Igen, az Atlanti-óceán fölött! Beigazolódott a klubtársak félelme. Egyébként úgy látszott, Roburt egy csöpp nyugtalanság sem gyötri, miközben a roppant óceán fölött kalandozik. Ügyet sem vetett az egészre sem ő, sem az emberei, akik nyilván megszokták már az ilyenféle utakat. Nyugodtan aludni tértek; s álmukat semmiféle lidércnyomás nem zavarta.

Vajon hova tart az Albatros? Vajon úgy lesz, ahogy a mérnök előre megmondta, s nem éri be a föld megkerülésével sem? Mindenesetre valahol mégiscsak végződnie kell ennek az útnak. Hogy Robur egész életét a levegőben tölti, s hogy a gépezet soha nem száll földre, az mégiscsak elképzelhetetlen. Hogyan tudná pótolni élelmiszer- és lőszertartalékait, nem beszélve a gépek működéséhez szükséges anyagokról? Feltétlenül van búvóhelye, vagy ha úgy tetszik, pihenőkikötője, valahol a földkerekség egyik rejtett és nehezen elérhető zugában, ahol felfrissítheti, pótolhatja az Albatros tartalékait. Hogy megszakított minden kapcsolatot a föld lakóival, az még csak hagyján, de hogy soha a föld egyetlen pontjával se kerüljön érintkezésbe, az egyszerűen elképzelhetetlen.

És ha van valahol kikötője, vajon hol ez a hely? S vajon a mérnök milyen szempontok szerint választotta ki? Talán egy egész kis település várja ott, melynek ő a feje? Vajon új legénységet is toborozhat ott? És mindenekelőtt: vajon a legénység különböző származású tagjai miért kötötték sorsukat Robur sorsához? Azután vajon micsoda vagyona lehet, hogy ilyen költséges gépezetet tudott előállítani teljesen titokban? Igaz, hogy fenntartása aligha lehet túlságosan költséges. Az *Albatros*on meghitten, családiasan éltek, mint a boldog emberek, akik nem is titkolják boldogságukat. Végül is ki ez a Robur? Honnan került elő? Milyen múlt áll mögötte? Ahány kérdés, annyi megoldhatatlan rejtély; s akire vonatkoznak, az aligha lesz valaha is hajlandó kiszolgáltatni a titkok kulcsát.

Ne csodálkozzunk hát, ha a megoldhatatlan problémákkal teli helyzet a végsőkig fölizgatta a klubtársakat. Csak azt tudták, hogy az ismeretlenbe ragadják őket, hogy még csak nem is sejtik, mi lesz e kaland vége, s hogy egyáltalán véget ér-e valaha, vajon nincsenek-e egész életükre repülésre ítélve - mindez együtt bizony alkalmas lett volna arra, hogy a Weldon Club elnökét és titkárát valami végzetes tettre késztesse.

Július 14-e óta az Albatros az Atlanti-óceán fölött siklott. Másnap, ahogy a nap felbukkant, azon a körbefutó vonalon kelt fel, melyen összeolvad a víz és az égbolt. A hatalmasra tágult látóhatáron sehol egy talpalatnyi szárazföld. Afrika eltűnt az északi látóhatáron.

Mikor Frycollin kimerészkedett a kajütjéből, újból rettegés fogta el, amint alant meglátta a tengert. „Alant” voltaképpen nem is a megfelelő szó, inkább azt mondhatnánk, hogy maga körül, mert ha valaki ilyen magasságból tekint le, úgy érzi, hogy mindenünnen a mélység veszi körül, s hogy a vele együtt felülemelkedett látóhatár mindig egyformán messze van, beérni soha nem lehet.

Frycollin nyilván nem értette e jelenség fizikai hátterét, de érezte minden porcikájában. Tériszony fogta el, ami megeshetik nála különb legényekkel is. De Frycollin óvatos volt: nem kezdett el siránkozni. Behunyta a szemét, s tapogatózva tért vissza a kajütjébe azzal, hogy jó ideig ki sem moccan onnan.

