Harci készülődés

A közvetlen veszély elmúlt ugyan, de a helyzet változatlanul súlyos volt. Marcel mindent elmondott Sarrasin doktornak és barátainak, amit Schultze úr előkészületeiről és pusztító hadigépeiről tudott. Másnap a védelmi tanács, amelynek ő is tagja volt, megvitatta az ellenállási harc tervét és annak kivitelét.

Mindezekben Marcel jó segítségre talált Octave-ban, aki előnyére változott meg, amióta nem látta.

Milyen döntéseket hozott a tanács? A részleteket a kívülállók nem ismerték. Csupán az általános alapelveket közölte rendszeresen a sajtó. Könnyű volt ebben is fölismerni Marcel gyakorlatias kezét.

– Védelmi harcban - beszélték egymás közt a városban - nagy előny, ha ismerjük az ellenség erőit, és azokhoz szabjuk az ellenállás módszerét. Nem kétséges, hogy Schultze úr ágyúi félelmetesek. Mégis jobb, hogy ezekkel az ágyúkkal állunk szemben, amelyeknek tudjuk a számát, kaliberét, hordképességét, mint hogyha ismeretlen hadigépek ellen kellene küzdenünk.

Fődolog volt megakadályozni a körülzárást, akár a tenger, akár a szárazföld felől próbálkozna Schultze.

Ezt a kérdést tanulmányozta kitartóan a védelmi tanács, és amikor falragaszokon közhírré tették, hogy sikerült megoldani, senki sem kételkedett. A polgárok tömegesen jelentkeztek a szükséges munkák elvégzésére. Semmilyen feladatot nem becsültek le, ami a védelem művét szolgálta.

Minden életkorú, minden rendű és rangú férfiak mint egyszerű munkások végezték dolgukat. Gyorsan és vígan folyt a munka. Két évre elegendő élelmiszerkészletet raktároztak el a városban. Kőszén és vas is tekintélyes mennyiségben érkezett: a vas a fegyverkezés legfontosabb anyaga, a kőszén a fűtés és közlekedés energiaforrása lévén, mindkettő nélkülözhetetlen kelléke a harcnak.

És míg a kőszén és a vas garmadába gyűlt a telepeken, liszteszsákokból, füstölt húsból, sajtkarikákból, konzervdobozokból, szárított főzelékfélékből is hatalmas halmok tornyozódtak a raktárakká átalakított vásárcsarnokokban. A parkokban marhacsordákat és birkanyájakat őriztek, úgyhogy egész Franceville olyan lett, mint valami óriási legelő.

Mikor aztán megjelent a minden fegyverfogható férfira kiterjedő mozgósítási parancs, általános lelkesedés fogadta, újabb bizonyságot téve a katonás szellemben nevelt polgárok kitűnő hajlamairól. Gyapjúzubbonyból, rövid szárú csizmából, bőrsapkából álló egyszerű mundérban, Werder-puskával fölfegyverkezve gyakorlatoztak a város főútjain.

Kulirajok túrták fel a talajt, árkokat ástak, sáncokat és fedezékeket emeltek a kiszemelt pontokon. Megkezdődött és gyors ütemben folyt az ágyúöntés. Nagyon jó hasznát lehetett venni a város nagyszámú füstemésztő kemencéinek. Ezeket ugyanis könnyű volt átalakítani öntőműhelyekké.

A szüntelen sürgés-forgás közepett Marcel fáradhatatlannak mutatkozott. Mindenütt jelen volt, és mindig feladata magaslatán állt. Akármilyen elméleti vagy gyakorlati nehézség akadt, ő mindent megoldott.

Ha kellett, nekigyürkőzött, és megmutatott valamilyen ügyes eljárást, gyors műfogást. Fenntartás nélkül elismerték a tekintélyét, és rendelkezéseit pontosan végrehajtották.

Mellette Octave is megtette a magáét. Eleinte ugyan szeretett volna aranypaszományos tiszti egyenruhában feszíteni, de aztán lemondott erről. Belátta, hogy kezdetben nem lehet más, mint egyszerű közlegény. Beállt a zászlóaljba, ahová vezényelték, és példás katonának bizonyult. Meg is felelt azoknak, akik eleinte sajnálkoztak rajta:

– Ki-ki képességei szerint. Parancsnokolni én még aligha tudnék... Először meg kell tanulnom engedelmeskedni.

Hirtelen még nagyobb lendületet adott a védelmi munkálatoknak egy hír. Persze álhír volt. Azt rebesgették, hogy Schultze úr tárgyalásokat igyekszik kezdeni hajózási társulatokkal ágyúi szállítása ügyében. Ettől fogva egymást kergették a „kacsák”. Hol a Schultze-hajóhad közeledett Franceville felé, hol a sacramentói vasútvonalat vágták el holmi égből pottyant „ulánusok”.

