Mindenáron

A cikk óriási hatású leleplezés erejével hatott, és feltételezéseit mindenki kinyilatkoztatásként fogadta. Mivel az emberi elme fogékony a rendkívüli, sőt gyakran a lehetetlen dolgok iránt, a cikk állításaiban senki sem kételkedett. Nemcsak ugyanaz a feltaláló szerepel itt, hanem ugyanaz a találmány is.

De mégis, a gyakorlatban vajon hogy alakulhat át egy autó hajóvá, aztán tengeralattjáróvá?

Hogy egy jármű egyaránt tud mozogni a szárazon, a vízen és a víz alatt... Most már egyéb sem hiányzik, mint hogy felrepüljön a levegőbe!

De ha csak azt vesszük, amit már tudunk, amit megállapítottunk, ha megmaradunk azoknál a tényeknél, amelyeket sok tanú kétségbevonhatatlanul tud bizonyítani, akkor is egészen rendkívüli eseményekkel állunk szemben. A közönség kíváncsisága, amely az utóbbi időben kissé lelohadt, most új tápot kapott.

Először is az újságok a következő, nagyon helytálló megjegyzést tették:

Ha elfogadjuk azt az állítást, hogy három különféle közlekedési eszközről van szó, akkor azokat olyan motor hajtotta, amely minden eddig ismert motornál nagyobb teljesítményű. Ez a motor kiállta a próbát, ráadásul micsoda próbát, hiszen percenként másfél mérföldes sebességet ért el!

A gép készítőjétől mindenáron meg kell venni a találmányának rendszerét. Az nem számít, hogy ezt a rendszert három járművön vagy csak egyetlenegyen alkalmazta-e, amely olyan különböző közegben tudott mozogni. A legfontosabb feladat: megszerezni azt a motort, amely ilyen teljesítményre képes, és felhasználását kizárólagos joggal biztosítani.

Egyébként biztosra vehető, hogy a többi állam is mindent megtesz majd, hogy az övé legyen ez a gép, amely a hadsereg és a haditengerészet számára egyaránt nagy érték lenne. Könnyű elképzelni, milyen fölényt jelentene ez az ország számára mind szárazföldön, mind pedig tengeren! De hogyan lehet valamilyen gép pusztító hatása ellen védekezni, ha az ember nem tud hozzájutni?! Meg kell tehát szerezni, akárhány millióba kerül is, és Amerika nem is tudná jobb helyre tenni a millióit.

Ez volt a hivatalos vélemény és a közvélemény is. Az újságok állandóan cikkeztek az izgalmas témáról. Érdekes cikkek írásában pedig Európa sem marad le az Egyesült Államok mögött.

Ahhoz azonban, hogy a találmányt meg tudják vásárolni, előbb meg kell találni a feltalálót, és ez nagyon nehéznek látszott. Hiába kutatták át a Kirdall-tavat, hiába próbáltak függőónnal nyomára bukkanni a víz alatt... Vajon az következik-e ebből, hogy a tengeralattjáró már nincs a tóban? De hogy tűnt el onnan? És egyáltalán hogyan került oda? Megoldhatatlan rejtély!... És többé nem mutatkozott sehol, mint ahogy az autó sem tűnt fel többé az Unió útjain, és a hajó sem az amerikai partok közelében!

Amikor Ward úrnál jártam, többször is beszéltünk erről a kérdésről, amely állandóan foglalkoztatta őt. Folytassa vagy ne folytassa a rendőrség a kutatásokat, amelyek eddig eredménytelenek maradtak?...

Június 27-én délelőtt behívattak a főkapitányságra, és Ward úr így szólt hozzám, amikor beléptem az irodájába:

– Mondja, Strock, nem lenne ez jó alkalom arra, hogy kiköszörülje a csorbát?

– A Nagy Sasfészek miatt?

– Úgy van.

– És mi lenne ez az alkalom? - kérdeztem, mert nem voltam biztos abban, hogy a főnököm komolyan beszél.

– Ejnye - folytatta -, hát nem szeretné leleplezni ennek a hármas rendeltetésű gépnek a feltalálóját?

