– Egy sziget eladó, készpénzen, árverési költségek hozzászámitásával, a legtöbbet igérőnek, s a legnagyobb ajánlat tevőjének. Ki ád többet? - Igy hirdette, kiabálta, mondogatta mondókáját, lélegzetvételre is alig hagyva magának időt, Felporg Dean végrehajtó-biztos ezen az árverésen, mely ily sajátságos körülmények közt ment végbe.

– Egy sziget eladó! Sziget eladó! - ismétlé még rikoltóbb hangon Gingrass, a kikiáltó föl s alá járva a nagy, s valóban izgatott tömeg között.

Mert egész tömeg volt az, a mely a Sakramento-utcza 10. szám alatt levő árverelő csarnok rengeteg nagy termében zsibongott. Nem csupán Kalifornia egyes államainak, Oregonnak, Utahnak, amerikai polgárai voltak köztük, hanem voltak francziák is, kik itt a népességnek körülbelől egy hatodát teszik; aztán mexikóiak, hosszú köntösükben, khinaiak, széles ujju lebernyegeikkel, hegyes saruikkal, sipkájukkal fejük bubján, aztán voltak Oczeániából kanakok, sőt a legvadabb vidékekről ide került u. n. fekete lábu, nagy hasu s laposfejü indián törzsbeliek is. Siessünk elmondani, hogy e jelenet a kaliforniai államok fővárosában, San-Franciskóban folyt le, de nem abban az időben, a midőn az uj bányák kiaknázása a világ minden részéből oda vonzotta az embereket, nem 1849-től 1852-ig. San-Francisko ekkor már nem az volt, a mi eleinte; valóságos karaván-serail, szálló, vendégfogadó, hol egy éjszakát eltöltöttek az ügyesbajos emberek, kik a Sierra-Nevada nyugati oldala aranytermő vidékei felé siettek. Nem; a hajdani ismeretlen Yerba-Buenából történetünk idejében már vagy husz év óta a maga nemében egyedül álló város alakult, melynek vagy százezer lakosa van, mely két halom aljában épült, s bár közvetlen a parton nem volt számára elég fensik, mindazonáltal a mögötte elterülő magaslatok utolsójának beépitésével csakhamar elérhet odáig; szóval e város leverte Limát, Santjagót, Valparaisot, minden nyugati versenytársát s minden amerikai előtt a «Csendes-tenger királynéja», a nyugati part dicsősége lett belőle.

E napon, - május 15-én - még hideg volt. A sarkvidéki áramok közvetetlen hatásának kitett e vidéken május első napjai körülbelől olyanok, mint Közép-Európában márczius utolsó napjai. E nyilvános terem légkörében azonban nem dideregtek az emberek. A csöngetyü folytonos csöngése szerfölött sok embert csőditett össze, s valóságos hőség izzasztotta veritékesre a homlokaikat, melyeket kivül a hideg ugyancsak gyorsan fölszántott volna.

Nem kell azonban hinni, hogy ez a sok tolongó ember mind azért jött az árverelő terembe, hogy vásároljon. Sőt azt merném mondani, hogy csupa kiváncsi ember volt mind, a ki csak ott volt. Ki is lett volna olyan bolond, ha mindjárt elég gazdag lett volna is rá, hogy megvegye a Csendes-tenger egy szigetét, a melyre nézve a kormánynak az a furcsa ötlete támadt, hogy eladja, vagy elárverezteti. Az általános nézet tehát az volt, hogy a kikiáltási árat senki sem fogja megajánlani, s hogy egyetlen vállalkozó sem fog akadni, a ki kapjon a mézes madzagon. Pedig a kikiáltót ugyancsak nem lehetett hanyagsággal vádolni, orditott az torka szakadtából, igyekezett neki lovalni az eleve nem nagy vásárlási kedvet tanusitó közönséget.

Nevettek rajta, de nem hajtottak rá.

