A Rém fedélzetén

Amikor magamhoz tértem, már világos volt. Halvány fény szűrődött be annak a szűk kabinnak a kis ablakán, amelybe elhelyeztek... Nem is sejtettem, hány órája lehettem itt. De mivel a fénysugarak ferdén estek be, úgy gondoltam, a nap még nem járhat nagyon magasan a látóhatár felett.

Egy priccsen feküdtem, valaki egy takarót dobott rám. A ruhámat felakasztották az egyik sarokba, már meg is száradt. Az övem, amelyet egy helyen beszakított a horgony, a padlón hevert.

Egyébként úgy éreztem, nem sebesültem meg. Meglehetősen kimerült voltam. Ha elvesztettem az eszméletemet, ennek oka csak a gyengeség lehetett. Minthogy a fejem többször a víz alá került, amikor a horgony végighúzott a tavon, nyilván megfulladok, ha idejében ki nem húznak a hajóra.

De most egyedül vagyok-e a kapitánnyal és két emberével a Rém fedélzetén?...

Ez valószínű volt, csaknem bizonyos. Az egész jelenet az eszembe jutott: Hartot egy golyó megsebesítette, és elesett a homokon; Wellset is eltalálta egy lövés, Walker pedig elvágódott, amikor a horgony beleakadt az övembe... Társaim csak azt gondolhatják, hogy belepusztultam az Erie-tó vizébe...

Pillanatnyilag vajon melyik alakjában halad a Rém? A kapitány talán átalakította hajóját autóvá, és a tó partján fekvő államok útjain száguld? Ha így van, és feltéve, hogy hosszú órákon át maradtam eszméletlen, a gépezet teljes sebességgel haladva már nagyon messze járhat... Vagy visszaváltozott tengeralattjáróvá, és a tó víztükre alatt folytatja útját?...

Nem, a Rém a víz színén haladt. A kabinomba beszűrődő fény azt jelezte, hogy nem merült a víz alá. Másrészt nem éreztem olyan zökkenéseket, mintha autóval haladnánk valamilyen úton. Tehát a Rém nem ment ki a szárazföldre.

Az más kérdés volt, hogy még mindig az Erie-tóban tartózkodik-e. Meglehet, hogy a Nagy-tavak vidékén a kapitány nem tudott felhajózni a Detroit folyón, és így nem juthatott be sem a Huron-, sem a Felső-tóba... Ezt nehezen tudom majd megállapítani.

Mindenesetre úgy határoztam, hogy felmegyek a hajóhídra. Ha egyszer már kint vagyok, talán sikerül tájékozódni. Felkeltem a priccsről, leakasztottam a ruhámat, felöltöztem, bár sejtelmem sem volt, nem zárták-e rám a kabint.

Megpróbáltam felemelni a csapóajtót a fejem felett.

Az ajtó engedett a nyomásnak, és felsőtestemmel kibújtam a nyíláson.

Első dolgom volt, hogy körülnézzek, előre- és hátrapillantottam, majd a két oldalt próbáltam szemügyre venni a Rém mellvédje felett.

Mindenütt csak hatalmas víztükör! Partot sehol sem lehetett látni. A látóhatáron a víz színe az éggel találkozott. Nemsokára aztán választ kaptam arra is: tavon vagy tengeren hajózunk-e. Minthogy nagy sebességgel haladtunk, a hajó orra úgy hasította a hullámokat, hogy azok a magasba szöktek, és a szétporlott tajték az arcomba csapott.

Édesvíz volt, valószínűleg az Erie-tó vize.

Tehát legfeljebb csak hét-nyolc óra telhetett el azóta, hogy a Rém elhagyta a Black Rock-öblöt, mert a nap a zenitig tartó útjának még csak felét tette meg. Biztosan július 31-ének délelőttje volt.

Minthogy az Erie-tó hossza kétszázhúsz mérföld, szélessége körülbelül ötven mérföld, nem is volt alapom arra, hogy meglepődjem, ha nem látom sem keleti irányban New York állam partjait, sem nyugat felől a kanadai partokat.

Ebben a pillanatban két ember tartózkodott a fedélzeten; az egyik elöl figyelte a hajó haladását, a másik hátul a kormánykereket kezelte; és amint a nap állásából megállapítottam, északkeleti irányba kormányozta a hajót. Az első volt az, akiben a Black Rock-öböl partján felismertem a Long Street-i leskelődők egyikét.

