MOSZKVÁBÓL NYIZSNYIJ NOVGORODBA

Az útvonal, amely Moszkvától Irkutszkig Sztrogof Mihály előtt állott, 5523 km hosszú volt. Megtételéhez rendes körülmények közt akkoriban négy-öt hét kellett, még a cári futárok számára is, akik pedig - mint a legmagasabb szolgálat tagjai - sokféle előjoggal élhettek útjaik során.

Sztrogof, aki nem félt sem fagytól, sem hótól, szívesebben tette volna meg télen ezt a hatalmas utat, amikor végig szánkót használhatott volna. Télen a közlekedést akadályozó nehézségek száma lényegesen kisebb, mert ilyenkor az óriási hótömegek egységes szintre emelik az egész végtelen síkságot. A folyókon való átkelés nehézségeivel például nem kell törődni, mert a szánkó villámgyorsan siklik át a folyók és tavak jegén.

Sztrogof Mihály azonban nem válogathatott az évszakokban: neki most, júliusban kellett kitűzött céljához eljutnia, s ennek megfelelően tette meg előkészületeit is. Mindenekelőtt nem volt szabad felednie, hogy ezúttal nem használhatja ki a cári futároknak kijáró könnyebbségeket; ellenkezőleg, épp arra kellett törekednie, nehogy útja során bárki is megsejtse futári mivoltát. Olyan országban, ahová az ellenség betört, csak úgy hemzsegnek a kémek. Márpedig ha őt felismerik, akkor ezzel a rábízott feladatot veszélyezteti. Így hát Kiszof tábornok ellátta ugyan meglehetős pénzösszeggel, amely bizonyos mértékben megkönnyíthette útját, ellenben nem adott neki semmiféle olyan igazoló írást, amelyen rajta lett volna a minden ajtót megnyitó varázsige: „A cár szolgálatában.” Mindössze útlevelet, úgynevezett *podarozsná*t állított ki számára, mégpedig „Korpanof Miklós irkutszki kereskedő” nevére. Az útlevél felhatalmazta Korpanofot, hogy szükség esetén egy vagy több személyt is vihessen magával. Egyébként pedig külön megjegyzésként azt az engedélyt is rávezették az útlevélre, hogy ez az írás arra az esetre is érvényes, ha netán a moszkvai kormány bármilyen más orosz alattvalónak meg is tiltaná, hogy az orosz földet elhagyja.

Az ilyen podarozsna, amely belföldi használatra szól csupán, voltaképpen nem is útlevél, inkább csak engedélyokirat arra, hogy tulajdonosa a posta lovait használhassa. Sztrogof azonban csak abban az esetben vehette igénybe, ha ezzel nem kockáztatja, hogy igazi hivatását felismerik; szóval csakis addig használhatta fel, amíg európai Oroszország területén utazott. Ebből aztán az is következett, hogy mihelyt szibériai földre teszi a lábát, tehát abba az országrészbe, amelyben a felkelők az urak, többé nem veheti soron kívül igénybe a posta lovait, sem nem követelheti, hogy saját személyes használatára külön kocsit bocsássanak rendelkezésére. A határ átlépése után már véletlenül sem szabad megfeledkeznie róla, hogy nem cári futár, hanem csupán kereskedő, aki Moszkvából Irkutszkba utazik, és akinek minden körülmények közt osztoznia kell az egyszerű utasok sok-sok kényelmetlenséggel járó sorsában.

Nem lehetett más útiterve, mint hogy minél gyorsabban, de feltétlenül titokban jusson el útjának végcéljához.

Július 16-án reggel indult el Sztrogof Mihály a pályaudvarra, hogy a legközelebbi vonaton helyet kapjon. Szó sem lehetett most már fényes futári formaruhájáról: egyszerű orosz ruhába öltözött, orosz ing volt rajta, amelyet derekán öv szorított le, buggyos nadrág és hatalmas csizma egészítette ki öltözetét. Útizsákját a hátán cipelte. Fegyver, legalábbis láthatóan, nem volt nála: ellenben széles öve mögé bújtatva ott volt azért a revolvere, mély nadrágzsebében pedig tokjába rejtve ott tartotta a vadászkését; olyanféle szerszám volt ez, aminővel a szibériai vadászok alkalomadtán meg tudják a medvét is nyúzni anélkül, hogy a drága medvebőrt meghasogatnák.

A moszkvai pályaudvaron az utasok sűrű tömegei hullámzottak fel-alá. Az orosz pályaudvarokat szívesen és sűrűn keresik fel az emberek, olyanok is, akik maguk nem utaznak el, de örömmel elnézegetik azokat, akik útra kelnek.

