Néhány pillanat múlva a három vadász már a Kémény pattogó tűzhelye előtt állt. Cyrus Smith és az újságíró ott ült a barlangban. Pencroff, kezében a vízidisznóval, hol az egyikre, hol a másikra bámult, egyetlen szó sem fért ki a torkán.

– Úgy bizony, derék barátom! - kiáltotta az újságíró. - Itt a tűz, látja-e? Igazi tűz! Most szépen megsütjük ezt a pompás vadat, aztán kitűnő lakomát csapunk!

– De hát ki gyújtott tüzet?... - álmélkodott Pencroff.

– A nap!

Gedeon Spilett szabatosan válaszolt. Csakugyan a nap ajándékozta meg őket ezzel a tűzzel, amelyen Pencroff annyira elcsodálkozott. A tengerész alig hitt a szemének, és megrökönyödésében még arról is megfeledkezett, hogy magyarázatot kérjen a mérnöktől.

– Ugye, nagyítólencséje volt, uram? - kérdezte Harbert mosolyogva Cyrus Smithtől.

– Nem, fiacskám - felelte a mérnök -, nem volt, hanem csináltam.

És megmutatta a nagyító gyanánt használt alkalmatosságot. Ez nem állt másból, mint két összeillesztett óraüvegből: az egyiket az újságíró zsebórájáról vette le, a másikat a magáéról. A két domború üveg közét vízzel töltötte meg, szélét pedig ügyesen összetapasztotta egy csipetnyi agyaggal: tökéletes nagyítólencsét barkácsolt, azzal egy pontba gyűjtötte a sugarakat, úgy lobbantott lángra könnyűszerrel egy marék jól kiszárított mohát.

A tengerész jobbról-balról megvizsgálgatta az egyszerű szerszámot, aztán némán a mérnökre meredt. Nem szólt egyetlen szót sem, tekintete azonban sok mindent kifejezett! Úgy nézett a mérnökre, mint valami csodatevőre: ördöngös egy ember, annyi szent. Amikor végre megjött a szava, fölkiáltott:

– Ezt jegyezze föl, Spilett úr! Ezt jegyezze föl a füzetébe!

– Már följegyeztem - válaszolt az újságíró.

A tengerész aztán Nab segítségével nyársat faragott, és az annak rendje és módja szerint megnyúzott, kizsigerelt vízidisznó nemsokára úgy pirult ott a lobogó és pattogó tűzön, mint akármelyik közönséges szopós malac.

A Kémény sokkal lakályosabb lett, nemcsak azért, mert a tűzhely melege jól átfűtötte a folyosókat, hanem mert újra helyükön álltak az árvíz ledöntötte közfalak is.

Látszott, a mérnök és társa szorgos munkával töltötte a napot. Cyrus Smith már csaknem teljesen felépült, és hogy erejét próbára tegye, délelőtt fölkapaszkodott a fennsíkra. Magasságok és távolságok megítéléséhez szokott tekintete hosszan időzött a csúcson, amelynek megmászására készült. Az északnyugaton meredező hegy mintegy hatmérföldnyi távolságban lehetett tőle; tengerszint fölötti magasságát a mérnök nagyjából háromezer-ötszáz lábnyira becsülte. Ebből következőleg a megfigyelő szem elé legalább ötvenmérföldes körpanorámának kell nyílnia arról az oromról. Cyrus Smith remélhette hát, hogy könnyűszerrel megoldja a „sziget vagy szárazföld” kérdését, aminek minden másnál nagyobb fontosságot tulajdonított, s ezt nyilván nem ok nélkül tette.

Nagyszerűen megvacsoráztak. Valamennyien kijelentették, hogy a vízidisznó-pecsenye fölöttébb ízletes. A lakomát sargassum-moszat és fenyőmandula egészítette ki; étkezés közben a mérnök alig beszélt. A másnapi tervek foglalkoztatták.

Pencroff egyszer-kétszer szóba hozta ugyan a teendőket, és megkockáztatott néhány ötletet, Cyrus Smith azonban, rendszeres elme lévén, nem bocsátkozott tervezgetésekbe, hanem csak néma fejbólintásokkal felelt.

