A SAINT JOHN VIZÉN

Néma, elhagyott partok között siklott a csónak. A túlsó parton sem látszott fénysugár. Jacksonville lámpáit eltakarta a Camdless-öböl északi kiszögellése. A város halvány fényei csak az alacsonyan járó felhőket világították meg.

A „gig” a sötét éjszakában is könnyen rátalált a jó irányra, egyenesen a zátonyok felé haladt. A víztükör tiszta volt, még nem lebegett felette hajnali pára. Ha egy déli bárka most netán lesben áll, könnyen követheti a csónakot...

Csakhogy Gilbert és társa ettől a veszélytől nem tartott.

Némán ültek a csónakban. Legszívesebben mindketten átvágtak volna a túlsó partra, Jacksonville-be, hogy ott szembenézhessenek Texarral. Azután elindulhatnának a Saint Johnon, hogy átkutassák az erdőket, öblöket, a két part minden zegét-zugát. Ők talán nagyobb szerencsével járnának, mint Burbank.

De várni kellett, ezt kívánta a józan ész. Ha egyszer az északiak megvetik a lábukat Floridában, Gilbert és Mars biztosabban léphet fel a spanyol kalandor ellen. Meg azután, katonák voltak, hajnalra vissza kellett térniük Stevens kapitány hajórajához.

A flotta talán hamarabb is átkelhet a zátonyon, mint eredetileg gondolták... Akkor pedig az ifjú hadnagynak a fedélzeten kell lennie. De ott kell lennie Marsnak is, hiszen az ágyúnaszádokat neki kell kalauzolnia; a dagálykor percenként változó vízállásnál csak ő tudja, hogy hol milyen mély a folyamcsatorna vize.

Mars most hátul ült a gigben, és gyors, erőteljes mozdulatokkal evezett. Gilbert a csónak orrában figyelt, hogy kellő időben jelezhessen minden veszélyt vagy akadályt, bárkát vagy úszó fatörzset.

Először rézsút irányban távolodtak a parttól, beeveztek a folyó közepére. Itt már a víz sodrása irányította a csónakot, kormányozni sem igen kellett. Mars egyszer-egyszer erőteljesebben rántotta meg a lapátot, hol az egyik, hol a másik oldalon, hogy a gig ki ne térjen a helyes irányból.

Biztonságosabb lett volna, ha a jobb part mentén haladnak, az óriási fák és a hullámzó nádas védelmében. A folyó fölé nyúló sűrű lombok elrejtették volna a csónakot. Csakhogy a part mellett lassabban siklik a csónak. Nem sokkal az ültetvény alatt a meder élesen kanyarodik; a víz sodrása emiatt megtörik, és a jobb parton az ellenkező irányban áramlik. A gig emiatt nagyon nehezen és nagyon lassan haladt volna ezen a szakaszon.

Mars tehát inkább a folyó közepén evezett, hogy kihasználja a torkolat felé hömpölygő víz sodrását. Nyugodtan tehette, hiszen nem észlelt semmi gyanúsat.

A zátonyok előtt veszteglő hajóraj mindössze négy-öt mérföldre horgonyzott a camdless-bayi kis kikötőtől. Az olyan tapasztalt evezős, mint Mars, az apály segítségével két óra alatt könnyen megteheti ezt az utat. A csónaknak tehát még napkelte előtt célhoz kellett érnie.

Indulás után negyedórával Gilbert és Mars csónakja már a folyó közepén úszott. Itt viszont azt vették észre, hogy gyorsan haladnak ugyan, de az áramlás Jacksonville irányába sodorja őket. S talán nem is véletlenül. Mars valami ellenállhatatlan vonzerő hatására öntudatlanul is arra kormányozta a csónakot. Márpedig kerülniük kellett ezt az átkozott várost, hiszen a jacksonville-i part közelében nyilván sokkal szervezettebb őrszolgálat cirkált, mint a Saint John közepén.

– Előre, Mars, mindig csak előre!

A fiatal tiszt ennél többet nem is mondott.

