Október 24-től 29-ig.

Ez egymásután következő öt nap alatt a tenger nagyon háborgó. A Chancellor fölhagyott ugyan a tenger ellen való küzködéssel s a széllel és habbal úszik, azért mégis szerfölött erősen hánykódik. Egy percnyi nyugalmunk sincs többé ez égő hajón. Irigy szemmel nézzük e vizet, mely körülveszi hajónkat, mely vonz, megigéz!

– De Kurtis úr, - mondám, - miért nem bontjuk föl a hajó födélzetét? Miért nem árasztjuk el vízzel a hajófenéket? Ha a tűz kialudt, a vizet ismét kiszivattyúzhatnánk a tengerbe.

– Kazallon úr, - felel rá Kurtis Róbert, - mondtam önnek s most is azt mondom, ha levegőt eresztünk be, bármily csekély legyen az, a tűz egy perc alatt elterjed az egész hajón s a lángok aljától kezdve az árbocok tetejéig elborítják! Tétlenségre vagyunk kárhoztatva s vannak olyan percek, mikor ahhoz kell bátorság, hogy semmit se tegyünk.

Igen! Légmentesen bedugni minden nyílást, ez az egyetlen módja a tűz gátlásának s a matrózok azt teszik.

A tűz azonban szakadatlan tovább terjed s tán nagyobb mértékben, mint gondoljuk. Lassanként a hőség oly nagy lett, hogy az utasoknak a födélzetre kellett menekülni s csak a hátsó kabinokban lehetett még lakni, melyeket megvilágítnak a nagy oldalablakok. Kear asszonyság nem hagyja el soha sem az egyiket, a másikba pedig Kurtis Róbert a kereskedőt, Rubyt helyezte el.

Én többször meglátogattam e szerencsétlent, ki teljesen megőrült; kötözve kell őt tartani, ha nem akarjuk, hogy összetörje kabinja ajtaját. Csodálatos. Őrültségében is megtartotta a szörnyű rémület érzetét s iszonyatosan ordítoz, mintha - sajátságos lélektani tünemény - valósággal érezné, hogyan égeti a tűz.

Többször meglátogatom volt kapitányunkat is s úgy találom, hogy csöndes, nyugodt ember és egészen okosan beszél, kivéve a tengerész mesterségére vonatkozó dolgokban. E tárgyat illetőleg nincs helyén az esze. Ápolni akarom őt, mert szenved, de nem akarja elfogadni ápolásomat s nem jön ki többé a kabinjából.

Ma büdös füst hatolt be a válaszfal hasadékain a legénység lakosztályába. Bizonyos, hogy a tűz terjed ezen az oldalon s ha hallgatózik az ember, hortyogáshoz hasonló tompa pattogást hall. Vajjon hol veszi ez a tűz mindazt a levegőt, ami táplálására szükséges? Hol az a nyílás, melyet idáig nem birtunk megtalálni? A rémítő katasztrófát nem lehet most már elhárítni! Talán csak néhány nap, néhány óra van már hátra s szerencsétlenségünkre a tenger oly háborgó, hogy lehetetlen a csónakokban való menekülésre gondolni.

Kurtis Róbert rendeletére a legénység lakosztályának válaszfalait vastag vitorlavászonnal takarják be, melyet szüntelen vízbe áztatnak. Mindamellett a füst folyvást beszivárog s a forró, nedves levegő majd megfojtja már az embert.

Szerencsénkre a főárboc és az előárboc talpai vasból vannak. Máskép aljuk elégett volna már s most ledöntve hevernének és nekünk végünk volna.

Kurtis Róbert fölhúzat tehát annyi vitorlát, amennyit lehet s az északkeleti széllel, mely erősen fúj, rohanva indul a Chancellor.

Már két hete, hogy a tüzet észrevettük s hogy folyvást terjed, mert nem bírtuk eloltani. Most már napról-napra nehezebb a hajón mozogni. A hátsó födélzeten, melynek talaja nincs közvetlen összeköttetésben a hajófenékkel, még meg lehet állni, hanem a középen egészen az előrész emelvényéig, még vastag talpú csizmákkal is lehetetlen járkálni. A víz nem képes többé lehűtni e deszkákat, melyeket belül a tűz nyaldos. A gyanta a görcsök körül sistereg a fenyőfán, a ragasztékok szétnyilnak s a kátrány, melyet a hőség fölolvasztott, végig folydogál, szeszélyes ákom-bákomokat csinálva a hajó ide-oda zökkenése szerint.

S hogy szerencsétlenségünk teljes legyen, a szél hirtelen átcsap északnyugatra s dühösen fúj! Ez valódi orkán, amilyenek ezen tájakon szoktak dühöngeni néha s eltávolít bennünket az Antilláktól, melyeket elérni akarunk. Kurtis Róbert dacolni akar vele, féloldalt fordítva a vitorlákat, de a szél oly dühös, hogy a Chancellor nem bírja kiállni s nemsokára futnia kell, amerre a szél fúj, hogy kikerülje a tenger csapásait, melyek rettenetesek, mikor valami hajónak az oldalába csapkodnak.