A földkerekségnek abból a 374 057 912 négyzetkilométernyi területéből, melyet tengerek borítanak, egynegyed résznél nagyobbat foglal el az Atlanti-óceán. Egyébként a mérnök ezúttal nem nagyon sietett. Nem adott parancsot arra, hogy a gép teljes sebességgel szálljon, az Albatros most nem is röpülhetett volna olyan gyorsan, mint Európa felett, ahol óránként kétszáz kilométer volt a sebessége. E vidéken, ahol a délnyugati szelek uralkodnak, ellenszelet kapott a repülő gép, s noha a légáramlás egyelőre gyenge volt, mégis akadályt jelentett.

A legújabb meteorológiai kutatások arra a sok adattal alátámasztott megfigyelésre vezettek, hogy itt, a térítők közötti zónában a passzátszelek összetalálkoznak, és egyesült erővel fújnak vagy a Szahara, vagy a Mexikói-öböl felé. A szélcsendes övezeten kívül vagy nyugat felől támadnak, és Afrika felé fújnak, vagy kelet felől, s ekkor Amerika felé tartanak - legalábbis a meleg évszakokban.

Az Albatros korántsem igyekezett légcsavarjainak teljes erejével megbirkózni az ellenszéllel. Beérte a mérsékelt sebességgel, ami egyébként felülmúlta a leggyorsabb tengerjáró hajó sebességét is.

Július 13-án a repülő gép áthaladt az Egyenlítő vonalán, s ezt bejelentették az egész legénységnek.

Így tudta meg Uncle Prudent és Phil Evans is, hogy elhagyták az északi féltekét, s már a déli félteke fölött szállnak. Az átkelést nem kísérték az egyes hajókon szokásos hagyományos tréfák, tengeri szertartások.

Éppen csak François Tapage öntött egy pint vizet Frycollin nyakába; minthogy azonban ezt a keresztelőt menten követte néhány pohárka gin, Frycollin kijelentette, hogy átkel ő az Egyenlítőn, ahányszor csak akarják, de persze nem holmi gépmadár hátán, ami iránt semmi bizalmat nem érez.

Július 15-én délelőtt az Albatros az Ascension és a Szent Ilona-sziget között repült el, főként ez utóbbihoz közel, melynek magas sziklás fennsíkjait még néhány órán át látták a látóhatáron.

Ha annak idején, mikor Napóleon császár az angolok hatalmában volt, létezett volna Robur mérnök *Albatros*ához hasonló gépezet, úgy hiábavaló lett volna Hudson Lowe minden sértő ébersége, illusztris foglya légi úton siklott volna ki a kezéből!

Július 16-án és 17-én este különös alkonyi fényjelenségre figyeltek fel. Magasabb szélességi fokon akár északi fénynek vélhették volna e jelenséget. A lenyugvó nap sokszínű sugarakat lövellt, közülük egyik-másik élénkzöld volt.

Vajon a nap utolsó sugarait visszaverő kozmikus felhőn haladt volna át a föld? Voltak megfigyelők, akik ezzel magyarázták az alkonyi fényjelenséget. E magyarázat azonban a tudósok szemében is megdőlt volna, ha a megfigyelés idején az Albatros fedélzetén tartózkodnak.

Tüzetesebb vizsgálat után ugyanis megállapítható volt, hogy a levegőben apró piroxénkristályok, üveges szemcsék, rendkívül finom mágneses vasparányok lebegnek, vagyis olyan anyagok, melyeket bizonyos tűzhányók lövellnek ki. Így hát bizonyos, hogy egy működésben levő vulkán röpítette a légbe e felhőt, melynek kristályszerű korpuszkulái¹ idézték elő a megfigyelt jelenséget, ezekből állt össze az a felhő, melyet a légáramlatok ekkor az Atlanti-óceán felett tartottak.