A csónak visszasiklott oda, ahol a legerősebb a sodrás, s a bal parttól mintegy negyedmérföldnyire folytatta útját.

A jacksonville-i kikötő nem látszott néptelennek. A rakparton égtek a lámpák, s a ringó csónakokból is imbolygó fény vetült a víztükörre. Egy-egy ilyen fénynyaláb gyorsan mozgott a vízen, s úgy tetszett, mintha gondos őrszolgálat működnék ott, mégpedig meglehetősen kiterjedt szakaszon.

A folyó közepéig is elhallatszott az énekszó és a vad ordítás. Egyesek most is dőzsöléssel, duhajkodással verték fel a város nyugalmát. Texar és cinkosai tehát még mindig abban a hiszemben élnek, hogy az északiak döntő vereséget szenvedtek Virginiában, és a hajórajt a washingtoni kormány hamarosan visszahívja a floridai partokról? Vagy egyszerűen kihasználják uralmuk utolsó napjait, és a whiskytől mámoros csőcselékkel egyetemben folytatják kicsapongásaikat?

A gig tovább siklott a folyó sodrában. Most, hogy elhúztak Jacksonville előtt, Gilbert joggal gondolta, hogy túl vannak minden nagyobb veszélyen. De egyszerre jelt adott Marsnak:

– Megállj!

Alig egymérföldnyire a kikötő alatt fekete pontok tünedeztek fel a folyón. Hosszú sorban helyezkedtek el a két part között. Mintha egy sziklazátony apró szirtláncolata emelkednék ki a vízből.

Minden pont egy-egy keresztbe állított bárka volt. Ezek a bárkák szorosan elrekesztették a Saint John egész felszínét. Az ágyúnaszádokat, ha egyszer átjutnak a zátonyos szakaszon, ezek a bárkák természetesen nem állíthatják meg, sőt a bárkáknak bizonyosan menekülniük kellene a naszádok elől. De ha az északiak csónakokon nyomulnának felfelé a folyón, a jacksonville-i bárkák már több eséllyel kísérelhetnék meg az ellenállást. Nyilván ezért szervezték meg ezt az éjszakai záróvonalat.

A bárkák, evezők vagy csáklyák segítségével, szinte mozdulatlanul álltak a vízen. Ember egyiken sem mutatkozott, de bizonyos volt, hogy támadásra és védekezésre egyaránt felfegyverzett legénység áll készenlétben a bárkasoron.

Gilbert emlékezett, hogy amikor Camdless-Baybe jövet felfelé eveztek, a felsorakozó bárkák még nem zárták el a folyót. Az óvóintézkedésre tehát csak a csónak áthaladása után került sor. Az is lehetségesnek látszott, hogy a déliek támadásra számítanak, noha a hadnagy, amikor Stevens kapitány hajóraját elhagyta, még mit sem hallott a támadás tervéről.

A folyó közepén eszerint nem haladhattak tovább. Visszakanyarodtak hát a jobb partra, hogy ameddig lehet, ott folytassák útjukat. A zegzugos nádasok sűrűjében, a parti fák lombjai alatt, talán sikerül a csónaknak észrevétlenül elsiklania. Ez az egyetlen módja, hogy kikerüljék a bárkák záróvonalát.

– Mars! Amíg ezt a vonalat elhagyjuk, lehetőleg zajtalanul evezz! - mondta a hadnagy.

– Meglesz, Gib úr.

– Az örvényes szakaszon nehéz dolgod lesz, de ha segíteni kell...

– Majd csak megbirkózom vele! - felelte Mars.

S már fordult is a csónakkal. Gyorsan evezett a jobb part felé. A gig ekkor már alig háromszáz méternyire járt a keresztbe állított bárkáktól.

Rézsút irányban siklottak a part felé. A jacksonville-i bárkások, úgy látszik, nem vették észre a csónakot, noha könnyen észrevehették volna. Most már azonban aligha fedezhetik fel, hiszen csaknem egybeolvadt a partvonulat sötét árnyékával. Ha a bárkák lánca nem érinti magát a partot is, csaknem bizonyos, hogy elsiklanak a záróvonal mellett. Esztelen vakmerőség lett volna, ha továbbra is a folyó közepén próbálkoznak a továbbjutással.

