Az Albatros légi körútjának e szakaszán az olvasóban minden bizonnyal felmerül néhány kérdés:

Voltaképpen ki ez a Robur, akinek eddig csak a nevét tudjuk? Vajon egész életét a levegőben tölti? Repülő gépe vajon soha nem pihen? Vajon nincs valahol, valami nehezen megközelíthető zugban egy hely, ahol ha pihenésre nincs is szüksége, legalább tartalékait felfrissítheti? Meglepő volna, ha e kérdésre nemmel kellene válaszolni, hiszen a legerősebb madaraknak is van valahol fészkük, búvóhelyük.

Ezenkívül: vajon mi a mérnök szándéka két kényelmetlen foglyával? Vajon továbbra is hatalmában akarja őket tartani, vajon azt akarja, hogy életük végéig repülésre legyenek kárhoztatva? Vagy talán, miután megsétáltatta őket Afrika, Dél-Amerika, Ausztrália, az Indiai-óceán, az Atlanti-óceán és a Csendes-óceán felett - hogy meggyőzze őket, bármennyire is tiltakoznak ellene -, ezután visszaadja szabadságukat? Mondván:

– Uraim, remélem, a jövőben kevésbé lesznek gyanakvóak a „levegőnél nehezebb” elv iránt!

E kérdésekre csak a jövő adhatja meg a választ, s talán eljön a nap, mikor nem lesz titok előttünk, hogy mit hordoz a jövő.

Annyi máris bizonyos, hogy sasfészkét nem Afrika északi partjain kereste Robur. A nap hátralevő részét Tunisz területe fölött töltötte, a Bon-foktól a Karthágói-fokig, hol röpült, hol lebegett, ahogy éppen kedve tartotta. Kicsit később a terület belsőbb részei fölé szállt, a Medjerda csodaszép völgye felett repült, a sárgásan hömpölygő folyam vonalát követve, mely hol eltűnik, hol előbukkan a kaktuszok és az oleánderek közül. Zúgásának hallatára rémülten rebbentek fel a papagájok, melyek százával gubbasztottak a sürgönydrótokon, mintha csak a sürgönyöket várnák, hogy felfogják, s szárnyuk alatt a címzetthez vigyék valamennyit.

Mire az alkony leszállt, az Albatros Krumíria határai fölött ringatózott, s ha valahol élt még egy krumír, a gigászi sas láttán minden bizonnyal arccal borult a földre, s Allahot hívta segítségül.

Másnap reggel Bône és a környező kies dombvidék következett; azután Philippeville, mely árkádos új rakpartjaival, pompás szőlőskertjeivel most már egész kis Algírrá fejlődött. Dúsan zöldellő szőlőtövek borítják errefelé az egész vidéket, mely megszólalásig hasonlít Bordeaux vagy Bourgogne tájaihoz.

Az ötszáz kilométeres légi séta Nagy- és Kis-Kabylia felett déltájt az algíri Kasbah felett fejeződött be. Mily pompás látványban gyönyörködhettek a repülő gép utasai! A Matifou-fok és a Pescade-csúcs között nyíló kikötő, a palotákkal, mecsetekkel, villákkal beépült partok, a vadregényes völgyek, a szőlőskertekkel beültetett dombhajlatok, s az egész kéklő Földközi-tenger, melynek vizét a magasból apró csónaknak tűnő tengerjáró gőzösök barázdálták! Ilyen tájak felett repültek egészen a festői Oranig, melynek lakói, kik még a késő esti órákban is a fellegvár parkjában időztek, láthatták, mikor az Albatros az alkonyi csillagokkal együtt feltűnt az égbolton.

Ha Uncle Prudent és Phil Evans elgondolkozott azon, vajon Robur mérnök milyen szeszélynek engedve sétáltatja meg repülő foglyait Algír földje fölött - mely voltaképpen Franciaország folytatása a „francia tó” nevet méltán viselő tenger túlsó partján -, mindenesetre azt kellett látniuk, hogy napnyugta után két órával e szeszélye kielégítést nyert. Egy rántás a kormányrúdon, s az Albatros máris délkeleti irányba fordult, s másnap, miután maga mögött hagyta Tell hegyes-völgyes vidékét, a Szahara homokja fölött látta meg a napfelkeltét.