– Nagyon is, Ward úr - feleltem. - Adjon parancsot, hogy kezdjem meg a nyomozást, és még a lehetetlent is megpróbálom a siker érdekében! Bár tudom, hogy nehéz lesz...

– Úgy van, Strock, talán még nehezebb, mint bejutni a Nagy Sasfészekbe!

Nyilvánvaló volt, hogy utolsó kiküldetésemmel kapcsolatban Ward úr szívesen „ugratott” - hogy ezzel az ide nem illő kifejezéssel éljek. De nem gonoszkodásból tette, inkább azért, hogy kedvet kapjak a dologhoz. Egyébként jól ismert, és tudta, hogy mindent megtennék, ha még egyszer belefoghatnék a balszerencsével végződött próbálkozásba. Csak az új utasításokat vártam.

Ward úr ekkor a legbarátságosabb hangon megszólalt:

– Tudom, Strock, hogy maga mindent elkövetett, amit csak tudott, és nem is tehetek szemrehányást... De most már nem a Nagy Sasfészekről van szó... Ha a kormány egyszer úgy döntene, hogy át kell jutni a sziklafalon, nem törődne az anyagiakkal, és néhány ezer dollárral sikerülne is.

– Én is így gondolom...

– Mégis - folytatta Ward úr - azt hiszem, most több hasznát látjuk annak, ha elcsípjük azt a titokzatos személyt, aki mindig kicsúszott a kezünk közül! Ez lenne a rendőrhöz, mégpedig jó rendőrhöz illő feladat!

– A jelentések nem szólnak róla, hogy ismét felbukkant?

– Nem, és bár minden alapunk megvan azt hinni, hogy még mindig a Kirdall-tó mélyén manőverezik, sehogy sem tudtak a nyomára akadni. Már azon töröm a fejem, hogy a gépszerkesztésnek ez a Proteusa láthatatlanná tudja tenni magát.

– Mindenesetre ha nincs meg ez a tulajdonsága - feleltem -, valószínűleg csak akkor mutatkozik, ha kedve tartja.

– Úgy van, Strock, és szerintem ezzel a különös emberrel csak egy módon vergődhetünk zöld ágra; ha olyan árat kínálunk a gépéért, amelyért kénytelen lesz eladni!

Ward úrnak igaza volt. A kormány is ebben az értelemben készült kísérletet tenni, hogy tárgyalni kezdjen „a nap hősével” - tegyük hozzá, hogy még ember nem érdemelte meg jobban ezt az elnevezést! A sajtó jóvoltából ez a rendkívüli ember nemsokára megtudja, mit akarnak tőle... Tudomására jutnak azok a rendkívüli feltételek, amelyeket felajánlanak neki, hogy elárulja a titkát.

– És nézzük csak - folytatta tovább Ward úr -, milyen személyes haszna lenne ebből a találmányból? Nem az lenne neki a legelőnyösebb, ha pénzt keres vele? Semmi okunk sincs azt gondolni, hogy ez az ismeretlen ember olyan gonosztevő, aki gépében bízva dacol minden üldözéssel!

Főnököm aztán elmondta, hogy magasabb helyen mégis úgy döntöttek, hogy a siker érdekében más módszerekkel próbálkozzanak. Azzal semmi eredményt sem értek el, hogy számos rendőr őrizte az utakat, folyókat, folyamokat, tavakat, sőt még a partvidékeket is. És ha ezek után a feltalálót nem lehet látni, annak csak az az oka, hogy nem akar mutatkozni, hacsak gépével együtt el nem pusztult valamilyen veszélyes manőverezés közben, ami szintén lehetséges... Amióta a Markel vitorlással az a baleset történt a Kirdall-tavon, a főkapitányságra nem érkezett semmilyen hír róla, és így az ügy egy lépéssel sem jutott előbbre. Ezt ismételgette előttem Ward úr, és csalódottságát alig próbálta titkolni.

Igen! Csalódás, kiábrándulás, és közben egyre nehezebb a közbiztonságot megőrizni! Próbálja az ember a gonosztevőket kézre keríteni, amikor nem lehet elfogni őket sem szárazon, sem vízen! Próbálja az ember kézre keríteni őket a víz alatt! És ha majd a kormányozható léghajók tökéletesek lesznek, próbálja az ember a banditákat a levegőben üldözni! És végül már azon gondolkoztam, hogy vajon egyszer a kollégáim és jómagam nem leszünk-e tétlenségre és tehetetlenségre kárhoztatva; és ha a nyomozóknak semmi hasznukat nem veszik, nem küldik-e őket végleg nyugalomba?...

