Észak felé.

Hova, merre ragadta ez a titokzatos, hatalmas erő a Saint-Enochot?...

A koromsötétben tíz lépésnyire sem lehetett látni, s Bourcart kapitány meg a tisztjei hiába iparkodtak megállapítani a hajó irányát. A legénység eszét vesztette félelmében, s most már nem volt egyetlen egy csónakjuk sem: - az irtózatos hullámcsapás mind letépte, mikor a hajó nekilódult!

A Saint-Enoch oly szédületes gyorsasággal nyargalt a hullámokon, hogy a födélzeten állni sem lehetett: a levegő ellenállása fölfordította az embereket. A legénység kénytelen volt lehasalni a hajó-korlát mentén s még így is meg kellett kapaszkodnia a kötelekben. A tisztek lemenekültek a szobába, mert a hídon nem lehetett megállni.

De mit is csinálhattak volna odafönt?... A szörnyű bőgés egyre hangzott, s a vitorlakötelek megfeszített húrokként süvöltöttek a nagy szélben, mit a hajó gyors mozgása okozott. Minden pillanatban várták, hogy az árboczok darabokra törve hullanak le a födélzetre.

– Irtózatos ereje lehet ennek a szörnyetegnek, a mely magával ragad bennünket! - szólt Allotte hadnagy.

– Szörnyeteg?... Miféle szörnyeteg? - felelt Bourcart kapitány vállat vonva.

Sem ő, sem Filhiol orvos, sem Heurtaux kapitány, sem Ollive mester nem akarták hinni, a mire a többiek már mind esküt mertek volna tenni: - hogy egy szörnyeteg fogta meg az ötszáz tonnás hajót s ragadta magával ily roppant sebesen.

Nem!... Erről szó sem lehet!... Valami ciklon, tenger alatti kitörés, vagy orkán, forgószél: szóval akármi más, csak az a tengeri szörnyeteg nem, a mellyel Cabidoulin tele beszélte a babonás legénység fejét!

Az éjszaka egyformán telt el, halálos szorongásban. Reggelre kelve kissé világosabb lett ugyan, de a sűrű, szürke köd úgy körülfogta a hajót, hogy nem igen lehetett látni... Ha legalább szétfoszlott volna ez a köd, hogy lenézhettek volna a tengerbe: - nem látják-e valami nyomát annak a mesebeli tengeri szörnyetegnek, polipnak, vagy kígyónak, a melyről Cabidoulin mester s a legénység álmodozott?...

De a sűrű ködben semmit sem láthattak!

A hajó sebessége nem csökkent. A hideg, éles levegő úgy metszette az arczot, mint a borotva, s a szemek legott megteltek könnyel. A hajóhídon, a födélzeten most sem lehetett megállni, s a tisztek, miután hiába próbáltak kimenni szobájukból, csüggedten visszavonultak. Ollive mestert, a ki minden áron föl akart menni a hajó-hídra, hogy szétnézzen, úgy oda vágta a szél az ajtóhoz, hogy ketten is alig bírták talpra állítani.

– Ezer ördög! - kiáltott föl elkeseredve: - majd azt hittem, hogy nem fizethetem meg a pint rumot annak a gaz Cabidoulinnek!

– Mit tegyünk? - kérdezte Heurtaux kapitány csüggedten.

– Egyelőre várunk, - felelte a parancsnok komoran. - Ez az állapot nem tarthat soká... aztán majd meglátjuk.

– Csak el ne vigyen bennünket a Sarki-tengerig! - mondta Allotte hadnagy.

– És darabokra ne törjék a Saint-Enoch! - tette hozzá Coquebert hadnagy.

E pillanatban irtózatos recsegés-ropogás harsogta túl a siketítő, egyforma bőgést.

– Az árbocz! - kiáltott föl Ollive mester.

Mind a három árbocz úgy tört ketté derékban, mint a gyújtószál, s nagy robajjal zuhant a födélzetre. Szerencsére egy lélek sem járt arra, s a törmelékek nem tettek kárt senkiben. De a hajó gyorsasága nem csökkent: épp oly szédületes sebességgel nyargalt a hullámokon, mint eddig.

– Szegény Saint-Enoch! - jajdult föl Bourcart kapitány.

Most már oda volt utolsó reménye is! Árboczok és vitorlák nélkül még akkor sem érhetnének biztos révbe, ha a szörnyeteg... feltéve, hogy csakugyan szörnyeteg ragadta meg... eleresztené a hajót!

A kronométeren reggeli nyolcz óra volt: az őrült nyargalás tehát már tizennégy óra óta tartott!

Mily roppant, kimeríthetetlen erő lehetett az, a mely ily sokáig egyenletes gyorsasággal bírta hajtani a hajót! Alapul véve a bálnák erejét, nem volt nehéz a számítás. Egy huszonhárom méter hosszú bálnában, melynek súlya körülbelül hetven tonna, négyszázhúsz lóerő van, - a mennyi még a legtökéletesebb lokomotívoknak sincs!... Milyen lehet hát egy négy-ötszáz láb hosszú tengeri szörnyetegnek a vontató ereje?... Csak rágondolva is megáll az emberi ész!

– Legalább negyven mérföldnyi sebességgel megyünk óránkint! - mondta Bourcart kapitány Filhiol orvosnak.

– E szerint hetedfélszáz mérföldet tettünk tizennégy óra alatt?...

– Úgy van!... Hetedfélszáz mérföldet!

E hihetetlen gyorsaságra több példa van: s éppen a Csöndes-tengerben fordultak elő hasonló esetek.