– Egy sziget eladó! Sziget eladó! ismételgette Gingrass.

– De nincs vevő, - felelé egy irlandi, - kinek zsebéből nem hogy egy szigetre, de egy zsemlyére való is alig tellett volna.

– Sziget eladó, - kiabálta Felporg Dean, az árverelő biztos, - a melynek holdja nem kerül többe hat dollárnál.

– S a mely nem fog hozni egy nyolczad perczentet sem a befektetett tőke után, - vágott vissza neki egy testes bérlő, ki a mezőgazdasági kérdések dolgában igen járatosnak látszott.

– Sziget eladó, melynek körülete hatvannégy mértföld, területe százhuszonötezer hold.

– De legalább biztos alapon nyugszik-e az a sziget? - kérdé egy mexikói, a ki - a pálinka régi barátja lévén - maga sem állt valami biztosan a lábán.

– Sziget, valóságos szüz erdőkkel, - ismétlé az árverelő - rétségekkel, hegyekkel, vizesésekkel!

– Ki áll jót érette? - kérdé egy franczia, a ki nem nagy hajlandóságot mutatott, hogy a mézes madzagot lenyelje.

– Én! - felelé a biztos, a ki sokkal régebben gyakorolta mesterségét, hogysem a közönség tréfáin felboszankodjék.

– Két évre?

– Egész a világ végéig.

– Miért nem mindjárt azon is tul!

– Szigetet vegyenek, teljes tulajdonjoggal! - kezdé ujra a kikiáltó. - Szép sziget, a melyen nincs semmi kártékony állat, se vérengző vad, se ártalmas rovar.

– Hát madár? - kérdé egy kiváncsi.

– Hát féreg? - toldta hozzá egy másik.

– Sziget eladó! Ki ad többet érette? - ismétlé legszebb hangján Dean Felporg. - Fel, polgártársak! Kinek van bátorság a zsebében? Kinek kell egy egész jó karban levő sziget, a Csöndes-oczeánon, az oczeánok oczeánján. Az ára tizenegyszázezer dollár. Annyi mint semmi. - Van-e vevő tizenegyszázezer dolláron? - Szólt valaki? - Ön szólott uram?... Avagy tán ön amott, a ki ugy mozgatja a fejét, mint valami porczellán mandarin? ... Sziget eladó! Tessék egy sziget! Kinek kell egy sziget?

– Lássuk a tárgyat! - kiáltott egy hang, mintha valami képről vagy himzésről lenne szó.

Az egész terem kaczajba tört ki, hanem azért a kikiáltási árt nem igérte meg senki.

Pedig, ha az árverés tárgya nem is mehetett kézről-kézre, a sziget térképét rendelkezésére bocsátották a közönségnek. Az árverelők előre tudhatták, mihez tartsák magukat a föld eme, dobra került pontját illetőleg.

Voltak fölvételek helyrajzi, talajminőségi, vizrendszeri, éghajlati, közlekedési tekintetben, s igy minden eleve és könnyen volt megtudható. Nem árultak hát zsákban macskát s az olvasó el fogja nekem hinni, hogy az eladott dolog minémüsége tekintetében csalás nem foroghatott fönn. Különben is az Egyesült-Államok összes városaiban - és kivált Kaliforniában - annyi újság (napi lap, heti lap, havi folyóirat, havonkint kétszer megjelenő szemle, értesitő, hirdető vállalat) hónapok óta reá irányozta a közönség figyelmét erre a szigetre, melynek árverelését a kongresszus külön szavazata engedélyezte.

A Spenczer-sziget volt ez, mely a san-franciskói öböltől nyugat-dél-nyugatra fekszik, a kaliforniai száraz földtől négyszáz hatvan kis mértföldnyire az északi szélesség 32° 15’, s a greenwichi délkörtől nyugatra a 142° 18’ alatt.

