Félóra múlva Cyrus Smith és Harbert már ereszkedett is vissza a táborhely felé. A mérnök mindössze annyit közölt társaival, hogy a véletlen nem szárazföldre, hanem szigetre vetette őket, és majd másnap kieszelik, mi legyen a teendő. Aztán ki-ki kényelembe helyezkedett, már amennyire tudott: egy bazaltüregben húzták meg magukat, kétezer-ötszáz lábnyi magasan a tenger színe fölött; az újdonsült „szigetlakók” csakhamar mély álomba merültek, és nyugodalmas éjszakát töltöttek el.

Másnap, március 30-án korán keltek, éppen csak bekapták reggelijüket - a sült tragopánt -, mert a mérnök ismét meg akarta mászni a tűzhányó csúcsát, hogy figyelmesen szemügyre vegye azt a szigetet, amely, könnyen meglehet, neki magának is, társainak is életfogytiglani börtöne lesz, hacsak nem fekszik valamilyen szárazföld közelében, vagy nem esik a csendes-óceáni szigeteket látogató hajók útvonalába. Ezúttal valamennyi társa elkísérte erre az új fölfedező útjára. Ők is látni kívánták a szigetet, amelytől majd el kell várniuk, hogy gondoskodjék minden szükségletükről.

Reggel hét óra tájban Cyrus Smith, Harbert, Pencroff, Gedeon Spilett és Nab elhagyta az éjszakai tanyát. A helyzet egyiküket sem nyugtalanította. Nagy bizakodás élt bennük kétségkívül, csakhogy ez a bizalom mindegyiküknél más-más forrásból fakadt. A mérnök azért hitt a jövendőben, mert képesnek érezte magát, hogy a vad természettől kicsikarja mindazt, ami társai és saját életének fenntartásához szükséges, a többiek pedig éppenséggel azért nem féltek semmitől, mert velük volt Cyrus Smith. Ezt a különbséget érthetővé is tették az eddigi események. Pencroff például a minapi tűzgyújtás óta akkor sem esett volna kétségbe, ha egyszeriben valamilyen csupasz sziklán találja magát, feltéve persze, hogy azon a sziklán ott ül vele a mérnök is.

– Semmiség - mondogatta -, Richmondból is kiverekedtük magunkat, pedig nem adtak rá engedélyt a hatóságok! Szép is lenne, ha innen nem tudnánk megszabadulni előbb-utóbb, hiszen itt az ördög sem tartóztat!

Cyrus Smith az előző esti úton haladt. Társaival együtt megkerülte a kúpot, és a körben futó fennsíkon eljutott a roppant szakadék szájáig. Csodálatosan szép idő volt. Felhőtlen, tiszta égbolton kúszott föl a nap, és sugaraival bearanyozta a hegy egész keleti oldalát.

Elérkeztek a kráterhez. Az volt csakugyan, aminek a mérnök a félhomályban nézte: alul szűk, fölfelé táguló, óriási tölcsér; fala, a fennsíktól számítva, ezerlábnyi magasságba emelkedett. A szakadék mélyéből széles, vastag, réges-rég kővé dermedt lávafolyamok kígyóztak le a hegy oldalán; a vulkáni anyagok útja szemlátomást egészen a sziget északi felét barázdáló, alacsonyabb fekvésű völgyekig húzódott.

A kráter belső falának lejtője nem haladta meg a harmincöt-negyven fokot, s ezért a fölkapaszkodás nem járt különösebb nehézséggel. A hegymászók útközben igen régi lávaömlések nyomait is fölfedezték: ezek alighanem a kúp csúcsáról eredtek, és abban az időben választották ezt a lefolyót, amikor az oldalsó hasadék nem nyitott még új utat nekik.

