Volt egyszer egy ember, a ki rendkivül gazdag volt s ugyan ugy számolhatta milliókban dollárait, mint a hogy mások ezrekben számitják. Ez az ember Kolderup W. Vilmos volt.

Gazdagabbnak mondták a Westminster herczegnél, a kinek nyolczszázezer livre évi jövedelme van, s a ki e szerint ötvenezer frankot költhet napjában, vagyis harminczhat frankot minden perczben, - gazdagabbnak mint a nevadai Jones szenátort, a kinek harminczhat millió járadéka van évenként, - gazdagabbnak még Mackaynél is, kinek két millió hétszázötvenezer livrenyi évi járadéka van, a miből minden másodperczre két frank és néhány centime jut.

A Rothschildekről, a Van der Biltekről, a Northumberland herczegekről, a Stewartokról, a hatalmas kaliforniai bank igazgatóiról s más ó-és ujvilágbeli pénzhatalmasságokról, az ily apró milliomosokról, a kiknek Kolderup W. Vilmos urnak módjában lett volna alamizsnát osztogatni, - azokról nem is beszélünk. Adhatott volna nekik egy milliót, a nélkül, hogy magát zavarba hozta volna; mint a hogy egy magunkféle ember egy-egy kaputos koldusnak adhat egy forintot. Kalifornia legelső bányáinak kiaknázásában szerezte e tiszteletreméltó vállalkozó kiszámithatatlan nagyságu vagyona szolid alapját. Ő volt fő szövetségese és üzlettársa Sutternek, a kapitánynak, kinek földjén 1848-ban az első ércztelepet fölfedezték. Ez időtől fogva, szerencséje és esze segitségével, részes és érdekelt volt a két világ minden nevezetesebb vállalatában. Merészt hozzáfogott a legkülönbözőbb kereskedelmi és iparvállalati üzletekhez. Tőkéivel legalább száz gyárat tartott működésben, s azok gyártmányait tulajdon hajói hordták szét a világ minden részébe. Gazdagsága tehát nem pusztán arithmetikai, hanem geometriai arányban növekedett. Róla is, mint a «millionáriusokról» rendesen, azt mondták, hogy nem is tudja, mennyi a vagyona. Az igazság azonban az volt, hogy ő az utolsó dollárig tudta, csakhogy nem dicsekedett vele.

Azon időtájban, a melyben mi - azon tisztelettel, a minőt egy ily jelentékeny társadalmi tényező megérdemel - őt olvasóinknak bemutatjuk, Kolderup W. Vilmos urnak a földgömb legkülönbözőbb pontjain kétezer kereskedelmi irodája volt; amerikai, európai s ausztráliai hivatalaiban nyolczvanezer embert tartott alkalmazva s levelezőinek száma háromszázezer volt; ötszáz hajóból állt kereskedelmi flottája, mely szüntelenül az ő üzleti érdekében bódorgott a tengeren, s csak postaköltségekre és bélyegekre egy millió forintot adott ki évenkint. Szóval ő volt a gazdag Friskó dicsősége és büszkesége. Kalifornia fővárosát, San-Franciskót az amerikaiak ugyanis egész családias névkurtitással kedélyeskedve Friskónak nevezik.

Kolderup W. Vilmos árverelési ajánlata tehát a legkomolyabb ajánlat volt, a mit egyáltalában várni lehetett. Ennélfogva, a mint a «liczitáczió» közönsége észrevette, ki igért felül a Spencer-sziget árára százezer dollárt, ellenállhatatlan izgalom vett rajta erőt, a tréfálkozás megszünt, a szójátékok s rossz élczek egyszeribe csodálkozó közbeszólásoknak adtak helyet s a teremben nemsokára fölzendült az ilyenkor szokásos «hurrá» is.

Azután mély csöndesség következett e zajongásra. Minden szem kitágult, minden fül kihegyeződött s mi a magunk részéről, ha ott lettünk volna, lélekzetünk vételét is visszatartottuk volna, csak hogy mitse veszitsünk el az izgalmas jelenetből, melynek okvetetlenül ki kell fejlődni, ha valami más vállalkozó is akad, kinek kedve támad versenyre szállni Kolderup W. Vilmossal.

