Csupán egyetlen világító pont, egy fél kercnyire. A haldokló - vagy tán a halott - lámpása. Ez hát a bárkás háza. A nyanya az előbb rámutatott. Tévedés kizárva.

A süvítő híjjek meg a vihar tombolásán is áttörő zuttyok közepett szedi Trifulgas doktor a lábát.

Ahogyan megközelíti, úgy rajzolódik ki mindjobban a ház, amelyről már látni, hogy egymagában áll a hangapuszta közepén.

Különös, mennyire hasonlít az orvoséra, a luktropi Hat-Négyre. Ugyanaz az ablakok homlokzati elhelyezése, sőt még a kis félköríves kapu is ugyanaz.

Trifulgas doktor siet, ahogy csak a szélrohamok engedik. A kapu félig nyitva áll, csak be kell lökni. Belöki hát, s amint belép rajta, a szél nyomban be is dörrenti mögötte vadul.

Odakünn Hurzof kutya vonít, időről időre elhallgatva, mint kántorok a Negyven Óra zsoltárversei közt.

Sajátságos! Mintha Trifulgas a tulajdon házába tért volna vissza. Pedig hát nem tévedt el. Nem írt le kerülőt sehol. Kétségkívül a Karniu-völgyben van, nem pedig Luktropban. S mégis, ugyanaz az alacsony és boltíves folyosó, ugyanaz a fa csigalépcső, széles, a sok kézdörzsölés elkoptatta korlátjával...

Fölmegy az emeletre. Az ajtó alól gyönge fény szűrődik ki, akárcsak a Hat-Négyben.

Képzelődnék? A derengésben ráismer szobájára, a sárga kanapéra, jobboldalt az öreg körtefa ruhásszekrényre, balkézt a páncélkasszára, ahová a százhúsz fretzert szándékozott berakni. Itt van bőrleffentyűs karosszéke, kecskelábú asztala, s rajta, a kihunyófélben levő lámpás mellett gyógyszerkönyve, a 197. oldalon fölütve.

– Mi a csuda lelt? - motyogja.

Hogy mi lelte? A hideg lelte ki. Pupillája a félelemtől kitágul. Teste mintha összemenne, összezsugorodik. Bőrét jeges veríték lepi, apró borzongások futkároznak a hátgerincén.

De siess hát! Olaj híján a lámpás kihuny - s a haldokló úgyszintén!

Igen, az ágy itt van - az ő oszlopos, baldachinos ágya, mely éppolyan széles, mint amilyen hosszú, s amelyet lombmintás függöny övez. Lehetséges-e, hogy ez itt egy nyomorult bárkás vacka?

Reszkető kézzel ragadja meg Trifulgas doktor a függönyt. Félrevonja, mögéje néz.

A haldokló, kinek csak feje látszik ki a takaróból, mozdulatlan, mintha éppen most lehelte volna ki a lelkét.

Az orvos fölébe hajol...

Hah! micsoda sikoltás! Reá odakünn vészjósló kutyaugatás válaszol.

A haldokló nem Vort Kartif, a bárkás!... Trifulgas doktor az!... Őt ütötte meg a guta - őt magát! Agyvérzés, egész sor hirtelen bevérzés az agyüregekben, a sérülés fészkével ellentétes testoldal bénasága!

Igen! ő az, őmiatta szaladtak el hozzá, őmiatta fizettek százhúsz fretzert! Ő az, ő, ki szívtelenségében nem volt hajlandó segítséget nyújtani a szegény bárkásnak! Ő az, aki meg fog halni!

Trifulgas doktor olyan, mint az őrült. Elveszettnek érzi magát. Most már egyik csapás a másikat követi. Nemcsak a koordinációs funkciók szűnnek meg; a szívműködés és a lélegzés is leáll. S lám, mégsem veszítette el teljesen az öntudatát!

Mit tegyen? Érvágással csapolja le a fölös vért? Trifulgas doktor halott, ha tétovázik...

Ebben az időben még lecsapolták a vért, s akárcsak napjainkban, az orvosok mindazokat ki is gyógyították a szélhűdésből, akik nem haltak bele.

Trifulgas doktor fölkapja táskáját, előszedi lancettáját, beleszúrja hasonmása karjába: az érből nem folyik vér. Erősen dörzsölni kezdi a mellét: a magáéban kihagy a dobogás. Forró kővel hevíti a lábát: az övé kihűl.

Hasonmása ekkor fölül, csapkod, egy végsőt hördül...

És Trifulgas doktor, mindama dolgok ellenére, melyeket a tudomány sugallhatott neki, meghal a tulajdon kezei között.

Híjj!... Zutty!...