A második az volt, aki a hajólámpát vitte, amikor a kis erdőben jártak.

De hiába kerestem a harmadikat, akit a hajóhoz visszaérkezve kapitánynak szólítottak. Ezt nem láttam.

Az olvasó megérti, mennyire égtem már a vágytól, hogy találkozhassam ennek a csodálatos járműnek az alkotójával, a Rém parancsnokával, azzal a rejtélyes személlyel, aki állandóan foglalkoztatta az egész világot, aki állandóan a figyelem középpontjában állott, azzal a vakmerő feltalálóval, aki nem félt kihívni maga ellen az egész emberiséget, amikor a Világ Urának nyilvánította magát!

Odaléptem a hajó elején álló emberhez, és rövid hallgatás után így szóltam hozzá:

– Hol van a kapitány?

Az ember félig lehunyt szemmel nézett rám. Úgy látszott, mintha nem értett volna meg, pedig tudtam, hogy beszél angolul, jól hallottam az előző este.

Egyébként megállapítottam, ügyet sem vet arra, hogy a fedélzeten vagyok. Hátat fordított, és tovább figyelte a látóhatárt.

Akkor hátraindultam, hogy a másik embertől érdeklődjem a kapitány után. De amikor a kormányos elé álltam, az félretolt, és választ tőle sem kaptam.

Nem maradt más hátra, mint hogy megvárjam annak a férfinak a megjelenését, aki revolverlövésekkel fogadott, amikor társaimmal húzni kezdtük a Rém kötelét.

Bőven volt időm, hogy szemügyre vegyem kívülről a hajót, amelyről nem tudtam, merre visz...

A hajó hídja és a vízből kiálló része előttem ismeretlen fémből készült. Középtájon egy félig nyitott csapóajtó takarta el azt a helyiséget, ahol a gépek szabályosan és csendesen dolgoztak. Mint már mondtam, sem árboc, sem kötélzet nem volt a hajón, zászlórudat sem lehetett látni a tatján. Az első részén egy periszkóp nyúlt a magasba, a víz alatt ennek segítségével kormányozták a Rém*et.*

Az oldaláról két, uszonyhoz hasonló nyúlvány csüngött, amilyen a kisebb holland part menti hajókon látható, ezek rendeltetését nem tudtam kitalálni.

Elöl egy harmadik csapóajtót láttam, bizonyára ott az a fülke található, amelyben a két ember tartózkodik, amíg a Rém pihen.

A hajó hátsó részén is ugyanolyan csapóajtót láttam, az lehetett a kapitány kabinja, de ő még mindig nem volt látható.

Amikor ezeket a gumitömítéssel ellátott csapóajtókat lecsukták, olyan szorosan illeszkedtek a helyükre, hogy egy csepp víz sem folyt be a hajó belsejébe, amíg a víz alatt tartózkodott.

A motorból azonban, amely ilyen csodálatos sebességgel repítette a járművet, nem láttam semmit, sem a hajtóművet, sem a hajócsavart vagy turbinát. Csak annyit tudtam megállapítani, hogy a hajó hosszú, lapos nyomot hagy maga után, jól kidolgozott áramvonalas alakja jóvoltából, és éppen ezért még viharos időben is könnyen tudott közlekedni a háborgó vízen.

Még egyszer megismétlem, hogy a motor nem gőzzel, nem benzinnel, nem szesszel vagy más olyan üzemanyaggal működött, amelyre a szagáról következtetni lehet, és amilyen üzemanyagokat általában autók és tengeralattjárók meghajtására használnak. A hajó üzemanyaga csak elektromos áram lehetett, amelyet a hajón levő rendkívül magas feszültségű áramforrás szolgáltatott.

És ugyanakkor felmerült a kérdés: Miben tárolják ezt az elektromos energiát: elemekben, akkumulátorokban? És hogyan töltötték meg ezeket az elemeket vagy akkumulátorokat? Milyen kimeríthetetlen forrásból merítik ezt az energiát? Hol működik az a telep, amely ezt fejleszti? Talán csak nem a járművet közvetlenül körülvevő vízből vagy levegőből vonják ki eddig ismeretlen eljárással? Közben azon törtem a fejem, hogy a jelenlegi körülmények között sikerül-e rájönnöm erre a titokra...