A légi út e szakaszán még különböző más jelenségeket is megfigyeltek. Több ízben is láthatták, hogy bizonyos felhők egészen szokatlan színű szürke fátylat vonnak az égre; majd mikor ez a párafelhő eltűnt, vakító fehér, csillogó, szilárd pikkelyekkel pettyezett, szinte tömörnek tűnő felhők borították, ami e szélességi fokon kizárólag hókristályokkal terhes felhőképződménnyel volt magyarázható.

Július 17-én és 18-án éjszaka zöldessárga holdszivárványt láttak, minthogy a gépezet a telihold és a finoman permetező eső közé került, mely elpárolgott, mielőtt a tengerbe hullott volna.

Vajon e különböző légköri jelenségekből közeli időváltozásra következtethettek? Lehetséges. Annyi bizonyos, hogy a szél, mely mióta elhagyták az afrikai partokat, szüntelenül fújt délnyugat felől, az egyenlítői zónákban csöndesedni kezdett. Itt, e trópusi vidéken rendkívül meleg volt. Robur a magasabb légrétegekben keresett felfrissülést. De még így is védekezniük kellett a napsütés ellen, melynek közvetlen sugárzása elviselhetetlen volt.

A légáramlatok e módosulása már sejtette, hogy az egyenlítői zónák után más légköri viszonyok közé kerülnek. Egyébként ne felejtsük el, hogy július hónap a déli féltekén az északi félteke januárjának felel meg, vagyis a déli féltekén július a tél közepe. Az Albatros, ha továbbra is délre tart, hamarosan érezni fogja e tél erejét.

Egyébként, mint a tengerészek mondják, a tengerről is látni lehetett, hogy „valami készülődik”. Július 18-án, miután maguk mögött hagyták a Baktérítőt, egy másik olyan jelenségnek lehettek tanúi, mely egy tengerjáró hajó utasaiban jókora rémületet keltett volna.

Az óceán tükrén foszforeszkáló hullámok kergették egymást olyan sebességgel, hogy egy-egy hullám terjedésének átlagsebességét óránként hatvan mérföldre becsülhették. A hullámok egymástól mintegy nyolcvanlábnyira nyargaltak, s hosszú, fénylő barázdákat vontak a tenger tükrén. Erős visszfényük, amint leszállt az alkony, fölhatolt egész az *Albatros*ig, melyet ezúttal valóban tüzes meteornak vélhetett volna az, aki meglátja. Roburnak eddig sohasem volt alkalma tűztenger felett lebegni, olyan tűz felett, melynek nincs heve, mely elől nem kell a magasabb régiókba menekülnie.

Nyilván az elektromosság volt e jelenség oka, nem tulajdoníthatták halak vonulásának vagy tengeri férgek rajzásának, melyek ha tömegesen lepik el a víz tükrét, foszforeszkáló fényt árasztanak.

E jelenségből arra következtethettek, hogy a légkör elektromos feszültsége jelentősen megnövekedett.

Valóban, másnap, vagyis július 19-én olyan volt a tenger, hogy közönséges hajó aligha birkózott volna meg haragjával. Az Albatros azonban fittyet hányt árnak és szélnek, akárcsak az a hatalmas madár, melynek nevét viselte. Ha nem volt kedve ahhoz, hogy viharmadárként az óceán tükre felett kalandozzon, felemelkedhetett, mint a sas, a magasabb régiókba, ahol csendre, napsütésre talált.

Az Albatros ekkor hagyta maga mögött a 47. szélességi kört. A nappalok már csak hét-nyolc órán át tartottak, s amint a léghajó a sarki övezetek felé közeledett, egyre rövidültek.

Délután egy óra tájt az Albatros jóval lejjebb ereszkedett, hogy kedvezőbb légáramlatra találjon. A tenger felszínétől mintegy százlábnyi magasságban repült.

Csendes idő volt. Az égbolton itt-ott hatalmas fekete felhők tornyosultak. Felső részük lágy, kerek vonalban gomolygott, míg alsó részük szinte merev mértani vízszintesben végződött. E felhőkből időnként hosszú csápok nyúltak ki, melyek mint hatalmas nyelvek, gúla alakban szippantották a felhő felé az alant sistergő vizet.