A kráterből vulkáni kürtő vezetett a föld alatti rétegekbe szabad szemmel nem lehetett fölmérni a mélységét, mert a tekintet beleveszett a sötétségbe. De ami azt a kérdést illeti, hogy működnek-e még benne vulkáni erők, nem volt kétséges a válasz: a tűzhányó réges-rég végképp kihunyt.

Nyolc óra előtt Cyrus Smith és társai már a tölcsér északi peremének egyik dudorodásán gyülekeztek.

– Tenger! Mindenütt tenger! - kiáltottak föl valamennyien: önkéntelenül tódultak ajkukra ezek a szavak, amelyek azt jelentették, hogy a hajótöröttek egyszerre szigetlakókká vedlettek.

Valóban, körös-körül csak tenger látszott, mérhetetlen, kerek víztükör. Cyrus Smith talán azért mászott föl másodszor is a kúpra, mert titokban azt remélte, hogy valahol mégis partot vagy közeli szigetet fedez föl, amelyet előző este nem vett észre a sötétben. Ám ameddig a szem ellátott - vagyis több mint ötvenmérföldes körzetben -, semmi nem derengett föl a láthatáron. Sehol semmilyen föld. Sehol semmilyen vitorla. A hajótöröttek szigete magánosan árválkodott a végtelennek tetsző, kietlen, kör alakú vízsivatag középpontjában.

A mérnök és társai perceken át némán, mozdulatlanul szemlélték az óceánt. Szemükkel végigfürkészték a vízfelület minden pontját, egészen a legtávolabbi határokig. De még a csodálatosan éles szemű Pencroff sem látott semmit, pedig ha föld mutatkozott vagy akár csak rémlett volna a láthatáron, a távoli, réveteg ködfátylak mögött, Pencroff bizonyára fölfedezi, mert szem helyett valóságos messzelátóval ajándékozta meg a természet.

Az óceánról a szigetre tért vissza a földterület legmagasabb pontján álló hajótöröttek pillantása, és ekkor Gedeon Spilett szólalt meg először; ezt kérdezte:

– Mekkora lehet ez a sziget?

Bizony, nem látszott valami nagynak a végtelen óceán közepén.

Cyrus Smith néhány pillanatig töprengett; figyelmesen méregette a sziget kerületét, és számításba vette, hogy milyen magasságban tartózkodnak, aztán így felelt:

– Barátaim, azt hiszem, nem sokat tévedek, ha azt mondom, hogy a sziget partja vonala kicsivel több, mint száz mérföld hosszúságú.

– Vagyis mekkora a területe?

– Nehéz kiszámítani - válaszolta a mérnök -, mert az alakja túlságosan szeszélyes...

Ha a mérnök nem tévedett becslésében, akkor a sziget mérete nagyjából-egészéből a földközi-tengeri Málta vagy a jón-tengeri Zákinthosz területének felelt meg; de sokkalta szabálytalanabbnak látszott azoknál, felülete is egyenetlenebbnek mutatkozott, és kevesebb hegyfok, szirtfok, földnyelv, kisebb-nagyobb öböl és természetes kikötő akadt rajta. Valóban furcsa alakja meglepte a szemlélőt, s amikor Gedeon Spilett a mérnök tanácsára fölvázolta körvonalait, a rajz láttán valamennyien megállapították, hogy a sziget valamilyen képzeletbeli szörnyre, valamiféle óriási *pteropodá*ra¹ hasonlít, amely békésen szunnyad a Csendes-óceán felszínén.

Az újságíró hozzávetőleges pontossággal nyomban papírra vetette a sziget térképét: ezzel nekünk is meg kell ismerkednünk; lássuk hát, hogyan is festett ez a sziget.

A part keleti fertálya - ahol a hajótöröttek földet értek - széles félhold alakban mélyedt a szigetbe, hatalmas öbölként, amelynek délkeleti szakaszát csúcsos földnyúlvány zárta le; ezt Pencroff nem vette észre első kirándulásán, mert az egyik közbül eső szirtfok elfödte szeme elől. Északkeleten nem is egy, hanem két földnyelv határolta az öblöt, s ezek közt valamiféle irdatlan nagy cápa tátott szájához hasonló, újabb, keskeny tengeröböl nyílott.