A fák lombmennyezete alatt még sűrűbb volt az éjszakai sötétség. Mars óvatosan elkerülte a folyóból kiemelkedő rönköket. Csaknem zajtalanul evezett, ámbár helyenként erős ellenáramlással kellett megküzdenie.

Ha mindvégig így kell haladniuk, legalább egyórányi késedelemmel jutnak el útjuk céljához, és a vízen éri őket a hajnal. Sebaj! Akkorra már elég közel járnak az ágyúnaszádokhoz, és nem kell félniük a jacksonville-i bárkáktól.

Négy óra tájt érték el a bárkák záróvonalát. Gilbert jól sejtette: a bárkák a part mentén szabadon hagyták az átjárót, nyilván azért, mert a folyó itt túlságosan sekély volt. Néhány száz méterrel lejjebb, dús növényzetű, keskeny földnyelv nyúlt be a Saint Johnba; mangrovefák, és óriás bambuszok áthatolhatatlan erdeje borította.

Ezt kellett megkerülniük.

A földnyelv erről az oldalról teljesen sötétnek látszott, a másik oldalon viszont hirtelen megszakadt a sűrű növényzet. A földnyelv és a torkolat közötti szakaszon lapályos, kopár partvidék húzódott, kis öblökkel és süppedős mocsarakkal.

Itt már nem volt fa, lombok sem vetették a folyóra sötét árnyékukat; a víztükör tisztábban fénylett. Ha tehát a földnyelven túl valamiféle bárka cirkált, könnyen észrevehette a giget, amely túlságosan kicsiny volt ahhoz, hogy két ember végigfeküdjék a fenekén.

A földnyelven túl ellenben már nem nehezítik majd a csónak siklását örvények és ellenáramlatok. Ezen a szakaszon a part mentén is gyors a víz sodra. Ha egyszer a csónak megkerülte a földnyelvet, a part menti áramlás segítségével gyorsan eljut a zátonyokig, és hamarosan eléri Stevens hajóraját.

Mars rendkívül óvatosan evezett a part közelében. Folytonosan előrenézett, egyre csak a folyót figyelte, már amennyire a sűrű homályban eligazodhatott rajta. A jármű csaknem súrolta a partot. Mars keményen küzdött a földnyelv csúcsa előtt egyre erősbödő ellenáramlással. Izmos karjával serényen forgatta a lapátot. Gilbert háttal ült, fürkésző tekintete ide-oda cikázott a víz tükrén.

A gig lassan közeledett a földnyelvhez. Még néhány perc, és eléri a keskeny, homokos kiszögellést, a földnyelv szélső pontját. Huszonöt-harminc méterre lehettek ettől a ponttól, amikor Mars hirtelen abbahagyta az evezést.

– Elfáradtál? - kérdezte a hadnagy. - Átvegyem az evezőt?...

– Csitt! Egy szót sem! - felelte Mars.

S közben két erőteljes evezőcsapással oldalt fordította a csónakot, mintha a partra akarna felsiklani. Megragadott egy előrehajló faágat, belekapaszkodott, s a sűrű lombok alá vontatta a csónakot.

A gig egy mangrovefa gyökeréhez simult. Gilbert és Mars mozdulatlanul, visszafojtott lélegzettel ültek csónakjukban. Köröttük teljes volt a sötétség, még egymást sem látták.

Mintegy tíz másodperc telt el így.

A hadnagy megragadta társa karját, hogy magyarázatot kérjen tőle. De Mars, magyarázat helyett, előremutatott: a lombokon át látszott, hogy a víz világosabb sávján egy mozgó pont közeledik.

Négyevezős bárka volt. Felfelé haladt a folyón, megkerülte a földnyelvet, s a part mentén folytatta útját.

