Midőn Tartelett megtudta, hogy nemcsak medvék vannak a szigeten, hanem tigrisek is, kesergése ujból megkezdődött. Most már ki sem mer menni az ember! Ezek a vadállatok előbb-utóbb reá találnak a Vilmos-fához vezető utra is! Azután sehol sem lesz többé biztonság! A tánczmester rémületében nem kivánt kevesebbet, mint legalább is várerőditéseket kőfalakkal, sánczokkal, viárkokkal, töltésekkel, bástyákkal, övezettel, a mi a sequoia fa-csoportját biztos menedékké tette volna. S minthogy erre nem lehetett kilátás, minden áron haza akart, vagy akart volna menni.

– Magam is szeretnék! - felelgeté neki kurtán Godfrey.

S a viszonyok, a melyek közé a Fina-sziget vendégei most jutottak, csakugyan egész mások voltak, mint eddigelé. Az élet föntartásaért, az élet első szükségleteiért vívott küzdelmük, hála érte a szerencsés körülményeknek, tényleg sikerült nekik. Abban is reménykedhettek, hogy a rossz időjárás, a tél viszontagságai ellen sikeresen megküzdenek; de hogy vadállatok vérengző támadásai ellen magukat védelmezhessék, a mire pedig minden pillanatban készen kellett lenniök, arra valóban hiányzott minden eszközük, hiányzott még a lehetőség is.

A helyzet tehát, igy összebonyolódva, egyre komolyabb lett s attól lehetett tartani, hogy csakhamar egészen tarthatatlanná lesz.

– De hát, - ismétlé szüntelen Godfrey, - hogy történhetett, hogy négy egész hónap alatt egyetlen egy vadállatot sem láttunk a szigeten, s most tizenöt nap alatt egy medve és egy tigris ellen kellett harczolnunk?... Mi lehet ennek a magyarázata?

A dolog érthetetlennek látszhatott, de valóságát, annyit be kell ismerni, nem lehetett kétségbevonni.

Godfrey, kinek hideg vére és bátorsága a megpróbáltatásokkal szemben egyre növekedett, még most sem csüggedt el. Miután most félelmes állatok fenyegették a kis telepet, főfeladat volt minden késedelem nélkül azt támadásaik ellen biztonságba helyezni.

De hát micsoda rendszabályokhoz nyuljanak? - Először is elhatározták, hogy kirándulásaik az erdőben s a tengerparton ritkábbak lesznek; s hogy soha nem távoznak el hazulról, csak jól fölfegyverezve, és csakis olyankor, a midőn anyagi szükségleteik beszerzése czéljából az elkerülhetetlen lesz.

– Ebben a két esetben elég szerencsések voltunk, - mondogatta gyakran Godfrey; - de ki tudja, máskor is ily szerencsésen szabadulhatnánk-e. Ennélfogva nem szabad a veszedelmet koczkáztatni, csak ha épen elkerülhetetlen!

Azonban még a kirándulások abbahagyása magában nem volt elegendő; minden áron gondoskodni kellett arról, hogy a Vilmos-fa - ugy a lakóhely, mint a tyukketrecz s a környék a házi állatokkal - a mennyire csak lehet, meg legyen védelmezve, s hogy a vadállatok esetleges támadása ne okozzon helyrehozhatatlan pusztulást.

Godfrey tehát, ha már Tartelett fura tervei szerint nem is erősithette meg a Vilmos-fát, legalább arra gondolt, hogy egymás közt összeköti a négy-öt nagy sequoiát, mely azt körülvette. Ha sikerülne neki elég erős és magas kerítést rögtönözni egyik fa törzsétől a másikig,

aránylag biztosan érezhetnék magukat a mögött, - legalább minden hirtelen támadás ellen meg lennének védelmezve.

Godfrey gondosan szemügyre vevén a hely szinét, ugy találta, hogy e gondolat meg-valósitható, ámbár tagadhatatlanul igen nagy munka lesz. Ha még a legszükebb határok közé szoritják is, legalább háromszáz láb kerületű kerítést kellett felállitani. Ebből megitélhetni, mennyi fát kellett kiválasztani, levágni, megnyesni, helyreszállitani, hogy a kerítés elkészüljön.

Godfrey nem riadt vissza ettől a nehéz munkától. Közölte terveit Tartelettel, a ki helyeselte azokat, s tevékeny és kitartó segedelmet igért; fontosabb volt azonban, hogy sikerült Karéfinotuval is megértetni a dolgot, a ki rögtön kész volt hozzáfogni a munkához. Hozzá is láttak késedelem nélkül.