Északkeletről nyugat felé olyanformán gömbölyödött el a part, mint egy vadállat kissé belapított koponyája, távolabb azonban ismét kipúposodott: a partvonal dudora rendkívül jellegzetessé formálta a szigetnek ezt a részét, közepén a kialudt tűzhányóval.

Ettől a ponttól kezdve eléggé szabályosan húzódott északdéli irányban a partvidék, alsó kétharmadán azonban szűk öblöcske türemkedett be a sziget testébe, amely ettől fogva gigászi alligátorfarokra emlékeztető, hosszú nyúlvánnyá keskenyült.

Ez a nyúlvány valóságos félszigetnek látszott: a már említett szirtfoktól számítva több mint harmincmérföldnyire meredt a tengerbe; a széles ívben kanyarodó, különös formájú földdarab alsó partja tágas, nyílt, széljárta öblöt képezett.

A legkeskenyebb részén, vagyis a nyugati parton látott öblöcske és az ezzel átellenben levő Kémény közt mindössze tíz mérföld lehetett a sziget szélessége; hosszúsága azonban, az északkeleti „állkapocs” és a délnyugati „alligátorfarok” közt, legalább harminc mérföldet tett ki.

Ami a sziget belsejét illeti, általános képe a következőképpen hatott: déli szakaszán, a hegytől egészen a partig erdőségek borították, északi felén azonban sívó homokos lapály terült el. A tűzhányó és a keleti tengerszegély közt Cyrus Smith és társai zöld ligetek keretezte tavat fedeztek föl; addig nem is sejtették létezését. Ilyen magasról letekintve úgy látszott, mintha a tó vize egy szinten volna a tenger felületével, de a mérnök rövid töprengés után megmagyarázta társainak, hogy a kis víztükör mintegy háromszáz lábnyira lehet a tenger fölött, mert a tó medréül szolgáló fennsík a part menti magaslat közvetlen folytatása.

– Tehát édesvizű tó ez? - tudakolta Pencroff.

– Minden bizonnyal - felelte a mérnök -, hiszen hegyi patakok táplálják.

– Látok is egyet - szólt közbe Harbert, és egy vékonyka csermelyre mutatott, amely alighanem az alsó, nyugati előhegyek közt eredt.

– Csakugyan - bólintott Cyrus Smith -, ha pedig ez a csermely táplálja a tavat, akkor valószínűleg létezik a tengerpart felőli oldalon valamilyen csurgóféle is, amely levezeti a vízfölösleget. No, majd hazamenet szemügyre vesszük.

Ez az ugyancsak kanyargós csermely és a már ismert folyó képezte a sziget egész vízrajzi rendszerét, amennyire a fölfedezők szeme előtt kibontakozott. Lehetségesnek látszott azonban, hogy a sziget kétharmadát borító rengeteg erdő lombozata alatt más erecskék is ömlenek a tenger felé. A termékeny vidék és a mérsékelt égöv alatti növényzet buján tenyésző példányai láttán Cyrus Smithnek és társainak mindenképpen ezt kellett föltételezniök. Ami az északi fertályt illeti, ott folyóvíznek nyoma sem látszott: legföljebb az ingoványos északkeleti tájon posványosodtak pangó vadvizek - de ez lehetett minden; végtére is a homokbuckák és a fövényhalmok vigasztalan kopársága szembeszökő ellentétben állt a földterület nagy hányadának dús termékenységével.