Gilbertet és Marsot egyetlen gondolat foglalkoztatta: bármi módon minél előbb vissza kell jutniuk a hadihajóra. Ha a giget felfedezik, kiugranak a partra, a fák között egérutat nyernek, és gyalog teszik meg az utat a parton a zátonyokig. Hajnalban azután jelt adnak a legközelebbi ágyúnaszádnak. Ha nem vennék észre a jelzést, úszva térnek vissza a hajóra. De ami erejükből telik, azt megteszik, hogy kötelességüket teljesítve, visszatérjenek szolgálati helyükre.

Hamarosan belátták azonban, hogy a szárazföld felé nem menekülhetnek.

A bárka már nyolc-tíz méternyire megközelítette a lombsátort, ahol Gilbert és társa rejtőzött. Ugyanekkor a part szélén, a fák alatt, hirtelen öt-hat ember árnyéka tűnt fel. A parton álló csoport és a bárka evezősei között izgatott beszélgetés kezdődött:

– A nehezén már túlvagytok! - kiáltotta egy hang a partról.

– Túl bizony! - felelte valaki a bárkából. - Apály idején megkerülni ezt a földnyelvet éppen olyan keserves dolog, mint ár ellen evezni.

– Mi itt maradunk a földnyelven! Itt álltok meg ti is?

– Itt bizony. Lehorgonyzunk... Innen szemmel tarthatjuk a záróvonal szélét.

– Helyes! Mi pedig a partot figyeljük, így azután nem menekülhet a két mákvirág. Hacsak nem ugranak a mocsárba...

– És ha máris kereket oldottak?

– Képtelenség! Persze, megpróbálnak még hajnal előtt visszajutni a hajójukra. De a bárkák láncán nem csúszhatnak át. Csak a part mentén próbálkozhatnak. De hát éppen ezért vagyunk itt mi, hogy elcsípjük őket.

A gig utasai e néhány mondatból is megértették, hogy mi történt. Valaki hírül adta indulásukat - ez bizonyos. Amikor Camdless-Baybe eveztek, elkerülték az üldöző bárkákat. Most azonban nagyon nehéz vagy egyenesen lehetetlen lesz eljutniuk az ágyúnaszádhoz, hiszen a folyót teljes szélességében elzárták a jacksonville-i bárkák, és a csónakot mindenhol őrszemek lesik.

A gig tehát két veszedelem közé szorult. Az egyik oldalon a bárkák, a másikon a földnyelv parti őrsége várja. A vízen nem menekülhettek. De éppen ilyen reménytelen lett volna a próbálkozás a Saint John és a mocsarak között húzódó keskeny parti sávon is.

Gilbert így gondolkozott: Jacksonville-ben tudomást szereztek arról, hogy éjszaka egy csónak két utassal felfelé haladt a folyón.

De azt talán nem tudják, hogy a csónak Camdless-Bayben kötött ki, s hogy az egyik utas James Burbank fia, az északi haditengerészet hajóstisztje, a másik pedig egy mellé beosztott tengerész.

De hamarosan ez a reménysége is szétfoszlott. A parti őrség és a bárka evezősei folytatták beszélgetésüket, s az ifjú hadnagy most már rádöbbent, hogy milyen súlyos veszedelem fenyegeti.

– Jól vigyázzatok! - hangzott a partról.

– Vigyázunk! - felelték a bárkából. - Egy északi tiszt mindig jó fogás. Hát még ha ez a tiszt egy Floridában élő gyalázatos északinak a fia.

– Jól keresünk ám a bőrén. Texar jól megfizet érte!

– Persze ha sikerült elrejtőzniük valamelyik parti üregben, akkor éjszaka már nem csípjük nyakon a tisztecskét. De reggel majd minden lyukat végigkutatunk, még egy vízipatkány sem menekülhet előlünk.

– Csak el ne felejtsd, hogy mindkettőt élve kell kézre kerítenünk! Ezt szigorúan a lelkünkre kötötték.

