A kiket balvégzetük Fina-szigetére vetett, azoknak - be fogja látni az olvasó - elég okot adhatott az aggodalomra, hogy a szigeten ily veszedelmes vadállatra bukkantak.

Godfrey - meglehet, hogy rosszul tette - nem akarta eltitkolni Tartelett elől azt, a mit tapasztalt.

– Medve! - kiáltott a tánczmester, oly arczczal tekintve maga körül, mintha a Vilmos-fa köröskörül lenne véve ily vadállattal. - Medve? Mire való már itt a medve? Hiszen a mi szigetünkön eddig nem volt medve! S ahol egy medve van, lehet több medve is, s még sok más vérszopó állat is, teszem jaguár, párducz, tigris, hiéna és oroszlán!

Tartelett már azt képzelte, hogy a Fina-sziget egy egész elszabadult állatsereglet megroha-násának van kitéve.

Godfrey azt felelte, hogy semmit nem szabad túlozni. Annyi bizonyos, hogy ő látott egy medvét. Hogy történhetett, hogy eddigelé, mikor át meg át kutatta a sziget erdeit, soha nem akadt szeme elébe ily állat, azt nem tudta megmagyarázni s az valóban megmagyarázhatatlan is volt. De ettől addig a következtetésig, hogy most már erdők, rétek zsibongnak a mindennemü ragadozó állattól, még igen messze volt az ut. De mégis ajánlatosnak tartotta az óvatosságot, s azt, hogy csak jól fölfegyverkezve távozzanak hazulról.

Szegény Tartelett! E naptól kezdve a félelem, izgalom, rémület, az oktalan aggodalmaskodás uj élete vette kezdetét reá nézve, a mely a legnagyobb mértékben fölkelté benne a honvágyat.

– Nem! - ismétlé untalan, - ez már mégis sok! Ha vadállatok vannak a szigeten, akkor én köszönöm a mulatságot és inkább haza megyek.

Csak lehetett volna!

Godfreynek és társainak ettől fogva ugyancsak résen kellett állani. Támadástól most már nemcsak a tengerpart s a rét felől, hanem a sequoia-csoportban is tartaniok kellett. Ennélfogva komoly rendszabályokhoz nyultak, hogy véletlen megrohanás ellenében biztositsák lakóhelyüket. Az ajtót lehetőleg megerősitették, hogy a vadállatok támadását kiállhassa. A mi a házi állatokat illeti, Godfrey szeretett volna nekik istállót késziteni, a mibe legalább éjszakára bezárhassák őket, de ez nem volt könnyü dolog. Beérték tehát azzal, hogy a mennyire lehetett, a Vilmos-fa közelében tartották őket, egy keritésfélébe szoritva, a melyből nem távozhattak. De ez a kerités sem elég erős, sem elég magas nem volt, hogy egy medvét vagy hiénát megakadályozhatott volna, hogy rajta átugorjék vagy áttörjön.

Mivel azonban Karéfinotu, minden ellenkezés daczára, éjszakának idején mindig kinn őrködött, Godfrey remélte, hogy minden direkt támadást megakadályozhatnak.

Karéfinotu, midőn igy mintegy előörsi szolgálatot teljesitett a Vilmos-fánál, tagadhatatlanul veszélynek tette ki magát; de bizonyosan felfogta, hogy az által szolgálatot teljesit élete megmentői irányában; s igy, bármint ellenezte is Godfrey, ragaszkodott ahhoz, hogy ő ott kinn tölti az éjet.

Egy hét telt el, a nélkül, hogy a veszedelmes látogatók közül a környéken egy is mutatkozott volna. Godfrey különben nem távozott a lakóháztól többé, csak ha éppen szükséges volt. Mig a bárányok, kecskék s más állatok a szomszédos réteken legeltek, mindig szemmel tartották

őket. Legtöbbször Karéfinotu volt a pásztoruk. Puskát nem vitt magával, mert, ugy látszott, a tüzelő fegyverrel való bánást nem sajátitotta el, hanem övébe mindig volt dugva egy vadászkés s jobbjában mindig volt egy bárd. Igy fölfegyverkezve az erőteljes fekete nem habozott volna rá rohanni egy tigrisre, vagy bármely más veszedelmes állatra se.

Azonban, mivel sem medvét, sem más, vele fajrokon állatot többször nem láttak, Godfrey kezdett megnyugodni. Lassan-lassan ujra megkezdte körutjait s vadászatait; messze a sziget belsejébe azonban nem ment. Ilyenkor, ha a feketét magával vitte, Tartelett jól bezárkózott a Vilmos-fába és ki nem bújt volna onnét, ha mindjárt arról lett volna is szó, hogy tánczleczkét adjon valakinek! A mikor azonban Godfrey maga távozott el hazulról, Tartelett urnak társasága maradt, s ő egész buzgalommal látott annak oktatásához.

