SZTROGOF MIHÁLY

Az uralkodó dolgozószobájának ajtaja hamarosan újra megnyílt. Ezúttal Kiszof tábornokot jelentette be a lakáj.

– Mi van a futárral? - kérdezte sietve a cár.

– Itt van, Felség - felelte a tábornok.

– Olyan ember-e, amilyenre most szükségünk van?

– Kezeskedni merek érte, Felség.

– Eddig is palotai szolgálatban állott? Ismered őt, tábornok?

– Személyesen ismerem; már több ízben oldott meg igen kényes feladatokat.

– Éspedig merre?

– Szerte az országban mindenütt, magában Szibériában is.

– Honnan való?

– Omszki ember, tehát maga is szibirják.

– Megvan-e a szükséges hidegvére, intelligenciája és bátorsága?

– Igenis, Felség, minden olyan tulajdonsága megvan, amely szükséges ahhoz, hogy ott is sikert arasson, ahol mások csődöt mondanának.

– Milyen idős?

– Harmincéves.

– Erős a fizikuma?

– Felség, ez az ember a legvégső határig tűri a hideget, az éhezést, a szomjúságot és fáradtságot.

– Acélból vannak az izmai?

– Igen, Felség.

– S a szíve?

– Aranyból van.

– Mi a neve?

– Sztrogof Mihály.

– Kész az indulásra?

– A gárdateremben várja Felséged parancsait.

– Jöjjön be!

Néhány pillanat múlva Sztrogof Mihály cári futár ott állott a cár dolgozószobájában.

Hatalmas szál ember volt, széles vállú, bikamellű. Elegáns formaruha volt rajta, amely a tábori lovas vadásztisztek uniformisához hasonlított; sarkantyús csizmát, testhez álló nadrágot, prémmel szegélyezett és sárga sujtásokkal díszített barna dolmányt viselt. Melle fölött egy kereszt és több érdemrend tündöklött.

Sztrogof Mihály a cár személyes futárjainak csapatába tartozott, s még e válogatott csapat soraiban is tiszti rangot töltött be. Egész magatartásán, arckifejezésén, egyéniségén meglátszott - s ezt a cár éles szeme nyomban fel is fedezte - az a tulajdonsága, amelyet röviden úgy nevezhetnénk: engedelmesség és vasfegyelem.

S csakugyan, ha egyáltalán volt ember, aki sikerrel vihette végbe ezt az utazást Moszkvától Irkutszkig, keresztül egy felkelőktől és idegen katonaságtól megszállt területen, s aki diadalmasan győzhetett le bárminő akadályt, akkor az elsősorban Sztrogof Mihály volt.

A várható sikert már az is biztosíthatta, hogy Sztrogof pompásan ismerte a beutazandó vidéket, s jól bírta az összes ottani nyelvjárásokat, hiszen maga is szibériai származású ember volt. Atyja, a tíz évvel ezelőtt elhunyt Sztrogof Péter Omszkban lakott, s édesanyja, Sztrogof Marfa még ma is ott éldegélt. Itt, az omszki vad sztyeppen nevelte az öreg szibirják vadász Mihály fiát olyan kemény legénnyé, amilyennek az udvarnál is ismerték.

Sztrogof Mihály már tizenegy esztendős kora óta állandóan elkísérte édesatyját a vadászatra; ilyenkor ő vitte a *ragatiná*t, azt a villa formájú fegyvert, amellyel szükség esetén apja segítségére siethetett; mert annál viszont nem volt másféle fegyver, mint egy hatalmas vadászkés. Mihály tizennégy esztendős korában ejtette el az első medvét, mégpedig egészen egyedül. S még nem is ez volt a dolog teteje, hanem az, hogy mindjárt a helyszínen meg is nyúzta a medvét, s az óriási állat roppantul súlyos bőrét egymagában cipelte el egészen a szülői házig, amely több kilométerre volt a vadászat színhelyétől. Ebből bárki megítélhette e fiúnak nem közönséges testi erejét.

Ez az életmód nagy hasznára vált. Mire férfivá érett, pompásan bírta a legnagyobb nélkülözéseket is. Olyan volt, mint amilyenek az északvidéki jakutok szoktak lenni: acélember. Huszonnégy órányi koplalás meg se kottyant neki, egymás után tíz éjszakát kibírt alvás nélkül, és szükség esetén künn a rideg sztyepp kellős közepén is, ahol mások valósággal belevesztek volna a végtelen távolságokba, pompás kis szállást tudott magának hirtelenében eszkábálni.

Sztrogof Mihály egyetlen szenvedélye az édesanyjának, az öreg Marfának szólott, aki soha nem akarta a Sztrogofok ősi házát ott Omszkban, az Irtis partján elhagyni, ahol annyi boldog évet töltött együtt urával, a vén vadásszal. Amikor aztán fia eltávozott, bizony szegény asszonykának nagyon elkeseredett a szíve; de Mihály megígérte neki, hogy valahányszor csak teheti, meg fogja látogatni, s ezt az ígéretét szentül be is tartotta.