A folyó egyik szögleténél, mintegy egy mértföldnyivel a Vilmos-fa felett, egy kis tengeri fenyő-erdő volt, a melynek fái - közép nagyságu példányok - deszkák és oszlopok hiján igen alkalmasoknak kinálkoztak arra, hogy minden előleges kifaragás nélkül felhasználhatók legyenek a kerítés elkészitésére.

Godfrey és két társa másnap, november 12-én hajnalban megindult ebbe az erdőbe. Ámbár jól fel voltak fegyverkezve, mégis csak a legnagyobb óvatossággal haladtak előre.

– Nem érnek ezek a kirándulások semmit - mormogá magában Tartelett, kit ez ujabb erőfeszitések mindjobban elkeseritettek. - Jobb volna haza menni.

Godfrey már nem vett fáradságot magának arra, hogy feleljen neki. Ez alkalommal nem voltak tekintettel hajlamaira, nem hivatkoztak még csak értelmére sem. Karjai ereje volt az, a mire közös jólétük érdekében szükség volt. S reá kellett szánnia magát ez egészében bizony nagyon kelletlen munkára.

Különben a Vilmos-fától az erdőig való egy mértföldnyi ut közben nem történt semmi szerencsétlenség. Az ut mentén a cserjéket gondosan átkutatták, a közel fekvő rétet gondosan szemmel tartották; de nem találtak semmi gyanúsat. A házi állatok, melyeket ott legeltettek, nem mutattak semmi rémületet. A szárnyasok is ott kaparásztak helyükön minden nagyobb lárma nélkül, mint rendesen.

Csakhamar hozzáláttak a dologhoz.

Godfrey igen helyesen ugy okoskodott, hogy a bekeritéshez nem fog előbb hozzá, csak mikor minden fa, a melyre szüksége van, le lesz vágva. Biztosabban lehet dolgozni - ugy okoskodott

– ha a munkát egy helyütt csoportositják.

Karéfinotu e nehéz vállalkozásban igen nevezetes szolgálatokat tett. A fejsze s a fürész kezelésében csakhamar rendkivüli ügyességre tett szert. Ereje lehetővé tette, hogy akkor is folytathassa munkáját, midőn Godfrey kénytelen volt azt félbe hagyni, hogy pár pillanatra megpihenjen; s midőn Tartelett, lehanyatló kézzel, összetörődött testtel, annyira kifáradt, hogy még hegedüjét se lett volna ereje fölemelni.

Pedig a táncz és testtartás e szerencsétlen mesterének, ki igy a favágó szerepére sülyedt, Godfrey ugyis a feladat kevésbé nehéz részét szánta: az ágak lenyesését a már levágott szálfákról. Ennek daczára, ha Tartelett napszáma nem lett volna is több egy féldollárnál, bizony ingyenbe kapta volna annak legalább négy-ötödét.

Hat napon át, november 12-től 17-ig, a munka nem szünetelt. Kora reggel kimentek a helyszinére, magukkal vitték a napi élelmet, s csak estére tértek vissza a Vilmos-fához. Az idő nem volt valami nagyon szép. Az égen gyakorta jelentkeztek sűrü felhők. Változékony idő

járt, hol napos, hol esős. Zápor idején a favágók, ugy, a hogy lehetett, megvonták magukat a fák alatt, azután ujra hozzáláttak a munkához.

November 18-án, minden fa levágva, lenyesve, elkészitve, ott feküdt már a földön, készen a Vilmos-fához való szállittatásra. Ez idő alatt megint nem mutatkozott a patak közelében semmiféle vadállat. Önkénytelenül fölmerült a kérdés, maradt-e még több is a szigeten, s a halálosan talált medve és tigris nem volt-e itt bármily valószinütlennek lássék is - fajuk utolsó képviselője.

Bármint legyen is, Godfrey nem akart lemondani a tervről, hogy szilárd kerítést készit, a mely biztositja mind a tigrisek és medvék, mind pedig a vademberek hirtelen való támadásai ellen. Különben is a munka nehezén már túl voltak, mert csupán az volt hátra, hogy a kész anyagot elszállitsák arra a helyre, a hol azt feldolgozzák.