Lehetetlen egyébiránt elszigeteltebb, minden kereskedelmi és tengerészeti mozgalmon jobban kivül eső helyet képzelni; ámbár a Spencer-sziget aránylag nem feküdt valami nagyon messzire s ugyszólván még az amerikai belső tengerhez tartozott. De ott a rendes áramok, a mint észak felé, majd meg dél felé tartanak, a maguk irányán kivül hagynak némely csöndes vizü részeket, melyek sokszor Fleureiu forgója név alatt ismeretesek. Ebben a határtalan viz-tükörben, melynek semmi határozott áramlása sincs, emelkedik a Spencer-sziget. Ennélfogva mentül kevesebb hajó megy el mellette. A Csendes-tengeren átvezető hajóutak, melyek az ujvilágot az ó világgal összekötik, akár Japán, akár Khina legyen is végczéljuk, mind inkább délre vágják keresztül e világtájat. A vitorlás hajók végtelen szélcsendre akadnának a Fleurieu forgóján, a gőzösöket pedig, melyek a legrövidebb utat szokták választani, mi sem vonja arra felé. Sem vitorlás hajók, sem gőzösök nem vesznek tehát tudomást a Spencer-szigetről, mely ugy áll ott, mint a Csendes-tenger vizalatti hegységei valamelyikének elszigetelt hegycsúcsa. Valóban, oly ember számára, a ki a világ zaját kerülni akarja s nyugalmat és magányt óhajt, kivánni sem lehetne jobb helyet, mint ezt a tengerparttól pár száz mértföldnyire fekvő szigetet. Valami önkénytes Robinson vágyai eszményképére találhatna benne. Csakhogy előbb meg kell adni az árát.

De hát miért akarták az Egyesült-Államok eladni ezt a szigetet? Puszta szeszélyből talán? Nem. Egy nagy nemzet nem tehet semmit se szeszélyből, mint valami magánember. Az eladási határozat oka a következőkben rejlett: A Spencer-sziget, izolált helyzetében, már réges régtől fogva hasznavehetetlen állomásnak tetszett. A gyarmatositás megkisértése nem vezetett volna gyakorlati eredményre. Katonai tekintetben semminő érdek nem kapcsolódhatott hozzá, mert mint katonai állomás csak a Csendes-tenger teljesen elhagyatott részei fölött uralkodhatott volna. Kereskedelmi tekintetből sem lehetett reá reflektálni, mert terményei nem érték volna meg a költséget, a mibe az ut kerűl, oda meg vissza. Javitó gyarmat alapitására meg nagyon is közel volt a parthoz. Ennélfogva emlékezetet meghaladó időktől fogva elhagyatott volt a hely; s igy a kongresszus, a mely csupa «kiválóan gyakorlati» emberekből alakul, elhatározta, hogy árverésre bocsátja a szigetet, persze annak kikötésével, hogy a vevő csak amerikai polgár lehet.

Azonban az árát sem szabták kicsire. Egy millió százezer dollár volt a kikiáltási ár. Ha valami pénz-társaság alakul, s részvényekre alapitva az veszi át ezen sziget értékesitését, annak gyerekség lett volna ez a vételár; s ha a sziget kihasználása nyereséggel kecsegtetett volna, bizonyosan akad is ilyen társaság; de hát, ismételjük, biz ez a sziget nem kecsegtetett semmiféle nyereséggel s ahhoz értő emberek nem becsülték többre az Egyesült-Államok ezen kiszögellő pontját, mint valamely az északi sarkvidék területén fekvő szigetecskét. Magános emberre nézve pedig ez a kikiáltási ár már jelentékeny volt. Gazdag embernek, véghetetlenül gazdag embernek kellett lenni, hogy valaki csupa kedvtelésből adhassa ezt a sok pénzt, mely nem kamatozhat, legfölebb egy negyed krajczárt forintja után. Még fokozta az üzlet előnytelen voltát, hogy a fizetésnek készpénzben s azonnal a vétel után kellett történni, s még az Egyesült-Államokban is ritka az olyan ember, a kinek tizenegyszázezer dollár költő pénze legyen a zsebében, a mit megfontolás és a visszaszerzés reménye nélkül a vizbe dobhasson.

