A világ ura

HETEDIK FEJEZET

Harmadszorra

Bevallom, először nagyon meglepődtem, amikor a levelet elolvastam. Néhány „ejnye” és „nahát” is kicsúszott a számon. Öreg házvezetőnőm csak nézett rám, nem tudta, mire vélje a dolgot.

– Rossz hírt kapott, uram?

Grad kérdésére, mivel nemigen voltak titkaim előtte, válaszként felolvastam a levelet az első sortól az utolsóig.

Grad végighallgatta, és nagyon nyugtalanul nézett rám.

– Biztosan valami szélhámos - mondtam vállat vonva.

– Hacsak nem maga az ördög, mivelhogy az ördög birodalmából jött a levél! - tette hozzá Grad, aki még mindig az ördög művének tartotta az egészet.

Amikor egyedül maradtam, ismét elolvastam ezt a váratlan levelet, és hosszas töprengés után sem tudtam mást gondolni, mint hogy valami rossz tréfa. Ebben nem tévedhetek. A kalandom közismert volt... Az újságok részletesen beszámoltak észak-carolinai küldetésünkről és próbálkozásunkról, hogy megmásszuk a Nagy Sasfészket, mindenki tudta, hogy Smith úr meg én miért nem jártunk eredménnyel... És akkor egy tréfacsináló - mert ilyen mindenütt akad, még Amerikában is - tollat fogott, megírta ezt a fenyegető levelet, hogy jót mulasson rajta.

Mert feltéve, hogy a Nagy Sasfészek egy gonosztevő banda rejtekhelye, annak tagjai nyilván félnek: netán a rendőrség felfedezi tanyájukat, és így egyikük sem követ el olyan oktalanságot, hogy ezt elárulja... Hát nem a legfőbb érdekük mindenki elől titkolni, hogy ott bujkálnak? Vagy ezzel a levéllel azt akarják elérni, hogy a rendőrség újabb kutatásba kezdjen a Kék-hegységnek azon a részén? Ha arról lenne szó, hogy ilyen gyülevész társaságot kell foglyul ejteni, annak is meglenne a maga módja! Melinit és dinamit segítségével csak be lehetne jutni abba a katlanba... De hogy jutottak be oda azok a gazemberek? Hisz ha lenne bejárat, mi felfedeztük volna... Bárhogy is álljon a helyzet, még ha elfogadjuk is ezt a feltételezést, a banda egyik tagja sem lesz olyan oktalan, hogy ezt a levelet megírja nekem...

Tehát csak egy magyarázat maradt: a levelet valamilyen szélhámos vagy bolond írta, és úgy gondoltam, hogy nincs különösebb okom a nyugtalanságra, sőt még törődnöm sem kell vele.

Egy pillanatig mégis azt gondoltam, hogy megmutatom Ward úrnak, de aztán letettem róla. Ennek a levélnek ő sem tulajdonított volna fontosságot. Mégsem téptem össze, hanem minden eshetőségre számítva elzártam az íróasztalomba. Ha más firkálmányokat is kapnék ugyanezzel az aláírással, majd azokat is melléje teszem anélkül, hogy egy szavukat is elhinném.

Több nap telt el, ezalatt rendszeresen bejártam a főkapitányságra. Be kellett fejeznem néhány jelentést, és semmi sem mutatott arra, hogy a közeljövőben el kellene utaznom Washingtonból. A mi szakmánkban az ember sohasem tudhatja, mi vár reá másnap. Új ügy kerülhet napirendre, és az ember végigjárhatja az Egyesült Államokat Oregontól Floridáig, Maine-től Texasig!

De sohasem hagyott nyugton az a gondolat, hogy ha újabb megbízást kapnék, és nem érnék el azzal sem nagyobb sikert, mint a Nagy Sasfészek expedíciójával, nem tehetnék mást, mint hogy beadjam a lemondásomat, és a nyugdíjazásomat kérjem!