De valószinü volt-e ez? Sőt egyáltalában lehetséges volt-e?

Nem! Először is elég volt rá nézni Kolderup W. Vilmosra, hogy az ember meggyőződjék, hogy ez az ember, a hol az ő pénzemberi fölénye van szóban, nem fog engedni soha.

Nagy, erős, széles fejü és vállu, jól tagbaszakadt, izmos, nem minden neszre megijedő férfiu volt. Tekintete jóságtól s határozottságtól ragyogott, de egyuttal azt is elárulta, hogy szemeit a maga jószántából nem igen szokta lesütni. Szürkülő hajzata ugyanoly bozontos és gazdag üstököt képezett koponyája körül, mint akár fiatalsága első éveiben. Orra egyenes vonalai mértani pontossággal kirajzolt derékszögü háromszöget képeztek.

Bajuszt nem viselt. Amerikai modorban kétfelé választott szakáll, az állon erősen kiborot-válva s felső végein egész az állkapocs kulcscsontjáig, föl a szem alá hatolva volt arczának disze. Fogai fehérek voltak s egyenletes rendben álltak finom metszetü és alaku ajkai mögött. Azon valódi commodore-arczok közé tartozott, a melyeket erősebbé tesz a vihar, s daczra késztet az orkán. Nincs is az az égi háboru, mely e főt meghajlitotta volna, oly hatalmasan állt a nyakán, mely mintegy támasztó oszlopul szolgált neki. Ebben az árverelő küzdelemben tehát, minden ajánlat, mely őt ujabb igéretre ösztönzi, legalább is százezer dollár jelentőségével birt.

Nem lehetett ellene harczolni.

– Egy millió kétszázezer dollár! Egy millió kétszázezer dollár! - ismétlé a becslő biztos, oly ügynök sajátos hangján, a ki látja, hogy erőlködése haszonnal fog járni.

– Tizenkétszázezer dollárral már van vevő! - kiabált Gingrass, a kikiáltó.

– Bárki egész nyugodtan többet is igérhet, - mormogá Oakhurst, a korcsmáros, - Kolderup W. Vilmos nem fog tágitani.

– Különben is tudja, hogy senki sem mer vele kikötni! - felelé a merchant-utczai fűszerárus.

Ismételt pisszegések figyelmeztették a két tisztelt üzletembert, hogy maradjon szépen csöndességben. Mindenki hallani akart. Mindenkinek szive hangosan dobogott. Akad-e oly merész hang, mely válaszol Kolderup W. Vilmos hangjára. Ő, a szemre-főre büszke, nem is mocczant. Ugy állt ott, oly nyugodtan, mintha ez az egész ügy nem is érdekelné. De szemei, a mint szomszédai megfigyelhették, mint két pisztolycső álltak kiszegezve, készen elsülni, és dollárokkal tüzelni, ha kell.

– Senki többet? - kérdé Dean Felporg.

Senki nem szólt.

– Először! másodszor!...

– Először! másodszor! - ismétlé Gingrass, a ki nagyon hozzá volt szokva a biztossal való ilyetén feleselgetéshez.

– Akkor le fogom ütni!

– Le fogjuk ütni!

– Egy millió kétszázezer dollárért, úgy a mint van és virul, a Spencer-szigetet.

– Tizenkétszázezer dollárért a Spencer-szigetet!

– Tetszett hallani és megérteni uraim?

– Nem fogják megbánni?

– Tizenkétszázezer dollárért a Spencer-szigetet!

A jelenlevők görcsös idegességgel vették már lélekzetüket is. Vajjon a következő másodperczben nem akad-e vállalkozó, a ki többet igér?

Felporg, a biztos, jobb kezét kinyujtva asztala fölött, elefántcsont kalapácsát forgatta ujjaival. Egy ütés, egyetlen egy; s a sziget oda van itélve.