A vonat, amelyben Sztrogof helyet foglalt, egészen Nyizsnyij Novgorodig viszi majd el őt. Ez körülbelül 426 kilométeres út, amelyet a vonat tíz óra alatt tesz meg. Ha aztán majd megérkezik Nyizsnyij Novgorodba, ott az adódó körülményekhez képest vagy a szárazföldön utazik tovább, vagy pedig a volgai gőzhajót veszi igénybe, hogy így minél gyorsabban elérje az uráli hegyvidéket. Sztrogof Mihály tehát most szép kényelmesen elhelyezkedett a kupé egyik szögletében, mint az olyan jómódú polgárember, akit a dolga nem túlságosan sürget, s aki ezért azzal iparkodik az idejét agyoncsapni, hogy minél többet alszik. Mivel azonban nem egymagában foglalt a kupéban helyet, ezért jobbnak tartotta, ha csak a fél szemét hunyja be, ezzel szemben viszont mind a két fülével ugyancsak iparkodik mindenre figyelni.

A levegő szinte telítve volt a szibériai zavaros helyzetről befutott hírekkel, s ezt a nyugtalanító hangulatot Sztrogof kupéjának egyik utasa is észrevette, aki - nyilván külföldi lehetett - ugyancsak jártatta a két szemét, s jobbra-balra kérdezősködött az emberektől, anélkül persze, hogy kitérő válaszoknál egyebet kapott volna. Minden pillanatban kihajolt a kupé ablakán, amelynek üvegjét - a többi útitársnak okozott kellemetlenségre való tekintet nélkül - állandóan leeresztve tartotta, s így figyelte a jobb kéz felől nyíló táj minden legkisebb részletét. A legkisebb falu nevét is megtudakolta szomszédjaitól, meg hogy milyen ott a kereskedelem, az ipar, mennyi a lakosa, milyen a halálozási arányszám, különös tekintettel a férfiakra és külön a nőkre, s mindezeket az adatokat sűrűn írogatta fel a jegyzetekkel már amúgy is túlhalmozott noteszébe.

Nem tévedünk, ha az élénken érdeklődő utasban Alcide Jolivet urat ismerjük fel, aki úgy remélte, hogy a tömegnyi jelentéktelen kérdezősködés és válasz során majd csak kihalászik valamelyes olyan apróságot is, amely közelebbről érdekelheti „unokahúgocskáját”. Így aztán csak természetes, hogy mindenki kémnek tartotta, s a világért sem ejtettek volna ki előtte egyetlen olyan szót is, amely az adott politikai helyzetről nyújthatott volna felvilágosítást.

Így aztán, mivel a tatárok betörése felől semmiféle hírt nem kapott, bejegyezte a noteszébe:

„Az utasok teljes diszkréciót tanúsítanak. Politikai kérdésekben nem lehet őket szólásra bírni.”

S miközben Jolivet úr szorgalmasan jegyezgette úti benyomásait a vonat egyik fülkéjében, azalatt kollégája, aki ugyanazzal a céllal indult el Ázsia felé, a vonat egy másik kupéjában gyűjtögette az adatokat.

Reggel nem találkoztak egymással a moszkvai pályaudvaron, s így nem tudhattak arról, hogy mindegyikük a hadszíntér felé iparkodik. Csakhogy Harry Blount azáltal, hogy keveset beszélt, viszont inkább hallgatózott, nem keltette útitársaiban azt a kínosan gyanakvó érzést, mint francia kollégája. Nem is tekintették kémnek, tehát bátran fecsegtek előtte, sokkal bátrabban, semmint a józan meggondolás megengedhette volna. A Daily Telegraph tudósítója ilyenformán könnyedén megállapíthatta, minő súlyos hatással vannak az események a Nyizsnyij Novgorod felé igyekvő kereskedőkre, s minő veszedelmek fenyegetik a Közép-Ázsia felé irányuló tranzitkereskedelmet. Fel is jegyezte könyvecskéjébe ezt a tökéletesen pontos észleletét:

„Az utasok rendkívül nyugtalanok. Mindenki csak a háborúról beszél, mégpedig olyan nyíltan, hogy az szinte párját ritkítja.”

Szóval a Daily Telegraph olvasói éppen olyan pontosan értesültek az eseményekről, mint Jolivet úr „unokahúga”.

Azt se felejtsük el, hogy Mr. Blount, aki a vonat bal oldalán ült az egyik ablaknál, innen természetesen csak a bal kéz felőli vidéket láthatta, mivel az már fölösleges fáradság lett volna, ha néha-néha a jobb oldali ablakon is kitekint. Mivel pedig bal kéz felől meglehetősen szaggatott a vidék képe, noha jobboldalt végtelen síkság terjengett, ezért igazi angol kurtasággal ezt írta be noteszébe:

„Moszkva és Vlagyimir között hegyes-völgyes a vidék.”

