A mozgó zátony.

Az angol hajóskapitány, miután farkasétvággyal elfogyasztotta az elébe rakott eledeleket s kissé magához tért bágyadtságából, így beszélte el hajótörése történetét:

– Midőn a Repton két nappal ezelőtt megpillantotta a Saint-Enochot, és egyenesen feléje tartott... (hogy mily szándékkal, azt King kapitány elhallgatta)... hirtelen irtózatos lökést kapott alulról. A feneke betört s a léken át zuhogva tódult be a víz. A szörnyű lökés kivetette a hajóból Stroke másodkapitányt három-négy matrózzal együtt; a többieket, a kik szintén odavesztek, a lezuhanó árboczok, vitorlarudak ütötték agyon. Ő maga, a még megmaradt legénységgel, idején csónakra szállhatott, de alig volt száz ölnyire a Reptontól, midőn a hajó már elmerült.

– Csak azon csodálkozom, - tette hozzá King kapitány, - hogy zátony van a tenger e részében.

– Nem lehet másként megmagyarázni, - felelte Heurtaux kapitány, - minthogy a tengerfenék vulkánikus erő folytán hirtelen fölemelkedett.

– Önök mégis szerencsésebbek mint mi, - szólt az angol sóhajtva: - megvan a hajójuk!

– Mit érünk vele, ha megfeneklett, s még az összes hajóteher föláldozásával sem szabadíthatjuk meg a zátonyról!

– Akkor hát miért ragaszkodnak hozzá? - kérdezte az angol. - Miért nem szállnak csónakra, s miért nem hagyják itt a hajót?...

Senki sem felelt. Mindenki érezte, hogy a tanács józan és helyes, de a követésétől mégis mind visszariadtak... Október vége felé járt az idő, s ilyenkor irtózatos viharok szoktak dühöngeni a Csöndes-tengernek ezen a vidékén... Istenkísértés lett volna csónakon neki vágni az óczeánnak!

Végre, hosszas csönd után, Filhiol orvos ezt kérdezte az angol kapitánytól:

– Bizonyára ön is tudja, hogy a midőn Pietropavlovszkban voltunk, egy tengeri szörnyeteg halálra rémítette a kamcsatkaiakat?

– Nem csak a kamcsatkaiakat, - felelte az angol, - hanem az én legénységemet is.

– Tehát elhitték azt a mesét?

– Azt hitték, hogy valami óriási polipról, fejlábúról van szó, a mit hajós nyelven kalmárnak, krakennek neveznek...

– De hisz ilyen állatok nincsenek! - kiáltott föl az orvos.

– Miért ne lehetnének? - vágott közbe Allotte hadnagy: - hisz már többször fogtak is!

– Fogtak, igen!... de nem oly óriás szörnyetegeket, mint a minőről a kamcsatkaiak beszéltek!... Az lehet, hogy egy-egy csónakot összetörhetnek: de hogy a mélybe ránthassanak egy több száz tonnás nagy hajót, az már igazán képtelenség!

– Magam is ezt hiszem, - szólt most Bourcart kapitány.

– Mondja meg hát, uram, - fordult Filhiol orvos az angolhoz: - látta-e útjában azt a roppant tengeri kígyót, melytől az együgyű kamcsatkai halászok úgy megrémültek?

– Nem, nem láttam... De láttam sok összetört csónak és hajó romjait... láttam több bálnát, mely döglötten úszott a vízen és nem szigony ölte meg... S ki tudja: nem ennek a szörnyetegnek a pusztító munkája volt-e mind ez?

– Nagyon valószínű, hogy az volt! - kiáltott közbe Allotte hadnagy.

– Sőt embereim egy része, - folytatta az angol kapitány, - határozottan állítja, hogy óriási karok, roppant ollók ragadták meg hajónkat, melyet előbb fölfordítottak s aztán lerántottak a mélységbe...

– Na, ebben az én legénységem is egyetért az önével, - mondta Bourcart kapitány. - A kádárom annyit beszélt nekik a tengeri kígyóról, hogy most már nem lehet kiverni fejükből ezt a rémmesét, és szentül meg vannak győződve arról, hogy a Reptont is ez a szörnyeteg pusztította el... Én magam azonban nem hiszem ezt a badarságot.

Este kilencz óra volt, de senkinek sem jutott eszébe az alvás. Egyre ezen a képzelt, vagy létező szörnyetegen vitatkoztak, s az orvos, meg Allotte hadnagy egyre jobban belemelegedtek a beszédbe, mikor Heurtaux kapitány hirtelen fölugrott.

– A hajó mozog! - kiáltott hevesen.

Halálos csönd lett. Mindenki fojtott lélegzettel, szívdobogva várakozott... A Saint-Enoch kétszer-háromszor gyöngén megrázkódott, aztán lassan fölemelkedett és féloldalt dűlt helyzetéből kissé egyenesebbre állt...