Tartelettnek eleintén abban főtt a feje, hogy megtanitja Karéfinotut angolul a leghasználatosabb szavakra; erről azonban le kellett mondania, annyira képtelennek bizonyult a fekete kiejtő tehetsége minden ilyen kisérlet megvalósitására.

– Ugy hát, - szólt magában Tartelett, - ha mestere nem lehetek, tanitványa leszek!

S most már abban mesterkedett, hogy ő tanulja meg a szójárást, melyen Karéfinotu beszél.

Hiába mondta neki Godfrey, hogy annak bizony édeskevés hasznát fogja venni, Tartelett nem tágitott. Addig lábatlankodott, mig csak meg nem értette Karéfinotuval, hogy azt akarja, megtudni tőle, hogyan nevezik az ő nyelvén azokat a tárgyakat, melyeket kezével megjelöl.

S ugy kellett lenni, hogy Tartelettnek mint tanitványnak kiváló képességei voltak, mert nem került bele tizenöt nap, s tudott már vagy tizenöt szót! Tudta, hogy Karéfinotu «brisi»-nek nevezi a tüzet, «aradu»-nak az eget, «mervirá»-nak a tengert, «durá»-nak a fát stb. S oly büszke volt e tudományára, mintha polynéziai nyelvtudományával száz aranyat nyert volna az akadémián.

Ekkor történt, hogy a háladatosság nemes érzelmeiből kiindulva, Tartelett elhatározta, hogy ha már nem viszonozhatja mestere irányában tett szolgálatait, ugy, hogy angolul tanitja meg, viszonozni fogja az által, hogy az európai tánczművészet szabatos elveit s kecses mozdulatait fogja vele elsajátittatni.

Godfrey meg nem állhatta, hogy jóizüen ne kaczagjon, midőn ezt meghallotta. Utóvégre időtöltés volt ez is, s vasárnaponkint, midőn nem volt egyéb dolga, örömest volt jelen a táncz-leczkéken, melyeket a hirneves san-franciskói Tartelett rendezett. Volt is rajta mit látni. Szegény Karéfinotu vért izzadott, hogy el tudja sajátitani a táncz elemi szabályait. S nem is volt ő ügyetlen, sem jó akarat hiján; csakhogy, mint minden fajbelijének, neki is hátranyomott válla, kidülledt hasa, csámpás térde és lába volt. Próbáljon aztán valaki Kampillit csinálni egy ilyen testalkatu vadból!

A tánczmester azonban ennek daczára egész hévvel látott feladatához. S maga Karéfinotu is, ámbár sokat gyötrődött vele, buzgó volt és kitartó. El sem képzelhetni, mily kinjába került neki, lábait az első poziczióba rakni. Hát még mikor abból a második, aztán a harmadik poziczióba kellett átmennie!

– Ide nézz, tökfejü! - kiáltá Tartelett, kinél az oktatás és példaadás mindig együtt járt. - Kifelé a lábbal! még jobban kifelé. Egyik láb sarkát a másik láb hegyéhez! El egymástól a két térdet, szamár! Előre a vállat! ügyetlen. Egyenesen tartsd a fejedet!... gömbölyüen karjaidat!

– De hisz lehetetlenséget kiván tőle! - szólt közbe Godfrey.

– Értelmes embernek semmi sem lehetetlen! - volt Tartelett állandó válasza.

– De testalkata nem hajlékony ilyesmire!

– Majd hajlékony lesz, fogadok! Hajlékonynyá kell lennie! Aztán legalább, később, e vadember nekem fogja köszönhetni, hogy illendően fog fölléphetni a szalonokban s társaságokban.

– Ugyan Tartelett! teljes világéletében nem lesz ennek alkalma szalonokban föllépni.

– Honnan tudja ön azt, Godfrey, - felelé lábujjhegyre ágaskodva Tartelett. - Nem az uj társadalmi rétegeké-e a jövő?

Ez volt Tartelett minden vitatkozásának vége. Aztán kezébe vette kis hegedűjét és vonóját, s oly ugráncsi dallamokat csalt ki belőle, hogy Karéfinotu majd kiugrott a bőréből. Mikor ezeket hallotta, nem kellett olyankor biztatni. Igaz, hogy nem törődött a khoreografia mély értelmü szabályaival, hanem ugrott, tombolt, czigánykereket hányt, a hogy isten tudnia adta.

És Tartelett, elmélázva, a mint látta, hogy Polynésia e gyermeke ily ösztönöknek enged, kérdezte magában, vajjon e kissé tán tulságosan is jellegzett mozdulatok, ámbátor a művészet elveivel egyátalán meg nem egyeznek, nem egyeznek-e meg az emberi természettel jobban amazoknál?