A tűzhányó nem a sziget középpontjában magaslott. Éppen ellenkezőleg, az északnyugati partvidéken emelkedett, és mintegy a két övezet határát jelezte. Az előhegyeket délnyugaton, délen és délkeleten valósággal ellepte a zöld növényzet hatalmas tömege. Északon azonban már szemmel lehetett követni vonulásukat: a síkságon ágakra oszlottak, amelyek lassan belevesztek a homokpusztaságba. A tűzhányó kitörései idején ezen a parti szakaszon is utat törtek a lávapatakok, és egészen a vékony „cápaállkapocsig”, vagyis az északkeleti öbölig széles töltést emeltek.

Cyrus Smith és társai egy óra hosszat tartózkodtak a hegytetőn. Tekintetük előtt domborművű térkép gyanánt rajzolódott ki a sziget a maga sokféle színárnyalatában, zöldellő vadonaival, sárga homoksíkságaival, kéklő vizeivel. Innen, a magasból nézve, teljes egészében kitárult előttük az ismeretlen föld, csupán a lombrengető erdőségek födte talaj, az árnyékba borult völgyek mély vonulata és a vulkán tövében tátongó, szűk hasadékok alja rejtőzött el kutató pillantásaik elől.

Még egy fontos kérdés várt megoldásra, és ez döntően hathatott a hajótöröttek jövőjére.

Vajon lakott-e a sziget?

Ezt a kérdést az újságíró tette föl, és valamennyien úgy vélték, hogy a sziget különféle tájain végzett aprólékos vizsgálódás után a kérdésre máris tagadó választ lehet adni.

Emberi kéz művét nem fedezték föl sehol. Nemhogy falut, de magános kunyhót vagy kezdetleges, part menti halásztelepülést sem láttak. Fölszálló füst sem árulkodott emberek jelenlétéről. Igaz, hogy a fürkészőket csaknem harmincmérföldnyi távolság választotta el a sziget, jobban mondva a délnyugati faroknyúlvány legszélső pontjaitól, s ilyen nagy messzeségben még Pencroff szeme is nehezen különböztethette volna meg a lakott vidéket a lakatlantól. Meg aztán a sziget háromnegyed részét borító növényzet leplét sem lebbenthették föl, hogy megnézzék, nem rejtőzik-e alatta valamilyen eldugott főlucska. Ám a csendes-óceáni szigetvilág bennszülöttei általában a partszegélyeket lakják, ennek a szigetnek a partjai pedig teljesen kihaltnak látszottak.

Mindaddig tehát, amíg tüzetesebb kutatásra nem nyílik alkalmuk, föltételezhetik, hogy a sziget lakatlan.

De vajon nem látogatják-e, legalábbis időnként, a szomszédos szigetek bennszülöttei? Nehezen adhattak választ erre a kérdésre. Ötvenmérföldes körzetben nem látszott semmilyen szárazulat. De hát ötvenmérföldnyi vízen könnyűszerrel átkelhetnek, akár maláj fakéreg csónakon, akár a polinéziaiak nagy pirogján, azaz két vagy több egymáshoz kötözött fatörzsből készült vitorlás tutajfélén is. Tehát minden a sziget földrajzi fekvésétől függött: attól, hogy egymagában áll-e a Csendes-óceánon, vagy valamilyen szigetcsoport közelében fekszik. Vajon sikerül-e Cyrus Smithnek műszerek nélkül meghatároznia a sziget szélességi és hosszúsági helyzetét? Nehéz feladat lesz, annyi szent! Amíg azonban bizonyosságot nem szereznek, tanácsos bizonyos óvatossági rendszabályokat foganatosítaniuk a bennszülöttek esetleges támadása ellen.

A sziget fölkutatása ezzel nagyjából be is fejeződött: alakját megismerték, terepviszonyait földerítették, magasságát megállapították, kiterjedését kiszámították, hegyrajzi és vízrajzi körülményeivel tisztába jöttek. Az újságíró nagy vonalakban térképre vetette az erdők és síkságok elhelyezkedését. Most már nem maradt egyéb teendőjük, mint leereszkedni a hegy lejtőin, és közelebbről is megvizsgálni a terepet, mégpedig három szempontból: milyen ásványi kincseket rejt magában a föld, milyen a növényzete és milyen az állatvilága?