– Tudjuk!... Ha itt a parton kapjuk el a két szökevényt, jelt adunk. Ti meg értük jöttök, és átviszitek őket Jacksonville-be.

– Egyébként itt maradunk, ezen a helyen, ha csak üldöznünk nem kell a csónakot.

– Mi meg a partot figyeljük.

– Helyes! Sok szerencsét! Az igazat megvallva, szívesebben üldögélnék egy jacksonville-i kocsmában...

– Igazad van, feltéve, hogy a két lókötő kereket old. De ha holnap sikerül megkötözve Texar elé vinnünk őket, akkor bizony nem sajnálom a mai éjszakát!

A bárka ezután vagy két evezőhossznyira eltávolodott a parttól. Valami lánc csörgése hallatszott, majd tompa nesz; a bárka horgonyt vetett. A parti őrség szintén elhallgatott, csak az avar ropogott a lépteik alatt.

Nem volt hát menekülés, sem a víz, sem a part felé!

Gilbert is, Mars is azon töprengett, hogy mitévő legyen. Egyikük sem mozdult, egyikük sem szólalt meg. Semmi sem árulta el a sűrű lombfüggöny mögött rejtőző csónakot. Csakhogy az a lombfüggöny börtön volt. Fogva tartotta a csónak két utasát.

Még ha éjszaka rejtve maradnak is - gondolta Gilbert -, mi lesz reggel? Amint megvirrad, feltétlenül felfedezik a csónakot. Nem a saját életét féltette. Katona volt, nem riadt vissza az önfeláldozástól. De nemcsak az ő élete forgott veszélyben. Ha Texar hívei bebizonyíthatják, hogy Gilbert partra szállt Castle-House-ban, ezzel cáfolhatatlanul bebizonyítják azt is, hogy apja összejátszott az északiakkal. S ezért James Burbank is börtönbe kerülhet.

Amikor a spanyol először emelt vádat a camdless-bayi ültetvényes ellen, semmiféle bizonyíték sem volt a kezében. Ha Gilbertet elfogják - megvan a bizonyíték! S mi lesz akkor Burbanknéval? Milyen sors vár Dyra és Zermah-ra, ha az apa, a testvér, a férj nem folytathatja a kutatást?

Ezek a gondolatok szinte egy időben bukkantak fel az ifjú tiszt agyában. Azonnal átlátta a helyzet minden következményét.

Ha mindkettőjüket elfogják, egyetlen reményük marad: az északiak talán elfoglalják Jacksonville-t, mielőtt még Texar befejezhetné bosszúművét. Texar bíráitól ugyanis csak halálos ítéletet várhattak. De megeshetett, hogy az északiak még az ítélet végrehajtása előtt partra szállnak Jacksonville-ben. Gilbert és Mars csak ebben reménykedhetett.

De hogyan gyorsítsák meg Stevens kapitány ágyúnaszádjainak előnyomulását? Hogyan keljen át a hajóraj a mostani alacsony vízállás mellett a Saint John zátonyain? S ha Mars a déliek fogságába esik, ki kalauzolja majd a naszádokat a kanyargós csatornán?

Gilbertnek tehát a lehetetlent is meg kell próbálnia, hogy még napfelkelte előtt visszajusson a hajóra. Azonnal indulniuk kell.

Valóban lehetetlen átjutni a déliek záróvonalán? Mi történnék, ha Mars erőteljes lendülettel eltaszítaná a parttól a giget? A bárka legénysége sok időt veszít, amíg felhúzza a horgonyt, vagy elvágja a láncot. Vajon nem szerezhet-e így annyi előnyt a gig, hogy átjusson a veszélyövezeten?

Nem, ezzel mindent kockára tennének. Az ifjú hadnagy ezt világosan látta. Mars evezője nem versenyezhet a négypárevezős bárkával. A part mentén sikló csónakot hamarosan utolérnék. Vesztébe rohanna, ha így nekivágna az útnak.

De hát mit tehetne egyebet? Várjon? Fél öt felé járt az idő. Nemsokára hajnalodik. Keleten már derengett az ég alján.