A kongresszus pedig el volt határozva, hogy ez áron alul nem adja el a szigetet. Egy millió százezer dollár! Egy czenttel sem kevesebb! Máskülönben a Spencer-sziget az Egyesült-Államok tulajdona marad.

És valószinü volt, hogy csakugyan az marad, mert nem lehetett föltenni, hogy akad vállalkozó, a ki elég bolond lesz ezt az árt megfizetni.

Különben még az is ki volt az árverelési föltételek közt kötve, hogy a tulajdonos, ha ugyan akad valaha, nem lesz a Spencer-sziget királya, hanem köztársasági elnök. Nem lesznek tehát jobbágyai, csak polgártársai, a kik azon kötelezettséggel, hogy mindig megujitják a megbizást, meghatározott időre elnökükké választják. Mindenesetre tilos lesz tehát neki mint uralkodónak lépni föl. Az unió nem türi királyság alapitását amerikai vizeken, bármily kicsiny legyen is ez a királyság.

Ez a kikötés is alkalmas lehetett, hogy elidegenitsen a vásárlástól egy-egy nagyralátó milliomost, egy-egy dúsgazdag nábobot, kinek tán kedve lett volna versenyezni a Sandwich, a Marquise, a Pomotu-szigetek vagy a Csöndes-Óczeán más szigeteinek vad királyaival.

Ezért-e vagy más okból, elég az hozzá, hogy vevő nem jelentkezett. Az idő telt, a kikiáltó már egészen elfuladt, a biztos is már rekedtre kiabálta magát, a nélkül, hogy egyetlen oly fő-bolintást vett volna észre, a minők megfigyelésében az ily tisztes ügyvivők oly nagy mesterek; szóval az árt még nem ajánlotta meg senki.

A mig az árverelő kalapács egyre dobolt, a nép és a tömeg sem pihent. Élcz élczet ért, s minden tréfa körutat tett a teremben. Voltak, a kik két dollárt igértek a szigetért, beleértve a költségeket. Mások azt akarták, hogy előbb megnézik a szigetet, csak aztán üssék el.

S egyre hangzott a kikiáltó szava:

– Sziget eladó! Sziget eladó!

Vevő pedig nem volt.

– Jót áll-e ön érte, hogy van a szigeten arany? - kérdé Stumpy, a merchant-utczai fűszerárus.

– Azért nem állok jót, - felelé komolyan a biztos, - ámbár meglehet, hogy van, s az állam a vevőnek minden jogot s igy az arany kiaknázását is átengedi.

– De van-e legalább tüzhányó hegy? - kérdé Oakhurst, a montgomery-utczai korcsmáros.

– Nincs, dehogy van tüzhányó, - felelé Felporg Dean; - ha az is lenne, úgy drágább is lenne.

Végtelen kaczaj fogadta e választ.

– Sziget eladó! Sziget eladó! - orditá Gingrass, kinek tüdeje teljesen hiába fáradozott.

– Csak egy dollárral, csak fél dollárral, csak egy czenttel igérjenek többet a kikiáltási árnál, azonnal leütjük a szigetet! - mondá még egyszer a biztos. - Először! Másodszor!

Teljes csönd.

– Ha senki nincs, a ki a kikiáltási árt megadja, az árverés eredménytelenül fog bezárulni! Először! Másodszor!

– Egy millió kétszázezer dollár.

Ez a négy szó mint megannyi revorverlövés hangzott végig a termen.

Az egész tömeg egy pillanatra elcsöndesedett s ugy fordult oda a vakmerő ember felé, ki ezt az összeget koczkáztatni merte.

Kolderup W. Vilmos volt, San-Franciskóból.