Cyrus Smith azonban, mielőtt jelt adott volna az indulásra, nyugodt, komoly hangján így szólt társaihoz:

– Ilyen hát, barátaim, a földnek ez a szűk zuga, ahová a vakvégzet vetett bennünket. Itt fogunk élni, talán hosszú ideig. Ám az is megeshet, hogy váratlan segítség érkezik, s a véletlen hajót sodor errefelé... Mondom: a véletlen, hiszen ez a sziget nem tartozik a jelentékenyebbek közé, még csak valamirevaló pihenőkikötője sincs, és vélhetőleg kívül esik a rendszeres hajójáratok útvonalán, vagyis hát túlságosan délre fekszik, semhogy a csendes-óceáni szigetvilág felé közlekedő hajók érinthessék, és túlságosan északra, semhogy a Hoorn-fok² megkerülésével Ausztráliába tartó gőzösök elhaladhassanak a közelében. Csöppet sem kívánom szépíteni helyzetünket...

– Jól is teszi, kedves Cyrusom - felelte élénken az újságíró -, elvégre férfiakkal van dolga! Valamennyien megbízunk önben, és ön is számíthat miránk... Ugye, barátaim?

– Szót fogadok önnek mindenben, Cyrus úr! - mondta Harbert, és megragadta a mérnök jobbját.

– Én pedig mindig és mindenütt gazdámmal maradok! - kiáltott föl Nab.

– Ami engem illet - szólt a tengerész -, ne legyen Pencroff a nevem, ha meghátrálok a bajban! S ha úgy óhajtja, Smith úr, valóságos kis Amerikát teremtünk ebből a szigetből! Nekilátunk, és városokat emelünk, vasutakat építünk, távirdákat létesítünk, és egy szép napon, amikor már pompásan átalakítottuk, berendeztük, megműveltük és civilizáltuk, fölajánlhatjuk az Egyesült Államok kormányzatának! Egy valamit kérek csupán...

– Mégpedig? - kérdezte az újságíró.

– Azt, hogy ezentúl ne hajótörötteknek tekintsük magunkat, hanem telepeseknek, akik azért jöttek, hogy birtokba vegyék ezt a gazdátlan földet!

Cyrus Smith nem állhatta meg, hogy el ne mosolyodjék, s ezzel már magáévá is tette a tengerész javaslatát. Aztán néhány szóval köszönetet mondott társainak a bizalomért, és kijelentette, hogy számít kitartásukra.

– Akkor hát indulás a Kémény felé! - kiáltotta Pencroff.

– Egy pillanatra még, barátaim - szólt a mérnök -, azt hiszem, jó volna, ha nevet adnánk ennek a szigetnek és ezeknek a fokoknak, földnyelveknek, amelyeket itt látunk magunk előtt...

– Nagyon helyes! - felelte az újságíró. - Ez egyszerűsíti majd a jövőben az utasításokat, és megkönnyíti a végrehajtásukat...

– Valóban - tette hozzá a tengerész -, hiszen már az is valami, ha megmondhatjuk, hogy honnan jövünk és hová megyünk. Legalább úgy érzi az ember, hogy tartozik valahová...

– Hiszen nevet adtunk a Kéménynek is, például - jegyezte meg Harbert.

– Igaz! - helyeselt Pencroff. - Már ez az egy elnevezés is mennyivel kényelmesebbé teszi az életet; egyébiránt nekem jutott eszembe, csak úgy. Ne tartsuk meg első szállásunk nevét, Cyrus úr?

– De bizony, Pencroff, tartsuk csak meg, ha már egyszer így nevezte.