Annyit azonban a vak is láthatott, hogy a várható súlyos eseményekre való tekintettel az orosz kormány már itt, a birodalom európai részében is meglehetősen szigorú rendszabályokat léptetett életbe. A felkelés ugyan még nem törte át a szibériai határokat, de azért itt, a Volga menti provinciákban, amelyek kissé túl közel estek a kirgiz vidékhez, joggal lehetett félni kellemetlen incidensektől. S ne felejtsük el azt sem, hogy az orosz rendőrségnek mind ez ideig nem sikerült Ivan Ogaref nyomára bukkannia. Ki tudja, sikerült-e ennek az árulónak, aki a maga személyes bosszúműve érdekében nem átallott idegen segítséget igénybe venni, Feofár kánhoz eljutnia, avagy pedig inkább a Nyizsnyij Novgorod-i kormányzóság területén iparkodik-e lázadást szítani, ahol az esztendőnek ebben a szakában rendszerint a legkülönbözőbb világtájakról való nép nyüzsög?

Annyi tény, hogy Ogarefnak eddig sikerült a legalaposabb rendőrségi „átfésülést” is kikerülnie, s így könnyen lehet, hogy máris eljutott a tatár haderők körébe. Ennek ellenére is minden egyes vasúti állomáson, amerre Sztrogof vonatja csak keresztülment, rendőrtisztviselők szálltak fel, akik végigvizsgálgatták az utasokat, mégpedig igen alaposan, mivel az országos rendőr-főparancsnok rendeletére Ivan Ogaref hollétét kutatták. A kormány maga ugyanis abban a meggyőződésben volt, hogy az áruló eddig még nem hagyta el európai Oroszország földjét. Ha aztán egyik vagy másik utas gyanúsnak mutatkozott a rendőrség szemében, az illetőt leszállították, és bevitték a pályaudvari őrszobára; a vonat viszont nem törődött a kárvallottal, hanem szépen továbbállott.

Ami Sztrogof Mihályt illeti, az ő papírjai rendben voltak, a rendőrségi intézkedések tehát meglehetősen hűvösen hagyták.

A vlagyimiri állomáson a vonat alig néhány percig állt, ez azonban a Daily Telegraph munkatársának tökéletesen elegendőnek bizonyult arra, hogy Oroszországnak erről a régi fővárosáról szinte kimerítő beszámolót állítson össze lapja olvasói számára. Vlagyimirban azonban újabb utasok is szálltak fel a vonatra. Többek között egy fiatal lány is feltűnt annak a fülkének az ajtajában, amelyben Sztrogof Mihály utazott.

Éppen szemközt a cári futárral volt egy üres hely. A fiatal lány oda ült le, miután szerény kis bőrtáskáját - nyilván ebből állott egész poggyásza - maga mellé rakta az ülésre. Aztán lesütött szemmel, anélkül, hogy akár egy tekintetet is vetett volna az utazás véletlenjéből útitársává lett többi utasra, szépen elhelyezkedett a maga ülésén, amely pedig most jó néhány órára az „otthona” lett.

Sztrogof Mihály nem állhatta meg, hogy kissé alaposabban szemügyre ne vegye kis útitársnőjét. Mivel a fiatal leány ülőhelye a vonat útirányával szemközt esett, Sztrogof felajánlotta a saját ülőhelyét, amely talán kellemesebb lehetett női útitársának; ez könnyed főhajtással megköszönte a felkínált helycserét, de nem vette igénybe.

A leány úgy tizenhat-tizenhét esztendős lehetett. Vagyis igazi fiatal lány volt, amit már csak arcának, szemének tiszta kifejezése is igazolt, de azért határozott körvonalú, magas homloka, élesen rajzolt ajka és álla arról tanúskodott, hogy nem kis erkölcsi erő szorult bele ebbe a fiatal lénybe; ez fel is tűnt Sztrogof Mihálynak. Látszott a leánykán, hogy fiatal kora ellenére is tudja már, mi a szenvedés. Legalábbis első látásra ilyen benyomást keltett Sztrogofban, aki maga is erélyes természet lévén, nem minden meglepetés nélkül ismerte fel ezt a rokon vonást új útitársában. Ezért aztán anélkül, hogy nézelődésével túlságosan alkalmatlankodott volna a leánynak, tagadhatatlan érdeklődéssel kezdte figyelni arckifejezését. A leányon, ahogy Sztrogof megfigyelte, lett szabású öltözet volt, amiből a futár arra következtetett, hogy viselője valahonnan a balti tartományokból jöhetett.