A víz aztán óriási tölcsér formájában hirtelen magasba szökött.

Az *Albatros*t egy pillanat alatt elkapta a roppant víztölcsért kavaró forgószél, mely még vagy húsz másik tintafekete víztölcsért is a magasba emelt. A légtölcsér körforgása szerencsére a függesztőcsavarok forgásával ellenkező irányú volt, máskülönben a légcsavarok nem is működhettek volna, s a repülő gép a tengerbe zuhan, míg így iszonyatos sebességgel peregni kezdett.

Így is roppant nagy veszélybe került, már-már úgy látszott, alig menekül, minthogy nem tudott kiszabadulni a légörvénylésből, mely - hiába dolgoztak a légcsavarok - roppant erővel rántotta vissza. Az emberek, akiket a centrifugális erő a fedélzet két végére hajított, a mellvédbe kapaszkodva tudtak csak védekezni az ellen, hogy a forgószél le ne sodorja őket a gépezetről.

– Nyugalom! - kiáltott Robur.

Bizony szükség volt nyugalomra - de még türelemre is.

Uncle Prudent és Phil Evans is előjött a kajütből, de a szél ereje úgy megtaszította őket, hogy csaknem lerepültek a fedélzetről.

Az Albatros, miközben önmaga körül forgott, szüntelenül továbbsodródott a légtölcsérrel, mely oly sebesen örvénylett, hogy akár a légcsavarok is megirigyelhették volna sebességét. Mikor a masina végre kiszabadult az egyik örvénylésből, máris elkapta egy másik, úgyhogy állandóan az a veszély fenyegette, hogy egyszeriben darabokra törik.

– Süssétek el az ágyút! - kiáltotta a mérnök.

Tom Turnernek szólt a parancs. Tom Turner a kis ágyúba kapaszkodva állt, mely éppen a fedélzet közepén volt felszerelve, ott, ahol a centrifugális erő a legkevésbé volt érezhető. Megértette, mire gondol Robur. Egy pillanat alatt kinyitotta az ágyú závárzatát, puskaporos zacskót rántott elő az állványzatra rögzített lőszeresládából, s máris megtöltötte az ágyút. A lövés eldörrent, a légtölcsérek szétrobbantak, szétszakadtak a felhők is, melyeket mint mennyezetet hordtak maguk fölött.

A hirtelen légnyomás ereje szétvetette a viharfelhő roppant magvát, mely eső formájában lecsapódva, függőleges vonalak sűrűjét rajzolta az egész látóhatárra, mintha az égboltról a tenger tükréig omló hatalmas függönyt vontak volna elébe.

Az Albatros végre szabaddá lett, s gyorsan néhány száz méterrel magasabbra emelkedett.

– Semmiben sem esett kár? - kérdezte a feltaláló.

– Nem - válaszolt Tom Turner -, de azért nem szeretném újrakezdeni ezt a búgócsigajátékot.

Bizony tíz percen át végveszélyben forgott az Albatros. Ha szerkezete nem oly szilárd, elpusztult volna a légörvények fergetegében.

De mily hosszúnak tűntek az órák az Atlanti-óceán felett, mikor az út egyhangúságába semmiféle természeti jelenség nem hozott változatosságot! A napok egyébként egyre rövidültek, s a hideg egyre csípősebb lett. Uncle Prudent és Phil Evans csak néha-néha látta Roburt. A feltaláló kajütje magányában foglalatoskodott, térképre rajzolta a megtett utat, kipontozta a követendő irányt, s valahányszor csak lehetett, meghatározta a repülő gép helyét, feljegyezte a barométerek, a hőmérők és a kronométerek állását, végül a hajónaplóba feljegyezte az út minden eseményét.

A két klubtag meg jó melegen felöltözködve, szüntelenül dél felé kémlelt, abban a reményben, hogy valahol szárazföldet pillantanak meg.