Mi azonban hagyjuk a táncz és testtartás mesterét bölcseleti tünődései közt, s térjünk vissza gyakorlatibb s a helyzethez is jobban illő kérdésekhez.

Az erdőben s a vadonban tett utolsó kirándulásai alkalmával, akár egyedül ment Godfrey, akár Karéfinotuval, nem látott több vadállatot. Sőt még nyomukra sem akadt. A patak partjain, a hova okvetetlen el kellett nézniök szomjukat oltani, hiába kereste lépteik nyomát. S éjszakának idején sem hallott semmi bőgést, sem gyanus orditást. Azonfölül a házi állatokon sem mutatkozott a nyugtalanság semminő jele sem.

– Ez mégis különös, - mondá néhányszor magában Godfrey, - pedig nem csalatkoztam! Sem én, sem Karéfinotu! Valósággal medve volt az, a mit láttam! S valósággal medve volt az, a mire lőttem! S föltéve, hogy agyon lőttem, ez a medve lett volna a talpasok családjának utolsó képviselője a szigeten?

Egyátalán megmagyarázhatatlan volt a dolog. Mert ha agyonlőtte a medvét, akkor meg kellett volna találnia testét ott a közelben. Pedig hiába keresték. Lehetett-e hinni, hogy a medve, halálosan találva, elvánszorogjon valami rejtekbe, az erdő mélyére? Ez még végtére lehetséges volt; de akkor is, azon a helyen, a hol meglőtték, vérnyomoknak kellett volna lenni, pedig nem voltak.

– Bármint legyen is, - gondolá magában Godfrey, - az nem sokat változtat a dolgon; nekünk résen kell állani!

November első napjain az ismeretlen világtáj eme részén beköszöntött a rossz idő. Több órán át hűvös, hideg eső esett. Igen valószinü volt, hogy később bekövetkeznek azok a felhőszakadások, melyek hosszu heteken át szoktak tartani s a tél esős részének tartozékai az ilyen természetü vidékeken.

Godfreynek ennélfogva arra kellett gondolni, hogy a Vilmos-fa belsejében tűzhelyet állitson, mely nélkülözhetetlen volt úgy a lakás fűtése czéljából, mint azért, hogy legyen biztos helyük, a hol zápor és szél ellen védve megfőzhessék ebédjüket.

A tűzhelyet még csak könnyü volt megcsinálni a szoba valamelyik szögletében nagy kövek között, ugy, hogy a kövek egy részét élire, a másikat lapjára helyezték. A nagy kérdés az volt, hogyan tudják a füstöt kivezetni, mert hogy a sequoia egész törzsén át, a fölülről levő nyiláson bocsássák kifelé, az nem látszott tanácsosnak.

Godfrey arra a gondolatra jött, hogy abból a hosszu és széles bambuszból készit kéményt, mely a patak partján több helyütt nőtt.

El kell ismerni, hogy erre vonatkozó fáradozásaiban igen jó hasznára szolgált Karéfinotu. A fekete, ámbár csak hosszas mutogatás után, megértette, hogy mi az, a mit Godfrey akar. Elkisérte tehát, a midőn a Vilmos-fától két mértföldnyire távozott, hogy bambuszt keressen, s mikor a legvastagabb bambuszokat kiválogatták, ő segitett a tűzhely felállitásában. A köveket elrakták a földön, a szoba mélyén, az ajtóval szemben; a bambuszok belét kiszedték, csomóiknál ketté vágták őket, s egyiket a másikba illesztvén, valóságos kéményt csináltak belőlük, mely elég hosszu volt, hogy a sequoia héján vágott egy nyiláson kiérjen a szabadba. Ez hát elég jónak igérkezett, csak arra kellett vigyázni, hogy a tűz bele ne kapjon a bambusz-kémény végébe. Godfrey csakhamar örvendve látta, hogy lángol a vidám tűz a Vilmos-fa belsejében, a nélkül, hogy füstje megmételyezné a levegőt.

S jól tette, hogy erről gondoskodott; még jobban tette, hogy sietve gondoskodott.

November 3-tól november 10-ig ugyanis az eső felhőszakadásszerüen esett egyfolytában. Szabadban lehetetlen lett volna égve tartani a tüzet. E szomoru napok alatt folyton a lakásban kellett maradni. Csak a legsürgősebb teendőket lehetett ellátni a nyáj s a baromfiól körül.

Ily körülmények közt megtörtént, hogy kámász-készletük elfogyott. Pedig ez volt élelmi czikkeik közül az, mely a kenyeret képviselte, s hiányát igy vajmi keserüen érezték.

Godfrey tehát november 10-én kijelentette Tartelettnek, hogy mihelyt az idő egy kissé derül, ő és Karéfinotu elmennek kámászt szedni. Tartelett, ki soha sem nagyon sietett két mértföldes sétákat tenni, vállalkozott, hogy majd itthon marad házőrzőnek.