– Kiváló! Ami pedig a többit illeti, nem lesz nehéz dolgunk - folytatta a tengerész, aki elemében érezte magát. - Adjunk olyan neveket, mint azok a Robinsonok, akiknek a történetét Harbert nemegyszer fölolvasta nekem, például: „Gondviselés öble” vagy „Ámbráscet-kilátó” vagy „Füstbe Ment Reménység foka”!...

– Mást ajánlok - vágott közbe Harbert -, nevezzük el inkább a sziget különféle pontjait Smith úrról, Spilett úrról, Nabről...

– Énrólam? - villantotta ki ragyogó fehér fogsorát Nab.

– Miért ne? - vágta rá Pencroff. - Egészen jól hangzanék, hogy „Nab-kikötő” vagy „Gedeon-fok”...

– Szívesebben hallanék néhány olyan nevet, amely a hazánkra emlékeztet - jegyezte meg az újságíró.

– Nekem is ez a véleményem - hagyta rá Cyrus Smith -, már ami a legfőbb pontokat, az öblöket, a hegységet, a tavat illeti. Ezt a hatalmas öblöt itt keletre nevezzük például Unió-öbölnek, emezt a széles, sarló alakú partmélyedést pedig Washington-öbölnek;³ ennek a hegynek, amelyiknek most a tetején állunk, Franklin-hegy⁴ lesz a legméltóbb elnevezése, az alattunk elterülő tóra pedig keresve sem találnék jobbat, mint ezt: Grant-tó. Ezek a nevek, barátaim, hazánkat és hazánk nagy fiait juttatják majd az eszünkbe; a kisebb öblökre, fokokra, földnyelvekre, szirtekre azonban válasszunk inkább olyan nevet, amely sajátos alakjukra utal. Ez a leggyakorlatibb megoldás, mert a nevek így vésődnek legkönnyebben emlékezetünkbe. A sziget formája eléggé furcsa ahhoz, hogy ne jöjjünk zavarba, ha jellemző elnevezéseken törjük a fejünket. Ami pedig a még ismeretlen folyókat, az erdőség fölkutatásra váró részeit és a később még fölfedezendő kisebb öblöket illeti, ezeket majd akkor kereszteljük el, amikor utunkba akadnak... Mit gondoltok, barátaim?

A mérnök javaslatát társai egyhangúlag elfogadták. A sziget kiterített térképként feküdt szemük előtt, mintha csak arra várna, hogy kiszögellései és bemélyedései, hegyei és völgyei annak rendje és módja szerint mind megkapják a maguk becsületes nevét. És ha Gedeon Spilett szépen, lépték szerint térképre jegyzi majd az új elnevezéseket, a sziget földrajzi névtára egyszer s mindenkorra elfogadottá válik.

A hegyet és a két nagy öblöt tehát, a mérnök indítványának megfelelően, Franklin-hegynek, Unió-öbölnek, illetve Washington-öbölnek nevezték el.

– Most pedig azt javaslom - mondta az újságíró -, hogy a sziget délnyugati nyúlványát hívjuk ezentúl Kígyó-félszigetnek, hátrakunkorodó csücskét pedig Csúszómászó-foknak, mert leginkább valamilyen csúszómászó állat farkára hasonlít.

– Elfogadjuk - felelte a mérnök.

– A szigetnek ezt a másik végét pedig - ajánlotta Harbert -, azt a furcsa földnyelvet, amely nyitott állkapocsra emlékeztet, nevezzük Cápa-öbölnek.

– Találó elnevezés! - kiáltott föl Pencroff. - A képet pedig egészítsük ki azzal, hogy a cápaszáj két felét Állkapocs-foknak tituláljuk.

– Csakhogy ott nem egy fok van, hanem kettő - figyelmeztette az újságíró.

– Nos jó - felelte Pencroff -, akkor hát az egyik legyen Északi-Állkapocs-fok, a másik pedig Déli-Állkapocs-fok.

– Már rá is írtam a térképre - bólintott a hírlaptudósító.