Azt mondtuk, hogy a munka nehezén már túl voltak, ámbátor ez a szállitás rendkivül nehéznek látszhatott. Az is lett volna, ha Godfreynek nem lett volna egy igen gyakorlati terve, a mely által jelentékenyen megkönnyebbedett a dolog, az t. i., hogy a patak vizét, mely a legutóbbi esőzések által egészen megáradt, használja fel a fa elszállitására. Ugy gondolta, hogy kisebb szállitmányokká, tutajokká köti össze a szálfákat s szép módjával leusztatja a sequoia-csoport felső csucsáig, a melyet a patak rézsut érintett. Ott a kis hid által képezett gát önkényt megállitja a tutajokat. S e ponttól a Vilmos-fáig alig volt 25 lépés. Ha volt valaki, a kinek szerfölött tetszett ez a terv, Tartelett volt az, a tánczmester, a ki most már vissza-nyerhetni remélte oly nagyon kompromittált emberi nyugalmát és méltóságát. Még 18-án összeállitották s vizre bocsátották az első szállitmányt. Minden baj nélkül megérkezett az a gátig. S nem telt bele három nap, 20-ka estéig, minden levágott fa helyére jutott.

Másnap az első oszlopok, két lábnyira beverve a földbe, emelkedni kezdtek, hogy a Vilmos-fát környező sequoiák közt a kapcsolatot fentartsák. Hogy szilárdabban álljanak, fölül hajlitható, de erős ágakkal kötötték össze őket egymással.

Godfrey nagy örömmel látta, mint halad a munka s alig várta, hogy vége legyen.

– Ha egyszer a kerítés meglesz, - mondá Tartelettnek, - akkor egészen otthon leszünk.

– Egészen otthon csak akkor leszünk, - felelé szárazon az érdemes tanár, - ha majd a Montgomery-utczában leszünk, a Kolderup-palota szobáiban.

S ezt a véleményt nem igen lehetett megtámadni.

November 26-án a kerítés három negyedrésze már fel volt állitva. Körülvette az, a sequoiákat egymással összekapcsolván, azt a fatörzset is, melyben a tyukketrecz volt elhelyezve s a melyből Godfrey istállót akart készittetni.

Még három vagy négy nap, s a kerítés egészen kész lesz. Akkor aztán csak az lesz hátra, hogy biztos ajtót készitsenek s a Vilmos-fa minden hirtelen támadás elől teljesen el lesz zárva.

Azonban másnap, november 27-én, e munkát oly körülmények szakitották félbe, a melyeket részletesebben elő kell adnunk, mert azon megmagyarázhatatlan jelenségek közé tartoztak, a minőket már többször is tapasztaltak a Fina-sziget lakosai.

Reggeli nyolcz óra tájban Karéfinotu felmászott a belső nyiláson át a sequoia koronájáig, hogy légmentesebben zárja el a lyukat, melyen a hideg és eső jelen állapotában könnyen behatolhatott; ebbeli munkája közben azonban egyszerre csak különös kiáltást hallatott.

Godfrey, ki a keritésnél dolgozott, oda tekintett, s látta, hogy a fekete igen kifejező kézmozdulatokkal arra biztatja, hogy jöjjön fel ő is.

Godfrey ugy okoskodott, hogy fontos ok nélkül Karéfinotu nem zavarná meg őt munkájában s azért magához vevén messzelátóját, felmászott a fa odvában, kibujt a lyukon, s csakhamar ott volt a fa tetején, egyik leghatalmasabb ágon.

Karéfinotu, kezét a Fina-sziget északkeleti gömbölyű nyulványa felé tartva, figyelmeztette Godfreyt, hogy ott valami füst van, a mely ugy emelkedik a levegőbe, mint valami hosszu seprő.

– Már megint! - kiáltá Godfrey.

S messzelátóját a kérdéses irányba szögezvén, csakhamar megbizonyosodott, hogy most minden csalódás lehetetlen, hogy az csakugyan füst, még pedig oly füst, mely igen jelentékeny tűzhelyről kell hogy származzék, mert ily távolságból - közel öt kis mértföldről - tisztán kivehető. Godfrey a fekete felé fordult. Az tekintetével, mozdulataival, egész magatartásával meglepetésének adott kifejezést. Nyilván ő sem csodálkozott kevésbbé e jelenségen, mint maga Godfrey.

Különben pedig, a meddig a szem látott, a tengeren nem volt semmiféle hajó, a mi arra mutatott volna, hogy mostanában a parton emberek - vadak vagy európaiak - kötöttek volna ki.

– De most már igazán utána kell járnom a tűznek, melyből e füst ered! - kiáltá Godfrey.