Július 8-án a menetrend a következő volt: átröpültek a Géryville fölött, mely - akárcsak Laghouat - a sivatag határán épült, azzal a céllal, hogy a későbbiekben megkönnyítse Kabylia meghódítását. Átkelés a Stillen-hágón, ami némi nehézséggel járt, mert meglehetősen erős ellenszelet kaptak. Átkelés a sivatag, a zöldellő oázisok és a kszurok¹ fölött, hol lassúbb, hol meg oly gyors röpülésben, hogy messze maguk mögött hagyják a keselyűket is. Többször is megesett, hogy lövöldözniük kellett e félelmetes ragadozókra, melyek tizenkettes, tizenötös csapatokban szálltak, s Frycollin legnagyobb rémületére még attól sem riadtak vissza, hogy megtámadják a repülő gépet.

A keselyűk ugyan csak ijesztő rikácsolással, csőrrel és körömmel válaszoltak a puskadörrenésre, az éppoly vad bennszülöttek azonban már tüzeltek is az *Albatros*ra, főként mikor maga mögött hagyta a Só-hegyet, melynek zöld és kékeslila alapkőzete itt is, ott is előbukkan a fehér lepel alól. Ekkor már a Szahara belső területei fölött voltak, ott láthatták meg Abdel-Kader sátortáborának maradványait. Ez a vidék mindig veszélyes volt az európai utazók számára.

Az Albatros itt kénytelen volt magasabbra emelkedni, hogy kikerüljön egy hirtelen támadt számumot, mely a levegőbe kapta a homokot, lent a földön pedig vöröslő hullámokban görgette, úgyhogy olyan volt a sivatag, akár az óceán, ha szökőár korbácsolja hullámait. Ezután a Chebka feketéllő lávakővel borított kietlen fennsíkjait látták, míg az Ain-Massin üde zöld völgye fölé értek. Alig lehet elképzelni, hogy a magasból mily változatos tájakat tekintett be a szemlélő. A fákkal, bokrokkal borított zöld dombokat hosszan elnyúló szürkés földgyüremlékek követték, mintha egy arab burnuszt dobtak volna le, s az gyüremlene gigászi ráncokban ott lent a földön. Távolból feltűntek a vízmosások, hegyi patakok kiszáradt medrei, majd pálmaerdők, egy-egy domb vagy mecset körül kerek háttal gubbasztó kunyhók és a Metliti, ahol Szidi sejk, a nagy marabu - a vidék legfőbb egyházi méltósága - remetéskedik.

Még az éjszaka beállta előtt megtettek néhány száz kilométert a meglehetősen lapos, hatalmas dűnékkel barázdált terület felett. Ha az Albatros pihenőt akart volna tartani, nyilván leszáll az Uargla oázis völgyében, mely szinte megbúvik a környező roppant pálmaerdők között. Fentről is világosan látszott a város három egymástól elkülönített része, a szultán hajdani palotája, mely voltaképpen megerősített fellegvár, a napon égetett téglából épült házak, a völgyekben fúrt artézi kutak, melyekből az Albatros felfrissíthette volna víztartalékát. Minthogy azonban oly roppant gyorsan szállt, a víztartályok még Afrika síkságai fölött is csaknem tele voltak a Kasmír völgyét átszelő Hydaspe vizével.

Vajon látták az *Albatros*t az Uarglát lakó arabok, mozabiták és négerek? Valószínűleg igen, mert néhány száz puskalövéssel üdvözölték, a golyók azonban nem találtak.

Azután leszállt az éjszaka, a csöndes sivatagi éjszaka, melynek titkairól oly poétikusan írt Félicien David.

A következő órákban délnyugat felé szállt az Albatros, átvágott El-Goléa útjain, melyek közül az egyiket 1859-ben kutatta fel a rettenthetetlen François Duveyrier.