– Majd holnap - ismételgette -, majd holnap megtudjuk, mihez tartsuk magunkat, s ennek megfelelően cselekszünk is.

Vacsora végeztével néhány újabb nyaláb rőzsét vetettek a tűzre, és a Kémény lakói, köztük a hűséges Top is, nemsokára mély álomba merültek. Az éjszaka csöndben telt el, semmiféle zavaró mozzanat nem háborította a hajótöröttek nyugalmán, másnap - március 29-én - pedig frissen, pihenten ébredtek: most már nekivághattak a sorsdöntő kirándulásnak.

Minden készen állt az indulásra. A vízidisznó-pecsenye maradéka elegendőnek ígérkezett, hogy Cyrus Smithnek és társainak egynapi táplálékot biztosítson. Máskülönben erősen remélték, hogy útközben is kiegészíthetik élelmiszer-tartalékukat. A mérnök és az újságíró már visszahelyezték zsebórájukra a lencsét, s ezért Pencroff a hiányzó tapló pótlására ismét megpörkölt egy kis vászondarabot. Ami a kovát illeti, majd csak akad az is ezen a vulkáni eredetű vidéken.

A botokkal fölfegyverzett kutatók reggel fél nyolckor hagyták el a Kéményt. Pencroff tanácsára jónak látták, hogy az ismert erdei csapáson induljanak el; hazajövet, ha úgy tetszik, más utat választhatnak. Különben is ez vezet leginkább egyenesen a hegy felé. Megkerülték hát a déli kiszögellést, és a folyó bal partján gyalogolva elérték azt a könyököt, ahol a víz délnyugatnak kanyarodik. A zöldellő fák alatt megtalálták Pencroffék vadászösvényét, és kilenc órára Cyrus Smith és társai már az erdő nyugati széléhez értek.

Az eleinte ingoványos, később száraz, homokos talaj eddig meglehetősen lapos volt, onnan azonban enyhén lankásodott: ez a lejtő az alacsonyabb partsávtól a vidék magasabban emelkedő belseje felé vezetett. Hellyel-közzel egy-egy riadt állat villant szemükbe a magas szálfák tövében. Top nagy fürgén fölverte őket, gazdája azonban tüstént visszafüttyentette, mert a vadászat ideje nem érkezett még el. Arra majd később kerül sor. A mérnök nem egykönnyen hagyta eltéríteni magát attól, amit egyszer a fejébe vett. Úgyszólván még a tájékot sem szemlélgette: sem domborzati viszonyai, sem természeti adottságai nem érdekelték. Egyetlen célt látott csak maga előtt, azt a hegyet, amelynek megmászására készült, és most nyílegyenesen arrafelé tartott.

Tíz órakor rövid időre megpihentek. Az erdőt már elhagyták, és most a vidék egész hegyrajzi rendszere a tekintetük elé tárult. A hegy két kúpból állt. Az alsó, mintegy kétezer-ötszáz láb magas kúp csonkán ágaskodott, és tetejétől a lábáig szeszélyesen kígyózó előhegyek, úgynevezett másodlagos vonulatok húzódtak, és földbe vájó, roppant madárkarmokra emlékeztették a szemlélőt. Ezek közt a „gyámpillérek”¹ közt fákkal ritkásan megtűzdelt, szűk völgyek sötétlettek: lankáikat erdősávok borították, még a csonka kúp tetejére is jutott egy-két kisebb facsoport. Mindazonáltal a hegy északkeleti oldalán kevésbé dúsnak látszott a növényzet, mint egyebütt; az erdők zöldjét itt is, ott is igen mély csíkok barázdálták: alighanem lávafolyamok.

Az alsó kúpon kissé ferde, csúcsán enyhén gömbölyödő második kúp állt. Úgy festett, mint valamilyen hatalmas, kerek, fülre húzott kalap. Talaja kopárnak látszott, és mindenütt rőtszürke szirtek meredeztek rajta.

Ennek a második kúpnak a csúcsára kellett följutniok, s az előhegyek taréja kínálkozott a legalkalmasabb kapaszkodónak.