A titokzatos járműről vagy járművekről pedig többet, nem lehetett hallani. Tudtam, a kormány elrendelte, hogy állandóan ellenőrizzék az utakat, folyókat, tavakat, az összes amerikai vizet. De hát lehet-e igazán ellenőrizni ilyen hatalmas országot, amely a 60. hosszúsági foktól a 125-ig és a 30. szélességi foktól a 45-ig terjed? Az egyik oldalról az Atlanti-, a másikról a Csendes-óceán határolja, déli partjait pedig a Mexikói-öböl habjai mossák, és ez a titokzatos hajó nem talál ott elég teret a manőverezésre, ahol sohasem tudják elcsípni?

De - ismétlem - egyik járművet sem látták az utóbbi időben, pedig köztudomású, hogy feltalálója utoljára nem a legelhagyatottabb helyeket választotta, hanem a wisconsini országúton jelent meg a verseny napján, és a bostoni partvidéken, ahol állandóan több ezer hajó jár.

Ha tehát ez a feltaláló nem pusztult el - ami egyébként lehetséges volt-, vagy elhagyta Amerikát, és éppen az Óvilág tengerein cirkál, vagy pedig olyan rejtekhelyen bujkál, amelyet csak ő ismer, hacsak a véletlen...

„Ez a titokzatos személy - mondogattam magamban - sehol sem találhatna olyan elrejtett és megközelíthetetlen búvóhelyet, mint a Nagy Sasfészek! Igaz, hogy oda sem hajóval, sem autóval nem tud feljutni... Ott csak a hatalmas madarak, sasok és kondorkeselyűk keresnek menedéket!”

Meg kell jegyeznem, hogy amióta visszatértem Washingtonba, a Nagy Sasfészek környékének lakóit nem ijesztgették többé felcsapó lángok. Mivel Elias Smith úrtól nem kaptam levelet, joggal következtettem arra, hogy nem történt semmi rendellenesség. Minden jel arra mutatott, hogy az a két ügy, amely olyan általános érdeklődést és nyugtalanságot keltett, lassanként teljesen feledésbe merül.

Június 19-én kilenc óra felé elindultam a hivatalomba, és amikor kiléptem a kapun, két embert vettem észre, akik állandóan engem néztek. Mivel nem ismertem őket, nem törődtem velük, el is felejtettem volna az egészet, ha hazaérkezésem után a jóságos Grad szóba nem hozza.

Öreg házvezetőnőm megfigyelte, hogy két ember napok óta leselkedik rám az utcán, a házam előtt le s fel sétálnak, és úgy látszik, a nyomomba szegődtek, amikor a főkapitányságra menet végighaladtam a Long Streeten.

– Biztos abban, amit mond? - kérdeztem.

– Igen, uram, és éppen tegnap is, amikor ön hazajött, ezek az emberek követték, aztán továbbálltak, mihelyt a kapu becsukódott!

– Ugyan, Grad, nem téved?

– Nem, uram.

– És ha találkozna ezzel a két emberrel, megismerné őket?

– Meg bizony!

– Ugyan... ugyan, kedves Grad - feleltem nevetve -, magának olyan szimata van, akár egy detektívnek! Magának a biztonsági szolgálatnál volna a helye.

– Csak tréfáljon, uram, csak tréfáljon... Még jó a szemem, és nincs szemüvegre szükségem, hogy jól megnézzem az embereket! Nem kétséges, hogy kémkednek ön után, és jól tenné, ha néhány rendőrrel figyeltetné ezeket a kémeket!

– Megígérem, Grad - feleltem, hogy örömet szerezzek ennek az idős asszonynak -, és az egyik detektívem segítségével nemsokára megtudom, hányadán állunk ezekkel a gyanús alakokkal.

Ezt a kijelentésemet nem vettem komolyan. De azért hozzátettem:

– Ha majd elmegyek itthonról, jobban megnézem a járókelőket.

– Jól teszi, uram!

Mivel Grad mindenütt azonnal rémeket látott, nem tulajdonítottam nagy jelentőséget szavainak.

– Ha majd megint látom őket - folytatta -, szólok, uram, mielőtt elmenne itthonról...

– Rendben van!

És félbeszakítottam a beszélgetést, mert sejtettem, hogy ha tovább folytatjuk, Grad még azt állítja, hogy maga Belzebub jár a nyomomban egyik segédjével.