Sűrű sötétség borult a tájra: mit sem lehetett látni a Duponchel-féle tervek alapján épülő szaharai vasútvonalból, e hosszú vasszalagból, mely Laghouaton és Gadaián át köti össze Algírt Timbuktuval, s a későbbiekben elvezet majd egészen a Guineai-öbölig.

Az Albatros ekkor már a Ráktérítőn túl, egyenlítői terület felett járt. A Szahara északi határától ezer kilométernyire átrepült az út felett, melyen Laing kapitány 1846-ban halálát lelte; majd a Marokkóból Szudánba vezető karavánút felett s a sivatag e részén, ahol a tuaregek garázdálkodnak, hallhatták a „homok dalát”, ezt a lágy suttogást, mely mintha a föld panasza lenne.

Útközben egyetlen kellemetlenség érte az *Albatros*t: hatalmas sáskarajjal ütközött össze, s annyi sáska hullott a fedélzetre, hogy a gépezet már-már süllyedni kezdett. Sietve megszabadultak a nem kért rakománytól; néhány százat azonban François Tapage a konyhájába hordott. Olyan ízletesen készítette el a sáskát, hogy kis időre még Frycollin is abbahagyta a siránkozást.

– Akár az apró tengeri rák! - jegyezte meg elismerően.

Ekkor már 1800 kilométernyire voltak az Uargla oázistól, és csaknem a roppant kiterjedésű szudáni királyság északi határa fölött repültek.

Délután két óra tájt várost pillantottak meg egy folyamkanyarban. A Niger volt ez a folyam, a város pedig Timbuktu.

Afrika e Mekkáját mindeddig csak az óvilág utazói láthatták: Batouta, Khazan, Imbert, Mungo-Park, Adams, Laing, Caillé, Bart, Lenz; ezentúl azonban egy kalandos és különös véletlen folytán két amerikai de visu, de auditu, sőt de olfactu beszélhet róla, ha majd visszatér Amerikába - ha ugyan valaha is visszatérhetnek oda.

De visu beszélhetnek róla, mert tekintetük szabadon bejárhatta az öt-hat kilométeres háromszögben épült város minden pontját; - de auditu, mert éppen vásár napja lévén, szörnyű volt a zenebona; - de olfactu, mert a szaglóidegeket roppant kellemetlenül érintették a Yubu-Kamo térről, a hajdani So-mais királyok palotája mellett felállított húspiacról felszálló illatok.

A mérnök nyilván úgy gondolta, kötelessége felhívni a Weldon Club elnökének és titkárának figyelmét arra, mily roppant szerencsések, hogy a Szudán Gyöngyében gyönyörködhetnek, mely ez idő szerint ugyan Taganet tuaregjeinek hatalmába került.

– Íme, uraim, Timbuktu! - mondta ugyanazzal a hangsúllyal, ahogy tizenkét nappal ezelőtt mondotta: „Íme, uraim, India!”

Majd így folytatta:

– Timbuktu a párizsi délkörtől nyugatra, a 4. hosszúsági fok és a 17. szélességi kör találkozásánál fekszik a tengerszint felett 245 méterrel. Jelentős város, 12-13 000 lakossal, hajdan a tudomány s a művészetek szeretetéről volt híres. Szeretnének esetleg néhány napra itt megpihenni?

Ezt a kérdést nyilván csak merő gúnyból tette fel.

– Csakhogy - folytatta - idegenek számára veszélyes lenne ez a négerek, berberek, fulánok és arabok lakta város, főképp ha meggondolom, esetleg nem nagyon volna kedvükre az, hogy repülő gépen érkezünk.

– Uram - válaszolt Phil Evans hasonlóan gunyoros hangon -, cserébe azért az örömért, hogy elválhatunk öntől, akár azt is vállalnánk, hogy a bennszülöttek kelletlenkedve fogadnának bennünket. Egyik is börtön, a másik is börtön, és akkor már inkább legyen Timbuktu, mint az Albatros.

– Ízlés dolga - vágott vissza a mérnök. - Én bizony nem kockáztatom ezt a kalandot, hiszen felelős vagyok vendégeim biztonságáért, ha már egyszer abban a megtiszteltetésben van részem, hogy társaságomban utaznak...