Ebben a pillanatban eszembe jutott az a levél, amelyet vagy tíz nappal azelőtt kaptam a Nagy Sasfészekből, amely szabadságom, sőt életem elvesztésével fenyegetett meg, ha újra próbát tennék! Az is eszembe jutott, hogy milyen különös módon kémkedtek utánam. Azóta nem kaptam ilyesféle levelet. A két gyanús alakkal sem találkoztam. Az éberen őrködő Grad mindig lesben állt, de azóta nem látta őket a ház előtt.

Azon törtem a fejem, nem lenne-e jó Ward úrnak elmondani mindent. De ha jól meggondoljuk, a Nagy Sasfészek ügye már nem érdekelte az embereket. A „másik” ügy távoli emlékké homályosította... Nagyon valószínű, hogy a környék lakosai is alig gondolnak már rá, mivel azok a jelenségek, amelyek akkora ijedelmet okoztak körükben, nem ismétlődtek meg, és így az életük is visszazökkent a megszokott békés kerékvágásba.

Ezért úgy határoztam, hogy a levélről csak akkor szólok Ward úrnak, ha később a körülmények azt kívánnák. Egyébként csak rossz tréfának tartaná az egészet.

Pár perces szünet után Ward úr így folytatta beszélgetésünket:

– Megpróbálunk kapcsolatba lépni és tárgyalni ezzel a feltalálóval. Igaz, most eltűnt, de semmi okunk azt gondolni, hogy előbb-utóbb nem tűnik fel ismét, és akkor felbukkanását jelentik Amerika valamelyik pontjáról... Magát szemeltük ki, Strock, készüljön fel az útra, hogy azonnal indulhasson, mihelyt parancsot kap rá. Addig maradjon otthon, akkor pedig jöjjön a főkapitányságra, és megkapja a végső útbaigazítást...

– Mindenben az utasításai szerint cselekszem, Ward úr - feleltem -, és bármelyik pillanatban készen állok az utazásra, akárhová kell mennem Washingtonból... De szeretnék megkérdezni valamit: egyedül végzem-e a munkát, vagy nem lenne tanácsosabb mellém adni...

– Én is úgy gondoltam - szólt közbe Ward úr. - Válasszon ki két olyan rendőrt, akikben fenntartás nélkül megbízik.

– Az könnyű lesz, Ward úr. És ha egyszer rábukkanok az emberünkre, mit tegyek?

– Először is ne tévessze szem elől, és ha kell, tartóztassa le, mert lesz magánál letartóztatási parancs is...

– Hasznos előrelátás, Ward úr. Mert ha sikerül beugrania az autójába, ön is tudja, milyen gyorsan eltűnik. És hogy foghatnék el olyan alakot, aki kétszáznegyven kilométeres sebességgel száguld?!

– Nem szabad engedni, hogy ezt megtehesse, és mihelyt letartóztatja, Strock, azonnal táviratozzon. A többi a mi dolgunk.

– Számíthat rám, Ward úr. Éjjel-nappal, bármikor készen állok az indulásra a rendőreimmel együtt. Köszönöm, hogy rám bízta ezt a feladatot; ha sikerül, nagy dicsőséget jelent számomra...

– És nagy hasznot - tette hozzá a főnököm, amikor elbocsátott.

Hazatérve elkezdtem készülődni az útra, amely hosszú ideig is eltarthat. Grad talán azt gondolta, hogy a Nagy Sasfészek környékére megyek vissza, és nagyon jól tudjuk, hogyan vélekedett a pokolnak erről a tornácáról. De nem szólt egy szót sem, én pedig szívesebben hallgattam előtte, bármennyire is biztos voltam a titoktartásában.