– Hátravan még a sziget délkeleti csúcsa - mondta Pencroff.

– Vagyis az Unió-öböl alsó vége? - kérdezte Harbert.

– Hívjuk Karom-foknak! - kiáltott föl Nab, mert igényt tartott arra, hogy ő is keresztapja legyen birtokuk valamelyik szögletének. S Nab ötlete igazán szerencsésnek mondható, mert az a fok csakugyan valamilyen képzeletbeli szörnyeteg karmos lábához hasonlított.

Pencroff elragadtatással fogadta a dolgok ilyetén fordulatát, és túlcsigázott képzelete egymás után a következő leleményeket sugalmazta:

a folyót, amelyből a telepesek első ivóvizüket merítették, s amelynek a közelében léggömbjük lezuhant, a Hála-folyó név illeti meg - méltó hálaként a Gondviselés iránt;

a szigetecske, amelyen a hajótöröttek először léptek szárazföldre, hadd viselje ezentúl a Menedék-zátony nevet;

a Kémény fölötti magas sziklafalat koronázó lapály, ahonnan a tekintet az egész nagy öblöt bejárja, megérdemli a Kilátó-fennsík elnevezést; végül pedig a Kígyó-félszigetet borító sűrű erdőségekre legtalálóbb a Vadnyugat-vadon megjelölés.

Ezzel el is készült a sziget látható és ismert részeinek teljes névjegyzéke; amint új fölfedezéseket tesznek, majd rendre kiegészítik ezt a lajstromot is.

Ami a sziget fekvését illeti, azt a mérnök a nap magasságából és állásából határozta meg nagyjából-egészéből; annyi már ebből a hevenyészett tájékozódásból is kiderült, hogy az Unió-öböl és a Kilátó-fennsík a sziget keleti oldalán fekszik. Cyrus Smith azonban azt tervezte, hogy másnap pontosan megállapítja, hány órakor kel és hány órakor nyugszik a nap, harmadnap pedig a két időpont közti félidőben figyeli meg a nap állását; ahol a nap abban a pillanatban áll, ott van észak, mert a nap a déli félgömbön északon „delel”, nem úgy, mint az északi féltekén, ahol valóban délen jut el látszólagos égi útjának tetőpontjára.

Mindent elintéztek hát, amit lehetett; a telepesek most már elindulhattak, hogy leereszkedjenek a Franklin-hegy lejtőin, és hazatérjenek a Kéménybe; Pencroff azonban hirtelen fölkiáltott:

– Nézze meg az ember, micsoda szeleburdi fickók vagyunk!

– Már miért? - kérdezte Gedeon Spilett, aki már becsukta jegyzetfüzetét, és útra készén állt.

– Hogy miért? Hát a sziget! Azzal mi lesz? Annak nem adunk nevet?

Harbert azt javasolta, hogy a szigetet nevezzék a mérnökről Smith-szigetnek; társai lelkesen megtapsolták, Cyrus Smith azonban egyszerűen így válaszolt:

– Barátaim, nevezzük el inkább arról a nagy hazánkfiáról, aki most a rabszolgák emberi jogaiért és köztársaságunk egységéért harcol odahaza. Nevezzük Lincoln-szigetnek!⁵

Háromszoros „hurrá!” fogadta a mérnök indítványát.

Ezen az estén, elalvás előtt, az új telepesek távoli hazájukról beszélgettek; amikor a szülőföldjükön dúló véres háborúról esett szó, nem kételkedtek abban, hogy Dél nemsokára térdre kényszerül, és Észak igazságos ügye Grant és Lincoln segítségével végül is diadalmaskodik.

Ez a beszélgetés 1865. március 30-án zajlott le a Lincoln-szigeten, s a telepesek nem sejthették, hogy két héttel utóbb szörnyű merénylet történik Washingtonban: Abraham Lincolnt nagypénteken holtra sebzi egy orgyilkos pisztolygolyója.