S a sziget északkeleti részére, majd a sequoia lábához mutatva, meg akarta Karéfinotuval értetni, hogy percznyi késedelem nélkül arra a tájra akar sietni.

Karéfinotu megértette. Többet tett, mint pusztán megértette: fejével helyeslőleg intett.

– Ugy van, - mondá magában Godfrey, - ha emberi lény van ott, meg kell tudni, ki ő, honnét jött! meg kell tudni, hol és miért rejtőzik! Mindnyájunk biztonságáról van szó.

Egy percz mulva Karéfinotu és ő lesiettek a fáról. Aztán Godfrey elmondván Tartelettnek, a mi történt s elmondván, hogy mit szándékozik tenni, felszólitotta, hogy tartson velük az északi part felé.

Hogy tiz mértföldnyi utat tegyen, ez nem valami csábitó gondolat volt a tánczmester úrra nézve, a ki lábait, mint egyénisége legbecsesebb részét, pusztán arra valónak tartotta, hogy azt nemes mesterségében fáraszsza el. Azt felelte tehát, hogy inkább a Vilmos-fánál marad.

– Ugy hát magunk megyünk, - mondá Godfrey, - este előtt azonban ne várjon haza.

És ketten elindultak.

Karéfinotu és Godfrey némi élelmiszereket vevén magukhoz, hogy útközben megreggeliz-hessenek, búcsút vettek a tánczmestertől, kinek egyéni véleménye az volt, hogy nem fognak találni semmit és hiába fárasztják magukat, - aztán útnak indultak.

Godfrey magával vitte puskáját és revolverét; a fekete pedig a baltát és a vadászkést, mely kedvencz fegyvere lett. Átmentek a szálfa-hidon, s a patak jobb partjára jutottak; onnét a rétségen át a tengerpart azon része felé tartottak, a honnét a sziklák közül a füstöt látták emelkedni.

E pont inkább keletre volt, mint az a környék, a melyen Godfrey második ilynemű kutatása közben tudvalevőleg hiába járt. Mindketten igen gyorsan haladtak, de azért gondosan vigyáztak, biztos-e útjok, s a bokrok mögött s a cserjében nem lappang és leskelődik-e valamely oly állat, a melynek támadásától tartaniok kell.

Nem akadt útjokba semmi olyas, a mi bennök aggodalmat kelthetett volna.

Délben, miután ettek, egy pillanatig sem pihenve megérkeztek mindketten az első szikla-réteghez, mely a part felé vonult. A füst még mindig látható volt s negyed mértföldnyinél kisebb távolságban lebegett. Folyton egyenes irányban haladva, mulhatatlanul el kellett oda jutniok.

Siettették tehát lépteiket, azonban fokozódott vigyázattal, nehogy valami meglepetés vagy baj érje őket.

Két percz mulva a füst eloszlott, mintha csak hirtelen kioltották volna.

Godfrey azonban szabatosan megjegyezte a helyet, mely fölött a füstöt utolszor látta. Egy szikla csúcsa fölött emelkedett ez, egy bizar alaku szikla fölött, mely tört piramisszerű formájánál fogva könnyen fel volt ismerhető.

A kis negyedmértföldön gyorsan áthaladtak; a sziklacsoportot megkerülték, s azzal Godfrey és Karéfinotu eljutottak a tengerpartra, alig ötven lépésnyire a sziklától.

Rohantak feléje... senki sem volt ott!... De ezuttal alig eloltott zsarátnokot, félig megszenesült üszköt találtak ott, nyilvános jeléül annak, hogy ott csakugyan tűz volt.

– Itt valaki járt! - kiáltá Godfrey. - Itt járni kellett valakinek, és pedig alig pár perczczel ezelőtt! Meg kell tudnom, ki volt az?...

Bekiáltott a sziklák közé... Semmi válasz... Karéfinotu éles orditást hallatott... Senki sem felelt.

Neki láttak mindketten a szomszédos sziklák átkutatásához; keresték, nincs-e ott valami barlang vagy üreg, mely valamely hajótöröttnek, vagy benszülöttnek és vadnak tanyául szolgálhat...

Hiába járták be a tengerpart szikláinak összes szakadékait. Sehol sem találtak oly helyet, a mely azt mutatta volna, hogy ott laknak, vagy laktak. Még csak embernyomot sem találtak.