– Vulkáni vidéken járunk - mondta Cyrus Smith, és társaival együtt nekivágott a hegymászásnak, lassan lépdeltek fölfelé az egyik gyámpillér gerincén; a sziklahát zegzugosan, lépcsőzetesen emelkedett az első fennsík pereméig, s ilyen módon aránylag könnyű kapaszkodás esett rajta.

Sok helyütt különféle dudorok álltak ki a talajból; nyilván akkor keletkeztek, amikor még vulkáni erők gyűrték-gyötörték ezt a vidéket. Itt is, ott is garmadával hevertek a vándorkövek,² bazalttörmelékek, habkövek, obszidiánok.³ Köztük toboztermő fák nőttek elszigetelt csoportokban: ugyanezek a fák néhány száz lábnyival mélyebben olyan sűrű erdőkké tömörültek a keskeny völgykatlanok alján, hogy a napsugár is alig hatolt át rajtuk.

A hegymászásnak ebben az első szakaszában Harbert állati lábnyomokra figyelt föl: ezek arra vallottak, hogy nemrég nagy testű állatok, ragadozók vagy más effélék keltek át azon a csapán.

– Megeshetik-e, hogy ezek az állatok nem szívesen engedik át nekünk a birodalmukat? - kérdezte Pencroff.

– Sebaj - felelte az újságíró, aki vadászott már tigrisre Indiában és oroszlánra Afrikában -, majd csak elbánunk velük... No persze, azért nem árt az óvatosság!

Eközben lépésről lépésre mind följebb jutották. Útjukat igencsak megnyújtotta a rengeteg kitérő és áthághatatlan akadály. Néhol váratlanul megszűnt előttük a szilárd talaj, s a hegymászók hirtelenül tátongó szakadékok szélén torpantak meg: ezeket meg kellett kerülniök. Sok fáradsággal, időpocsékolással járt, míg a helyes irányba visszavezető, járható ösvényre megint rátaláltak. Déltájt, amikor a kis csoport egy sűrű fenyőliget árnyán, hegyi csermely zuhogójának közelében ebédpihenőt tartott, még csak felét tették meg az első fennsíkra vivő útnak: úgy látszott, öreg este lesz, mire odaérnek.

Erről a pontról már szélesebben kibontakozott a tenger láthatára; jobbról, délkeleten azonban hatalmas hegyfok zárta el a kilátást, és emiatt még mindig nem sikerült kideríteniök, hogy a part egyik éles beszögellése neme csatlakozik-e valamilyen távolabbi földterülethez. Bal felé jó néhány mérföldnyire elhatolt északnak a szemsugár; északnyugatról azonban egészen a fölfedezők tartózkodási helyéig bizarr vonalú sziklasor taréja akadályozta a szabad kitekintést: ez a roppant gyámpillér úgy simult a hegyoldalnak, mintha magát a központi kúpot támogatná, hogy el ne dőljön. Egyelőre tehát senki sem jósolhatta meg, mi lesz a válasz arra a kérdésre, amelyet Cyrus Smith mindenáron meg akar oldani.

Egy órakor folytatták a hegymászást. Le kellett térniök délnyugat felé az egyenes útról, és nekiláttak, hogy benyomuljanak egy sűrű bozótosba. Ott különös tyúkféle madarak, a fácánok családjába tartozó szárnyasok röpködtek párosával a lombok alatt: *tragopán*ok. Nyakukról húsos bőrlebernyeg fityegett alá, szemük mögül hosszú, vékony, henger alakú bóbita ágaskodott. Akkorának látszottak, mint egy-egy jól megtermett kakas, a nőstények egyforma barna tollazatban szerénykedtek, a hímeké azonban csepp alakú fehér pöttyökkel tarkított piros színben pompázott. Gedeon Spilett jól célzott, erős kődobással elejtett egy tragopánt; Pencroff, akinek farkasétvágya támadt a pezsgő hegyi levegőtől, sóvár szemmel bámult a madárra.