Aztán a társaim jutottak az eszembe, akik a Black Rock-öböl homokján maradtak. Egyikük megsebesült, de lehet, hogy a másik kettő, Wells és Nab Walker is... Amikor látták, hogy a horgony ága magával húz, gondolhatták-e, hogy felkerülök a Rém fedélzetére? Nem táviratoztak-e Toledóból Ward úrnak, hogy meghaltam? És most ki merészelne újabb nyomozást indítani a Világ Ura ellen?

Ezek a gondolatok kavarogtak a fejemben, miközben arra vártam, hogy a kapitány megjelenjék a fedélzeten.

A kapitány azonban nem jelent meg.

Ebben a pillanatban kínzó éhséget kezdtem érezni, ami érthető is, hiszen csaknem huszonnégy órája koplaltam. Az előző napi vacsora óta nem ettem, feltéve, hogy valóban csak egy éjszakát aludtam át... Mert annyira gyötört az éhség, hogy azon töprengtem, nem két napja kerültem-e a Rém fedélzetére. Vagy még régebben...

Szerencsére az a kérdés, hogy kapok-e enni és mit kapok, már a következő percben megoldódott.

A hajó elején álló ember lement a fülkéjébe, és nemsokára visszatért.

Aztán szótlanul ennivalót tett elém, majd ismét elfoglalta a helyét.

Az ebédem a következő volt: konzervhús, szárított hal, tengerész kétszersült és egy pohár olyan erős sör, hogy vizet kellett hozzá töltenem. A két ember bizonyára már megebédelt, mielőtt feljöttem a fedélzetre, mert nem tartott velem.

Egy szót sem tudtam kiszedni belőlük, így ismét gondolataimba merültem, és azt hajtogattam magamban:

„Hogy végződik ez a kaland? Megpillanthatom-e ezt a láthatatlan kapitányt, és visszaadja-e a szabadságomat? Vagy vissza tudom-e szerezni azt akarata ellenére is? Ez a körülményektől függ. De ha a Rém továbbra is a nyílt vízen marad, vagy lemerül a víz alá, hogyan sikerül innen elmenekülnöm? Ha a hajó nem alakul át autóvá, le kell mondanom minden szökési kísérletről...”

Különben jobb, ha bevallom, addig gondolnom sem szabad a szökésre, amíg valamit meg nem tudtam a Rém titkaiból! Mert ha ugyan nem is örülhettem újabb nyomozásom sikerének - nem sok híja volt, hogy magam is rajtavesztettem, és bár a jövő is több rosszal, mint jóval kecsegtetett, egy lépéssel mégis előbbre jutottunk. Igaz, hogy nem tudok kapcsolatot teremteni embertársaimmal, és a törvényen kívül helyezett Világ Urához hasonlóan én is az emberi társadalmon kívül rekedtem...

A Rém továbbra is északkelet felé tartott az Erie-tó hosszában. Csak közepes sebességgel haladt, de ha a legnagyobb sebességre kapcsol, néhány óra alatt eléri a tó északkeleti végét.

Az Erie-tónak ebből a sarkából csak egy kivezető út van, ez pedig a Niagara folyó, amely az Ontario-tóval köti össze. Ebben a folyóban pedig akadályokba ütközik, a híres vízesésbe, amely körülbelül tizenöt mérföldre található Buffalótól, New York államnak egyik jelentős városától. Ha pedig a Rém nem indult el felfelé a Detroit folyón, ezt a tavat már csak szárazföldi úton tudja elhagyni.

A nap éppen a fejünk felett állt. Az idő szép volt, a nagy meleget hűvös szellő tette elviselhetővé. A tó partja még nem tűnt fel sem a kanadai, sem az amerikai oldalon.

Vajon a kapitány semmiképpen sem akar mutatkozni előttem? Van valami oka arra, hogy titkolja kilétét? Vajon elővigyázatossága nem arra mutat, hogy este szabadon akar bocsátani, amikor a Rém partot ér? Ez még valószínűtlenebbnek tűnt!

Délután két óra tájban halk motoszkálást hallottam, a középső csapóajtó felnyílt, és a türelmetlenül várt ember megjelent a fedélzeten.

Be kell vallanom, ő sem fordított rám nagyobb figyelmet, mint legénysége; hátrament a kormányoshoz, és a helyére állt. Ez halkan valamit mondott neki, majd lement a gépterembe.

A kapitány körülnézett, rápillantott a kormánykerék előtt levő iránytűre, a hajó irányán módosított egy keveset, és a Rém nagyobb sebességre kapcsolt.