– Robur mérnök - szólt közbe Uncle Prudent, aki haragját nem tudta tovább fékezni -, ön tehát nem éri be azzal, hogy a porkolábunk, elhatározta, hogy merényletét még gúnnyal tetézi?

– Ó... legfeljebb némi kis iróniával!

– Nincsenek talán fegyverek a fedélzeten?

– Dehogynem! Egész arzenálra való!

– Elegendő volna két revolver! Egyiket én, a másikat ön venné a kezébe!

– Párbaj?! - kiáltott Robur. - Párbaj, amely egyikőnk számára talán a halált jelentené?

– Nem talán, hanem biztosan!

– Nos, elnököm, én inkább élve őrzöm önt továbbra is!

– Már csak azért is, hogy biztosabb legyen a saját élete felől, ugye? Ez persze bölcs...

– Bölcs vagy nem bölcs, nekem így tetszik! Ön meg gondoljon, amit akar, s ha tud, panaszkodjék annak, akinek akar.

– Ez máris megtörtént, Robur mérnök!

– Nocsak!

– Miért? Mikor Európa felett repültünk, talán bizony roppant nehéz volt ledobni egy értesítést...

– Ezt merészelte volna?! - tört ki Roburból a harag.

– És ha igen?

– Ha ezt tette, megérdemli...

– Ugyan mit, mérnök uram?

– ... hogy a mellvéden át az értesítés után röpüljön ön is!

– Nos, dobasson le bennünket! Mert igenis megtettük!

Robur a klubtársak felé ugrott. Egy intésére ott termett Tom Turner s a gép személyzetének még egy-két tagja. Igen! A mérnököt dühödt vágy fogta el, hogy valóra váltsa fenyegetését, s mert félt, hogy enged a kísértésnek, sarkon fordult, s a kajütjébe sietett.

– Így is jó - jegyezte meg Phil Evans.

– S amit ő nem mert megtenni - mondotta Uncle Prudent -, ahhoz majd nekem lesz merszem! De az ám! Megteszem!

Timbuktu lakossága ekkor már a tereken, az utcákon, a félkör alakban épült házak teraszain gyülekezett. Sankore és Sarahama gazdag negyedeiben éppúgy, mint a Raguidi nyomorúságos földkunyhói között, a minaretek legfelső erkélyén álltak a papok, s heves átkokkal illették a légi szörnyet. Ezek az átkok mindenesetre kevésbé voltak veszélyesek, mint a puskagolyók.

Így ment ez egészen a Niger-kanyarban épült Kabara kikötőig, ahol a flottillák legénysége riadókészültségbe sorakozott, és bizonyos, hogy darabokra törték volna az Albatros*t,* ha véletlenül leszáll.

A repülő gépet innen kilométereken át hangosan rikoltozó gólyák, ibiszek, frankolinok raja kísérte, a madarak versenyt szálltak vele, de hamarosan lemaradtak.

Ahogy beesteledett, a levegőeget felverte az elefánt- és bölénycsordák bőgése; csapatostul járták e csodálatosan termékeny földet.

Huszonnégy óra alatt a teljes Niger-kanyart átrepülte az Albatros.

Mily könnyen feltérképezhetné e vidéket a földrajztudós, ha ilyen csodálatos szerkezettel bírna, mint az Albatros! Mily könnyen meghúzhatná a folyamok és mellékfolyók vonalát, mily biztonsággal rajzolhatná fel a városok és falvak helyét! Közép-Afrika térképéről akkor eltűnnének a fehér foltok, a kipontozott vonalak, eltűnnének a bizonytalan jelölések, melyek kétségbeejtenek minden kartográfust².

11-én délelőtt az Albatros átrepült a Szudán és a Guineai-öböl között magasló Észak-Guineai-hegység fölött. A láthatáron homályosan rajzolódtak ki a Dahomey királyság területén emelkedő Kong-hegyek.