A közönségre nem gyakorolt volna nagyobb hatást s benyomást akár Lynch hires törvényének gyakorlati alkalmazása sem.

A kalapács lassan leereszkedett, már majdnem érintette az asztalt, aztán megint fölemelkedett, egy pillanatig tétovázni látszott, majd egyet kanyarodott a levegőben, mint a kard, mielőtt csapásra készülnek vele, aztán hirtelen lecsapott...

De mielőtt az ütés megtörtént volna, ezek a szavak hallatszottak:

– Egy millió háromszázezer dollár!

Az első «oh!» amely e szavakat követte, a csodálkozás általános «oh!»-ja volt; a második, nem kevésbbé általános «ah» már az elégedettségé. Tehát még is akadt valaki, a ki többet igért. Lesz hát küzdelem.

De ki volt az a vakmerő, a ki szembe mert szállni dollárokkal küzdeni Kolderup W. Vilmossal San-Franciskóból?

Taskinar J. R. volt, Stocktonból.

Taskinar J. R. is gazdag volt, de még vastagabb volt, mint a minő gazdag. Négyszáz kilenczven fontot nyomott.

A chikagói kövérek kiállitásán és versenyén csak azért nem nyerte el az első dijat, mert nem engedték befejezni ebédjét s ennek következtében vagy egy tized fontot veszitett.

Ez az óriás, a kinek külön készitett székekre volt szüksége, hogy rengeteg személyét leültethesse, Stocktonban lakott, a San-Joachim mellett. Kalifornia egyik legfontosabb városa ez, egyik központi lerakodó hely a déli bányákra nézve, Sacramento vetélytársa, a melyben az északi bányák termékeit hordják össze. A kaliforniai gabonát is igen nagy mennyiségben hordták itt össze s rakták hajókra.

De nem pusztán a bányászat és a gabonakereskedés volt az, a mi Taskinar J. R.-nek módot nyujtott rengeteg gazdagságra tenni szert, hanem különösen a petróleum, mely mint valami ujkori aranyfolyam folyt be pénztárába. Azonfölül pedig nagy játékos volt, szerencsés játékos s a «poker», a nyugat-amerikaiak rouletteje, mindig kegyes volt iránta az ő teljes számaival. De bármily gazdag volt is, kellemetlen ember volt, a kinek nevéhez nem szivesen füzték oda a «tiszteletre méltó» jelzőt, mely pedig oly általános használatban van ezen országban. Mindent számba véve, az volt ő, a mit Amerikában jó harczi ménnek neveznek, s a mi alatt azt értik, hogy az illető nehéz körülmények közt mitől sem riad vissza, még a revolvertől sem.

Bármint volt is, annyi bizonyos, hogy Taskinar J. R. különös gyülölettel viseltetett Kolderup W. Vilmos iránt. Irigykedett rá vagyonáért, helyzetéért, tisztelt voltáért. Lenézte, mint a hogy egy óriás hustömeg lenézhet oly embert, a kit joga van magához képest soványnak tekinteni.

Nem először történt, hogy a stocktoni kereskedő puszta versengési hajlamból el akart kaparintani a san-franciskói kereskedő orra elől egy vagy más, jó vagy rossz üzletet. Kolderup W. Vilmos lelkemélyéig ismerte őt s minden találkozásuk alkalmával kétségbeejtő megvetést tanusitott irányában.

Az utolsó siker, melyet Taskinar J. R. nem bocsátott meg ellenfelének, az volt, hogy őt tulajdon magát megbuktatta az utolsó törvényhozási választásoknál, s hogy daczára erőfeszité-seinek, fenyegetéseinek, rágalmainak, - azt a sok ezer dollárt nem is emlitve, a mit korteseire hiába pazarolt - Kolderup W. Vilmos ült ő helyette a sacramentói törvényhozó testület padjain.

Taskinar J. R. tehát - hogy hogy nem, nem tudnám megmondani, - értesült Kolderup W. Vilmos abbeli szándékáról, hogy a Spencer-sziget vásárlójaként föllép. Tudta, hogy e szigetnek ő ép oly kevés hasznát fogja venni, mint ellenfele. De nem törődött vele. Uj alkalom volt ez harczra kelni, küzdeni, s tán győzedelmeskedni: Taskinar J. R. tehát nem szalaszthatta el azt.