Ez a férfi ötven és egynéhány esztendős lehetett, termete közepes, válla széles, tartása még egyenes, feje erős, haja inkább deres, mint ősz, sem bajusza, sem oldalszakálla, csak amerikai divatú, sűrű kecskeszakálla; karja és lába izmos, állkapcsa szögletes, mellkasa domború, szemöldökét állandóan összeráncolta, ahogy a nagyon erélyes emberek szokták. Makkegészséges, vasból gyúrt embernek látszott, napbarnított bőre alatt tüzes vér keringhetett.

Társaihoz hasonlóan a kapitány is tengerészruhát és vízhatlan köpenyt viselt, fején pedig gyapjúsapkát.

Mereven néztem rá. Ha nem is próbálta elkerülni a tekintetemet, mindenesetre olyan közönyösen viselkedett, mintha nem tartózkodnék idegen a hajóján.

Talán felesleges is mondanom, hogy a kapitány volt a másik ember, aki a Long Streeten a házam előtt leselkedett!

És ha én felismertem, kétségtelenül ő is felismerte bennem azt a Strock főfelügyelőt, akit annak idején azzal bíztak meg, hogy hatoljon be a Nagy Sasfészekbe.

És ahogy így elnéztem, úgy tűnt - erre nem gondoltam Washingtonban -, hogy ezt a jellegzetes arcot már láttam valahol. De hol?... A rendőrségi nyilvántartó személyi lapjai között, vagy egyszerűen csak egy kirakatba kitett fényképen?

De ez az érzés annyira bizonytalan volt, hogy már azt hittem, csak a képzeletem játéka az egész.

Ha társaiban nem volt annyi udvariasság, hogy válaszoljanak nekem, ő talán megtisztel azzal, hogy felel a kérdéseimre. Hiszen egy nyelvet beszélünk, bár nem tudtam meggyőződni arról, hogy ő is amerikai származású-e. Hacsak szántszándékkal nem akar megérteni, hogy ne kelljen válaszolnia!

De hát mit akar tenni velem? Talán minden teketória nélkül meg akar szabadulni tőlem? Csak a besötétedést várja, hogy bedobjanak a vízbe? Az a kevés, amit tudok róla, elegendő ahhoz, hogy veszélyes tanú legyek? Akkor már inkább hagyott volna ott a horgony végén! Úgy most nem kellene visszalöknie a vízbe!

Felemelkedtem, a hajó végéhez mentem, és eléje álltam.

Tüzes tekintetével mereven nézett az arcomba.

– Ön a kapitány? - kérdeztem.

Meg sem szólalt.

– Ez a hajó... a Rém?

Erre sem válaszolt.

Akkor előbbre léptem, hogy karon ragadjam.

Eltaszított magától, nem durván, de karja nem mindennapi erőről tanúskodott.

Ismét elébe álltam.

– Mit akar tenni velem? - kérdeztem erélyesebb hangon.

Eddig látható bosszúsággal szorította össze száját, de azt gondoltam, most mégis megszólal. Talán hogy ezt ne kelljen megtennie, elfordította a fejét. Kezét pedig rátette a sebességszabályozóra.

A gépezet azonnal gyorsabban kezdett forogni.

Erre elöntött a méreg, nem tudtam tovább uralkodni magamon, és így kiáltottam:

– Jól van! Csak hallgasson! Én... én tudom, hogy ki ön, és azt is tudom, hogy ezt a járművet jelentették Madisonból, Bostonból és a Kirdall-tóról! Igen! Ez a gép száguld az országutakon, a tengerek és tavak felszínén és a víz alatt! Ez a hajó pedig a Rém, és ön a parancsnoka... ön írta azt a levelet a kormánynak... ön, aki azt hiszi, hogy van elég ereje felvenni a harcot az egész világgal... Ön!... A Világ Ura!...

Ezt hogy is tagadhatta volna? A hírhedt kezdőbetűk ott álltak a kormánykeréken.

Szerencsére sikerült megfékeznem magam, és miután láttam, hogy hiába várok választ a kérdéseimre, visszamentem, és leültem a kabinom csapóajtója mellé. Hosszú órákig egyre csak a látóhatárt figyeltem abban a reményben, hogy feltűnik valahol a szárazföld.

Igen! Várni... kénytelen vagyok várni... A *Rém*nek még világosban kell elérnie az Erie-tó partját, mert továbbra is egyenesen északkeleti irányban halad.