A Black Rock-öböl

Közismert dolog, hogy az emberi természet milyen könnyen ringatja magát hiú ábrándokba. Persze számítanunk kellett arra is, hogy az annyit üldözött gép már nem lesz azon a helyen... feltéve, hogy Wells egyáltalán azt látta felbukkanni a vízből 27-én délután... Ha a jármű a hármas rendszerű motorban történt hiba miatt nem tudott szárazon vagy vízen visszajutni a rejtekhelyére, és kénytelen volt a Black Rock-öbölben időzni, most mire véljük, hogy már nem látjuk ott? Csak az történhetett, hogy a hibát kijavították, a hajó elindult, és elhagyta az Erie-tónak ezt a partvidékét.

De bármennyire valószínűnek tűnt már előbb is ez az eshetőség, mikor a nap a vége felé közeledett, egyre kevésbé akartuk feltételezni. Nem! Akkor nem kételkedtünk sem abban, hogy valóban a *Rém*ről van szó, sem abban, hogy ott himbálózik majd a sziklák tövében, ahol Wells látta...

És most micsoda csalódás, sőt inkább: kétségbeesés! Az egész nyomozásunk dugába dőlt! Ha a Rém még itt járna is a víz színén vagy a víz alatt, minden emberi erőt meghaladó feladat lenne megtalálni, utolérni és elfogni - erre nézve kár hiú ábrándokat táplálni!

Megsemmisülten álltunk ott Wellsszel, míg John Hart és Nab Walker bosszankodva járták végig az öböl partját.

Pedig helyesen láttunk a nyomozáshoz, és minden esélyünk megvolt a sikerre. Ha megérkezésünkkor az a két ember, akit Wells látott, itt lett volna a parton, kúszva odalopakodhattunk volna, rajtuk ütünk, és elfogjuk őket, mielőtt a hajóra menekülnek... Ha pedig a hajón vannak, a sziklák fedezékében megvárjuk, amíg partra szállnak, és könnyű lett volna a visszavonulásuk útját elvágni. Mivel Wells mind az első, mind a második nap csak ezt a két embert látta, valószínű, hogy a *Rém*nek ennyi az egész személyzete.

Így gondoltuk el, és így akartunk cselekedni. Sajnos azonban a Rém már nem volt ott!

Ott álltunk a sziklahasadék végében, és alig váltottunk néhány szót. De mi szükség lett volna beszédre, hogy megértsük egymást? A bosszúság után lassan a harag öntött el mindannyiunkat. Tervünk nem sikerült, és úgy éreztük, nem tudjuk sem folytatni, sem újrakezdeni a nyomozást.

Körülbelül egy óra telhetett el így, de nem is gondoltunk arra, hogy elhagyjuk a helyünket. Továbbra is állandóan fürkésztük a sűrű sötétséget. Néha egy-egy remegő fénypont villant fel a tó színén, majd rövid csillogás után eltűnt, és vele reményünk is gyorsan elszállt... Néha mintha valami sötétebb tárgy bontakozott volna ki a homályból - egy közeledő hajó körvonala... Aztán a víz kezdett örvényleni, mintha az öböl mélyét valami felkavarná... De ezek a csalóka jelek egykettőre tovatűntek. Csak az érzékeink játszottak velünk, mindezek felajzott képzeletünk látomásai voltak.

Amikor két társunk visszajött, az volt az első kérdésem:

– Semmi újság?

– Semmi - mondta John Hart.

– Körüljárták az öblöt?

– Igen - felelte Nab Walker -, és nyomát sem találtuk azoknak a holmiknak, amelyeket Wells úr látott!

– Várjunk - mondtam, mert nem tudtam rászánni magam, hogy visszamenjek az erdőbe.

És ebben a pillanatban a vízen gyűrűző mozgást vettünk észre, amely a sziklák lábáig terjedt.

– Mintha valami felkavarná a vizet - jegyezte meg Wells.

– Valóban - feleltem, és ösztönösen lehalkítottam a hangomat. - Mi lehet az?... A szél teljesen elült! Talán a víz felszínén mozog valami?...

– Vagy a víz alatt... - tette hozzá Wells, és lehajolt, hogy jobban hallja, mi történik.

Joggal gondolhattuk, hogy valami hajó tart az öböl vége felé, és annak motorja kavarja fel a vizet.

Csendben, mozdulatlanul próbáltunk kivenni valamit a sűrű sötétségben, miközben a hullámverés egyre erősödött a part menti sziklákon.

Közben John Hart és Nab Walker felkapaszkodott a tőlünk jobbra eső sziklataréj tetejére, én pedig a víz fölé hajolva figyeltem az örvénylést, amely nem csillapodott. Sőt egyre erősebb lett, és lassan ütemes dübörgést hallottam, mintha valami hajócsavar működne.