Mégiscsak cselekedni kell! Gilbert végül is határozott.

Mars felé hajolt, és ezt suttogta:

– Nem maradhatunk itt tovább. Nem vagyunk fegyvertelenek. Mindkettőnknél van pisztoly és tőr. A bárkában négyen vannak. Csak kettő egy ellen. Viszont nekünk is van előnyünk: azok nem tudják, hogy itt vagyunk. Te eltaszítod a giget a parttól, nagy erővel, hogy átjusson az ellenáramláson, azután egyenesen nekievezel a bárkának. Azok ott leeresztették a horgonyt, nem térhetnek ki előlünk. A legénységet megrohanjuk, és ártalmatlanná tesszük, mielőtt felocsúdnék meglepetéséből. Talán sikerül átcsúsznunk a záróvonalon, és kieveznünk a nyílt tengerre, az ágyúnaszádok közelébe, mielőtt még a parti őrség riadójelet adna. Érted, Mars?

Mars felelet helyett kihúzta tokjából a tőrét, s a csupasz pengét övébe dugta, a pisztolya mellé. A csónak orrát lassan kifelé fordította, és megragadta az evezőt, hogy eltaszítsa a giget a parttól.

De Gilbert az utolsó pillanatban lefogta a karját.

Egy váratlan jelenség arra késztette, hogy megváltoztassa a tervét.

Ahogy lassan megvirradt, sűrű köd ereszkedett a folyóra. Mintha valami lebegő nedves gyapotgomolyag lepte volna el a víz tükrét. Tengeri köd volt, könnyű szél terelte felfelé a folyón a torkolat felől. Negyed óra sem telik belé, és ez a sárgás ködfátyol elborítja a bal parti várost és a jobb parti sűrű erdőket. Különös szaga máris betöltötte a völgyet.

Talán ez hozza meg a szabadulást az ifjú hadnagynak és kísérőjének? Talán nem is kell kockára tenni életüket az egyenlőtlen közelharcban? Talán a köd leple alatt megszökhetnek üldözőik elől?

Gilbert mindenesetre úgy vélte, hogy ez lenne a legjobb. Ezért fogta le Mars kezét az utolsó pillanatban, ezért akadályozta meg, hogy társa eltaszítsa a giget a parttól. Hiszen az új terv szerint éppen az ellenkezőjét kell cselekedniük: óvatosan és nesztelenül kell haladniuk, szorosan a part mentén. Így talán kikerülhetik a bárkát, amelyet máris csaknem teljesen elnyelt a sűrű köd.

A fák árnyékából ekkor ismét hangok hallatszottak. A bárkáról pedig válaszoltak a parton állóknak.

– Vigyázzatok! Túlságosan sűrű a köd.

– Ne féljetek, felszedjük a horgonyt, és partközeibe evezünk.

– Helyes! De a bárkasortól ne szakadjatok el. Ha pedig valamelyik bárka elhalad mellettetek, figyelmeztessétek, hogy állandóan cirkáljon a vízen, amíg csak el nem oszlik a köd.

– Rendben van!... Ne aggódjatok. Csak jól vigyázzatok, hátha a két akasztófavirág a parton próbál kereket oldani.

Kétségtelennek látszott, hogy ezeket az indokolt óvóintézkedéseket nyomban végre is hajtják. A bárkák egy része tehát a folyón fog cirkálni, keresztül-kasul a két part között. Gilbert tudta ezt, és ezért nem habozott tovább. Mars hangtalanul tolta ki a csónakot a lombok alól. Lassan megindultak a part menti ellenárral szemben.

A köd pedig egyre sűrűsödött, noha itt-ott már áthatolt rajta a hajnali fény. Fakó, gyér világosság volt csak: mintha valami lámpás ablakán szűrődnék ki. Néhány méternyire is alig látott el a szem ebben a gomolygó ködben. Ha Gilbertéknek kedvez a szerencse, és csónakuk nem ütközik a vízen horgonyzó bárkába, talán észrevétlenül továbbosonhatnak.