A következő két napon senki sem leskelődött utánam, sem amikor elmentem hazulról, sem amikor hazajöttem. Ebből arra következtettem, hogy Grad tévedett.

Június 19-én délelőtt Grad olyan gyorsan jött fel a lépcsőn, amennyire kora engedte, sietve kinyitotta az ajtót, és levegő után kapkodva rebegte:

– Uram... uram...

– Mi baj, Grad?

– Itt vannak...

– Kik? - kérdeztem, mert már el is felejtettem, hogy szerinte leskelődnek utánam.

– A két kém...

– Ja, az a két híres kém...

– Úgy bizony... Lent vannak az utcán, az ablak alatt, figyelik a házat, várják, hogy ön elmenjen!

Az ablakhoz léptem, kicsit félrehúztam a függönyt, hogy meg ne lássanak, és két férfit pillantottam meg a járdán.

Mindkettő közepes termetű, erős testalkatú, széles vállú, harmincöt-negyven év között járó ember volt, falusias öltözékben, rajtuk nemezkalap, vastag gyapjúból készült nadrág, nehéz csizma, kezükben bot.

Nem lehetett kétség, hogy kitartóan nézik házam kapuját és ablakait.

Váltottak egymással néhány szót, aztán vagy tíz lépést tettek a járdán, és visszatértek őrhelyükre.

– Ez az a két ember, akit már látott, Grad? - kérdeztem.

– Biztos, hogy azok, uram!

Most már nem hihettem, hogy öreg házvezetőnőm tévedett, és úgy döntöttem, hogy fényt derítek erre a dologra. Nem arra gondoltam, hogy magam eredek a két ember nyomába, hiszen azonnal felismernek, és mit értem volna el, ha megszólítom őket?... Még ma rendőrt állítok a házam elé, és ha este vagy holnap visszajönnek, ők is megfigyelés alá kerülnek... Akárhová mennek, követik majd őket, és megállapítják személyazonosságukat.

Most vajon engem várnak, hogy elkísérjenek a főkapitányságig? Nemsokára kiderül, és ha ezt tennék, remek alkalom lenne talán arra, hogy vendégül lássam őket, amit nemigen köszönnének meg.

Fogtam a kalapomat, és amíg Grad az ablak mellett maradt, lementem, kinyitottam a kaput, és kiléptem az utcára.

A két férfi már nem volt ott.

A személyleírásukat azonban jól megjegyeztem, és nem is felejtem el többé.

Bár nagyon figyelmesen néztem körül, már nem láttam őket.

Ettől a naptól kezdve sem Grad, sem én nem láttuk őket a ház előtt, és az utamba sem kerültek többé.

Ha feltételezzük, hogy mégis kémkedtek utánam, talán most, hogy saját szemükkel is láttak, mindent tudnak rólam, amit akartak - ezek után ennek az ügynek sem tulajdonítottam nagyobb fontosságot, mint a V. U. aláírással küldött levélnek.

Az általános érdeklődést azonban most ismét felkeltette valami rendkívüli esemény.

De előbb meg kell jegyeznem, hogy az újságok már rég nem foglalkoztak a Nagy Sasfészekben lejátszódott eseményekkel, amelyek azóta sem ismétlődtek meg. Ugyanúgy nem írtak arról az autóról és hajóról sem, amelyeknek legjobb detektívjeink is sikertelenül jártak a nyomában. És valószínűleg feledésbe merül az egész, ha egy újabb feltűnő jelenség nem juttatja azokat ismét az emberek eszébe.

Az Evening Star június 22-i számában sok ezer olvasó olvashatta a következő cikket, amelyet másnap az Unió valamennyi lapja átvett:

Kevesen ismerik a Kirdall-tavat, amely Kansas államban terül el, Topekától, az állam fővárosától nyugatra nyolcvanmérföldnyi távolságban. Pedig ez a tó megérdemli, hogy megismerjék, és nyilván meg is ismerkednek vele, mert nagyon különös módon került az érdeklődés középpontjába.