– Semmi kétség - mondta Wells egészen a fülemig hajolva -, hajó közeledik...

– Úgy van - feleltem -, hacsak nincs cet vagy cápa az Erie-tóban...

– Nem! Hajó! - ismételte meg Wells. - De vajon az öböl végébe tart-e, vagy odább akar kikötni?

– Mindkét alkalommal itt látta?

– Igen, itt, Strock úr.

– Akkor pedig ez ugyanaz a hajó... csak az lehet... és akkor miért ne kötne ki ugyanazon a helyen?

– Ott! Ott! - mondta akkor Wells az öböl bejárata felé mutatva.

Társaink eközben visszatértek. Mind a négyen a parti fövenyen guggoltunk, és a jelzett irányba néztünk.

Valami fekete tömeg vált ki halványan a sötétből, és a part felé közeledett. Igen lassan haladt, és még több mint egy kötélhossznyira járhatott északkeleti irányban. Most a motor berregését alig lehetett hallani. Lehet, hogy már kikapcsolták, és a hajót csak a lendület hajtja...

Tehát az előző estéhez hasonlóan a jármű itt tölti az éjszakát az öböl végében! De miért hagyta el ezt a kikötőhelyet, ha visszajött? Ismét valami hiba történt, és ezért nem tud kifutni a nyílt vízre? Vagy előző nap kénytelen volt elindulni, mielőtt a javítást befejezték volna? Mi kényszeríti visszajönni? Vagy talán időközben átváltozott autóvá, de valami akadály miatt nem tudott nekiindulni Ohio útjainak?

Ezek a kérdések merültek fel agyamban, érthető, hogy nem tudtam egyiket sem megoldani.

Egyébként Wells és én meg voltunk győződve, hogy ez a Világ Urának a járműve, ez az a Rém, amelynek fedélzetén az állam ajánlatát elutasító levelét írta.

Ez a meggyőződés azonban még nem volt bizonyosság, bár előttünk annak tűnt.

Bárhogy is volt, a hajó továbbra is közeledett, és a kapitány bizonyára a Black Rock minden zugát úgy ismerte, mint a tenyerét, hiszen koromsötétben is be mert oda hatolni. A hajón nem volt egyetlen jelzőlámpa, ablakain sem szűrődött ki fény. Néha hallatszott halkan működő motorjának a hangja. A hullámverés csobogása fokozódott, még néhány perc, és a hajó horgonyt vet a „rakpart” mellett.

Szántszándékkal használom itt ezt a kikötőbeli kifejezést. Ezen a helyen a sziklák ugyanis öt-hat lábbal a víz szintje fölé emelkedő padot alkotnak, ez a hely nagyon is alkalmas a kikötésre.

– Ne maradjunk itt... - mondta Wells, és megragadta a karomat.

– Ne bizony - feleltem -, mert észrevehetnek. Lapuljunk meg a fövenypart szélén... rejtőzzünk el valami mélyedésbe, és várjunk...

– Menjen előre, mi követjük.

Nem volt vesztegetni való időnk. A fekete tömeg lassan közeledett, alig emelkedett ki a hajóhíd a vízből, két ember körvonala lett kivehető rajta.

Valóban csak ketten volnának a hajón?

Wells, John Hart, Nab Walker és én visszamásztunk a sziklahasadékon, és a sziklák mentén kúsztunk tovább. Itt-ott kisebb üregek sötétlettek. Egyikbe én húzódtam be Wellsszel, egy másikba a két nyomozó.

Ha a *Rém*ről a két ember kiszáll a parti homokra, minket nem vehet észre, mi azonban látjuk őket, és majd aszerint cselekszünk, ahogy a körülmények követelik.

A tópart felől érkező zajokból, a hozzánk eljutó angol szavakból megtudtuk, hogy a hajó kikötött. Valamivel később egy horgonyt dobtak ki éppen annak a sziklahasadéknak a végéhez, ahonnan az imént eljöttünk.

Wells odakúszott a sziklafal sarkához, és megállapította, hogy a horgony kötelét az a tengerész húzza, aki a partra ugrott, és azt is hallottuk, hogy a horgony kampója megcsikordult a földön.

Néhány perc múlva lépések hallatszottak a parti homokon.

A két ember átment a sziklahasadékon, és egy hajólámpa világánál egymás mellett haladva a kis erdő széle felé indult.