Frycollin - Uncle Prudent kifejezett kívánságára - a szakácsnál puhatolózott a feltaláló után. De vajon ki tudna eligazodni azon, amit ez a ravasz gascogne-i François Tapage mesélt. Szavaiból hol az derült ki, hogy Robur az argentin köztársaság hajdani minisztere, a Tengernagyi Hivatal egyik vezetője, az Egyesült Államok nyugalomba vonult elnöke, rendelkezési állományba helyezett spanyol generális, indiai alkirály, aki a levegőégben keres magasabb pozíciót; hol azt mesélte, hogy milliókat szerzett a repülő masina segítségével végrehajtott rablóhadjáratok során, s most a közbosszú elől bujdosik, máskor meg azt állította, hogy tönkrement, mire elkészült ezzel a géppel, s hogy pénzhez jusson, kénytelen mint mutatványos szerepelni. Arra a kérdésre meg, hogy vajon megáll-e valaha valahol, egyenesen nemet mondott. Ő úgy tudta, mondotta, hogy a feltaláló a holdba akar repülni, s ott, ha kedvére való falut talál, le is telepszik.

– Nos, Frycollin, mit szólsz ehhez, komám? Ugye, örülnél, ha meglátnád, hogy és mint van odafönt?

– Nem megyek!... Szó sincs róla!... - hajtogatta a boldogtalan, aki komolyan vette ezeket a sületlenségeket.

– Ugyan, Frycollin, miért ne jönnél? Összeházasítunk egy fiatal, csinos holdlakóval! Megalapíthatod a szerecsenek holdbéli családfáját.

Mikor Frycollin beszámolt gazdájának arról, hogy mit hallott, Uncle Prudentnak látnia kellett, hogy Roburról mit sem tudhat meg. Ezentúl már csak a bosszúra gondolt.

– Phil - mondotta egy napon klubtársának -, most már, ugye, bebizonyosodott, hogy reménytelen minden szökési terv?

– Bizony reménytelen.

– Rendben van! Az ember azonban mindenkor ura önsorsának, s ha kell, életét áldozza...

– Ha ezt az áldozatot meg kell hozni, akkor történjék mielőbb! - válaszolt Phil Evans, aki, bár roppant higgadtan tudott viselkedni, már türelme végére ért. - Igen, éppen ideje, hogy végezzünk az egésszel! Hova megy az Albatros? Lám, most az Atlanti-óceán felett szeli át az égboltot, s ha továbbra is ebben az irányban röpül, elér Patagónia partvidéke fölé, majd a Tűzföldre. És azután? A Csendes-óceán felett repül tovább, vagy a Déli-sark szárazföldjei fölé merészkedik? Ezzel a Roburral minden elképzelhető! Ha így lesz, elvesztünk. Jogos önvédelemből cselekszünk, s ha pusztulnunk kell...

– Ne pusztuljunk bosszulatlanul - vágott közbe Uncle Prudent -, ne pusztuljunk bosszulatlanul, előbb semmisítsük meg e gépezetet mindazokkal együtt, akik rajta vannak!

Idáig juttatta a klubtársakat a tehetetlen harag, a visszafojtott düh. Igen, ha másként nem lehet, feláldozzák önmagukat, hogy elpusztíthassák a feltalálót és találmányát! Ha tervük sikerül, mindössze néhány hónapot élt e csodálatos repülő gép, melynek vitathatatlan felsőbbrendűségét most már ők is kénytelenek voltak elismerni.

A bosszú gondolata oly mélyen vésődött agyukba, hogy már szüntelenül csak a végrehajtására gondoltak. De hogyan, mit tegyenek? Szerezzenek egy robbanógránátot a léghajó lőszerkészletéből, és azzal robbantsák fel az egészet? De hogyan férhetnének hozzá a lőszeresládákhoz?

Frycollin szerencsére mit sem sejtett e tervekből. Képes lett volna elárulni a gazdáját, ha csak fel is ötlik benne, hogy az Albatros felrobbantásán töri a fejét.