A tavat hegyek veszik körül, és láthatólag nincs összeköttetésben az ország vízrendszerével. Azt a vizet, amelyet az elpárolgással veszít, pótolják a bőséges esőzések, amelyek Kansasnek ezen a részén gyakoriak.

A Kirdall-tó felületét hetvenöt négyzetmérföldre becsülik, és szintje mintha valamivel magasabban lenne, mint az átlagos talajszint. Minden oldalról hegyek veszik körül, és a keskeny szorosokon keresztül nehéz megközelíteni. Mégis több falu található a partján. A tó vize halban igen gazdag, s a halászbárkák nem is állnak soha tétlenül.

Tegyük még hozzá, hogy a tó mélysége igen változó. A partok mentén mindenütt legalább ötven láb. Ezt a hatalmas völgykatlant mindenfelől majdnem függőlegesen ereszkedő sziklafal veszi körül. A szél néha felkorbácsolja a hullámokat, amelyek tombolva csapkodják a partokat; a part menti lakosokat pedig úgy öntik el a szétporló hullámok cseppjei, mint a zuhogó zápor. A tó vize, amely már a szélén is mély, a közepe felé haladva egyre mélyül, és a mérőón néhol háromszáz lábnyira is lemerül.

Ennek az édesvizű tónak kristálytiszta a vize. Tengeri halak természetesen nincsenek benne, viszont csodálatos mennyiségben fordul elő vizében az óriásira nőtt csuka, sügér, pisztráng, ponty, fenékjáró küllő, angolna és egyéb hal.

Így tehát érthető, hogy a Kirdall-tóban gazdag a halászzsákmány, és sokan halásznak. Több ezren űzik ezt a mesterséget több száz csónakon. E mellett a kis halászflottilla mellett vagy húsz kis kétárbocos vitorlás és gőzhajó jár a tavon, ezek biztosítják az összeköttetést a part menti falvak között. A hegykoszorún túl vasút is közlekedik, ez könnyíti meg a kifogott halak értékesítését Kansasben és a környező államokban.

A Kirdall-tó ilyen leírására azért van szükség, hogy jobban megértsük a lezajlott eseményeket, amelyeket az alábbiakban ismertetünk.

Az Evening Star szenzációs cikke a továbbiakban a következőket mondja el:

Egy idő óta a halászok megfigyelték, hogy a tó felszíne érthetetlen módon örvényleni kezd. Néha úgy megemelkedik, mintha a mélyében hatalmas hullámzás indulna meg. Ez a tajtékzó vízszintemelkedés még szélcsendes, tiszta időben is bekövetkezik, amikor az ég derűs. A himbálózás és bukdácsolás annyira dobálja a hajókat, hogy azokat lehetetlen kormányozni. Egymásnak ütköznek, néha fel is borulnak, és ebből jelentős károk keletkeznek.

Annyi bizonyos, hogy a víz kavargása a Kirdall-tó mélyebb részeiből indul ki, és többféleképpen próbálták már megmagyarázni.

Eleinte azt gondolták, hogy ezt a rendellenességet földrengés okozza, amely vulkanikus erők hatására átalakítja a tó fenekét. De ezt az elméletet el kellett vetni, amikor rájöttek, hogy ez a zavar nemcsak egy helyre korlátozódik, hanem kiterjed a Kirdall-tó egész felszínére kelettől nyugatig, északtól délig; a tó közepén éppen úgy előfordul, mint a szélein; és annyira szabályosan fokozódik, hogy az kizárja a földrengés és egyéb vulkanikus tevékenység magyarázatát.

Ki is alakult nemsokára egy másik feltevés. Nem valami tengeri szörny kavarja fel ilyen erősen a Kirdall-tó vizét?... De ha csak ez a szörny nem ebben a tóban született, és nem itt fejlődött ilyen óriás alakúra - ami nemigen tételezhető fel -, akkor máshonnan kellett idejönnie, és úgy került a tóba. A Kirdall-tónak pedig nincs összeköttetése külső vizekkel. Az a magyarázat pedig, hogy föld alatti csatornák kötnék össze, amelyeknek a vizét Kansas állam folyói táplálják, nem állja meg a helyét. Ezt könnyen el lehetne képzelni, ha ez az állam az Atlanti-, a Csendes-óceán vagy a Mexikói-öböl partvidékén terülne el! De nem, az ország közepén terül el, messze az amerikai tengerektől.