Mi keresnivalójuk van errefelé? Vajon a Black Rock-öböl volt a Rém egyik kikötőhelye? Vagy a kapitánynak itt van az egyik élelmiszer- és anyagraktára? És ide jön utánpótlásért, amikor vakmerő utazásainak szeszélye az Egyesült Államoknak erre a részére veti? Vajon ezt a környéket olyan kihaltnak és elhagyatottnak tartja, hogy itt nem kell félnie a lelepleződéstől?

– Mit tegyünk? - kérdezte Wells.

– Hadd jöjjön vissza ez a két ember, és akkor...

A meglepetéstől elállt a szavam.

Az emberek harminclépésnyire sem voltak tőlünk, amikor az egyik megfordult, és a hajólámpa jól megvilágította az arcát...

Ezt az arcot már láttam, az egyik ember volt azok közül, akik a Long Street-i házam előtt utánam leselkedtek... Nem tévedhettem... Éppúgy felismertem, mint ahogy öreg házvezetőnőm is felismerte volna. Az volt, persze hogy az volt, az egyik leselkedő alak azok közül, akiknek nem tudtam többé a nyomára bukkanni! Nem kétséges, hogy tőlük származik az a levél, amelynek a kézírása megegyezik a Világ Ura levelének a kézírásával! Így hát az első levelet is a Rém fedélzetén írták! Igaz, hogy a levél fenyegetései a Nagy Sasfészekre vonatkoznak; és most ismét azon törtem a fejem, milyen összefüggés lehet a Nagy Sasfészek és a Rém között...

Néhány szóban elmeséltem az esetet Wellsnek, aki csak ennyit válaszolt:

– Érthetetlen!...

A két ember pedig közben továbbhaladt a kis erdő felé, és nemsokára bejutottak az erdőbe.

– Csak észre ne vegyék a kocsinkat... - mormogta Wells.

– Attól nem kell tartanunk, ha nem mennek beljebb a szélső fáknál...

– És ha felfedezik?...

– Akkor igyekeznek vissza a hajóra, és lesz időnk, hogy elvágjuk az útjukat.

Egyébként a tó felől, ahol a hajó horgonyzott, semmi zaj nem hallatszott. Kibújtam az üregből, átmentem a sziklahasadékon, és ott álltam meg, ahol a horgony belevág a homokba.

A hajó ott himbálózott csendesen a kötél végén. A fedélzeten semmi fény, a hajóhídon és a sziklapadon egy teremtett lélek sem látszott. Nem ez a kedvező alkalom? Felugrunk a hajóra, és megvárjuk, amíg a két ember visszatér...

– Strock úr! Strock úr!

Wells hívott vissza.

Gyorsan visszaléptem melléje az üregbe.

Talán már túl késő volt ahhoz, hogy elfoglaljuk a hajót, de talán a kísérlet is kudarcot vall, ha emberek maradtak a hajón...

Bárhogyan is volt, a lámpát vivő ember és a társa ismét feltűnt az erdő szélén, és lefelé jött a fövenyes parton. Bizonyára nem vettek észre semmi gyanúsat. Mindkettő csomagot hozott, átment a sziklahasadékon, és a sziklapad előtt megállt.

Ekkor az egyik így kiáltott:

– Kapitány úr!

– Tessék! - hallatszott a válasz.

Wells a fülemhez hajolt, és így szólt:

– Hárman vannak...

– Vagy talán négyen... - feleltem - esetleg öten vagy hatan!

A helyzet egyre bonyolultabb lett. Túlságosan nagy létszámú személyzet ellen mit tehetünk? Annyi bizonyos, hogy a legkisebb elővigyázatlanságért is drágán megfizetünk! Vajon a két ember, aki visszajött, felszáll a hajóra a csomagokkal?... Aztán felszedik a horgonyt, és a hajó kifut az öbölből, vagy napkeltéig itt marad?... De ha most elmegy, örökre eltűnik a szemünk elől! Hol bukkanunk rá ismét? Ha eltávoznak az Erie-tó vizéből, továbbmehetnek a szomszédos államok országutain vagy akár a Detroit folyón, és bejutnak a Huron-tóba... És akkor soha többé nem adódik ilyen alkalom, soha többé nem térnek vissza a Black Rock-öbölbe!

– Gyerünk a hajóra! - mondtam Wellsnek. - Harttal és Walkerrel együtt négyen vagyunk. A támadás készületlenül találja őket. Rajtuk ütünk... És ég veled, babám, ahogy a tengerészek mondják.

Már éppen szólni akartam a két nyomozónak, amikor Wells megérintette a karomat.

– Hallgassa csak! - mondta.

Az egyik ember a kötélnél fogva a part felé húzta a hajót, amely közeledett a sziklákhoz.

Közben a kapitány beszélgetett a társaival:

– Odaát minden rendben van?