Este felé az égről kezdtek eltakarodni a nehéz felhők, melyeket a nyugati szél a hó eleje óta összehajtott; az eső is szünni kezdett, s az esti szürkület beállta előtt még a nap nehány sugarát is megláthatták. Remélni lehetett, hogy más nap tiszta idő lesz, a melyet felhasználhatnak.

– Holnap reggel kimegyek a házból, - szóla Godfrey - és Karéfinotu velem jő.

– Jó lesz! - felelé Tartelett.

Estére kelve, vacsora után, minthogy a kitisztult égen már ott ragyogott egy pár csillag, a fekete minden áron ujra el akarta foglalni őrállását a szabadban, melyet a megelőző esős éjszakák alatt elhagyott. Godfrey meg akarta vele értetni, hogy jobb lesz, ha a lakásban marad, s hogy - nem mutatkozván azóta semmi ujabb vadállat - fölösleges minden túlvitt elővigyázat, de Karéfinotu nem tágitott, s végtére is engedni kellett óhajtásának.

Másnap, a mint Godfrey előre sejtette, szép idő volt, s az eső előtte való este óta nem esett. Midőn hét óra felé a Vilmos-fából kilépett, a nap első sugarai aranyozták meg az óriási fák csucskoronáját.

Karéfinotu őrállásán volt, a hol az éjt töltötte. Már várt gazdájára. Csakhamar jól fölfegyverkezve s nagy zacskókkal ellátva, mind a ketten elbucsuztak Tartelett-től, s a patak felé indultak, annak partján akarván fölfelé haladni egész a kámász-bokrokig.

Egy óra mulva meg is érkeztek oda, a nélkül, hogy velük bármi kellemetlen esemény történt volna.

A bokrok gyökerét hamarjában kiásták s a két zsákot megtöltötték. Ez mintegy három órát vett igénybe, ugy hogy körülbelül tizenegy óra lehetett, amidőn Godfrey és társa megindult vissza a Vilmos-fához.

Egymás mellett haladtak, beérvén azzal, hogy egymásra nézzenek, mert beszélgetni nem tudtak; ép a patak egy kanyarulatához értek, a mely felett nagy fák álltak, egyik parttól a másikig nyujtván természetes lugast alkotó ágaikat. Godfrey itt hirtelen megállt.

Most ő volt az, a ki Karéfinotunak egy mozdulatlan állatot mutatott, mely egy fa lábánál állt, mig szemei különös fényben ragyogtak.

– Tigris! - kiáltá.

S nem csalódott. Valóságos tigris volt, széles szügyű állat, mely hátulsó lábaira támaszkodott s a fa törzsébe megfogódzva készen állt, hogy előre ugorjék.

Godfrey egy szempillantás alatt ledobta gyökeres zsákját. Jobb kezébe kapta puskáját, felhuzta, arczához emelte, czélzott, és lőtt.

– Hurrá! hurrá! - kiáltá.

Nem lehetett benne kétség, a golyó találta a tigrist, mely hátra ugrott. De sebe tán nem volt halálos s igy megtörténhetett, hogy a golyó által csak jobban feldühödve, ujra rájuk támad.

Godfrey ujra czélzásra kapta fegyverét. Második golyója készen állt, hogy végezzen az állattal.

De Karéfinotu, mielőtt Godfrey visszatarthatta volna, hirtelen oda rohant arra a tájra, a melyen a tigris eltűnt, s vadászkését fenyegetőleg emelte ellene.

Godfrey utána kiáltott, hogy álljon meg, jöjjön vissza!... De hiába. A fekete, el levén szánva, hogy habár élete koczkáztatásával is, végez az állattal, mely talán csak sebet kapott, - nem hallotta, vagy nem akarta hallani gazdája szavát.

Godfrey tehát utána rohant...

Midőn a parthoz ért, ott látta Karéfinotut a mint iszonyatos küzdelmet vívott a tigrissel; torkon ragadta, ugy fojtogatta s végül bátor, nem remegő kézzel sziven döfte azt.

A tigris erre a partról a patakba zuhant, a melynek az utóbbi esőzések által megdagasztott vize a zuhatag erejével ragadta magával. Az állat hullája csak egy perczig uszott a patak felszinén, azután óriási sebességgel elmerült, s eltünt a tenger felé.

Előbb egy medve! most meg egy tigris! nem lehetett többé kételkedni, hogy a szigeten igen veszedelmes vadállatok vannak!

Godfrey azután, elérvén Karéfinotut, meggyőződött, hogy a fekete küzdelmében csak pár jelentéktelen karczolást kapott. Erre, a jövő eshetőségei miatt aggodalmasan, megindult vissza a Vilmos-fa felé.