Sztrogof minden érdeklődése ellenére sem kereste az alkalmat, hogy szóba elegyedhessék új útitársával, bárha Nyizsnyij Novgorodig még jó néhány órányi volt az út. Csupán egyetlen alkalommal lépett közbe. A leány szomszédja ugyanis - valami hatalmas koponyájú vigéc, akinek feje bóbiskolás közben minduntalan ráhanyatlott a nő vállára - semmi tekintettel nem volt a fiatal teremtésre. Ezért aztán Sztrogof felébresztette, s értésére adta, hogy az illem úgy hozza magával, hogy egyenesen üljön, s ne kellemetlenkedjék útitársnőjének. Az utas igen rosszkedvűen vette a rendreutasítást tudomásul, s holmi megjegyzést mormolt magában „olyan emberekről, akik olyasmibe avatják magukat, amihez semmi közük”. Sztrogof azonban erre olyan vasvillaszemmel nézett rajta végig, hogy a vigéc helyesebbnek találta, ha ülésének túlsó sarkába húzódik, s megkíméli szomszédnőjét a további alkalmatlankodástól. A leány a lejátszódott jelenet után rövid pillantást vetett Sztrogofra, s tekintetében a néma hála kifejezése villant meg.

Egy ízben azonban olyan alkalom kínálkozott, amelynek következtében Sztrogof mélyen bepillanthatott ennek a leánynak igazi lelkébe.

Pár kilométerrel az előtt, hogy a vonat befutott volna a Nyizsnyij Novgorod-i pályaudvarra, a vágány egy hirtelen fordulatánál egyszerre csak erős lökést éreztek. Néhány kocsi nyomban kiugrott a vágányból, s egy percen keresztül a magas pályatest oldalsó meredélyén futott.

Az utasok fejvesztetten kiabáltak, tolongtak, a kocsikban általános volt a rémület. Félni lehetett, hogy valami súlyosabb baleset is adódik. Így aztán, mielőtt még a vonat lefékezett volna, az utasok kétségbeesésükben feltépték az ajtókat, s csak egyetlen gondjuk volt: hogy minél előbb kiszabaduljanak kocsijukból, és kimeneküljenek a szabadba. Sztrogof Mihály mindenekelőtt a szomszédnőjével törődött; csakhogy mialatt a fülke többi utasa vadul verekedve egymás hegyén-hátán ugrált kifelé, addig a fiatal lány nyugodtan ülve maradt a helyén, s csupán némi sápadtság jelezte izgalmát.

A leány várakozott, Sztrogof is ugyanazt tette.

A leány meg sem kísérelte, hogy elhagyja a vonatot. Sztrogof sem tett erre semmiféle előkészületet. Mindketten nyugodtak voltak.

Ez aztán az erős lelkű leány! - gondolta Sztrogof Mihály.

A veszély hamarosan meg is szűnt. Kiderült, hogy az egyik teherkocsi kapcsolólánca szakadt el, az okozta a balesetet, illetve a vonat lefékezését. Igaz persze, csak kicsin múlott, hogy a vonat le ne fusson a töltés melletti árokba. A kis közjáték egyórányi késést okozott. De aztán rendbe jött a dolog, a kiugrott kocsikat visszaemelték, s a vonat újra elindult. Este fél kilencre be is futott a Nyizsnyij Novgorod-i állomásra.

Mielőtt még bárki is leszállhatott volna azonban, rendőrök állották el az egyes vagonok ajtajait, és sorra vizsgálgatták az utasokat. Sztrogof felmutatta a Korpanof Miklós névre kiállított podarozsnáját, erre minden nehézség nélkül továbbmehetett. Szerencsére a fülke többi utasa sem volt gyanús. A fiatal leány nem útlevelet mutatott fel, hanem valamilyen lepecsételt hatósági írást, amelynek, úgy látszik, különös jelentősége lehetett. A rendőrtiszt figyelmesen végigolvasta, aztán gondosan összehasonlította a személyleírást, majd ezt kérdezte:

– Rigába való?

– Igen - felelte a leány.

– Irkutszkba utazik?

– Igen.

– Melyik útvonalon?

– Permen át.

– Rendben van - hangzott a rendőrtiszt válasza. - De el ne felejtse, hogy ezt az írást Nyizsnyij Novgorodban a rendőrkapitánysággal láttamoztassa.

A leány némán meghajtotta a fejét.

Amikor Sztrogof végighallgatta ezt a jelenetet, önkéntelenül is meglepetést, sőt némi szánalmat érzett útitársnője irányában. Lám, ez az ifjú teremtés nő létére egyedül utazik a távoli Szibériába, méghozzá olyan időben, amikor az egész hatalmas országrész a nyílt lázadás tüzében ég! Vajon eléri-e majd útja célját? S mi minden történhetik vele addig?...

A rendőrségi szemle befejeztével a vagonok ajtói kinyíltak. De mielőtt Sztrogof csak egy lépést is tehetett volna a fiatal lett leány felé, az már kiszállt a kocsiból, s a következő pillanatban beleveszett az állomás peronját betöltő hatalmas embergomolyagba.