Uncle Prudent és Phil Evans könnyűszerrel megállapíthatta, hogy amióta Timbuktut maguk mögött hagyták, a gép állandóan déli irányban repül. Ebből arra a következtetésre jutottak, hogy amennyiben az irány nem változik, hat fokkal odább elérik a napéjegyenlőség vonalát. Vajon az Albatros el fogja hagyni a szárazföldet, s a Bering-szoros, a Kaspi-tenger, a Fekete-tenger és a Földközi-tenger után egyenesen az Atlanti-óceán fölé merészkedik?

Ez a kilátás csöppet sem volt megnyugtató számukra, hiszen a szökés reménye ez esetben a nullával lenne egyenlő.

Az Albatros azonban most lassabban haladt, mintha habozna, vajon elhagyja-e Afrika egét. Vajon vissza akar fordulni a mérnök? Nem, nem így volt; csak az történt, hogy figyelmét nagymértékben fölkeltette az ország, mely fölött átrepült.

Tudjuk - s ő is tudta -, hogy Dahomey királyság a nyugat-afrikai partvidék egyik leghatalmasabb országa. Elég erős volt ahhoz is, hogy megküzdjön a szomszédos Aszkantisz királysággal, noha területe nem nagy, déltől északig mindössze százhúsz mérföld, keletről nyugatra pedig hatvan; lakosainak száma azonban hét-nyolcszázezer fő, mióta az addig független Ardrah és Wydah területét bekebelezte.

Dahomey királyság, noha területileg nem nagy, sokat hallat magáról. Hírhedtté vált az undorító kegyetlenkedésekről, melyek ünnepeit jellemzik: az emberáldozatokról, az iszonyatos vérengzésekről, melyekkel a távozó s a trónra lépő fejedelemnek hódol. Egyébként még merő udvariasságból is, mikor például Dahomey királyát meglátogatja egy magas rangú személyiség vagy valamelyik idegen hatalom követe, tiszteletére meglepetésül levágnak tucatnyi fejet, s e munkát maga az igazságügyminiszter végzi el, a „mingham”, aki mellesleg kitűnő hóhér is.

Amikor az Albatros Dahomey földje fölé ért, a lakosság éppen az elhunyt Bahadu utódját készült trónjára helyezni. Nagy sürgés-forgás volt az egész országban, s ez fölkeltette Robur figyelmét.

A vidék lakói hosszú sorokban igyekeztek a királyság fővárosa, Abomey felé. A roppant magas fűben, maniókaültetvényeken, csodaszép pálma-, kókusz-, mimóza-, narancs- és mangóerdőkön át kanyarogtak a rendezett utak a főváros felé; a fák között ezrével röpdöstek a papagájok, a bíborkajdácsok, s az erdők illata fölhatolt egészen az Albatros*ig.*

A mérnök gondolataiba mélyedve hajolt a mellvédre; csak néha-néha váltott pár szót Tom Turnerrel.

Egyébként az Albatros*t aligha érte az a megtiszteltetés, hogy Dahomey népe fölfigyeljen rá, s nagyjából láthatatlan volt a főváros felé igyekvő tömeg is, mert az utakra, mint áthatolhatatlan sátor, borult a fák sűrű lombja. Az *Albatros különben is meglehetősen magasan, felhőfoszlányok között repült.

Délelőtt tizenegy óra tájt megpillantották a falakkal körülvett fővárost, a falak alatt vezető tizenkét mérföld hosszúságú sáncárkokat, a sima talajon szabályosan kiképzett széles utakat s a főteret, melynek északi oldalán emelkedtek a királyi palotához tartozó épületek. Az áldozatok házának közelében a palotánál is magasabb terasz emelkedett. Ünnepnapokon e teraszról hajították le a fűzfavessző kosárba kötözött foglyokat, s még elgondolni is rossz, hogy micsoda dühvel szaggatták szét a boldogtalanokat.

A palotaudvar egyik részében négyezer asszonykatona tanyázott, a királyi hadsereg egy kontingense - s bátorságban nem éppen az utolsó!