A hegymászók elhagyták az erdőt, majd kézzel, vállal, úgyszólván eleven hágcsóként segítve egymást a meredeken, nagy vesződséggel fölértek a következő pihenőre, ahol már ritkásabban álltak a fák, és a talaj erősen vulkáni jelleget mutatott. Ekkor vissza kellett fordulniuk keleti irányba; kígyóvonalban haladtak a rendkívül meredek lejtőn, mert így könnyebben győzték a kapaszkodást; valamennyien jól megnézték, hová rakják a lábukat. Nab és Harbert haladt az élen, Pencroff megint sereghajtónak maradt; köztük lépdelt Cyrus Smith és az újságíró. Azok a magas hegyvidéken élő állatok, amelyekről sok nyom tanúskodott, szükségszerűen csakis a biztos lábú, hajlékony gerincű zergefélék fajtájából valók lehettek. Nemsokára meg is pillantottak néhányat közülük, Pencroff azonban egészen másként nevezte őket.

– Ni csak, juhok! - kiáltott föl.

Valamennyien megálltak: vagy ötvenlépésnyire tőlük féltucatnyi jól megtermett, hosszú, selymes, rőt gyapjas állat legelészett; erős, görbe szarvukat bolyhos pihe borította, és a vége ellapult.

Éppenséggel nem közönséges juhok voltak, hanem a mérsékelt égöv hegyvidékein elterjedt vadjuhfajta példányai; Harbert muflonnak nevezte őket.

– Kitelik-e belőlük egy jóféle, roston sült comb vagy bordaszelet? - kérdezte a tengerész.

– Meghiszem azt! - válaszolt Harbert.

– Akkor mégiscsak juhok! - jelentette ki Pencroff.

A nyáj mozdulatlanul állt a bazaltomladékok közt, és olyan bambán bámult a jövevényekre, mintha sohasem látott volna még kétlábú lényeket. Aztán hirtelen megriadtak, és szikláról sziklára ugrálva eltűntek a hegymászók szeme elől.

– Viszontlátásra! - kiáltott utánuk Pencroff, mégpedig olyan mulatságos hanghordozással, hogy Cyrus Smith, Gedeon Spilett, Harbert és Nab nem állhatta meg nevetés nélkül.

Folytatódott a hegymászás. Bizonyos lejtőkön gyakran vettek észre szerfölött szeszélyesen rovátkolt lávamaradványokat. Néhol egy-egy kis szolfatára⁴ állta útjukat, és a hegymászók nem tehettek egyebet, meg kellett kerülniök a nyílásokat. A szolfatárák szélén sok helyütt kristályos kőzet formájában rakódott le a kén és több olyan ásványi anyag, amely általában a lávaömlést előzi meg: szabálytalan szemcséjű, erősen pörkölődött vörös habkő - más néven tufa - és az apró, földpáttartalmú kristályok végtelen tömegéből álló, fehéres vulkáni hamu.

Amint az első fennsík, vagyis az alsó csonka kúp lapályos peremének a közelébe jutottak, a kapaszkodás egyre körülményesebbé vált. Négy óra tájt elhagyták a fák legszélső övezetét. Azontúl nem nőtt egyéb, mint néhány girbegurba, satnya, kopár fenyő; szívósan kellett kapaszkodniok a sziklás talajba, hogy eltengődhessenek abban a magasságban, ahol még a nyílt tengerről rájuk rontó szélviharokkal is megküzdhettek. Az idő kedvezett a mérnöknek és társainak, a légkör mozdulatlan maradt, szerencséjükre, hiszen ha erősebb fuvalom támad ott, háromezer lábnyi magasban, az bizony cudarul megnehezíti továbbjutásukat. A levegő áttetsző volt, az égbolt tiszta, derült. Tökéletes nyugalom honolt a hegymászók körül. A napot már nem látták: a felső kúp tömege csaknem teljesen elfödte a nyugati horizont egyik felét, s azzal együtt óriási fényellenzőként a napot is eltakarta a szemük elől; a hegy roppant árnyéka egészen a partig nyúlt, és a napi útját járó égitest hanyatlásával arányosan tovább növekedett. Keleten sűrű pára - nem felhő, inkább csak köd - kezdett fölszállni, és tarka szivárványszínekben törte meg a beletűző napsugarakat.