Egy heves földrengés alkalmával, mely Peru partjain pusztított, az óczeán oly roppant hullámot vetett, mely a perui partoktól egész Ausztráliáig futott. E két mérföld hosszú hullám szédületes gyorsasággal rohant végig földünk felületének harmadrészén: sebességét száznyolczvanhárom méterre becsülték másodperczenkint, a mi óránkint hatszázötvennyolcz kilométert tesz!

Ezt az esetet Bourcart kapitány is ismerte s most, hogy eszébe jutott, így szólt:

– Egy csöppet sem csodálkoznám, ha mi is hasonló tüneménynek volnánk a szemtanúi és áldozatai... Talán vulkánikus kitörés volt a Csöndes-tenger fenekén, s minket most az ettől okozott hullám ragadott tova...

– Ez sokkal hihetőbb is, mint a tengeri szörnyeteg meséje! - jegyezte meg Heurtaux kapitány.

– De próbálja csak meg elhitetni Cabidoulin mesterrel! - sóhajtott Filhiol orvos.

E közben Bourcart kapitány előszedte a térképet, igyekezvén megállapítani rajta, hogy merre járnak. Mivel a hajó északi irányban rohant, eddigi sebességéből következtetve, már át kellett vágnia a Kuruli-szigetek lánczolatán... sőt a Behring-szoroson is, s most már bizonyára az Éjszaki-Jeges-tengerben voltak!

Heurtaux kapitány megdöbbenve hallgatta a parancsnok magyarázatait, s aztán halkan mondta:

– Ha ez így van, akkor nemsokára találkoznunk kell a jégsarki zátonnyal!...

Ez nagyon is érthető és valószínű volt. A Saint-Enoch egyenesen vesztébe rohan: ott fog darabokra törni a sarki zátonyon és ötven embere nyomorultan vesz el az örök hó és jég kietlen sivatagjában!...

Mert ha az összeütközés szörnyű katasztrófája nem is zúzza-tépi őket ízekre: mi lesz belőlük, ha valami jégmezőre jutnak Új-Szibériában, a Wrangel-földön, vagy más valami sziget-csoporton, - több száz mérföldnyire Ázsia és Amerika partjaitól?... Ezeken a vidékeken október vége felé már roppant hidegek járnak: - hogy teleljenek ott minden nélkül?... hogy jussanak el Szibéria, vagy Aljaszka lakott tartományaiba?

Így telt el a délelőtt, a melynek borzasztó hosszúságát még növelte, nyújtotta az is, hogy a köd egyre tartott és semerre sem lehetett látni. Nem tudhatták, hogy van-e part jobbra, vagy balra, van-e sziget vagy szárazföld előttük, a melyen a hullám ereje megtörik?...

Délután a köd kissé eloszlott, de az ég felhős maradt. A szürke szemhatáron semmi sem látszott... tenger és tenger mindenfelé... Négy óra tájban a hajó sebessége mintha csökkent volna...

Ollive mester rögtön kiment a szobából, s mivel a levegő ellenállása is csökkent, ezúttal nem esett el. Bourcart kapitány s a többi tisztek is mindnyájan utána mentek, erősen megkapaszkodva a kötelekben, hajó-korlátban.

A hajó orra éjszak-éjszak-keletnek volt fordulva, de bármerre néztek, sehol sem láttak földet. De nem látták azt a tengeri szörnyeteget sem, a melyről a kádár azt állította, hogy megragadta és magával hurczolja a hajót.

De azért Cabidoulin János Mária még most is szentül hitt a szörnyetegben, s midőn Ollive mester azt mondta neki, hogy elvesztette a pint rumot, így felelt:

– Sőt megnyertem!... Ámbár bizonyos, hogy se te, se én nem ihatjuk meg soha!

– Hol van hát az a szörnyeteg? - kiáltott föl Ollive mester dühösen. - Csak a te ostoba fejedben!

– A hajó alatt van! - felelte a kádár konokul. - Most nem látni, mert elbujt... de tegnap!... de tegnap!... Egész nap hallottad a bőgését!...

E közben lassankint jobbról is, balról is úszó jégdarabok tünedeztek föl, és egyre sűrűbbek, nagyobbak lettek. Világos volt, hogy a Saint-Enoch már túl van a Behring szoroson és a Sarki-tengerben úszik.

Egyszerre csak az egyik matróz, a ki ez alatt fölmászott a csonka főárboczra, rémülten kiáltott föl:

– Jéghegy előttünk!

Nem is jéghegy volt, hanem a sarki zátony, az a roppant jégmező, mely vagy száz lábnyira emelkedik ki a tengerből. Fehér fölülete vakítóan ragyogott a napnak ferdén reá eső sugaraiban, s itt-ott nagy tömegekben lepték el a vízi szárnyasok s a lomha fókák, melyek kényelmesen henteregtek rajta.

A jégmező három-négy mérföldnyire lehetett tőlük, s a tenger itt már nagyon háborgott, úgy hogy a hullámok többször szilajon végig söpörték a hajót. Egy ízben a Saint-Enoch úgy féloldalt dőlt, hogy kis híja, hogy föl nem borult...

A mily mértékben sötétedett, oly mértékben nőtt a vihar, s a heves szél egész hófergeteget zúdított a hajóra... Végre, este hét óra tájban, a hullám még egyszer fölkapta a Saint-Enochot, rádobta egy jéghegyre, a melyen végig siklott s aztán összetöredezve neki vágódott a zátony jéghegyeinek.