Korántsem biztos, hogy az Amazonas folyam partjain valóban élnek amazonok, de Dahomeyben aztán igazán akad belőlük. Egy részük kék blúzt visel, kék vagy vörös övet, rajta tölténytárral, kék-fehér csíkos nadrágot és fehér sipkát; mások meg, például az elefántvadászok, nehéz karabéllyal, kurta pengéjű tőrrel vannak felfegyverkezve, fejükön vasabroncshoz rögzített antilopszarvat viselnek; a tüzérek pedig vörös-fehér tunikát hordanak, fegyverként tölcsértorkú puskát; fegyverzetükhöz tartozik még több öreg öntöttvas ágyú; a lányezred egyenruhája pedig kék tunika, fehér nadrág - valamennyi igazi Vesta-szűz³ tiszta, mint Diana⁴, s mint ő, íjat s nyilat hord magánál.

Ha ezekhez az amazonokhoz még hozzászámítjuk a hatezer férfiharcost - akik gyapotinget, nadrágot s a derekukra csavart kendőt viselnek egyenruhaként - úgy máris áttekintettük Dahomey hadseregét.

Abomey e napon teljesen elnéptelenedett. A fejedelem, a királyi udvar, a hadsereg női és férfitagjai s az egész lakosság elhagyta a fővárost, s attól néhány mérföldnyire, egy pompás erdővel szegélyezett hatalmas mezőségen gyülekezett.

Ezen a mezőn fogják kikiáltani az új királyt; s tiszteletére ugyancsak ezen a mezőn mészárolják le a legutóbbi harcok során ejtett sokezernyi foglyot.

Két óra felé járt, mikor az Albatros a mező fölé ért, s a könnyű felhők közepette kezdett leereszkedni, úgyhogy Dahomey népe most sem láthatta.

Legkevesebb hatvanezer ember gyűlt össze az ország különböző pontjairól, ide sereglett Widah, Kerapay, Ardrah, Tombory s a távoli falvak lakossága is.

Az új király - Bu-Nadi nevű, huszonöt éves, izmos fickó - egy földhányáson, néhány széles levelű fa árnyékában foglalt helyet. Előtte tolongott udvartartása, katonái, amazonjai, egész népe.

A földhalom tövében vagy ötven muzsikus játszott barbár hangszerén; rekedt hangú elefántagyaron, szarvasbőr dobon, lopótökön, gitáron, vascsöngettyűkön, bambuszsípokon, melyek éles hangja túlsipította az egész zenebonát. Percenként eldörrent egy-egy karabély, tölcsértorkú puska, aztán ágyú, amely elsütése pillanatában akkorát rúgott, hogy majd földhöz vágta a tüzéreket - egyszóval akkora volt a zenebona, az üvöltözés, hogy a téren még a mennydörgést sem hallották volna meg.

A mező egyik sarkában katonák őrizték a foglyokat; nekik jutott az a szerep, hogy másvilágra kísérjék az elhunyt királyt, akit a halál sem foszthatott meg uralkodói előjogaitól. Bahadu apjának, Ghozo királynak a temetésén fia és utóda háromezer foglyot mészároltatott le, Bu-Nadi sem maradhat le elődje mögött. Elvégre sok küldöncre van szükség ahhoz, hogy összeverbuválhassák nemcsak a szellemeket, hanem az egek minden lakóját, akik részt vehetnek a megdicsőült fejedelem díszmenetében.

Egy órán át tartottak a búcsúbeszédek, üdvözlések, szónoklatok; közben-közben táncot lejtettek, de nemcsak a hivatásos bajadérok, hanem az amazonok is, akik tánc közben igyekeztek érvényre juttatni minden harcias bájukat.

Közelgett a tömeggyilkosság pillanata, Robur, aki ismerte Dahomey népének vérszomjas természetét és szokásait, egy pillanatra sem vette le tekintetét a halálra szánt foglyokról, a férfiak, asszonyok és gyerekek seregéről.

A mingham a földhányás tövében állt. Kurta pengéjű kivégző kardját forgatta, melynek hegyét vasból öntött madár ékesítette, főként azért, hogy súlya biztosabbá tegye a kard suhintását.

A mingham ezúttal nem volt egyedül, egymagában nem is tudta volna elvégezni a nagy munkát. Mintegy száz biztos kezű hóhér vette körül, valamennyi jártas abban, hogy egy csapással leszeljen egy fejet.