– Igen, kapitány úr.

– Még két csomag maradt?

– Kettő.

– Egy forduló elegendő, hogy idehozzák a *Rém*re?

A Rém!... Tehát valóban a Világ Urának a gépe volt!

– Elegendő - felelte az egyik ember.

– Jó... Holnap napkeltekor indulunk!

Így hát csak hárman voltak a hajón, csak hárman, a kapitány és ez a két ember...

Most ez a kettő nyilván visszamegy az erdőbe a két csomagért. Aztán amikor visszajönnek, hajóra szállnak, lemennek a kabinjukba és lefekszenek... Nem az lesz-e a kedvező pillanat, hogy rajtuk üssünk, mielőtt védekezni tudnának?

Most, amikor a kapitány saját kijelentése alapján győződtünk meg arról, hogy csak hajnalban indulnak, Wellsszel abban állapodtunk meg, hogy felengedjük a hajóra az embereket, és amikor elalszanak, hatalmunkba kerítjük a Rém*et...*

Arra azonban most sem jöttem rá, hogy előző este a kapitány miért hagyta el a kikötőhelyet úgy, hogy a holmi berakását nem végezték be, és mi késztette arra, hogy visszatérjen az öbölbe. A szerencse mindenesetre nagy esélyt nyújtott nekünk, és ezt ki is használjuk.

Fél tizenegy volt. Ekkor lépések hallatszottak a homokon. A lámpás ember jelent meg ismét, és társával együtt elindult az erdő felé. Mihelyt beértek a fák közé, Wells elment, hogy tájékoztassa a nyomozóinkat, én pedig a sziklahasadék végéhez kúsztam.

A Rém lehorgonyozva himbálózott. Amennyire ki tudtam venni, hosszúkás, orsó alakú alkalmatosság volt, rajta sem kémény, sem árboc, sem vitorlázat; ugyanilyet láttak manőverezni Új-Anglia partjai előtt.

Megvizsgáltuk revolvereinket, mert talán kénytelenek leszünk használni őket, majd visszabújtunk a sziklaüregekbe.

Öt perc telt el azóta, hogy a két ember eltűnt az erdőben, és bármelyik pillanatban megjelenhettek a csomagokkal. Ha beszálltak, legalább egy órát várunk, és csak azután ugrunk fel a hajóra, mert addigra a kapitány és két társa mély álomba merül. Fontos, hogy ne legyen idejük a hajóval kifutni az Erie-tó vizére, sem pedig lemerülni a víz alá, mert akkor a hajó minket is magával visz.

Nem! Egész pályafutásom alatt sohasem éreztem ilyen türelmetlenséget!

Az volt az érzésem, hogy a két ember túl sokáig marad az erdőben, mert valami ott tartja őket...

Hirtelen zaj hallatszott, az elszabadult lovak vad dobogással vágtattak végig az erdő szélén.

A mi lovaink voltak, és most ijedten kanyarodtak az erdő széléről a fövenyes partra.

Nyomukban megjelent a két ember, lélekszakadva futottak.

Nem volt kétséges, hogy felfedezték a kocsinkat. Rájöttek, hogy rendőrök rejtőzködnek az erdőben. Figyelik, szemmel tartják és mindjárt elfogják őket!...

Rohannak is a sziklahasadék felé, hogy felszedjék a horgonyt, és felugorjanak a hajóra. És akkor a Rém úgy eltűnik, mint a villám, mi pedig a játszmát örökre elvesztettük!...

– Előre! - kiáltottam.

És máris futunk lefelé a homokparton, hogy a két ember menekülésének útját elvágjuk.

Mihelyt azok észrevesznek, eldobják a csomagokat, revolverüket elsütik, a lábán megsebesítik John Hartot.

Mi is tüzelünk, de kevesebb szerencsével. Nem találtuk el, még csak fel sem tartóztattuk őket. Azok a sziklahasadék végéhez érnek, nem is próbálják kiszabadítani a horgonyt, néhány ugrással a Rém fedélzetén teremnek.

A kapitány revolverrel a kezében a hajó elején áll, tüzel, és egy golyó Wells vállát eltalálja.

Nab Walkerrel megragadom a horgony kötelét, és húzzuk.

Ha a kötél végét a hajón elvágják, máris szabadon indulhatnak.

A horgony azonban hirtelen kitépődik a homokból, egyik ága beleakad az övembe, nem tudom kiakasztani, így magával vonszol, Walker pedig a nagy lendülettől elesik...

Ebben a pillanatban a Rém motorja teljes erővel kezd működni, a hajó nekilendül, és nagy sebességgel vág keresztül a Black Rock-öblön.