu régészeti előadásba fogott, melyet az időközben odajött Melvill-testvérek mindenkép meghallgatandónak véltek.

Miss Campbell, nem sokat teketóriázva, visszatért Sinclair Olivérhez és a vázlat befejeztével, mindannyian a székesegyház előudvarában találkoztak ismét.

Az ősidők ez emléke meglehetősen bonyodalmas, tulajdonkép két templomból álló épületet képez, melynek erőditvényszerü vastag falai és tömör, sziklaerősségü oszlopai, tizenhárom évszázad óta daczoltak az időjárással. A látogatók rövid ideig jártak az első templomban, mely boltiveinek alakja és árkádjainak ivalakja nyomán romai izlésünek mondható; majd a másodikba mentek át, mely a 12-ik századból származó góth épület és az elsőnek hajóját és átmenetét képezi. Igy mentek végig a romok közt, ugyszólván az egyik korszakból a másikba térve, a nagy kőlapokon végig, melyeknek hasadékaiból itt-ott a föld kandikált ki. Itt ezek hatalmas fedőlapokat képeztek a sirgödrök felett, ott ismét még egyenesen álló sirkövek voltak dombormüvü alakokkal, melyek az elhaladóktól alamizsnát látszottak kérni.

Mindez együttvéve, a maga tömörségében, komolyságával és békességével az elmult idők költészetének lehét árasztotta.

Miss Campbell, Sinclair Olivér és a Melvill-testvérek, nem is ügyelve arra, hogy tudós kisérőjük elmaradt, a négyszögletes torony magasra nyuló boltive alá kerültek, mely boltiv hajdanában az első templom főkapujához tartozott és később a két épitmény átmetszési pontjánál emelkedett.

Pár pillanattal később egyenletes lépéseket lehetett a tompán visszhangzó földön hallani. Mintha valamelyik, a kisértetek szelleme által megélénkitett kőalak, Don Juan parancsnokéhoz hasonlóan, nehézkes módon haladna el.

Ursiclos Aristobulus volt, ki lábainak kimért mozgatásával az épület arányait méregette.

– Százhatvan láb keletről nyugotnak, mondá, mialatt e számot jegyzőkönyvébe irta és a második templomba ment át.

– Ah, ön az, Ursiclos ur! mondá miss Campbell gúnyosan. Az ásványgyüjtő földmérővé változott?

– És hetven láb a hajó keresztátmetszeténél, folytatta Ursiclos Aristobulus zavartalanul tovább.

– És hány hüvelyk? kérdé Sinclair Olivér. Ursiclos Aristobulus oly ember módjára nézett Sinclair Olivérre, mint a ki nem tudja, hogy haragudjék-e, vagy sem. Melvill-testvérek azonban még idejekorán közbeléptek és Miss Campbellt, valamint a két fiatal embert a kolostorba vezették.

Ebből az épületből már csak igen bajosan felismerhető nyomok maradtak, bár a reformáczió pusztitásait túlélte. Ez idők elmultával szent Ágoston néhány jámbor apáczájának lakásául szolgált, a kiknek az állam itt nyujtott menhelyet. Most nincs itt semmi egyéb, csak néhány szomoru romja a hajdani, a viharok és az idő vasfoga által feldult kolostori pompának, oly épitkezésnek, melynek sem ellentálló ivboltozatai, sem romai pillérei nem voltak, hogy büntetlenül daczolhasson az északi éghajlat féktelenségével.

Miután a látogatók mindent megnéztek, a mi a hajdanában oly viruló kolostorból megmaradt, megbámulhatták még a jobb karban levő kápolnát, melynek benső térmértékét Ursiclos Aristobulus okvetlenül megállapitandónak tartotta. Ezen, kevésbé régi, vagy talán a kolostor éttermeinél és zárkáinál erősebben épült kápolnának csak a teteje hiányzott; a magas chorus azonban, mely még sértetlen állapotban van meg, az épitészetnek a szakértők által szerfelett nagyrabecsült remekművét képezi.

A kápolna nyugoti részében van sirja annak, ki mint utolsó apátnő állt a testvérközség élén. Márványlapján felismerhető a Szent Szüz alakja két angyal közt, felette pedig a Madonna, a gyermek Krisztussal karjain.

– Ép úgy, mint a Szent Szüz a székkel és a sixtini Madonna, Raphaelnek egyetlen Mária-képei, melyek szempilláikat nem csukják le, ez is nyiltan tekint és olyannak látszik, mintha szemei mosolyognának!

Miss Campbell e megjegyzése valósággal fején találta a szöget, más eredménye azonban mégsem volt, csak Ursiclos Aristobulus ajkán mutatkozott némi gúnyos mosolygás.

– Hol tanulta ön, miss Campbell, mondá, hogy a szemek valaha mosolyogni tudnának?

Miss Campbellnek talán nagy kedve lett volna azt felelni, hogy az ő szemeinél ezt sohasem lehetne tapasztalni, de inkább hallgatott.

– Általánosan elterjedt tévhit, folytatá Ursiclos Aristobulus, mintha itt ex cathedra oktatna, a szemek mosolygásáról beszélni. A látás érzékének szervei nem képesek semmitsem kifejezni, mint azt az okulistika tanitja. Próba: fedjen el egy arczot álarczczal, nézze azon keresztül a szemeket és fogadok akármibe, hogy nem lesz képes megkülönböztetni, derültek, szomoruak, vagy dühösek-e azok?

– Igazán? felelt Sam testvér, ki ez alkalmi előadás iránt érdeklődni látszott.

– Én sem tudtam ezt, tette hozzá Sib testvér.

– Pedig úgy van, bizonyitgatta Ursiclos Aristobulus, és ha álarcz lenne itt a kéznél...

A bámulatraméltó fiatal embernek azonban nem volt álarcza és a mindenféle kételyek eloszlatására szánt kisérletnek el kellett maradnia.

Miss Campbell és Sinclair Olivér különben már el is távozott a kolostorból és Jona temetője felé indultak. Ez a hely »Oban Reliquariuma« nevet viseli, szent Columban ama társának emlékére, a kinek az a kápolna köszönhető, melynek romjai e halálmezőn emelkednek.

Rendkivüli egy hely ez a sirkövekkel boritott terület, a melyen, vagyis inkább a melyben, negyvennyolcz skót király, a Hebridák nyolcz alkirálya, Irland négy alkirálya és egy franczia király nyugszik, kiknek nevét ép úgy boritja a feledés fátyla, mint akármelyik történelemelőtti uralkodóét. Hosszu, vasrácsozatos keritését, sürün egymás mellett fekvő kőlapjait látva, könnyen azt hihetné itt az ember, hogy valami Karnac-féle terület nyulik el szemei előtt, melynek kövei sirok és nem druida-bérczek.

Közöttük, a bágyadt zöld szin közepette, egy skót király gránitczölöpe tünik ki, ama Duncané, a ki Macbeth szomoru tragédiája által lett az egész világon ismeretessé. E kövek közül néhányon csak mértani vonalakból alkotott diszitések vannak, mások ismét durva munkáju, vad kelta királyokat mutatnak, melyek a hulla teljes merevségében feküsznek a szemlélő előtt.

Mennyi emlék lebeg itt, Jona e halálvárosa felett! Mily izgatottá lesz a képzelet, a mikor az ember a Hebridák e Saint-Denisében bolyong!

Már hogy feledhetné el itt valaki Ossián versét, melyre kétségkivül a helyszinén lelkesedett?

»Idegen, te itt hősökkel teleszórt földön jársz! Dicsőitsd a leghiresebb halottak hirnevét, hogy azok röpke árnyai barátságosan gyüljenek köréd!«

Miss Campbell és társai néma szemlélődésbe merültek. Nem kellett a hites utmutató miatt boszankodniok, a ki, mikor turistákat kisér, a messze multak történetét durva kezekkel zavarja meg. Az ő lelki szemeik előtt ujra megjelentek mindannyian, a szigetek lordjainak utódai, Oy Angus, Bruce Robertnek, e hős bajtársának követője, ki oly férfiasan küzdött hazája függetlenségeért.

– Én ide inkább a beálló sötétség alkalmával térnék vissza, mondá miss Campbell. Az az idő alkalmasabbnak látszik arra, hogy régi emlékeket elevenitsen fel. Itt látom a szerencsétlen Duncan holttestét vinni és hallom a sirásók megjegyzéseit, a mikor őt, ősei mellé, a szentelt földbe teszik. Ugy-e, Sinclair ur, az lenne a legalkalmasabb idő a szellemek felidézésére, melyek a királyok temetőjét őrzik?

– Kétségkivül, miss Campbell és azt hiszem, nem is vonakodnának, hogy az ön hangja hivására megjelenjenek.

– Hogyan, miss Campbell, ön hisz a kisértetekben? kérdé Ursiclos Aristobulus.

– Igenis, hiszek, uram, hiszek bennük, mint igazi skót nő, felelt miss Campbell.

– De azt csak kétségkivül tudja, hogy mindez csak a képzelet dolga és hogy testetlen dolgok nem léteznek!

– És mégis örömöm telik e hitben! felelt miss Campbell, kit ez az alkalmatlan ellentmondás felbosszantott egy kicsit. Élvezettel gondolok a házi Brownies-ekre, melyek a lakások berendezéseit őrzik, a boszorkányokra, melyek feltünnek és megjelennek, ha az ember runi verseket szaval; hiszek a Walkürökben, a skandináv mythologia ez istennőiben, kik a harczban elesett hősökkel együtt lebegnek a fellegeken keresztül; hiszek a jóságos tündérekben, kiket Burns költőnk énekelt meg dalaiban, melyeket a felvidék igaz fia soha el nem feledhet:

»Ma éjjel tündérek tánczolnak Dawnon Cassilis-én, félve riadnak aztán vissza a bágyadt hold fényében Gabeanba, hogy a Gowereken át gyorsan futva, sziklák és patakok közt körtánczot lejtsenek.«

– O, miss Campbell, szólalt meg ismét a vastagnyaku rendbontó, hát azt hiszi ön, hogy a költők maguk elhiszik képzeletük e szüleményeit?

– Okvetlenül, Ursiclos Aristobulus ur, felelt Sinclair Olivér, mert máskülönben hamis lenne egész költészetük, mint minden olyan munka, mely nem a mély meggyőződésből ered.

– Ön is, uram? mondá Ursiclos Aristobulus, én önt festőnek tartottam és nem költőnek.

– Az mindegy, felelt miss Campbell, a müvészet mindig egy és ugyanaz, ha más alakban nyilvánul is.

– Nem, nem, ezt el nem fogadhatom!... Ön nem hisz a régi bárdok istentanában, kiknek izgatott agya képzelt istenségeket szült!

– Ugyan, Ursiclos ur, szólt itt közbe miss Campbell, ne alacsonyitsa le ily módon őseinket, kik régi Skócziánkat megénekelték!

– Nem ám, de lesse inkább szavaikat, szólt Sib testvér tovább, a kinek már megint nagy kedve volt, hogy kedvencz költője szavait idézze. Szeretem a bárdok énekeit; szivesen hallgatom a mult idők történeteit; olyan hatással vannak azok rám, mint a hajnal békéje, a harmat üdesége, mely a füveket felfrissiti…

– »A mikor aztán a nap hosszu pályáján csak forró sugarait küldi még, a mikor a völgy hűs ölében a kék tó oly békésen nyugszik!« - tette hozzá Sam testvér.

A bácsik kétségkivül még tovább is bóditották volna önmagukat az ossiáni énekekkel, ha Ursiclos Aristobulus rideg módon közbe nem szól, mondván:

– Uraim, látták önök valaha azokat a képzeletbeli szellemeket, melyekről oly nagy lelkesedéssel beszélnek? Nem! És lehet azokat egyáltalán látni? Szintén nem, ugy-e bár?

– Ép ebben téved ön, uram, és sajnálom, hogy sohasem nyilt alkalma azokat észlelni, felelt miss Campbell, ki ellenfele előtt egy hajszállal sem hátrált volna meg. Mindenütt jelen vannak azok Skóczia felvidékein, a mikor a hosszu, puszta völgyekben lebegnek, a szakadékok mélyéből felemelkednek, a tavak tükre felett elsimulnak, Hebridáink békés vizeiben nyüzsögnek és még tréfálnak a nagy viharok alatt, melyeket az északi tél szabadit fel. És például az a zöld sugár, melyet én oly kitartással üldözök, miért ne lehetne talán egy Walkür szalagja, melynek lebegő vége a szemhatárt érinti?

– Óh nem, kiáltott Ursiclos Aristobulus, erről szó sem lehet. Én jobban meg tudom önnek mondani, hogy miben áll a zöld sugár?

– Ki ne mondja, uram, kérte miss Campbell, nem akarom tudni.

– Én mégis megmondom, ellenkezett Ursiclos Aristobulus, a kit ez a kis vita felhevitett.

– Ugy hát megtiltom önnek...

– És mégis meg fogom mondani, miss Campbell. Az utolsó sugár, melyet a nap abban a pillanatban áraszt, a mikor lapjának felső széle a szemhatárt egyenesen érinti, akkor tünik fel, ha egyáltalán zöld, valószinüleg csak ebben a szinben, mert ilyenné válik, a mikor a vékony vizrétegen áthatol...

– Hallgasson, Ursiclos ur!...

– A mennyiben ez nem követi egész természetes módon, a hirtelen elmerült napkorong izzó piros szinét, melynek behatását szemünk még megőrizte, mert a fénytan szabályai szerint, zöld annak a kiegészitő szine.

– Óh uram, az ön természettani észleletei...

– Az én nézeteim, miss Campbell, megfelelnek a tényeknek, felelt Ursiclos Aristobulus és fentartom magamnak, hogy e tárgyról értekezést fogok közzétenni.

– Induljunk, kedves bácsik, kiáltott miss Campbell igazán bosszusan, Ursiclos ur az ő magyarázataival alaposan tönkretenné máskülönben az én zöld sugaramat!

Most már Sinclair Olivér is a segitségére sietett.

– Uram, mondá, szivesen elhiszem, hogy a zöld sugárról irandó munkája nevezetes munka lesz, de engedje meg, hogy önnek még egy más, talán még érdekesebb tárgyat ajánljak.

– És melyik legyen az, uram, kérdé Ursiclos Aristobulus pöffeszkedve.

– Kétségkivül nem lesz ön előtt ismeretlen, hogy néhány tudós a legnagyobb készültséggel tárgyalta az égető kérdést: »a halak farkainak befolyásáról a világtengerek hullámképződésére?«...

– Uram...

– Mélyreható tanulmányaihoz még egy másik fontos tárgyat is ajánlhatok: »A fuvó hangszerek befolyása a viharok keletkezésére.«