Ezért jött volt Taskinar J. R. az árverelő csarnokba, e kiváncsi tömeg közé, mely nem is sejtette szándékát; ezért látta el magát minden eshetőségre «fegyverekkel» s jól fölszerelt ütegekkel; ezért várta be, mielőtt munkához látott volna, hogy ellenfele többet igérjen a kikiáltási árnál, bármilyen magas legyen is az.

Végtére Kolderup W. Vilmos csakugyan megtette a kikiáltási áron felül álló ajánlatát.

– Egy millió kétszázezer dollár!

Tehát Taskinar J. R., abban a pillanatban, a melyben Kolderup W. Vilmos már végleg azt hitte, hogy a szigetet csakugyan leütik az ő javára, stentori hangon következő szavakkal tudatta a közönséggel, hogy ő is itt van:

– Egy millió háromszázezer dollár!

A mint mondtuk, e szavakra mindenki feléje fordult:

– A kövér Taskinar!

E név járt szájról-szájra. Igen, a kövér Taskinar! Jól ismerték őt! Termetessége nem egy czikk tárgyául szolgált az Egyesült-Államok különböző lapjaiban. Nem tudom melyik mathematikus azt is kiszámitotta, hogy teste elég jelentékeny test, hogy bolygónk forgását befolyásolja s figyelmet érdemlő mértékben zavarólag hasson az égi világrend elemeinek egymáshoz való viszonyára.

De ebben a pillanatban nem Taskinar J. R. fizikai alkata volt az, a mi érdekelhette a terem közönségét. Sokkal izgatóbb, jelenség volt az, hogy most ime nyilvános és egyenes mérkő-zésbe mert bocsátkozni Kolderup W. Vilmossal. Hősi mérkőzésnek igérkezett ez, a melyben dollárokból áll a töltés, és én nem tudom, hogy a két «bajnok» közűl melyik mellé sorakoztak volna inkább a szakértő és műkedvelő fogadni szeretők. Hisz rengeteg gazdag volt e két halálos ellenség közül mind a kettő. A diadal tehát csak becsvágyuk s koczkáztatási hajlandóságuk mekkoraságának kérdése volt.

Az első, gyorsan elnyomott izgatottságból keletkezett moraj után ujra mély csend állt be az egész teremben. Meg lehetett volna hallani, ha egy pók fonta volna hálóját.

Az árverező biztos szakitotta meg ezt az egész közönségre nehezedő csöndet.

– Egy millió háromszázezer dollár a Spencer szigetért! - kiáltott, helyéről fölemelkedve, hogy jobban figyelemmel követhesse az árverés egyes mozzanatait.

Kolderup W. Vilmos Taskinar J. R. felé fordult. A jelenlevők hátrább vonultak s átengedték az előtért a két ellenfélnek. A stocktoni és a san-franciskói ember egymás szeme közé nézhetett tehát, végig mérhette, lenézhette egymást, s ha az igazat meg kell mondanunk, meg is tette. Egyik sem sütötte volna le tekintetét a másik előtt, semmi áron.

– Egy millió négyszázezer dollár, - szólt Kolderup W. Vilmos.

– Egy millió ötszázezer! - válaszolá Taskinar J. R.

– Egy millió hétszázezer!

Nem emlékezteti ez az olvasót annak a két glasgowi iparosnak esetére, kik abban versenyeztek, melyik emeli közülök magasabbra gyára kéményét, koczkáztatván még valami katasztrófát is? Csakhogy itt a kémények aranyfalakból voltak ám rakva.

Taskinar J. R. árverési igéretei után Kolderup W. Vilmosnak mindig némi időre volt szüksége, ajánlatát ujból megfontolni, mielőtt ismét igéretet tenne. Taskinar ellenkezőleg ugy csapott le nyilatkozataival, mint valami bomba, és mutatta, hogy neki egyetlen pillanatnyi meggondolásra sincs szüksége.