Hogy ki legyen az a két rendőr, aki elkísér, már előre eldöntöttem. Mind a kettő a nyomozócsoporthoz tartozott, az egyik harminc, a másik harminckét éves, mellém beosztva már sokszor bizonyították be erejüket, értelmüket és merészségüket; az egyik: John Hart, illinoisi, a másik: Nab Walker, massachusettsi származású ember volt. Szerencsésebb kézzel nem is választhattam volna.

Több nap telt el eseménytelenül. Semmi hír nem érkezett sem az autóról, sem a hajóról, sem a tengeralattjáróról. Néhány jelentés beérkezett ugyan a főkapitányságra, de valamennyi hamisnak bizonyult, és nem is kellett tovább foglalkozni velük. Az újságok pletykálkodó hírei sem érdemeltek több hitelt, és tudjuk, hogy még a legjobban informált lapok cikkeit is milyen fenntartással kell fogadnunk.

Két alkalommal azonban kétségtelenül felbukkant „a nap hőse”, először egy arkansasi országúton, Little Rock környékén, másodszor a Felső-tó déli partvidékén.

A dolog megmagyarázhatatlan volt, mert az első felbukkanása június 26-án délután történt, a második pedig ugyanaznap este. Mivel e két földrajzi pont között a távolság legalább nyolcszáz mérföld, és ha a valószínűtlenül sebes autó rövid idő alatt meg is teheti ezt a távolságot, mégis észre kellett volna venni, amint áthalad Arkansas, Missouri, Iowa és Wisconsin területén.

A vezető ezt az utat kizárólag szárazföldön tehette meg, és mégsem jelentették sehonnan, hogy arra jár.

Teljesen érthetetlen volt, és be kell vallani, nem is tudta megmagyarázni senki.

Egyébként azután, hogy a Little Rock-i országúton és a Felső-tó partjának közelében megjelent, senki sem látta újra. Így a két rendőrnek és nekem nem is kellett elindulnunk.

Az olvasó már tudja, hogy a kormány szeretett volna kapcsolatba lépni a titokzatos személlyel. Arról azonban le kellett mondani, hogy elfogják, és most más módszerrel kellett célhoz érniük. A fontos az volt, és a nagyközönség is ezért nyugtalankodott elsősorban, hogy az Unió legyen kizárólagos tulajdonosa egy olyan készüléknek, amely vitathatatlan fölényt jelent számára a többi országgal szemben, különösen háború esetén. Az is feltételezhető volt egyébként, hogy a feltaláló amerikai ember, mivel kizárólag amerikai területen tűnt fel, és ebből arra következtettek, hogy elsősorban Amerikával szeretne tárgyalni. Július 3-án az Egyesült Államok valamennyi újságjában napvilágot látott a következő közlemény.

A közlemény megfogalmazása igen világos volt:

Ez év áprilisában egy automobil közlekedett Pennsylvania, Kentucky, Ohio, Tenessee, Missouri és Illinois országútjain, május 27-én pedig az Automobil Klub versenyén a wisconsini országutakon, majd eltűnt.

Június első hetében egy nagy sebességgel haladó hajó járt Új-Anglia partjai előtt a Nord-fok és a Sable-fok között, leggyakrabban azonban Boston partja előtt, aztán eltűnt.

Június második felében egy tengeralattjáró manőverezett a Kansas állam területén fekvő Kirdall-tóban, - aztán eltűnt.

Jogosan hihető, hogy ezeket a gépeket ugyanaz a feltaláló készítette, sőt az is, hogy itt csak egyetlen járműről van szó, amely szárazon, vízen és víz alatt egyformán tud közlekedni.

Bárki is legyen az említett feltaláló, azzal az ajánlattal fordulunk hozzá, hogy említett gépét megvásároljuk.

Ugyanakkor felhívjuk, hogy nevezze meg magát, kérjük, jelölje meg, milyen áron hajlandó az amerikai kormánnyal tárgyalni és válaszát a lehető leghamarabb küldje el a következő címre: Rendőr-főkapitányság, Washington, Columbia kerület, Amerikai Egyesült Államok.

Ez volt az a közlemény, amely nagy betűkkel szedve jelent meg az újságokban. Bárhol is tartózkodjék az érdekelt, tudomást kell szereznie róla. Elolvassa, és valamilyen formában válaszol rá, és miért ne lenne hajlandó elfogadni ilyen ajánlatot?...