29-én a vihar teljes dühével fordul ellenünk. Az óceán őrjöng és a sötét hullámok egészen beborítják a Chancellort. Lehetetlen volna most csónakba szállni, anélkül, hogy rögtön el ne merüljünk. Egy részünk a hátsó fedélzetre, a másik rész az előemelvényre menekült. Csak egymásra nézünk, nem mer senki beszélni.

Ami a tüzijátékszer-dobozt illeti, nem is gondolunk már reá. Kurtis Róbert szavaival élve, «ezt a részletet» elfelejtettük. Igazán nem tudom, vajjon nem volna-e kívánatos a hajó fölrobbanása, legalább egy csapással vége lenne ennek a helyzetnek. Midőn e szavakat leírom, azt hiszem, pontosan kifejezem, hogyan gondolkozunk e percben. Az ember, akit sokáig fenyeget valami veszély, végre maga óhajtja, bárcsak beütne már, mert valamely kikerülhetlen katasztrófának a várása borzasztóbb, mint maga a valóság!

Azalatt, míg lehetett, Kurtis kapitány kihozatta az eleségtárból az élelmiszerek egy részét, ahová most már nem lehet behatolni. A hőség már sokat elrontott élelmiszereinkből; hanem néhány hordó besózott húst és kétszersültet, egy tonna pálinkát, több nagy hordó ivóvizet elhelyeztünk a födélzeten, ehhez járultak takarók, műszerek, egy delejtű és vitorlák, hogy szükség esetén rögtön elhagyhassuk a hajót.

Este nyolc órakor az orkán üvöltése mellett is halljuk a tűz pattogását a hajó belsejében. A gőz ereje föltaszítja a lékek födelét s fekete füstoszlopok szállnak föl kanyarogva, mint mikor a gőz kiszáll a kazán szelepein.

A matrózok Kurtis Róberthez szaladnak, hogy megkérdezzék, mit parancsol. Mindnyájukat azon egy gondolat ragadja meg: menekülni e vulkánról, mely nemsokára kitör lábaink alatt!

Kurtis Róbert az óceánra tekint, mely felénk hajtja óriási hullámait. Már nem is lehet közeledni a bárkához, mely kapcsain függ a födélzet közepén, hanem még fölhasználhatjuk a csónakot, mely a kormányfélen függ s a kis lélekvesztőt, mely a hajó hátsó részéhez van csatolva.

A matrózok a csónakhoz rohannak.

– Nem! - kiált Kurtis Róbert, - nem! Az annyi volna, mint kijátszani utolsó kártyánkat!

Néhány megbódult matróz, köztük legelöl Owen, mégis le akarja oldani a csónakot. Kurtis Róbert a hátsó födélzetre rohan s fölkap egy fejszét.

– Aki legelőször a kötélhez nyúl, ketté hasítom a fejét!

A matrózok visszahúzódnak. Néhányan fölmennek az árbocok kötélzetére. Mások egészen föl az árbockosárba menekülnek.

Tizenegy órakor nagy csattogás hallatszott a hajóközben. A válaszfalak dűlnek be, utat engedve a forró levegőnek és füstnek. Azon percben gőzoszlopok árja rohan ki a legénység lakosztályának bejáratából s hosszú lángnyelv szökik föl, az előárbocot nyaldosva.

Sikoltozás hangzik akkor. Mrs. Kear miss Herbey által támogatva kirohan a szobából, melybe már becsap a láng. Aztán megjelen Huntly Silas, a füsttől, koromtól befeketített arccal s miután csöndesen köszöntötte Kurtis Róbertet, nyugodtan fölhalad a hátsó köteleken s elhelyezkedik a hátsó árbockosárban.

Amint meglátom Huntly Silast, akkor eszembe jut, hogy még egy másik ember maradt bezárva kabinjába, melyet talán már a lángok emésztenek.

Hát elveszni hagyjuk azt a boldogtalan Rubyt? A lépcső felé rohanok... De a percben megjelen az őrült, haja, ruhája lángol. Anélkül, hogy kiáltana, átmegy a födélzeten s nem égnek meg a lábai! Berohan a legsűrűbb füst közé s nem fúl meg! Olyan, mint valami emberi alakot öltött salamander, ki keresztül-kasul jár a tüzön!

Ekkor újabb dörgés hallatszik; a födélzet közepén függő bárka darabokra szakadva hull szét; a középső lék födele fölpattan, széttépve a vitorlavásznakat s a sokáig elfojtott láng most fölcsap a főárboc közepéig.

E percben az őrült hangosan fölordít s e szavak hangzanak ajkairól:

– A tűzijáték-szereim! a tűzijáték-szereim! Mindnyájan a levegőbe röpülünk!... röpülünk! röpülünk!...

Aztán, mielőtt meg lehetett volna gátolni, a léken át beugrik az égő zsarátnokba.