S ez sikerült is. A jacksonville-i legénység felhúzta a horgonyt, Mars a lánc csörömpöléséből tájékozódott, így kerülte el a bárkát.

A gig tehát átsiklott ezen a veszélyes szakaszon. Mars erősebben evezhetett.

Most már csak arra kellett ügyelniük, hogy a megfelelő irányban haladjanak, és ne tévedjenek a folyó közepére. A jobb part közelében kellett maradniuk. A sűrű ködben Mars semmihez sem igazodhatott. Legfeljebb a parthoz csapódó víz hangos csobbanásából sejthette meg, hogy merre járnak.

Hajnalodott. A páratömeg fölött világosodott az ég, de a Saint John tükrét még mindig sűrű köd borította.

A gig mintegy fél órán át vaktában bolyongott a vízen. Néha, váratlanul valami úszó test homályos körvonala tűnt fel előtte. Talán egy bárka, amely a tükrözés révén óriásinak tetszett. A tengeri ködben gyakran észlelhető ez a jelenség: minden tárgy meglepő, villanásszerű hirtelenséggel bukkan elő a párák közül, és óriásinak látszik. A gig utasai többször átélték már ezt a különös érzékszervi csalódást. De szerencsére nem bárka volt, amit Gilbert annak nézett, hanem csak valami jelzőbója vagy a vízből kiemelkedő szikla, vagy talán csak egy hegyével a ködgomolyba nyúló cölöp.

Madarak szálltak el a csónak fölött: holmi roppant, levegőben úszó lényeknek tetszettek. Csak a körvonaluk rémlett, de éles rikoltás jelezte útjukat. A folyó tükréről is madarak röppentek fel, és riadtan menekültek a közeledő csónak elől. Nehéz lett volna megmondani, hogy az alig egy-két méterre levő parton szálltak-e le, vagy ismét visszaereszkedtek-e a Saint John vizére.

Az apály még egyre tartott, és Gilbert bizonyos volt abban, hogy a torkolat felé törekvő víz a Stevens-hajóraj irányába sodorja csónakjukat.

A víz áramlása azonban már veszített erejéből. Az ifjú hadnagy nem tudhatta, hogy elhagyták-e már a jacksonville-i bárkák záróvonalát. Talán éppen most siklanak el a lánc pereménél, s bármely pillanatban beleütközhetnek a bárkák valamelyikébe!

Valójában még nem jutottak túl a veszélyes szakaszon, sőt, hamarosan kiderült, hogy a gig utasai minden eddiginél veszélyesebb helyzetbe kerültek.

Mars időnként abbahagyta az evezést, s a lapátot néhány másodpercig a levegőben tartotta, a víz tükre fölött. Evezőcsapások hallatszottak; hol távolodtak, hol közeledtek, de meglehetősen szűk körben mozogtak. Egy-egy bárkáról jelzés hangzott fel, valahonnan harsány kiáltás válaszolt. Elmosódott körvonalak bukkantak ki a ködből. Bárkák lehettek, ezeket kellett elkerülni.

Néha felszakadt a gomolygó pára, mintha erős széláram tépdesné sűrű függönyét. A csónak utasai ilyenkor vagy száz méterre is elláttak. Tájékozódni próbáltak. De a szabad kilátást néhány pillanat alatt ismét elnyelte a köd; rövidesen megint sűrű pára gomolygott köröttük. Nem tehettek mást, a víz sodrására bízták a csónakot.

Úgy vélték, már reggeli öt óra is elmúlt. Gilbert szerint a gig mintegy kétmérföldnyire közelítette meg Stevens hajóraját. A zátonyokat még nem érték el, ez bizonyos. Hiszen a zátonyok között gyorsuló áramlást zúgó hangjáról könnyen felismerték volna. A tengerész nem tévedhet, ha az ágakra szakadozó és ismét egyesülő áramlás hangos zubogását hallja.