Ezeket a nyomban megcáfolt mendemondákat kétségbeesett riporterek agyalták ki, akik már nem tudták, mivel elégítsék ki olvasóik kíváncsiságát. Az igazság az volt, hogy Stahlstadt egyelőre nem adott életjelt magáról.

Ez a tökéletes csend ugyan időt engedett Marcelnak, hogy befejezhesse a sáncmunkákat, de ritka szabad perceiben kissé nyugtalanította is.

„Vajon az a bitang tervet változtatott volna, és valami újfajta gazságra készül ellenem a maga módján?” - töprengett olykor.

De a védelmi terv, akár az ellenséges hajók megállításától, akár a körülzárás meggátolásáról volt szó, mindenképpen megfelelőnek ígérkezett. Így hát Marcel ezekben a nyugtalan percekben megkettőzte tevékenységét.

Egyetlen öröme és egyetlen pihenője az a röpke óra volt, melyet fáradságos napok után esténként Sarrasinné szalonjában tölthetett.

Az orvos mindjárt első nap megígértette vele, hogy rendszeresen náluk fog vacsorázni, kivéve ha máshová kap meghívást. De sajátságosképpen, olyan csábító meghívás, amelynek kedvéért Marcel lemondott volna erről a kiváltságról, eddig nem akadt. Pedig a doktor és az ezredes örökös sakkjátéka korántsem volt olyan izgalmas, hogy Marcel kitartását megmagyarázhatta volna. Erősen kínálkozik hát az a feltevés, hogy másvalami vonzotta Marcelt. Sőt talán gyaníthatjuk is ennek a vonzerőnek mibenlétét - bár ő maga bizonyára nem gyanította -, ha figyeljük, mily buzgó érdeklődéssel társalgott esténként Sarrasinné őnagyságával és Jeanne kisasszonnyal, mikor hármasban ültek a nagy asztal körül, ahol a két kitűnő hölgy a majdani segélyhelyek részére szükséges dolgok készítésével foglalatoskodott.

– Igaz, hogy ezek az új csapszegek jobbak azoknál, amelyeknek rajzát a múltkor mutatta nekünk? - kérdezte Jeanne, akit nagyon érdekeltek a védelmi munkálatok.

– Határozottan jobbak, kisasszony - felelte Marcel.

– Ó, ennek nagyon örülök! Mennyi fáradságos kutatásba kerül minden legapróbb ipari alkatrész előteremtése!... És mondja, az utászok tegnap csakugyan ötszáz méternyi új árkot ástak? Az sok, nemde?

– Dehogy sok, még csak nem is elég! Ha így haladunk, a hónap végéig nem készülünk el a sáncgyűrűvel.

– Szeretném a végét látni, csak jönnének már azok a Schultzéék. Jó a férfiaknak, ők cselekedhetnek, hasznára lehetnek a köznek. A várakozás nekik nem olyan hosszadalmas, mint nekünk, akik semmire sem vagyunk jók.

– Semmire sem jók! - méltatlankodott Marcel, kizökkenve szokott nyugalmából. - Semmire sem jók! Hát mit gondol, azok a derék emberek, akik otthagyva mindent, katonának állnak, mit gondol, miért dolgoznak, ha nem azért, hogy biztosítsák a békét és boldogságot anyjuk, feleségük, jegyesük számára? Ki hevíti őket az odaadó munkára, ha nem önök, és vajon ön szerint mi a forrása önfeláldozásuknak, ha nem...

Marcel itt kissé zavartan elhallgatott. Jeanne kisasszony nem erőltette, és a derék Sarrasinné volt kénytelen lezárni a vitát azzal a megjegyzéssel, hogy szerinte a kötelességérzet maga elegendőképpen megmagyarázza a munkában kifejtett buzgalmat a legfőbb férfinál.

És mikor Marcelt valamilyen halaszthatatlan tennivaló, egy tervezet vagy költségvetés befejezésének sürgőssége nagy sajnálatára elszólította ebből a kellemes társaságból, azzal a megingathatatlan eltökéléssel távozott, hogy minden körülmények közt megmenti Franceville-t és valamennyi lakosát.

Nem várta azt, ami, mint látni fogjuk, bekövetkezett. Pedig ez természetes, elmaradhatatlan folyománya egy természetellenes állapotnak, egyetlen akarat feltétlen uralmának, amely az Acélváros alaptörvénye volt.