Július 23-án pillantottak meg ismét szárazföldet délnyugati irányban a Virgenes-fok tájékán, a Magellán-szoros bejáratának közelében. Az 54. szélességi körön túl az évnek e hónapjában az éjszakák már csaknem tizennyolc órán át tartanak, s a hőmérséklet átlag mínusz hat fok. Az Albatros nem déli irányban repült tovább, hanem a szoros vonalát követte, mintha a Csendes-óceán fölé akart volna kijutni. Miután elrepült a Lomas-öböl fölött, északra maga mögött hagyta a Gregory-hegyet, nyugatra pedig a Brecknock-hegységet, a Punta Arenas nevű kis chilei városka fölé ért, éppen akkor, amikor a templom harangja teljes erővel zengett; néhány órával később pedig a hajdani Port Famine épületei felett szállt.

A repülő gép utasai itt-ott látták felvillanni a patagónok tüzeit, de azt már bajosan tudták volna megmondani, hogy Patagónia lakói valóban magasabb termetűek-e az átlagnál, mert a roppant magasságból törpének tűntek. Mily felséges képek bontakoztak ki szemük előtt a déli félteke rövid nappalai során! Meredek hegyek, örök hóval borított csúcsok, a hegyek oldalán sűrű erdőségek, tengerszemek, a szigettengerek és a Clarence-, Dawson- és Desolación-sziget között nyíló öblök, csatornák és szorosok, hegyfokok és magányos szirtek, ez az egész káprázatos útvesztő, melyet már szilárd jégtakaró borított, az amerikai szárazföld végződésétől, a Forward-foktól egészen a Hoorn-fokig, melynél az Újvilág végződik.

Port Famine-től kezdve már nyilvánvaló volt, hogy az Albatros ismét dél felé repül. Miután átrepült a Tarn-hegy és a Braunschweig-félsziget, valamint a Graves-hegy között, egyenesen a Sarmiento-hegy, e hóval borított roppant szirt felé repült, mely a tengerszint feletti 2000 méter magasságból tekint le a Magellán-szorosra.

A Tűzföld bennszülötteinek hazája felett szállt az Albatros.

Hat hónappal korábban, a nyár közepén, mikor 15-16 óráig tartanak a nappalok, milyen csodálatos arculatát mutathatta e táj, mely oly szép, oly termékeny, főként déli részén. Ameddig csak a szem ellát, mindenütt völgyek, legelők, melyeken ezrével járnak az állatok, őserdők, faóriások - nyírfa, bükk, kőris, ciprus, óriás páfrány; mezőségek, melyeket csapatostul barangolnak be a guanakók, a vikunok és a struccok; azután pingvinek és más madarak milliói. Mikor az Albatros fényszórói kigyulladtak, lummaludak, vadkacsák, rucák hullottak a fedélzetre, François Tapage akár százszor is megtölthette volna az éléskamrát.

Most aztán volt dolga a szakácsnak, aki nagyszerűen értett a vadmadarak elkészítéséhez, az ő konyhájáról kikerült pecsenyének nem volt kellemetlen vadíze. Frycollin munkája is megszaporodott, tízesével kopasztotta a szárnyasokat.

Aznap alkonyatkor, vagyis délután három óra tájt hatalmas, pompás erdővel övezett tó tűnt fel a szemük előtt. A tó tükrét vastag jégpáncél fedte, s hótalpas bennszülöttek siklottak villámgyorsan a partok között.

Valójában az történt, hogy a Tűzföld lakóit mérhetetlen rémület fogta el az Albatros láttán, s menekültek, amerre láttak, s mikor már nem bírták tovább, elbújtak, földhöz lapultak, mint az űzött vad.

Az Albatros továbbra is dél felé repült, maga mögött hagyta a Beagle-csatornát, a Navarino-szigetet, a Wollaston-szigeteket, melyeket már a Csendes-óceán hullámai mosnak. Az Albatros, miután Dahomey partjaitól 7500 kilométert tett meg, átrepült a Magellán-szigettenger legutolsó szigetecskéi felett, majd elért a legdélibb pontjáig, a rettegett Hoorn-fokig, melynek szirtjeit örök hullámverés ostromolja.