– És mégis, - ismétlé Godfrey, - most egész bizonyos, hogy a füst, a melyet láttunk, nem valami forrás gőze volt. Tűz égett ott, fából és füből gyuladt tűz, a mely nem alhatott ki magától!

Minden keresés hiába volt. Két óra felé tehát, nyugtalanul s elkedvetlenedve, hogy hiába jártak, Godfrey és Karéfinotu megindult visszafelé a Vilmos-fához.

Godfrey - igen természetesen - mély gondolatokba merülve mendegélt. Ugy tetszett neki, hogy valami rejtett hatalom uralma alá jutott. Ennek a füstnek ismételt megjelenése, vadállatok mutatkozása, nem árulta-e el mind, hogy rendkivüli állapotok következtek be?

S ebbeli sejtelmében nem kellett-e még jobban megerősíttetnie, midőn egy óra mulva, a mint a rétségen haladtak át, ott valami különös zajt hallott, olyan tompa zörgés-félét. Karéfinotu hirtelen visszarántotta őt és pedig bizony éppen jókor, mert egy kigyó, mely a fűben kúszott, épen reá akarta magát vetni.

– Kigyók! most meg már kigyók is vannak a szigeten! A medvék s tigrisek után még csak ez volt hátra! - kiáltá.

Csakugyan kigyó volt; abból a fajtából, mely könnyen fölismerhető a zajról, melyet kúszása okoz, csörgő kígyó, még pedig a legmérgesebb fajtáju s a maga nemében valódi óriás.

Karéfinotu oda vetette magát Godfrey s a kigyó közé, mely nem sokára eltűnt a sűrű bozótban.

De a fekete üldözni kezdé s nem sok idő mulva elérvén, egy fejszecsapással leütötte a fejét. Mire Godfrey utána ment, az állat két darabban hentergett a véráztatta földön.

Azután több kigyót is láttak még a réten, melyet csak a patak választott el a Vilmos-fától s ezek sem voltak kevésbbé veszedelmesek, mint az első.

Kigyók egész özöne lepte-e el hamarjában e szigetet? Fina szigete versenytársává volt-e leendő a hajdani Tenosnak, mely az őskorban kigyóiról lett nevezetessé s a viperának nevet adott.

– Menjünk! menjünk! - kiáltá Godfrey, intvén Karéfinotunak, hogy siettessék lépteiket.

Nagyon nyugtalankodott. Szomoru előérzet bántotta s nem tudott fölötte uralkodni.

Ennek uralma alatt, valami közel bekövetkező szerencsétlenségtől tartva, nagyon igyekezett, hogy mentül hamarabb visszaérjen a Vilmos-fához.

S mikor a patakon átvezető hidhoz ért, csakugyan meggyőződött, hogy ösztöne igazat mondott.

Kétségbeesett kiáltozás hangzott az óriás-fák felől. A rémület hangján kiáltoztak segitségért; hogy ki kiáltozott, az iránt nem lehetett kétség.

– Tartelett! - kiáltá Godfrey. - A szerencsétlent megtámadták!... Gyorsan, gyorsan!

A hidon áthaladván, husz lépéssel arrább meglátták Tartelettet, a mint teljes erejéből futott.

Feltátott szájjal üldözte egy krokodil, mely a patakból jött elő. A szegény ember, fejét vesztve, a rémülettől őrülten, a helyett, hogy jobbra vagy balra kitért volna, egyenes irányban szaladt, igy koczkáztatva, hogy az állat eléri... Egyszerre megbotlott, elesett... El volt veszve.

Godfrey megállt. E fenyegető veszedelemmel szemben hideg vére egyetlen pillanatra sem hagyta el. Lekapta válláról puskáját, s szemén fölül czélba vette a krokodilt.

A fegyver elsült s jól irányzott golyója eltalálta a szörnyeteget, mely egyet vetett magán s aztán mozdulatlanul elterült a földön.

Karéfinotu rohant Tartelett felé s fölsegitette... A tánczmester az elszenvedett rémület - de minő rémület! - árán megmenekült.

Esti hat óra volt.

Egy percz mulva Godfrey és társa visszatért a Vilmos-tanyára.

Mily keserű gondolatok foglalkoztathatták őket az esteli alatt. Az álmatlanság mily gyötrelmesen hosszu órái következtek be a Fina-sziget lakosaira, kiknek most ellenük fordult a szerencse.

A mi a tánczmestert illeti, ő szorongattatásaiban nem talált csak három szót, a mely kifejezte minden gondolatát, s a melyet untalan ismételt is:

– Haza szeretnék menni!