– Libegünk! - kiáltott föl Allotte hadnagy.

A tisztek mind fölrohantak a födélzetre. A koromsötét éjszakában néhány alaktalan, még feketébb árny látszott mozogni... A matrózok voltak, a kik fölriadva álmukból, szintén a födélzetre szaladtak, s visszhangként, ujjongva ismételték Allotte hadnagy kiáltását:

– Libegünk!... libegünk!...

A tisztek a hajó-korláthoz szaladtak és letekintettek, de semmit sem láttak. A hajó megmozdulása annál különösebb, hihetetlenebb volt, mert éppen tenger-apály lévén, még jobban meg kellett volna feneklenie... Pedig mozgott, libegett: határozottan úszott a vízen!

Egyszerre a mozgás meglassúdott... gyönge súrlódás nesze hallatszott föl a tengerből, s a hajó ismét megállt... megfeneklett!

A dolog érthetetlen volt!

A legénység összebújt a főárbocz körül és halkan beszélgetett. Azt magyarázgatták egymásnak, hogy a hajó libegését, mozgását nem okozhatta a tenger hullámzása, mert a tenger oly sima volt, mint a tükör; de nem okozhatta a tenger-dagály sem, mert az már három órával ez előtt elmúlt... E szerint hát...

– E szerint hát, - szólt Kardec, a szigonyos: - magának a zátonynak kellett megmozdulnia.

– A zátonynak? - kiáltottak többen álmélkodva.

– Ez bolond beszéd! - szólt az egyik kormányos: - különben is nem ez a fő, hanem az, hogy örökké itt ragadunk-e ezen az átkozott zátonyon, mint az osztriga a sziklán?

– Nem! - felelt egy mély, komor hang, a kádár hangja.

– Ah, hát te hiszed, hogy megszabadulunk innen? - kérdezte Ollive mester álmélkodva.

– Hiszem...

– És mikor?...

– Mihelyt a szörnyeteg elereszt bennünket.

– Miféle szörnyeteg? - kiabáltak többen meghökkenve.

– Az a szörnyeteg, a melyik megragadta a Saint-Enochot... és le fogja rántani a Csöndes-tenger fenekére!

A legénység némán nézett össze. Halotti csönd lett. Talán egyetlen egy sem volt a matrózok közt, a ki ne hitte volna Cabidoulin János Mária szörnyű jövendölését.

A vitorlamester fogcsikorgatva és fölemelt öklökkel rohant rá a kádárra:

– Elhallgatsz-e, vén gazember?!...

A legénység azonban morogva állta útját s eleven sövényként fogta körül a kádárt, a ki diadalmasan mérte végig a vitorlamestert és maró gúnnyal kérdezte:

– Nos, ki nyerte meg a pint rumot?

A tisztek sápadtan hallgatták ezt a szóváltást, de nem avatkoztak bele, annyira meglepte őket a legénység magatartása. Pár pillanat telt el szorongó, temetői csöndben, aztán valaki elkiáltotta magát:

– Meneküljünk a hajóról, a míg lehet!

– Úgy van!... úgy van! - zúgtak a matrózok helyeselve és legott rohantak a csónakok felé.

– Megálljatok! - kiáltott rájuk Bourcart kapitány dörgő hangon. - A legelsőt, a ki csónakba ül, agyonlövöm!

S előrántva pisztolyát, fenyegetően czélzott a tömegre. Tisztjei és King kapitány szintén revolvert fogtak, s mind az öten készen voltak, hogy rálőnek a legelsőre, a ki a csónakokhoz közeledik.

A legénység megdöbbent egy pillanatra és megállt. Bourcart kapitány pedig lejött a hajóhídról, egyenesen Cabidoulin János Máriához lépett és fenyegetően ráfogta pisztolyát.

– Te vagy felelős mindenért! - kiáltott föl fogcsikorgatva.

– Én!... kapitány?...

Bourcart kapitány azonban nem is felelt neki, hanem Ollive mesterhez fordulva, azt parancsolta:

– Veresd vasra!... Le vele a hajó-fenékre!...

A legénység morogni kezdett, Cabidoulin pedig méltatlankodva csattant föl:

– Azért veret vasra, mert megjövendöltem az igazat?...

– Úgy van!... az igazat!... Igazat mondott! - kiabált a legénység összevissza.

És mintha csak ezeket a szavakat akarná megerősíteni a természet is, a tenger hirtelen elbődült vagy fél kilométernyire, a hajó irtózatos lökést kapott, majd egy roppant hullám fölvette a tarajára és szédületes gyorsasággal vitte, ragadta magával a Csöndes-tenger végtelen sivatagján!...