Egyszóval úgy látszik, hogy a kérdést nem könnyű megoldani, sokkal könnyebb a nyilvánvalóan téves feltevéseket megcáfolni, mint a valódi tényeket kideríteni.

Ha tehát bebizonyítják, hogy a Kirdall-tóban nem fordulhat elő ilyen szörny, nem lehetséges, hogy valami tengeralattjáró manőverezik a tavon keresztül-kasul? Hát nincs manapság sok hasonló szerkezet? Hisz nem bocsátottak-e vízre néhány évvel ezelőtt Bridgeportban Connecticut államban ilyen járművet, a *Protector*t, amely szárazon, vízen és víz alatt egyaránt tudott mozogni? Ennek a gépezetnek, amelyet egy Lake nevű feltaláló készített, két motorja volt, az egyik hetvenöt lóerős villanymotor, amely két ikerpropellert hajtott, a másik pedig kétszázötven lóerős benzinmotor, de voltak rajta egy méter átmérőjű öntöttvas kerekek is, és ezek révén a szárazföldön és a tengerfenéken egyaránt tudott haladni.

Ha most feltételezzük is, hogy a tóban megfigyelt örvényeket egy Lake-rendszerű vagy még tökéletesebb tengeralattjáró manőverezése okozza, még mindig nem kaptunk választ a következő kérdésre: hogyan tudott bejutni a Kirdall-tóba, milyen föld alatti úton került oda?... Ismételjük: ez a tó egy kerek völgykatlanban van, így a hajó éppen úgy nem tudott oda bejutni, mint a tengeri szörny.

Erre a kérdésre nem is lehet válaszolni. Pedig az egyetlen elfogadható feltevés mégis az, hogy ilyesféle jármű cirkál a Kirdall-tó vize alatt, de tegyük hozzá, hogy sohasem mutatkozik a víz felszínén.

Ebben különben nem is lehet kételkedni a június 20-án történt események után.

Aznap délután a Markel nevű kétárbocos dagadó vitorlákkal haladt északnyugati irányban, és összeütközött egy víz alatt úszó tárggyal. Pedig ezen a környéken nincs sziklazátony, és a függőón nyolcvan-kilencven láb mélységet mutat.

A kétárbocos bal oldalával ütközött abba a tárgyba, léket kapott, és úgy látszott, hogy néhány perc alatt elsüllyed. A víz útját azonban sikerült eltömni, és a vitorlás el tudott jutni a legközelebbi kikötőbe, amely három mérföldre volt onnan.

Amikor a *Markel*t kirakták, kivontatták a fövenypartra, és a sérülést kívülről-belülről megvizsgálták, minden arra vallott, hogy a vitorlás oldalával egy hajóorr sarkantyújába ütközött.

Miután ezt megállapították, világossá vált, hogy egy tengeralattjáró van a Kirdall-tó vizében, és ott igen nagy sebességgel cirkál.

De most még mindig nyitva marad a kérdés: Ha elfogadjuk, hogy ilyen jármű be tudott jutni a tóba, mit keres itt? Alkalmas ez a hely ilyen kísérletekre? Aztán miért nem jön fel soha a víz színére, milyen érdeke fűződik ahhoz, hogy az ismeretlenségben maradjon?

Az Evening Star cikke a következő érdekes összevetéssel fejeződött be:

A titokzatos autó után a titokzatos hajó.

A titokzatos hajó után a titokzatos tengeralattjáró.

Azt a következtetést kell-e végül levonnunk, hogy mind a hármat ugyanannak a feltalálónak a lángelméje alkotta, és hogy itt nem is három jármű jelent meg, hanem csak egy?

Telegram

Origin office: the World Wide Web · Destination: aboard the Nautilus

0 words · charge: 0 kreuzers (periods become STOP)