A zátonyon túl Gilbert viszonylag már biztonságban érezte volna magát. A bárkák nyilván nem kalandoztak el ilyen messzire Jacksonville-től, és nem merészkednek a hajóágyúk közelébe.

Mindketten a víztükör fölé hajoltak és figyeltek. Gyakorlott tengerészfülük a legkisebb csobbanást is meghallotta, de a zátonyokon megtörő hullámok jellegzetes zúgása még nem jutott el hozzájuk. Valószínűleg eltévedtek: jobbra vagy balra, de eltértek a helyes irányból. Talán az volna a leghelyesebb, ha rézsút haladnának, akár az egyik, akár a másik part felé, s ha kell, megvárnák, amíg oszlani kezd a köd, és akkor keresnék meg a helyes irányt.

Ez látszott a legcélszerűbb megoldásnak, minthogy a köd már szakadozóban volt. A nap felkelt, átmelegítette a párát, s az lassan felszállt. A Saint John tükrén, mielőtt az égbolt maga is kiderülne, nemsokára nagy foltokban szétfoszlik a pára. Azután hirtelen felszakad a ködfüggöny, és kitisztul a látóhatár. Akkor talán megpillantják az ágyúnaszádokat, alig egymérföldnyire a zátonyok mögött, s a gig célhoz ér.

Ezek a gondolatok jártak Gilbert fejében, amikor hirtelen mindketten meghallották az egymásba csapódó hullámok zúgását. A csónak imbolygott, mintha örvénybe került volna. Nem tévedhettek!

– A zátonyok! - kiáltotta Gilbert.

– Úgy van, a zátonyok! - felelte Mars. - Ha itt átjutunk, elértük az ágyúnaszádokat!

Mars ismét megragadta az evezőt, és igyekezett megtartani a jó irányt.

De Gilbert egy mozdulattal megállította. A köd egy pillanatra szétnyílt, s a hadnagy gyorsan sikló bárkát vett észre mögöttük.

A bárka nyomon követte a giget.

Felfedezték őket! S most el akarják vágni az útjukat?

– Balra tarts! - vezényelt a hadnagy.

Mars egy-két gyors húzással az ellenkező irányba fordította a csónakot.

Onnan viszont hangok hallatszottak. Harsány jelzések cikáztak mindenfelől. A folyónak ezen a szakaszán nyilván csoportosan cirkáltak a bárkák.

S ekkor hirtelen, mintha csak egy óriási seprűt húztak volna végig a folyón, a pára felszakadt, fénylő cseppekre bomlott, s lecsapódott a víz tükrére.

Gilbert felkiáltott.

A giget vagy tíz jacksonville-i bárka fogta körül.

A hajózható sáv hosszú, rézsútos vonal után tekervényesen fut a zátonyok között. Ezt az átjárót őrizték a bárkák.

– Itt vannak!... Itt vannak! - kiáltottak valahol.

S bárkáról bárkára szállt a diadalmas üvöltés.

– Itt vagyunk! - felelte Gilbert. - Pisztolyt, tőrt elő, Mars, védekezzünk!

Ketten vagy harminc ember ellen!

A következő pillanatban három-négy bárka úszott a gig mellé. Lövések dördültek el. De csak Gilbert és Mars használta a fegyverét. A bárka legénysége azt a parancsot kapta, hogy élve fogja el a két menekülőt. A jacksonville-iek közül néhányan megsebesültek vagy elestek.

A harc azonban egyenlőtlen volt. Gilbert és társa végül is alulmaradt.

Hiába küzdött az ifjú hadnagy bátran és keményen: lefogták, megkötözték, és átdobták az egyik bárkába.

– Menekülj, Mars!... Menekülj! - kiáltotta még Gilbert.

Az egyik jacksonville-i megragadta Marsot. De a bátor tengerész egy késszúrással leterítette ellenfelét. Többen ráugrottak. A folyóba vetette magát. Hiába kutattak utána. Egyetlen pillanat elég volt, s Mars már eltűnt az átjáró örvénylő vizében, ahová zúgó áradatként most érkeztek el a dagály első hullámai.