Most már csak ötszáz lábnyi távolság választotta el a fölfedezőket a fennsíktól, ahol éjszakára tábort szándékoztak ütni, de ez az ötszáz láb végül kétezernél is többre szaporodott, mert Cyrus Smithnek és társainak mindenféle zegzugos kerülő utat kellett megtenniök, hogy célhoz jussanak. Néha szinte úgy érezték, hogy a talaj kiszalad a lábuk alól. A lejtők sok helyütt olyan meredek szögben törtek a magasba, hogy a hegymászók minduntalan vissza-visszacsúsztak a dermedt lávafolyamon, és csak nagy üggyel-bajjal bírtak megkapaszkodni a szélvájta hornyokban. Végül lassanként leszállt az este, és csaknem éjszaka borult már reájuk, amikor Cyrus Smith és társai a hétórás hegymászástól kifulladva följutottak az alsó csonka kúp tetejére.

Mindenekelőtt tábort kellett ütniök, hogy aztán jó vacsorával, jó alvással erőt gyűjthessenek a további fáradalmakhoz. A fennsík sziklái közt könnyen találtak menedéket. Tüzelőanyag nem akadt ugyan valami bőségesen, a száraz moha és a ritkás bozótok rőzséje úgy-ahogy megfelelt a célnak. Amíg a tengerész néhány kőből tűzhelyet hevenyészett, Nab és Harbert nekiállt, hogy tüzelőt gyűjtsön. Nemsokára jókora rőzserakománnyal tértek vissza. Pencroff összecsiholt két kovakövet, a pörköltvászon-darab szikrát fogott, és Nab addig fújta, míg lobot nem vetett; néhány pillanat múltán már pattogott is a tűz a sziklák tövében.

Tüzük csak arra szolgált, hogy elűzze az éjszaka hidegét; a fácánt egyelőre nem sütötték meg, hanem Nabre bízták, őrizze meg tartalékul másnapra. A vacsora két fogásból állt: a vízidisznósült maradékából és néhány tucatnyi fenyőmandulából. Fél hét előtt néhány perccel már be is fejezték a falatozást.

Cyrus Smithnek az a gondolata támadt, hogy a félhomályban szemügyre veszi azt a széles, kör alakú, vízszintes sziklaperemet, amelyen a hegy felső kúpja mered. Mielőtt nyugovóra tért volna, meg akarta állapítani, nem kerülhetnék-e meg a kúp talapzatát, oldalfalai ugyanis túlságosan meredeknek mutatkoztak, és kétségesnek látszott, hogy egyáltalán megmászható-e a csúcs. Ez a kérdés sok fejtörést okozott a mérnöknek, mert az is megeshetett, hogy északon, ahol a csúcs kalapja kajlára billen, maga a fennsík is járhatatlan. Márpedig ha sem a hegytetőt nem érhetik el, sem a kúp tövét nem járhatják körül, akkor nem szemlélhetik meg a tájék nyugati felét, és ezzel a fölfedező út legfőbb célja meghiúsul.

A mérnök tehát Pencroffra és Nabre bízta a szálláskészítés gondját, Gedeon Spilettet arra biztatta, hogy jegyezze föl a nap eseményeit, ő maga pedig, fáradtságával mit sem törődve, északi irányban útnak indult a kör alakú fennsík szegélyén. Harbert hozzászegődött.

Szép, nyugodt éjszaka borult föléjük, derengő félhomály vette körül őket. Cyrus Smith és a fiú szótlanul lépkedett egymás mellett. Néhol szélesen tárulkozott föl előttük a fennsík, és akadály nélkül haladhattak előre. Másutt azonban sziklaomladékok torlaszolták el útjukat, az ösvény olyan keskennyé szűkült, hogy két ember nem is fért el egymás mellett. Körülbelül húszpercnyi gyaloglás után Cyrus Smith és Harbert kénytelen-kelletlen megállt. A sziklakarima véget ért. A hegy két kúpjának meredek oldala folyamatos lejtővé olvadt egybe. A mintegy hetvenfokos szögben alázuhanó meredélyen nem kelhetnek át, a kúp tehát nem kerülhető meg!

Ugyanakkor azonban, amikor a hegyláb körüljárásáról le kellett mondaniok, módját lelték, hogyan másszák meg toronyiránt magát a csúcsot.