Közben az Albatros mind függesztő-, mind hajtócsavarjainak forgássebességét csökkentve, rézsút repülve, egyre közeledett. Hamarosan kibontakozott a felhőkből, melyek még száz méter magasságban is elrejtették, s megjelent a mezőn összegyűltek előtt.

Ezúttal másként történt, mint általában: a vad bennszülöttek égi lénynek látták, mely kifejezetten azért ereszkedett alá, hogy tisztelettel adózzék Bahadu király előtt.

Leírhatatlan lelkesedésben törtek ki, valamennyien üvöltve imádkoztak, lármásan fohászkodtak a csodálatos szárnyas lóhoz, mely nyilván egyenesen azért jött, hogy az elhunyt király tetemét Dahomey egének legmagasába ragadja.

A mingham kardja nyomán e pillanatban hullt le az első fej. Azután százával lökdösték a foglyokat szörnyű hóhéraik elé.

Az *Albatros*ról puskalövés dörrent. Az igazságügyminiszter arccal bukott a földre.

– Jól céloztál, Tom! - jegyezte meg Robur.

– Semmiség! Most a sűrűjébe! - válaszolt Tom Turner.

Felfegyverkezett bajtársai már csak a mérnök intésére vártak.

A tömeg hangulata egyszeriben megváltozott. Most már másként nézett a csodálatos szárnyas lóra. Nem jó szellem ez a légi szörnyeteg, éppen ellenkezőleg: ártó szellem, Dahomey áldott szívű népének ellensége. A mingham eleste után bosszúkiáltások harsantak mindenünnen. Csaknem azonnal megkezdődött a lövöldözés az Albatros*ra.*

Az Albatros azonban nem rettent meg, vakmerőn még lejjebb ereszkedett, a földtől mintegy százötven lábnyira lebegett. Akárhogy érzett is Uncle Prudent és Phil Evans a mérnök iránt, emberséges cselekedetében támogatniuk kellett.

– Rajta! Szabadítsuk ki a foglyokat! - kiáltották.

– Ezt akarom én is! - válaszolta a mérnök.

Az Albatros ismétlőfegyverei a klubtársak és a legénység kezében valóságos össztüzet zúdítottak a térre, s az összezsúfolódott tömegben egyetlen golyó sem tévesztett célt. A kis fedélzeti ágyú meg a lehető leghegyesebb szögből lőtt ki a tömegre néhány doboz kartácsot, ami egyszerűen csodát művelt.

A foglyok, noha mit sem értettek meg a felülről jött segítség szándékaiból, elszakították kötelékeiket, míg az őrzésükre állított katonák a léghajóra tüzeltek. Az egyik hátsó légcsavart golyó járta át, néhány lövedék a hajótörzsbe fúródott. Frycollint meg, aki a kajütjében lapult, a falon át csaknem találat érte.

– Még most sem elég?! - kiáltott fel hangosan Tom Turner, majd nekiesett a muníciósládának, s dinamitgyutacsokat osztott szét bajtársai között. Robur intésére valamennyien a földhányásra hajították a gyutacsokat, s azok mint megannyi ágyúgolyó robbantak.

Erre aztán megszaladt az egész gyülekezet; menekült a király, az udvara, a hadsereg, a nép, vakrémület fogta el valamennyiüket, ami igazán nem meglepő. A fák alatt kerestek menedéket, a foglyok meg szétfutottak, elmenekültek, és senkinek eszébe sem jutott, hogy üldözni kezdje őket.

Így zavarta meg az Albatros az új király tiszteletére rendezett ünnepséget. Uncle Prudent és Phil Evans kénytelen volt belátni, mily felmérhetetlen erőt jelent egy ilyen gép, s mily nagy szolgálatokat tehet az emberiségnek.

Az Albatros ezután kényelmesen a felsőbb légrétegekbe emelkedett; átrepült Wydah felett, s utasainak tekintete elől hamarosan eltűntek e vad partok, melyeket áthatolhatatlan bástyaként véd a délnyugati szél korbácsolta hullámtörés.

Az Albatros az Atlanti-óceán fölött repült.