Úgy határoztak, hogy Mihály húszéves korában belép a cár személyes futárjainak testületébe. Itt bőven nyílt rá alkalma, hogy valahány csudálatos képességét érvényre juttassa, főként hidegvérét, okosságát, bátorságát; így aztán gyorsan kiérdemelte feljebbvalóinak elismerését és pártfogását, s gyorsan haladt előre a pályáján.

Valahányszor egy-egy hosszabb útja után szabadságra mehetett, első útja mindig öreg édesanyjához vezetett, még ha ezer kilométernyire volt is tőle, s ha a téli hó embermagasan lepte is be az utakat. Ezúttal azonban - szolgálata óta első ízben - immár három éve nem láthatta édesanyját, három végtelenség óta! De most már úgy volt, hogy végre kiveheti néhány nap múltán a szabadságát, s már meg is tett minden előkészületet az Omszkba való utazásra, amikor a cár maga elé hívatta. Sztrogof Mihály tehát anélkül lépett be a cár dolgozószobájába, hogy a leghalványabb sejtelme is lett volna arról, mit kíván tőle a felség.

A cár előbb nem szólt hozzá egy szót sem, csak hosszan, behatóan vizsgálgatta futárját, s Sztrogof Mihály ezalatt úgy állott ott, mint a kőszobor. A cárt nyilván megelégedéssel töltötte el ez az első szemle, mert nyomban utána visszament íróasztalához, odaültette a székére a rendőr-főparancsnokot, s halk hangon néhány sornyi levelet mondott neki tollba. Mihelyt a tábornok a levelet leitatta, a cár újra nagy gondosan végigolvasta, s aztán aláírta a nevét, neve elé pedig odaírta a szokott cári formulát: „Bi po szemu”, vagyis: „Úgy legyen”. Az írást aztán berakta egy borítékba, amelyet a cári címerrel ellátott pecséttel zárt le. A cár ekkor felkelt az íróasztal mellől, s megparancsolta Sztrogofnak, hogy lépjen közelébb.

Mihály néhány lépést tett előre, aztán újra megállott, mint a cövek, készen arra, hogy a cár kérdéseire válaszoljon. A cár most újra jó mélyen a szeme közé nézett, aztán kurta szóval ezt kérdezte tőle:

– Hogy hívnak?

– Sztrogof Mihálynak, Felség.

– Mi a rangod?

– Kapitány vagyok a cári futárok testületében.

– Ismered Szibériát?

– Magam is szibirják vagyok.

– Hol születtél?

– Omszkban.

– Vannak-e rokonaid Omszkban?

– Igenis, Felség.

– Milyen rokonaid?

– Öreg édesanyám.

A cár most egy pillanatra félbehagyta kérdéseit. Majd rámutatott a levélre, amelyet kezében tartott.

– Látod itt ezt a levelet, Sztrogof Mihály? Azzal bízlak meg, hogy juttasd el fivéremhez, a nagyherceghez; de senki másnak ne add oda, csakis saját kezébe.

– Senki másnak nem adom, Felség.

– A nagyherceg Irkutszkban van.

– Irkutszkba fogok menni.

– Csakhogy olyan területet kell majd keresztezned, amely most teli van felkelőkkel, s amelybe betörtek a tatárok. Ezeknek pedig ugyancsak nagy érdekük fűződnék ahhoz, hogy megkaparintsák ezt a levelet.

– Keresztül fogok jutni azon a területen.

– Főként egy árulótól kell nagyon óvakodnod, Ivan Ogareftól, akivel talán összekerülsz majd az utad alatt.

– Óvakodni fogok tőle.

– Omszkot útba ejted?

– Azon keresztül vezet az utam, Felség.

– De ha itt meglátogatod az édesanyádat, azt kockáztatod, hogy felismernek. Ezért nem volna szabad felkeresned őt.

– Nem fogom meglátogatni.

– Esküdj meg, hogy senki és semmi nem bírhat majd rá, hogy eláruld, ki vagy, és hová mész!

– Esküszöm!

– Sztrogof Mihály - folytatta most a cár ünnepélyesen -, ezennel vedd át tehát ezt a levelet, amelytől egész Szibéria sorsa, sőt talán öcsém élete is függ.

– A levelet át fogom adni őfenségének, a nagyherceg úrnak.

– Tehát bármi áron el fogsz oda jutni?

– Vagy eljutok, vagy megölnek.

– De nekem szükségem van az életedre!

– Túl fogom élni az utat, s el fogok jutni a fenséges úrhoz.

A cárnak nyilvánvalóan tetszett az az egyszerű és nyugodt elszántság, amely Sztrogof Mihály minden szavából kicsendült.

– Menj hát, Sztrogof Mihály, utadra, amelyet az Úristen, Oroszország, az öcsém és a magam szolgálatára teszel meg!

Mihály katonásan tisztelgett, nyomban kiment a cári lakosztályból, s pár pillanat múlva elhagyta magát a palotát is.

– Azt hiszem, jó húzás volt, tábornok, hogy ezt a fiút választottad.

– Magam is azt hiszem, Felség - felelte Kiszof tábornok -, Felséged pedig nyugodt lehet afelől, hogy Sztrogof Mihály mindent megtesz majd, ami emberileg csak lehetséges.

– Úgy nézem én is, hogy csakugyan ember a talpán ez a Sztrogof Mihály - felelte a cár.