XXIII.
December 2-től 3-ig.
Még huszonnégy óra folytáig küzdünk erélyesen s megakadályozzuk, hogy a víz fölszine magasabbra hágjon a hajó belsejében, de világos, hogy nemsokára eljön a perc, mikor a szivattyúk nem lesznek elegendők arra sem, hogy csak annyi vizet kimerítsenek, mint amennyi folyvást betódúl a hajógerinc résén.
Ezen nap Kurtis kapitány, ki szempillantásig sem pihen, maga megy le újra körültekinteni s én az áccsal és a kormányossal lekisérem. Néhány bál gyapotot kimozdítunk helyéből s amint füleinket odatartjuk és hallgatózunk, valami bugyogást hallunk: «gluk, gluk». A korábbi rés lyukadt-e ki megint, vagy az egész hajó szanaszét mállik? Lehetetlen biztosan kipuhatolni. Bármint legyen is, Kurtis Róbert megkisérti a hajó gerincének hátsó részét kívülről beborítni kátrányos vitorlavásznakkal. Talán ily módon megakadályoz minden közlekedést, habár csak ideiglenesen is, a hajó belsejében és a künn lévő víz között. Ha egy ideig föltartóztathatjuk a víz benyomulását, sikeresebben lehetne szivattyúzni s kétségkívül ismét fölemelhetnénk a hajót.
De ez a művelet nehezebb, mintsem képzelné az ember. Először is lassítni kell a hajó gyorsaságát, aztán nagy, vastag vitorlavásznakat eresztenek le a hajó gerincén s odáig csúsztatják, ahol az előbbi rés volt, úgy, hogy a vásznak egészen betakarják a Chancellor gerincének ezt a részét.
Ettől a perctől kezdve a szivattyúk egy kissé apasztják a vizet s megújult bátorsággal kezdünk ismét a munkához. Igaz, hogy víz még most is szivárog be, de már kevesebb s estig kiderül, hogy a víz fölszine néhány hüvelyknyit leszállt.
Csak néhány hüvelyknyit! Mindegy! A szivattyúk most már több vizet kimerítnek, mint amennyi beszivárog a hajófenékbe s egy pillanatig sem hagyjuk abba a szivattyúzást.
A szél meglehetős erővel kezd fujni ez éjjel és sötét van. Kurtis kapitány azonban fönn akart hagyni, amennyi vitorlát csak lehet. Jól tudja, hogy a Chancellor cseppet sincs biztosítva és sietni akar, hogy a szárazföldet elérje.
Ha valami hajót venne észre a tengeren, nem habozna vészjelt adni rögtön, átszállítni utasait, matrózait is, ha egyedül kellene is a födélzeten maradnia addig, amíg a Chancellor elsűlyed lábai alatt.
De mindezek a munkálatok nem vezettek célra.
A vászonboríték engedett az éjen át a külső nyomásnak s december 3-án reggel a kormányos, miután leeresztette a mérőónt, káromkodva kiáltott föl:
– Megint hat lábnyi a víz a hajófenékben!
A tény, fájdalom, nagyon is világos! A hajó újra megtelik vízzel és szemmelláthatólag sűlyed.
Ezalatt még derekasabban dolgozunk a szivattyúknál, mint eddig s ráfordítjuk utolsó erőnket. Karjaink végkép ellankadnak, újjaink vérzenek, azonban minden fáradozásunk dacára, a víz mégis növekszik a hajó belsejében.
Kurtis Róbert ekkor egy láncot akaszt a nagy lékre s kézről-kézre megy a veder.
Mind hiába! Reggel fél kilenckor azt tapasztaljuk, hogy a víz ismét nőtt a hajófenékben. Ekkor kétségbeesés száll meg néhány matrózt. Kurtis Róbert bíztatja, hogy csak folytassák a munkát. Nem fogadnak szót.
Ez emberek közt egyik lázongásra hajló jellem, bujtogató, kiről már szóltam egyszer, Owen matróz. Körülbelül negyven éves. Álla hegyesen végződik vörhenyes szakállal, míg arcán majdnem semmi szakáll sem mutatkozik, ajkai befelé csucsorodottak s vad kifejezésű szemein vörös pont látszik ott, hol a szemhéjak összeérnek. Orra egyenes, fülei szétállók, homloka haragos redőkkel mélyen barázdált.
Ő hagyja el legelőször a helyét.
Öten vagy hatan társai közül követik példáját s köztük látom a szakácsot Jynxtropot. Szintén gonosz ember.
Kurtis Róbert azt parancsolja nekik, hogy térjenek vissza a munkához s Owen arra azt feleli, hogy: «nem.»
A kapitány ismétli parancsát.
Owen ismétli a megtagadást.
Kurtis Róbert a lázongó matróz felé közeledik.
– Nem tanácslom, hogy hozzám nyúljon! - szól hidegen Owen, ki fölmegy az előrész emelvényére.
Kurtis Róbert akkor a hátsó födélzet felé fordul, bemegy kabinjába s egy töltött revolverrel tér vissza.
Owen egy percig farkasszemet néz Kurtis Róberttel, azonban Jynxtrop int neki s mindnyájan hozzálátnak megint munkájukhoz.