Most már csak a választ kellett megvárni.

Nem nehéz elképzelni, hogy milyen kíváncsiság kerítette hatalmába a közönséget. Reggeltől estig hírekre leső és zajongó tömeg tolongott a főkapitányság előtt, és leste, hogy mikor érkezik levél vagy távirat. Az újságírók állandóan helyükön maradtak. Micsoda dicsőségben, milyen váratlan szerencsében lesz része annak az újságnak, amely elsőnek közli a szenzációs hírt!... Végre kiderül a kézre keríthetetlen személy neve és kiléte, és hogy hajlandó-e érintkezésbe lépni a szövetségi kormánnyal... Magától értetődik, hogy Amerika bőkezű lesz. Bőven vannak milliói, és ha kell, milliárdosai kinyitják kimeríthetetlen páncélszekrényeiket!...

Egy nap eltelt. Hány ideges és türelmetlen embernek tűnt úgy, hogy huszonnégynél több órából áll, és az órák hatvan percnél több percből! Válasz azonban nem jött, sem levél, sem távirat. A következő éjszaka sem történt semmi újság. És még így tartott három napon át!

Akkor bekövetkezett az, amit előre lehetett látni. A kábelek hírül adták Európának Amerika ajánlatát. Az Óvilág egyes államai éppen úgy hasznot húzhatnának ebből a találmányból, mint Amerika! Miért ne kaparintanának el az orra elől egy ilyen gépet, ha az olyan jelentős előnyöket jelentene számukra?... Miért ne lépnének ők is harcba a millióikkal?...

A nagyhatalmak nemsokára be is avatkoztak az alkudozásba: Franciaország, Anglia, Oroszország, Olaszország, Ausztria, Németország. Csak a kisebb országok nem próbálkoztak versengeni, hiszen a költségvetésük nem engedte. Az európai sajtó éppen olyan felhívásokat közölt, mint az amerikai. Most már valóban csak a rejtélyes „sofőrön” múlik, hogy a Gouldok, Morganok, Astorok, Vanderbiltek és a francia, angol vagy osztrák Rothschildok vetélytársa legyen!

És mivel a nevezett személy nem adott magáról életjelt, pontos ajánlatokkal igyekeztek rábírni, hogy eloszlassa a személyét övező titokzatosságot. Az egész világ egyetlen piac lett, egyetemes börze, ahol valószerűtlen licitálás folyt. Az újságok naponta kétszer is közölték az ajánlatok összegét, melyek most már milliókkal növekedtek!

Végül az Egyesült Államok maradt a győztes, a kongresszus egy emlékezetes ülésén megszavazott húszmillió dollárral, vagyis százmillió frankkal.

És egyetlen olyan amerikai állampolgár sem akadt - a társadalom bármelyik osztályába tartozzék is -, aki ezt az összeget túlzottnak találta volna, olyan fontosságot tulajdonítottak a csodálatos jármű megszerzésének. Én is egyre azt hajtogattam a jámbor Gradnak, hogy „többet is ér az”!

Úgy látszik, a többi állam más véleményen volt, mert ajánlatuk nem érte el ezt az összeget. És akkor a legyőzött vetélytársak elkezdték a szapulást. A feltaláló úgysem fedi majd fel kilétét... Nem is létezik... Nem is létezett soha... Csak valami nagystílű szélhámos lesz az... Különben ki tudja, hátha elpusztult a gépével valamelyik szakadékban, vagy beleveszett a tengerbe?... Az Óvilág lapjai elkezdték a rosszmájú ugratásokat.

Sajnos, az idő haladt. A mi emberünkről pedig semmi hír, tőle semmi válasz. Sehonnan sem jelentették felbukkanását. Senki sem látta, amióta a Felső-tavon hajózott.

Már magam sem tudtam, hogy mit gondoljak, és kezdtem elveszíteni minden reményemet, hogy ezt a különös ügyet meg lehet oldani.

Aztán július 15-én reggel bélyeg nélküli levelet találtak a főkapitányság postaládájában.

Miután, a hatóságok elolvasták, átadták a washingtoni újságoknak, azok pedig különkiadásban közölték a levél hasonmását.

A levél pedig így hangzott: