Az élet Jónán.

Időközben Jona, a régi »Hullámok szigete«, közepén az apáthegygyel, mely körülbelül négyszáz lábra emelkedett a tenger szine fölé, mindinkább előtünt és a gőzös gyorsan közeledett feléje.

Délfelé a »Pioneer« a jóformán nyers kövekből összehányt öbölgát mellett kötött ki, melyet a rajta gyakran átcsapkodó viz az idők folyamán egészen zöldre festett. Az utasok kiszálltak, sokan, a legtöbben azért, hogy két óra multán ismét hajóra szálljanak és a mulli tengerszoroson át Obanba térjenek vissza, a kisebbségben levő többiek, hisz tudjuk, hogy kik, azzal a szándékkal, hogy Jonán maradjanak.

A szigetnek tulajdonképeni kikötője nincsen. Kőgát védi a beszögellések egyikét a csapkodó hullámok ellen, semmi egyéb. A kedvező időjárás alatt ide menekül néhány vitorlás és halászbárka, melyek aztán a szomszédos tengert zsákmányolják ki.

Miss Campbell és kisérői, kik a többi turistákat, kik a szigetet két óra alatt nézik meg, nyugodtan átengedték programmjuknak, első sorban azon igyekeztek, hogy alkalmas szállást szerezzenek.

Az Egyesült királyság fürdőhelyeinek kényelmét és pompáját itt nem igen remélték feltalálhatni.

Jona ugyanis csak három mértföld hosszu, egy mértföld széles és lakóinak száma alig ötszáz. Argyle herczegnek, a kinek tulajdonát képezi, alig van belőle évi pár száz font sterling jövedelme. Itt sem várost, sem községet, de még igazi falut sem lehet találni; van néhány elszórtan fekvő ház, ezek legtöbbje egyszerü gunyhó, melyek festőieknek mondhatók ugyan, de többnyire düledező állapotban vannak, ablak nincs rajtuk, csak egyedül az ajtón hatol be a világosság, pusztuló fészkek kémény nélkül, kárpótlásul a tetőbe vágott nyilással, sárból és szalmából készült falakkal, vadrózsákkal, tövisbokrokkal körülvéve, melyek hosszu sással vannak összekötve.

Ki hinné el, hogy Jona a skandináviai történelem kezdetén a Druidák vallásának fészke volt? Ki sejthetné, hogy később, a hatodik században, Szent Columban, egy irlandi ember, kinek nevét viseli is, Krisztus uj vallásának ott leendő terjesztése czéljából Skóczia első kolostorát alapitotta, melyben Clunyból származó szerzetesek laktak a reformáczió idejéig? Hol találná most az ember a terjedelmes épitkezéseket, melyek az Egyesült királyság püspökeinek és apátjainak valóságos szemináriumát képezték? A romok közepette, hol lehetne feltalálni a régi idők hagyományaiban, a római történelemre vonatkozó kéziratokban olyannyira bővelkedő könyvtárat, melynek forrásaiból az akkori időkbeli tudósok oly nagy haszonnal meritettek? Jelenleg mindabból csak a romok vannak meg; itt, a honnan a czivilizáczió, mely Európa északi részét oly mélyreható módon átalakitotta, kiindult. A hajdani Szent-Columbanból a mai Jona lett, néhány száz műveletlen paraszttal, kik a sziget homokos talajából csak nagynehezen szoritják ki szegényes árpatermésüket, csekély mennyiségü rozsukat és burgonyájukat, még kevesebb halászszal, kik életüket a Hebridák haldús vizeinek zsákmányával tengetik.

– Miss Campbell, mondá Ursiclos Aristobulus az első szemle alkalmával, mit gondol, mérkőzhetik ez Obannal?

– Ó, ezerszeresen felülmulja! felelt miss Campbell, bár kétségkivül azt gondolta magában, hogy ez idő szerint legalább is egy lakóval a kelleténél többje van a szigetnek.

Kaszinó vagy szálló hiányában Melvill-testvérek legalább egy félig-meddig megfelelő korcsmát fedeztek fel, melylyel azok a turisták érik be, kik nem elégednek meg a korlátolt idővel, melyet a gőzös nyujt nekik Jona druida és keresztény romjainak megtekintésére. Még ugyanazon napon tehát elszállásolhatták magukat »Duncan pánczéljába«, mig Sinclair Olivér és Ursiclos Aristobulus, akarva, nem akarva, a szomszédos halászkunyhók egyikében huzhatták meg magukat.

Miss Campbell kedélyhangulata azonban olyan volt, hogy kicsiny szobácskájában, a nyugot felé néző nyitott ablak előtt ép oly jól érezte magát, mint az Ilonavár villa főtornyának terraszán és mindenesetre jobban, mint a Caledonian-szálló szalonjában. Határtalan láttávol nyilt meg itt szemei előtt, sziget nem zavarja a szemhatár körvonalát és ha képzeletét egy kicsit megerőlteti, itt, háromezer mértföldnyi távolban, az Atlanti tenger tulsó felén elnyuló amerikai partot látta volna. Valóban, remek szinpadja van itt a napnak, a hol fényes leszállását bemutathatja.

A közös élet tehát könnyü és egyszerü módon alakult. Az étkezések a korcsma alsó szobájában, társaságban történtek. Régi szokás szerint, Besz és Patridge itt az urak asztalához ült. Ursiclos Aristobulust ez meglepte talán egy keveset, Sinclair Olivér azonban nem talált benne semmi kifogásolni valót. Máris bizonyos vonzalmat érzett e két cseléd iránt, kik azt bőven viszonozták neki.

A család tehát az ősi skót életmódot folytatta teljes egyszerüségében. A szigeten tett séták és a régi időkről folytatott beszélgetések után, melyekbe Ursiclos Aristobulus mindig a legalkalmatlanabb időben szőtte közbe modern megjegyzéseit, ebédhez, esti nyolcz órakor pedig vacsorához gyültek össze. A naplementét azonban miss Campbell minden időjárás alkalmával leste, még ha az ég egészen borus is volt. Ki tudhatja, az alsó felhőrétegben hasadás, nyilás, repedés keletkezhetik és az utolsó napsugár átcsilloghat rajta.

És milyen lakomák voltak itt! Walter Scott valódi telivér caledoniai, Fergus Mac Gregor ebédjének, Oldbuck, az antiquarius vacsorájának vendégei sem találtak volna semmi kifogásolni valót a régi, skót mód szerint elkészitett ételekben. Besz asszony és Patridge, egy évszázaddal visszavettetve, túlboldogoknak érezték magukat, akárcsak őseik idejében éltek volna. Sam és Sib szembeötlő kéjélvezettel fogyasztotta a culinari remekműveket, melyek őket a hajdanában a Melvill-családnál szokásosakra emlékeztették.

Ime, ilyen felkiáltásokat lehetett hallani az alsó, étteremmé átváltoztatott helyiségben:

– Egy kicsit a zabliszt »Cakes«-ből, melyek sokkal izletesebbek, mint a glasgowi puha kalácsok.

– És egy keveset abból a »Sowens«-ből (zablé), melyet a felvidékiek még mindig oly nagyon szeretnek.

– Még »Haggis«-t, melyet nagy költőnk, Burns, érdemesnek tartott arra, hogy mint a legelső, legjobb és legnemzetibb skót puddingot énekelje meg.

– Kérek még »Cockylecky-t«! Ha mindjárt egy kicsit kemény is a pulyka, a hozzávaló mártás annál pompásabb.

– És harmadszor is egy tányér »Hotchpotsch«-ot, mely tökéletesebb leves, mint a milyent valaha Ilonavár konyhájában főztek.

Ó, kitünően lehetett »Duncan pánczéljá«-ban étkezni, legalább addig, a mig minden másodnapon friss készletet lehetett kapni a gőzösök közvetitésével, melyek a kis Hebridák közt a szolgálatot végzik. És az ital sem volt rossz.

Csak látta volna valaki őket, a Melvill-testvéreket, a mikor a poharat kezükben tartva, szépecskén iddogáltak, vagy pedig hatalmas serlegeket üritettek egymás egészségére, olyan edényeket, melyekbe négy angol pint fért és melyekben az »Usquebaugh«, a par excellence nemzeti sör habzott, vagy a jobb fajta, kizárólag a vendégek számára főzött »Hummok«! És aztán az árpából nyert whisky, mely még az ivó gyomrában is tovább erjedni látszott. De ha nem lett volna erős serük, beérték volna a buzából sajtolt »Mum«-mal is, sőt még az ugynevezett »kétpencés«-sel is, melyen egy kis pohár »gin«-nel még mindig lehetett segiteni. Valóban, még eszükbe sem jutott, hogy a sherryt vagy portbort Helensbourgh vagy Glasgow pincéiből ide kivánják.

Ha az ujkor minden kényelmét megszokott Ursiclos Aristobulus meg sem állhatta, hogy néha-néha ne panaszkodjék, nem igen figyeltek rá.

A mikor a föld e kis darabján kissé hosszunak látszott előtte az idő, a többiektől annál gyorsabban elsietett és miss Campbell már nem is haragudott a gőzre, mely a szemhatárt esténkint elfedte.

Jona nem nagy, az igaz; de hát oly igen nagy területre van szüksége annak, a ki a szabad levegőn sétálni szeret? A kertnek legkisebb zuga nem birhat ép annyi vonzerővel, mint a legnagyobb királyi park? Sokat sétáltak tehát. Sinclair Olivér a vázlatkönyvét szaporitotta néhány csinosabb látképpel. Miss Campbell rendszerint nézni szokta őt, a mikor rajzolt és igy észrevétlenül teltek a napok.

Augusztus 26., 27., 28. és 29. napjai unalom nélkül multak el. Ez a szabad élet teljesen hozzá illett a vad szigethez, melynek kopár szikláit a tenger hullámai mosták szüntelenül.

A boldogitó tudattól eltelve, hogy a fürdőhelyek kiváncsi, fecsegő, mindeneket kifürkésző tömege elől szerencsésen elmenekült, miss Campbell itt épugy járt-kelt, mint a hogy azt Ilonavár parkjában tette volna, »Roquelay«-ában, melyet köpenyke gyanánt vetett vállaira, fejdiszül egyetlen »Snod«-ot hordva, a hajába fonva azt a szallagot, mely az ifju skót nőket oly nagyon ékiti. Sinclair Olivér meg nem állhatta, hogy báját, szépségének varázsát, mely reá - és ezzel ő tisztában is volt - oly vonzó hatással birt, minden tartózkodás nélkül meg ne csodálja. Gyakran csevegve sétálgattak együtt, ábrándoztak, nézegettek, lementek a sziget szélső pontjáig és kagylókat kerestek a tengeri fűben, melyet az utolsó dagály a szárazra mosott. Előttük, számos falkában, skót ludak röpködtek, a »Tamnie-nories«-ek, melyeknek magányát ők megzavarták, a »Pictarnies«-ek, melyek a hullámok által kidobált halakat lesték és végül az ugynevezett »bassani mulyák« sötétfekete tollazatukkal és csak szárnyuk végén, fejükön és nyakukon mutatkozó fehér foltokkal, melyek különösen a palmipedák családját képviselik a Hebridák madárvilágában.

Ha aztán leszállt az est és a nap, mint rendesen, most is ködágyába tért pihenni, miss Campbell és az egész társaság még szivesen töltött el néhány órát a magános, csendes parton. Az égen feltüntek a ragyogó csillagok és velük együtt feltámadtak Ossian dalainak összes emlékei. A mély csend közepette Sinclair Olivér és miss Campbell a Melvill-testvéreket hallgatta, a mint azok felváltva, a vén bárdnak, Fingal szerencsétlen fiának verseit szavalták.

– »Ó te csillag, te bizalmas társa az éjnek, melynek ragyogó fénye a fellegekből kiemelkedik, mely fenséges lépésekkel halad végig az égboltozat azurján - miért tekintesz le a síkra?«

– »A vihar hangja hallgat, a sziklák lábainál csendesen zúgnak a habok, átlátszó szárnyu pillék röpködnek az éj szent nyugalmában.«

– »Ragyogó csillag te, miért tekintesz le a síkra? De látom már, mint hajolsz barátságosan mosolyogva a szemhatár távoli széléig le - Isten veled, Isten veled, te néma égi fény!«

Azután Sam és Sib testvér is elhallgatott és mindannyian betértek kis szobáikba, a korcsmába és a halászkunyhókba.

Bármily kevéssé voltak is próféták a Melvill-testvérek, azt szükségkép mégis észre kellett venniök, hogy Ursiclos Aristobulus ép annyit vesztett miss Campbell szemeiben, a mennyit Sinclair Olivér nyert. Az a két fiatal ember, a mennyire csak lehetett, kerülte egymást. A bácsik tehát, ha némi fáradság útján is, ezt a kis világot egy kalap alá hozni igyekeztek, alkalommal beálló közeledéseket terveztek, ha mindjárt annak a veszélynek voltak is kitéve, hogy unokahuguk e miatt duzzogni fog. Hisz ők oly boldogok lettek volna, ha Ursiclos és Sinclair közeledett volna egymáshoz, a helyett, hogy kerülték egymást, a helyett, hogy oly nagyon, szinte megvető módon tartózkodók voltak. Azt képzelték talán, hogy az összes emberek testvérek lehetnének, oly testvérek esetleg, mint a milyenek ők maguk voltak?

Végül oly ügyesen intézkedtek, hogy augusztus 30-ára abban egyeztek meg, hogy társaságban fogják felkeresni északkeleten épugy, mint délen, a hajdani templomnak az Abbéhegy oldalán levő, a kolostornak és a hozzá tartozó temetőnek romjait. Ezt a sétát, mely a turistáknak rendszerint csak két órájukba kerül, Jona uj lakói eddigelé még nem tették meg. Ezt ők most udvariatlanságnak tartották a remete szerzetesek legendaszerü árnyaival szemben, a kiknek kunyhói hajdan itt a partokon álltak, kiméletlenségnek a királyi törzsből származott nagy halottak iránt, kik II. Fergus és Macbeth közötti időből, itt várják a feltámadást.