– Egy millió hétszázezer dollár! - ismétlé az árverelő biztos. - Rajta uraim!... Ki ad többet?... Valóságos potom ár ez. Ki ad többet?...

S elragadtatva hivataloskodása megszokott sodra által, az érdemes Felporg hozzá tette:

– A keret is többet ér ennél az árnál uraim!

– Egy millió hétszázezer dollár! - orditá Gingrass, a kikiáltó.

– Egy millió nyolczszázezer dollár - felelé Kolderup W. Vilmos.

– Egy millió kilenczszázezer, - feleselt Taskinar J. R.

– Két millió! - vágott vissza Kolderup W. Vilmos azonnal, ez uttal nem várva semmit.

Arcza egy kissé elhalványodott, mikor ajkai e szavakat kiejtették, de egész magatartásán olvasható volt, hogy el volt határozva, abba nem hagyni a küzdelmet.

Taskinar J. R. meg egészen neki volt hevülve. Rengeteg arcza azokhoz a vasuti korongokhoz hasonlitott, melyek vörösre világitva a vonatok megállására szolgálnak figyelmeztető jelül. Ellenfele azonban alig látszott figyelembe venni ezt a jelet s minden valószinüség szerint még inkább fokozta a gőzt.

Taskinar J. R. érezte ezt. A vér egész gutaütéssel fenyegető rohamokban szökkent arczába. Husos ujjaival, melyek drága gyémántos gyűrűkkel voltak megrakva, idegesen babrált óralánczán, mely a maga nemében szintén igen nehéz és drága láncz volt. Ellenfelére nézett, aztán egy perczre behunyta szemeit, de csakhamar, még mérgesebben nyitotta ki, mint bármikor.

– Két millió ötszázezer dollár! - szóla ezután, remélve, hogy e hirtelen ugrás által lehetetlenné tesz ellenfelének minden további igéretet.

– Két millió hétszázezer! - válaszolá Kolderup W. Vilmos.

– Két millió kilenczszázezer!

– Három millió!

Ugy van ugy! Kolderup W. Vilmos San-Franciskóból három millió dollárt igért.

A taps már-már kitört. De csöndre birta a hallgatóságot az árverelő biztos hangja, a ki az utolsó ajánlatot ismételte s kinek kezében ideges rángatózással önkénytelenül reszketett a fölemelt kalapács. Azt lehetett hinni, hogy Felporg Dean, bármennyire megszokhatta is már az árverések meglepetéseit, a mostaninak jelenségeivel szemben nem tud már nyugodt maradni.

Minden tekintet Taskinar J. R. felé irányúlt. E termetes egyéniség érezte e tekintetek sulyát, de még jobban érezte azon három millió sulyát, a mely szinte összemorzsolta őt. Beszélni akart, bizonyára azért, hogy többet igérjen, de nem tudott. Fejét akarta mozgatni s igy megértetni magát... Azt sem birta.

Végtére azonban mégis meg tudott szólalni. Hangja gyönge volt, de elég érthető arra, hogy kötelező legyen.

– Három millió ötszázezer dollár! - Ez volt a mit mondott.

– Négy millió dollár! - felelé Kolderup W. Vilmos.

Ez volt az utolsó csapás. Taskinar J. R. le volt verve.

Az árverelő biztos kalapácsa egy csapásra leütött a márvány asztalra.

A Spencer-szigetet négy millió dollárért odaitélték Kolderup W. Vilmosnak San-Franciskó-ból.

– Boszut állok érte! - suttogá fogai között Taskinar J. R.

S gyülölettel teljes tekintetet vetve legyőzőjére, visszatért az Occidental-szállodába.

E közben háromszoros riadallal fölzendült a «hurrah» és «a hipp» Kolderup W. Vilmos fülébe; a jó amerikaiak elkisérték egész a Montgomery-Streetig s annyira lelkesedve s magukon kivül voltak, hogy még a Yankee-Doodle-t énekelni is - elfeledték.