Mély, szűk hasadék tátongott előttük: a felső kráter csorbája, jobban mondva, a szája. Valaha, amikor a tűzhányó még működött, ezen ömlött ki a cseppfolyós vulkáni anyag. A hajdani lávafolyam és földpát zuhataga afféle széles fokú, természet csinálta lépesővé kérgesedett, és nagyon megkönnyítette a hegycsúcs megmászását.

Cyrus Smith első pillantásra fölismerte a helyzetet, és a növekvő sötétségben is habozás nélkül behatolt a hatalmas szakadékba; a fiú követte.

Ezerlábnyi kapaszkodó állt előttük. Vajon átvergődnek-e a kráter belső kaptatóin? Majd elválik. A mérnök eltökélte magában, hogy a küzdelmet mindaddig nem adja föl, amíg csak lebírhatatlan akadály nem zárja el útját. A lávalépcsők azonban, szerencsére, igen enyhe lejtésű, kacskaringós, széles csigamenetben kanyarodtak fölfelé a tűzhányó belső falán; a körülmények tehát meglehetősen kedveztek a két hegymászónak. Ami magát a tűzhányót illeti, kétség nem fért hozzá, hogy réges-rég kihunyt. Sem füst nem szivárgott az oldalából, sem láng nem villant föl mély üregeiben. Az aknák sok helyütt oly feneketlenül sötéten tátongtak, mintha egyenest a föld gyomrába vezetnének, de sem dübörgés, sem morranás nem hallatszott; még talajrezgést vagy rezzenést sem észleltek. Sőt még a kráter levegőjében sem érződött semmilyen kéngőz. Nem afféle alvó, szunnyadó vulkán volt ez, hanem végképp kialudt tűzhányó.

Cyrus Smith kísérlete sikeresnek ígérkezett. Harbert és ő lassanként mind magasabbra jutottak, és megfigyelhették, hogyan tágul a kráter tölcsére a fejük fölött. Szemlátomást növekedett a sugara annak a széles körnek, amelyet a csonka kúp belső szegélye metszett ki az égből. Úgyszólván lépésről lépésre szaporodott azoknak a csillagoknak a száma, amelyek Cyrus Smith és Harbert látóterébe kerültek. Csak úgy szikráztak fölöttük a déli égbolt csodálatos csillagképei. A zeniten tiszta fényben tündöklött a Skorpió csillagkép Antares nevű csillaga, és nem messze tőle a Kentaurhoz tartozó állócsillag, az Alfa, amely egyike a Naprendszerünkhöz legközelebb álló csillagoknak. (40,8 billió kilométernyire áll a Földtől: a fény ezt az utat négy év alatt futja be.) Majd amint a kráter szája egyre tágult, nemsokára megjelent a Hal-csoportozathoz tartozó Fomalhaut nevű csillag, aztán a Déli Háromszög, végül pedig a Déli-sark irányában az északi félgömb sarkcsillagát helyettesítő, ragyogó Dél Keresztje.

Csaknem nyolc óra volt, amikor Cyrus Smith és Harbert a hegy legfölső bércére hágott: a kúp csúcsára jutottak. Addigra teljes lett a sötétség, és tekintetük nem hatolt távolabbra két mérföldnél. Vajon tenger övezi-e ezt az ismeretlen földet, vagy valamelyik csendes-óceáni kontinenshez csatlakozik nyugaton? Még nem látszott tisztán. Nyugaton éles körvonalú ködsáv ülepedett a láthatárra, és csak növelte a vakhomályt; a mérnök és a fiú hiába meresztette a szemét, nem tudta egyikük sem megállapítani, vajon tengerbe olvad-e az égbolt kör alakú szegélye.

Hirtelen azonban valamilyen halvány, bizonytalan fény derengett föl a horizonton: mindegyre alább hanyatlott, míg a felhősáv a zenit fölé emelkedett.

A hold keskeny sarlója volt, nyugodni készült. Gyönge fénye is elegendőnek bizonyult azonban arra, hogy megvilágítsa a láthatárt, amelyről a köd is éppen fölszakadt, és a mérnök ekkor megpillantotta a hold reszketeg tükörképét a hatalmas vízfelületen.

Cyrus Smith megragadta a fiú kezét, és komor hangon így szólt:

– Szigeten vagyunk!

S abban a pillanatban a hold bágyadt félkaréja a hullámokba bukott.